Múlt hét elején beszélt valami tesztvezetésről Péter, de nem igazán fogtam föl. Akkor tudatosult, amikor szerda reggel közölte, hogy 13.30-ra a Kopaszi-gáton kell lennie, mert valami tesztvezetést nyert. Először kiakadtam, hogy nem igaz már, hogy nem lehet megülni egy helyen, aztán belegondoltam, hogy az ebédeléssel úgyis megszakítjuk a városligeti majálisozást, Gergő úgyis elalszik a kocsiban, úgyhogy menjünk.
A Daubnerből indultunk, tehát elvileg nem kellett volna átmenni a pesti oldalra, de ránézésre be volt állva a rakpart, a pesti viszont tetszetős volt. Annak tűnt. Kiderült, hogy közel sem úgy volt, ahogy gondoltuk. A rakpart le volt zárva, esélytelen volt megközelíteni. Kerestük a menekülési útvonalat, de akárhova akartunk bekanyarodni, minden le volt zárva vagy fordítva lett egyirányú, mint ahogy Péter emlékezett. (Ez egyébként baromi idegesítő, hogy időnként fognak egy utcát a belvárosban, és megfordítják a haladási irányt.) Köröztünk, mint a sas. Kezdtünk egyre idegesebbek lenni. Én azért, mert kezdett klausztrofóbiám lenni (tudom, hogy az nem ilyen helyzetre vonatkozik, de olyan volt, mintha be lettem zárva a belvárosba kijárat nélkül), Péter meg azért, mert egyre nyilvánvalóbb volt, hogy ne ér oda időben. Elkaptunk egy csoport rendőrt, akik az egyik útelzárásnál dekkoltak, hogy ugyan árulják már el, hogyan jutunk el a Kopaszi-gáthoz. Azt javasolta (némi fejvakarás után), hogy menjünk át a Margit-hídon Budára, és próbáljuk meg a budai rakpartot. Mondtuk, hogy onnan jövünk, az sem jobb. Köröztünk tovább. Állandó társaink lettek; néhány kocsi ugyanott kanyarodott el, ahol mi, ugyanott próbált menekülési útvonalat találni. Végül ráhajtottunk a Bajcsy-Zsilinszky útra, és valahogy átverekedtük magunkat a városon.
Gergő még a belvárosban bealudt, úgyhogy miután sikerült leparkolni a híd alatt, Péter egyedül ment be. Azt mondta, 10 perc alatt megjárja. Elhittem. Mivel nem volt nálam könyv, unalmamban a telefonnal játszottam és halálra zabáltam magam eperből. Amikor Gergő felébredt, és Péter kijött értünk, kiderült, hogy hiába volt bent már jó ideje, az 5 helyszínből csak egyet pipált ki. Uh... Ekkor még nem gyanakodtam. Azt gondoltam, hogy csak későn kezdte, és innen már sínen vagyunk, de nem így volt. Konkrétan mi ketten Gergővel szarrá izzadtunk, nagyon elfáradtunk, Gergő lehorzsolta a lábszárát a lépcsőn, én küzdöttem, nehogy bepisiljek.
Ha azt mondom, hogy Péter részt vehetett egy Mini tesztvezetésen (rutinpályán és forgalomban is), Gergő pedig tobzódott a mini Minikben (lábbal hajtós kisautók gyerekeknek), az nagyon jól hangzik. Alapvetően jó is volt. Péter nagyon bírja az ilyen megmozdulásokat, és Gergő sem tűnt úgy, mint aki rosszul érzi magát. Ami pedig engem illet... nos... nem ez volt életem legjobb napja, de a standnál (ahova csak a tesztvezetők és hozzátartozóik mehettek be) ingyen osztogatták a hűtött ásványvizet, úgyhogy annyira nagyon nem panaszkodom. Persze, a végén közöltem Péterrel, hogy azért a délutánért cserébe kétszer megyek el moziba a lányokkal. :)
A Daubnerből indultunk, tehát elvileg nem kellett volna átmenni a pesti oldalra, de ránézésre be volt állva a rakpart, a pesti viszont tetszetős volt. Annak tűnt. Kiderült, hogy közel sem úgy volt, ahogy gondoltuk. A rakpart le volt zárva, esélytelen volt megközelíteni. Kerestük a menekülési útvonalat, de akárhova akartunk bekanyarodni, minden le volt zárva vagy fordítva lett egyirányú, mint ahogy Péter emlékezett. (Ez egyébként baromi idegesítő, hogy időnként fognak egy utcát a belvárosban, és megfordítják a haladási irányt.) Köröztünk, mint a sas. Kezdtünk egyre idegesebbek lenni. Én azért, mert kezdett klausztrofóbiám lenni (tudom, hogy az nem ilyen helyzetre vonatkozik, de olyan volt, mintha be lettem zárva a belvárosba kijárat nélkül), Péter meg azért, mert egyre nyilvánvalóbb volt, hogy ne ér oda időben. Elkaptunk egy csoport rendőrt, akik az egyik útelzárásnál dekkoltak, hogy ugyan árulják már el, hogyan jutunk el a Kopaszi-gáthoz. Azt javasolta (némi fejvakarás után), hogy menjünk át a Margit-hídon Budára, és próbáljuk meg a budai rakpartot. Mondtuk, hogy onnan jövünk, az sem jobb. Köröztünk tovább. Állandó társaink lettek; néhány kocsi ugyanott kanyarodott el, ahol mi, ugyanott próbált menekülési útvonalat találni. Végül ráhajtottunk a Bajcsy-Zsilinszky útra, és valahogy átverekedtük magunkat a városon.
Gergő még a belvárosban bealudt, úgyhogy miután sikerült leparkolni a híd alatt, Péter egyedül ment be. Azt mondta, 10 perc alatt megjárja. Elhittem. Mivel nem volt nálam könyv, unalmamban a telefonnal játszottam és halálra zabáltam magam eperből. Amikor Gergő felébredt, és Péter kijött értünk, kiderült, hogy hiába volt bent már jó ideje, az 5 helyszínből csak egyet pipált ki. Uh... Ekkor még nem gyanakodtam. Azt gondoltam, hogy csak későn kezdte, és innen már sínen vagyunk, de nem így volt. Konkrétan mi ketten Gergővel szarrá izzadtunk, nagyon elfáradtunk, Gergő lehorzsolta a lábszárát a lépcsőn, én küzdöttem, nehogy bepisiljek.
Ha azt mondom, hogy Péter részt vehetett egy Mini tesztvezetésen (rutinpályán és forgalomban is), Gergő pedig tobzódott a mini Minikben (lábbal hajtós kisautók gyerekeknek), az nagyon jól hangzik. Alapvetően jó is volt. Péter nagyon bírja az ilyen megmozdulásokat, és Gergő sem tűnt úgy, mint aki rosszul érzi magát. Ami pedig engem illet... nos... nem ez volt életem legjobb napja, de a standnál (ahova csak a tesztvezetők és hozzátartozóik mehettek be) ingyen osztogatták a hűtött ásványvizet, úgyhogy annyira nagyon nem panaszkodom. Persze, a végén közöltem Péterrel, hogy azért a délutánért cserébe kétszer megyek el moziba a lányokkal. :)
 |
| Ezzel a karszalaggal engedtek be az elzárt részre, ahol a gyerekeknek való kisautók is voltak (meg az ásványvíz :D). |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése