Új esti rutin

Alapjaiban nem változott az egész, az altatásig minden ugyanúgy megy, ahogy eddig. Ott lép be az új dolog, amikor elvonulunk aludni.

Attól függően, hogy mikor és mennyit aludt délután (leginkább az a fontos, hogy mikor ébredt) 6-7 körül vacsorázunk. Ezután a fiúknak szabadprogram, ami általában mese vagy Angry Birds (pfff...), amíg én lezuhanyzom. Kádkimosás, vízengedés után az adott mesét még megnézheti, utána fürdés. Ez nem mindig megy ellenállás nélkül, de mindeféle praktika bevetése után mi nyerünk. A fürdetés Péter reszortja, addig én elpakolok a gyerekszobában és a nappaliban (az a heppem, hogy este mindig minden legyen elpakolva), előkészítem mindkét ágyat az alvásra. Néha kifejezetten én kellek a fogmosáshoz, de általában megoldják a fiúk együtt.

Öltöztetéstől átveszem Gergőt. Választ a polcról valami mozdonyt, a szerencsés kiválasztottal hajlandó felmászni az ágyra. Megvárom, amíg kiélvezi a meztelenséget, kiugrálja magát, aztán valahogy (minden nap máshogy) ráveszem, hogy hagyja magát felöltöztetni. Közben Péter elvonul a mosdó-fürdő körére (erről most nem írok hosszabban, mert egész jó a kedvem, nem akarom elrontani azzal, hogy felhúzom magam).

Sokáig úgy tűnt, Gergőt nem érdeklik a könyvek és a mesék, de pár hónapja erősen rászokott, hogy pizsamában odatipeg a polchoz (én nem mehetek, ő választ, ő viszi az ágyra) és leemel egy könyvet. Hónapokig csak és kizárólag a Bogyó és Babócát volt képes kiválasztani, amit minden este nagy átéléssel olvastam neki, legalábbis nagyon igyekeztem, hogy ne vegye észre a belőlem kitörni készülő undort, amit ezek a jószágok képesek kiváltani belőlem. Az idióta, következetlen és sokszor megtévesztően lebutított történetek és a lehetetlen színű és felépítésű állatok ki tudnak akasztani. Pár napja dobta a rovarokat, de nem ment messzire. Mostanában Anna, Peti és Gergő rendkívül érdekes és egyedi történeteivel ismerkedünk. Bogyó és Babóca után felüdülés ugyan, de szerintem csak azért, mert attól már konkrétan hánytam. Azt nem mondom, hogy ettől nem, de egyelőre könnyebb magam visszafogni. Sejtem, hogy annak nagy szerepe van ebben, hogy nem vagyok hajlandó végigolvasni az összes szereplő nevét minden sornál, hanem csak annyit mondok, hogy a gyerekek vagy a család. Továbbá kerülöm az Annácska, Petike, Gergőke megnevezéseket is (azért örültem nagyon, amikor Gergő végül Gergő lett, mert azt gondoltam, nem nagyon lehet becézni, azaz nem akarja mindenki reflexből becézni, erre volt már, aki Gergőkének hívta, de leginkább a Geritől rándul össze a gyomrom).

Nem bírtam ki, hogy ne írjak Bartos Erika nagyszerű kreálmányairól, pedig nem erről akartam. :) Nem is ez a lényeg, hanem inkább az, hogy magától elkezdte igényelni az esti mesét. Kinyitja a könyvet, végiglapozza azokat, amiket előző napokban olvastunk (nem mindig ugyanaz a könyvet hozza, de számon tartja, hol tartunk), kényelmesen elhelyezkedünk és olvasunk. Amikor úgy dönt, hogy elég, akkor akár az adott történet közepén bejelenti, hogy Na, akkor aludjunk! és becsukja a könyvet. :) Amíg én visszateszem a polcra, ő már farol is le az ágyról, közli, hogy Inkább a tiétekben, mert ott jól érzem magam, és elindul. Félúton beszól Péternek az ajtón keresztül, hogy tudjon róla, hogy megyünk aludni.

Ekkor kezdődik az altatás, amihez mostanában Pétert is igényli. Amíg ő nincs ott, addig csak a várakozás megy. Volt olyan is, hogy bejelentette, hogy pisilni szeretne a WC-be. Ilyenkor Pétert ki kell onnan robbantani, amiért eleve morcos, majd jön az a rész, hogy ő a kiválasztott segítőtárs, nekem pedig a választható matricák kikészítése jut. (Ezért is megkaptam már a beosztásom, de erről sem szeretnék most írni a jókedvem miatt.)

Ha Péter végre csatlakozik hozzánk, kis fetrengés után elalszik. Ekkor Péter általában  már egy ideje alszik. :) Ekkor jöhetne az a rész, hogy kisurranok a nappaliba, de mostanában nem szoktam, mert értékesebbnek tartom, hogy hozzámbújva-szuszogva alszik, mint azt, hogy felcsapjam a laptopot.

Valamelyik este -szokás szerint- sokat vártunk Péterre, én meg gondoltam egyet és nem erőltettem az elalvást, hanem elkezdtünk a sötétben játszani. Bukfenc, dögönyözés, gyömöszkölés, gurgulázva kacagás, az utóbbi akár csuklásig. Anyu korábban mondott olyasmit, hogy elalvás előtt ne legyen játék, mert felpörgeti a gyereket, én pedig ezt elhittem, beépült, ennek megfelelően alakítottuk az estéket. Újabb dolog, amit másképp csinálunk. Már elég hosszú a lista. ;)

Úgy tűnik, beválik. Nem erőltetem -ahogy általában semmit sem-, de ha úgy látom, hogy van rá igény, akkor hagyom, nem szögezem a lepedőhöz.

Rendezkedés a karrier területén

Ha már elkezdtem az orchideákkal zsönglőrködni, úgy láttam értelmét, ha nekiesek az egész karrier területnek. A fehér orchideának úgyis kellett helyet csinálnom, ha már lepakoltam a hűtő tetejéről, nem tettem vissza ugyanazokat a dolgokat.

Nem volt egyszerű, de levettem a mikrót. Azt hittem, könnyebb lesz. Egyszer volt egy mikróm, amit még a főiskola alatt vettem, és a csoporttársam simán hazavitte nekem kézben a Tescoból. Erre emlékeztem, amikor úgy gondoltam, simán lekapom onnan, ez viszont picit nehezebb volt, de megoldottam. Kimostam, letöröltem és elnyerte új helyét a kenyértartó eddigi helyén.

A kenyértartót korábban átfestettem fehér hobbifestékkel és kerültek rá arany pöttyök is (akkor már tudtam, hogy valahova 1-esre fog kerülni, de még nem tudtam pontosan, hogy hova), mert volt itthon arany festék is. :) Lekentem hobbilakkal, készen állt a költözésre. Most jött el az ideje.

A kenyértartó mellett ezek kerültek a hűtő tetejére:

A fehér orchideát kivettem a narancssárga kaspóból, mert az 1-esre nem jó, és áttettem a korábban parkolópályára tett sötétkék kaspóba. Még fekete minták is vannak rajta, ami szintén jó ide.

Összeszedtem az üvegtálkákat (az egyik kék), az egyikbe tettem két használatban lévő pénzérmét is.

Raktam elemet a kerek, fém órába. Lemostam, hogy szépen csillogjon.

Találtam egy ezüstre festett alátétet, amit pár éve adventi asztaldíszhez vettem. Lehet, hogy idén is az lesz a funkciója, de egyelőre jó helyen van itt is. Erre tettem az üvegtálkákat.

Gergő világoskék-fehér ajándékdoboza is itt nyerte el a helyét (ebben tárolom a Spar matricákat :D).

Van egy nagy dobozunk, amiben mindenféle nyereményjátékkal kapcsolatos papírt tart Péter, ami ugyan nem a legjobb itt, de a dobozt lefestettem fehérre. Ha tudok jobb helyett a papíroknak, átkerülnek oda, most arra koncentráltam, hogy a tartó holmik megfelelő színűek legyenek.

A hűtő szerencsére fehér, ezzel nem volt különösebb dolgom. Fehér a kenyérsütő gép is. Az ablakba bab csírázik, azaz már túl van a csírázáson. Konkrétan van 5 tő futóbabom, amivel még nem tudom, mihez kezdek télen. :)

A kenyérsütő mellett-előtt kiürült szörpös és más üvegek vannak, amíg el nem viszem őket anyuhoz. Ugyanitt van a fekete-fém tejhabosító, fém fakanáltartó állványka és kék-fekete-fém teafőző.

Mi történt velünk ezzel a területtel kapcsolatban, amióta ezt így elkövettem? Nem egy és nem kettő dolog. Rátaláltam egy olyan oldalra, ahol kisgyermekeseknek próbálnak segíteni a munkábaállásban. Már egyáltalán az is, hogy nem utasítom el mereven az álláskeresést, azaz bennem is változtak a dolgok. Péternek először csak több lett a munkája (konkrétan nem egyszer éjszaka is be kellett kapcsolni a gépet, mert más időzónában akkor értek rá), aztán el is ismerték a több munkát (ez mai hír :D).

Itt tartunk, és a falat még át sem festettem. A narancssárga színével rombolja a területet. Kíváncsi vagyok, mi lesz, ha azt is megcsináljuk. :)

(Kép majd akkor, ha a fal is készen lesz.)

Október sűrű vége

Mikor rohant így el a hét? Az előbb még kedd volt, most meg már egy másik is elmúlt. :O Azt sem tudom, milyen hónap van, azaz nem nagyon bírom elhinni, hogy október. Pénteken Gergő mindenáron Péterrel szeretett volna játszótérre menni, aki végül félretolta a munkát és lementek. Amikor kész lettem az ebéddel, telefonáltam, hogy jöhetnek, de nem vette fel. Sportcipő fel és úgy, ahogy voltam, játszósruhában lementem a játszótérre, hogy összeszedjem őket. Megtaláltam az összes gyereket a házból anyukákkal együtt, de az enyém sehol. Mondták a többiek, hogy az előbb még ott voltak, de nem tudják, merre mentek. Mindegy, az ebéd kész, leültem a padra, élveztem a napsütést és vártam a család felbukkanását. Amikor ez megtörtént (lementek a Duna-partra), átvettem Gergőt, hogy Péter felmehessen dolgozni, aztán mentünk ebédelni. Hihetetlen ez az őszi napsütés. :)

A szombati nap nem sikerült ilyen szépre. A nap se sütött annyira (nem volt hideg, de nem volt annyira meleg), ráadásul a piac-Allee túra után olyan jól sikerült egyetlen metakommunkációs kézmozdulattal megbántani, hogy még most sem nagyon dolgoztam fel. Amikor úgy gondolom, hogy feldolgoztam, akkor eszembe jut, és kiderül, hogy mégsem. Már képes vagyok beszélgetni, de a tüske még megvan.

Néha úgy érzem, ülök egy széken és haladnak mellettem a napok. Már meg sem próbálom felvenni a ritmust, csak reggel átgondolom, mi szerveződött az adott napra, és annak megfelelően tenni-venni. Pár hete tudom, hogy csütörtökön Halloween buliba megyünk. Sokáig ez volt az egyetlen program a hétre. Tervezgettük a jelmezeket, néhány hozzávalót be is szereztünk, bevásároltunk az ijesztő/gusztustalan/morbid ételekhez. Hétfőn aztán telefonált a húgom sógornője, hogy szerdán -azaz ma- jönnének, mert pár napra mennek anyuhoz, ma estére szeretnének odaérni, útközben felugranának hozzánk. A felugrás nem vendégség ugyan, de azért készülni kell rá, igényel némi szervezést. Annyira rákészültem a szerdára és a csütörtökre, hogy közben elfelejtettem visszaszólni, hogy pénteken tudunk menni Szadára vendégségbe. Kicsit sem volt kellemetlen, hogy rám kellett írni, hogy megbeszéltük-e, megyünk-e... :/

Kattog az agyam, hogy mit felejtettem el. Úgy rémlik, valamit megbeszéltünk 2-ára, de ha megfeszülök, sem jut eszembe. Az is lehet, hogy semmit, de az elmúlt és az elkövetkező napok sűrűségének tükrében eléggé valószínűtlen. Remélem, időben kiderül, nem pedig utólag szól valaki, hogy jól elfelejtettem valamit!

Lehet, hogy a piac... igen, ahogy járatom az agyam, elég valószínű, hogy azért akadt be a másodika, mert szombaton nagyon megörültem, hogy nem elsejére esik szombat, nem lesz zárva a piac, hanem mehetünk beszerezni a heti zöldség-gyümölcs, és a havi húsadagot. Félek, hogy ilyen egyszerűen nem úszom meg a hétvégét, de örülök, hogy valami eszembe jutott. :)

Hétvége hét közepén

Amikor anyuval délután beszéltünk telefonon, azt kérdezte, voltunk-e úszni. Mondtam, hogy nem, mert szerda van. :)

Hétfőn azt hittem, hogy kedd van, kedden pedig nem érdekelt, milyen nap van, mert Péter kivett egy szabadnapot, hogy ne dolgozzon, amikor jönnek az unokatesómék. Van egy nem egészen másfél éves kisfiuk. Reggel elkezdtem felkészíteni Gergőt, hogy ha majd itt lesznek, Ákos játszhat a játékaival. Olyan jól sikerült, hogy szegény Ákos még kabátban-sapkában volt, Gergő már hívta játszani. :) Nagy közös játékot nem sikerült összehozni, mert azért ebben a korban még másfél év különbség sok, de azt kell mondjam, hogy kihozták a legtöbbet a napból.

Főztem sütőtök krémlevest (ez most nagy kedvenc nálunk; úgy vigyázzon minden erretévedő, hogy ezt kap :D) és túrós pogácsát. Jó volt látni, ahogy Ákos pislogás nélkül tolta befelé a levest, pedig most találkozott vele először. Gergő addig ette kétpofára, amíg Móni meg nem jegyezte, milyen jól eszi Ákos a sütőtököt. Gyorsan rávágtam, hogy ez nem az, és mindenféle metakommunikációval próbáltam kifejezni, hogy ejtsük a témát, de késő volt, Gergő egyetlen kanállal sem volt hajlandó többet enni belőle. Hihetetlen. Bébiételben imádta, aztán tavaly adtunk neki sütve, de nem ette meg. Múlt héten főztem krémlevest, mert abba bármit teszek, megeszi. Úgy ette, hogy alig tudtam lapátolni a szájába, tehát SZERETI a sütőtököt. Tudom, hogy ez tőlem hangzik a legrosszabbul, aki lassan semmit sem merek enni máshol vagy éppen étteremben, mert mág a rizottót is mindenhol húsalaplével készítik, az pedig minden, csak nem vegakaja, de ez azért egy kicsit más. Mindegy, tanultam az esetből, nem csinálok ilyet többször. Majd megesszük mi a sütőtököt, aztán hátha rákap, ha látja. :)

Alig mentek el Ákosék, Gergő bevackolta magát a hálószobába, maga mellé rendelt és fél 2 körül elaludt. Pisszenés nélkül nyomta este 5-ig. Ez barátok között is 3,5 óra, ennyit mostanában nem szokott. Péter elment egy iPhone-os vetítésre, én pedig jól kitoltam a fürdetés idejét, mert nem láttam értelmét, hogy időben elkezdjem, hiszen későn kelt. Pont akkor ért haza Péter, amikor az ő része jött, azaz a mosdatás, fogmosás, játék, kádból kiemelés. Ha kiszámolom, akkor sem sikerült volna jobban. Főleg, mert fogalmam sem volt, mikor jön.

Altatás közben kicsit melegnek éreztem Gergő fejét, és az is feltűnt, hogy a késői kelés ellenére 10 óra után nem sokkal kidőlt. Mondtam Péternek, hogy ha megy be aludni vagy Gergő megébred, vizsgálja meg ő is, mert lehet, én vagyok átfagyva, azért érzem melegnek. Nem sokkal azután, hogy bement aludni, szólt is, hogy menjek, mert egyrészt Gergő megébredt és engem hív, másrészt ő is melegnek érzi a homlokát. Bementem. Akkor már az egész teste sütött.

Ekkor kezdődött az éjszakai muri. A hőmérő láttán vad ellenállásba kezdett, hajtogatta, hogy nem szereti. Hirtelen ötlettől vezérelve úgy csináltam, mintha Péternek is megmérném a lázát. Ezen annyira elkezdett nevetni, hogy bulinak vette és megengedte, hogy neki is megmérjem. Végig vigyorgott és közölte, hogy ezt szereti. :) 39,1 °C-ot mértünk, ami levonva 38,6 °C. Ezzel nem viccelünk. Péter elkezdte faragni a kúpot (nem tudom, miért nem lehet olyat felírni, ami gyerekadag -nem hiszem el, hogy nincs), mert emlékeztem, hogy az első próbálkozáskor Gergő kidolgozta a szájából a Nurofent. Készültem, hogy gyorsan a helyére illesztem a kúpot, pelenka vissza, összebújás, alvás. Hát, nem. Gergő összeszorított térddel tiltakozott a kúp ellen, de a Nurofenről sem akart hallani. Bevetettünk mindent; eljátszottuk, hogy Péter is kap kúpot (persze, nem kapott, nem kell hívni a gyámügyet ;D), a mozdonyok készültek visszamenni, ahonnan jöttek, mert nem akarnak lázasak lenni, de semmi sem hatott. Már nem tudtam mit kitalálni. Ott feküdtünk-térdeltünk az ágyon, Gergő kibontott pelenkával, az én ujjamon olvadt a kúp. Éjfél volt. Hullafáradtak és egyre türelmetlenebbek voltunk, de muszáj volt összeszedni minden maradék türelmet, mert erőszakkal nem lehet semmit elérni. Azt akartam, hogy engedje valamelyiket. Végül bedobtam az aduászt, hogy ha nem választja egyiket sem, akkor megyünk a kórházba és kap egy infúziót, aminél bármelyik általunk ajánlott megoldás jobb. Pár másodpercig emésztette, majd halkan közölte, hogy kér Nurofent. Kimértem az adagot, belenyomtam az óriásira tátott szájába, ő pedig mosolyogva elpusztította. Még azt is mondta, hogy finom... Szerencsére ezután gyorsan elaludt.

Ma hűvösebbnek éreztem a homlokát, de azért melegebbnek a szokásosnál. Futottunk pár kört, mire hagyta megmérni. Konkrétan úgy sikerült, hogy közölte, hogy kér Nurofent. Mondtam, hogy az nem üdítő, csak akkor kap, ha magas a láza, ahhoz viszont meg kell mérni. Először nem engedte, de később azzal jött ki hozzám a konyhába, hogy Meglázazhatod a popómat. :) Leszámítva 37,2 °C-ot mértem, amit nem csillapítunk, de mivel kérte, úgy tettem, mintha belecsöppentettem volna a poharába.

Nem volt már lázas, de nem is volt olyan, mint máskor. Önfeledten labdázott ugyan Péterrel, de ebédre konkrétan semmit sem evett, hanem átmászott a kanapéra, ahol egy ideig egyre üvegesedő tekintettel nézte Thomas és barátai néhány epizódját, aztán azt vettem észre, hogy fekszik a párnákon és horkol. Jó 2 órát aludt így, most pedig fél 10 előtt elaludt.

Remélem, ennyi volt, és holnap mehetünk végre a játszótérre (ezt tényleg én írtam!?), mert ez a bezártság már nem jó.

Orchideák

Van három orchideám: egy fehér, egy kétszárú lila és egy pici lila. Tudtam, hogy 1-es területre való az orchidea, de mivel ott egyedül a hűtő tetején van némi hely, inkább hagytam 6-oson, csak megfelelő színű és anyagú kaspóba tettem őket. Nagyon jól érezték magukat, azt hittem, megtaláltam a megfelelő helyet számukra. Ám ez közel sincs így. Attól, hogy jól érzik magukat a nővények valahol, még lehetnek rossz helyen. Nekem rossz helyen. Ezek az orchideák konkrétan azt jelezték, hogy mástól várok segítséget munkával kapcsolatban. Bármilyen probléma lehet, de munkával van kapcsolatban. Konkrétan tényleg. Az orvoslási javaslat egyszerű volt: a fehéret áttenni 1-esre, a liláknak menniük kell. Elkezdtem csipogni, hogy a kétágú lilát anyák napjára kaptam a család férfitagjaitól, de ezzel csak rontottam a helyzeten, azaz még nyilvánvalóbbá tettem az egyértelmű összefüggést: be vagyok tojva, hogy vissza kell mennem dolgozni, ha Gergő óvodás lesz, és ebben az ügyben várok valami csodára, hátha nem kell...

Egy ideig nem tettem semmit, csak locsolgattam az orchideákat, nézegettem, vizsgálgattam őket. Nem változott semmi, azt viszont észrevettem, hogy egyre gyakrabban kérdezik tőlem, mikor és hogyan szeretnék visszamenni dolgozni. Aztán egy nap Gergő nem akart aludni délután, én pedig úgy döntöttem, rámolunk. Rendezkedtem kicsit a hűtő tetején, csináltam helyet a fehér orchideának, ami egyébként időközben új szárat növesztett. Szerencsére az új helyen is jól érzi magát, már egész hosszú a szára. Hamarosan kap egy karót, aztán jöhetnek a virágok.

A lilákkal nem ilyen egyszerű a helyzet, mert azoknak nincs jó helyük a lakásban. Kidobni sajnálom őket, mert egyrészt szépek, másrészt mégis csak élőlények. Első gondolatom az volt, hogy odaadom őket anyunak, neki úgyis van mindenféle színben, és hiába jönnék a feng shuival, úgysem válna meg tőlük. Az ő döntése. Ahogy az is, hogy befogadja-e az enyémeket vagy nem. Amikor először megkérdeztem, azt mondta, inkább adjam másnak, mert neki már sok van. Ma beszéltünk más apropóból, és anélkül, hogy felhoztam volna az orchideákat, mondta, hogy csinált nekik helyet az ablakban, nehogy kidobjam. :) Helyette ad fehéret. Rendben. :)

Ma vettem észre, hogy a kétszárú lila is új szárat növeszt, azaz SZÁRAKAT, egészen pontosan kettőt. Alig várom, hogy elvigyem anyuhoz.

Matricák

Tavaly novemberben Gergő ráizgult a bilire, amikor az unokaöcsém ott tartott a szobatisztaság felé vezető úton, hogy szerte a lakásban üldögélt rajta. Idegenkedtem a gondolattól, hogy úgy szoktassam szobatisztaságra a gyereket, hogy leültetem a nappali közepén a bilire. Persze, megpróbáltuk, de nem volt eredménye. Nem feltétlenül saját ötlet volt, anyu nyomatta, amikor itt volt pár napot. Az én bűnöm mindössze annyi volt, hogy hagytam. Hagytam, mert tudtam, hogy korai még az egész, csak fellángolás, nem lesz belőle semmi. Így is lett.

A bili parkolópályára került, azaz visszetettük a WC-be, a nappalinak még a közelébe sem került. Időnként elővettük, amikor Gergő fürdés előtt (már a kádban állva) úgy döntött, pisilne egyet. Ez a rendszer egy ideig tartotta magát, aztán megint eltöltöttünk egy hosszabb időt a húgomékkal. Az unokaöcsém közben szobatiszta lett; szól, és vonulnak vele.

Nem erőszakoskodva, de azért néha megkérdeztük Gergőt, szeretne-e a WC-be pisilni. Általában igenlő volt a válasz. Örültünk, megdicsértük, büszke volt. Nem szólt, de ha megkérdeztük, érdekelte. Pár hete egyre macerásabbá vált a pelenkázás. Kezdtem ráunni a kergetőzésre, ami a legtöbb pelenkázást megelőzte. Először azt a módszert választottam, hogy hagytam párolódni, ha nem volt szaga, de nem vált be, mert jól elvolt, aztán telítődött és megtörtént a baleset. Aztán bevetettük a mozdonyokat, azaz ha nem engedte magát bepelenkázni, pedig már a szomszédban is elkezdtek pusztulni a növények a szagtól, akkor egyenként bepakoltam a mozdonyokat egy tasakba, és elindultam velük az elsőszobába, hogy kirakom az ajtó elé, hadd menjenek vissza, ahonnan jöttek. Volt, hogy szemtelen módon segített pakolni őket, de amikor az ajtóhoz értem, mindig bepánikolt, és önként elfeküdt pelenkázáshoz.

Minden alkalommal elmondtam neki, hogy ha szólna előre, akkor megspórolná mindannyiuknak a pelenkázással kapcsolatos macerát. Addig már eljutottunk, hogy szól, ha termés van, de mindig utólag. Az egyik alkalommal, amikor nagyon elegem lett, hogy kergetem a lakásban a bűzcsóvát maga után húzó gyerekemet, sutba dobtam az elveimet, és elhatároztam, megpróbálkozunk a matricás megoldással. A legközelebbi szabad 5 percemben feldaraboltam egy kis ív Thomasos matricakollekciót, és amikor aktuálissá vált, bevezettük, hogy ha hajlandó a WC-e pottyantani, akkor választhat egyet. Persze, azonnal ráizgult. Rá kellett ültetni a WC-re, iszonyúan erőlködött, de nem volt eredménye. Hogy is lett volna, hiszen előtte cseréltük ki a pelenkáját? :) A próbálkozásért viszont megkapta a matricát, hogy értse a lényeget. Kicsit félreértette, mert úgy gondolta, minden próbálkozáért kap ezentúl. Felvilágosítottuk, hogy azért nem jár. Lassan kezdett lecsengeni az egész, mert egyszerűen nem volt hajlandó szólni előre.

Ekkor azt gondoltam, lépjünk vissza, kezdjük egyszerűbbel. Két csoportra osztottam a matricákat, és a kicsiket felajánlottuk WC-be pisilésért. Azt kell mondjam, hogy ez bevált. Igaz, hogy az első nap 16-szor, azaz TIZENHATSZOR ültettem a WC-re, de mindegyik esetben kifacsart magából annyit, hogy járjon a matrica. Boldogan ragasztja fel őket a kisasztalára, és minden esetben végigmondja azoknak a nevét, aki már ott vannak. Gyorsan bővül a lista.

Rohamosan kezdett fogyni a kismatrica készlet. Szerencsére volt egy kis ív Miás kollekció is. Feldaraboltam, kiválogattam a nagyokat, a kicsiket és a közepeseket pedig a pisire váró mozdonyokhoz tettem (ő nevezte el így őket :D). Amikor ezek is fogytak, beletettem a közepes mozdonyokat is, hogy legyen miből választani, de a nagyokat szigorúak külön tettem. Azokért nagyobb dolgot kell letenni az asztalra.... vagy máshova. :)

Most itt tartunk. Előfordul, hogy éjszaka is szól, hogy menjünk pisilni. Ez jó, mert nem választja szét a napszakokat. Igaz, hogy azért a pelenkába is jut bőven, nem szól minden esetben, de szerintem ez már haladás. Ennél jobban nem is nyomatnám. Szól, pisil, kapja a matricát, aztán ha eljön az ideje, elővehetjük a nagyobbakat is.

A sorbanállás napja

Szombaton megjegyeztem Péternek, hogy már csak azért is jó ötlet volt átmenni a másik részlegbe, mert alig van itt, máris kirándulást szerveznek, míg a másik helyen két Mikulás-esten és egy béna gyereknapon túl nem sok dolog történt, ahova családdal lehetett menni. Hümmögött, majd pár perc múlva kibökte, hogy vasárnapra ők is szerveznek kirándulást, amire őt is meghívták, mivel még nem hűlt ki a széke. Nyitva hagytuk a kérdést, végül nem mentünk, mert Péter talált egy jobb programot. Utólag azt mondom, hogy bár mentünk volna...

A kinézett a program az Apák és fiúk napja elnevezésű szervezés volt. Jól hangzott. 9-től 10-ig úszás, utána odagurultunk, leparkoltunk, és elindultunk megkeresni a helyszínt. Gyorsan kiszúrtuk a tömeget az épület előtt, de akkor még azt hittük (leglábbis én), hogy ott van valami, amit meg lehet nézni, ki lehet próbálni. Azt nem gondoltam végig, hogy miért nem fedett helyen rendezték, de annyira jó idő volt, hogy eszembe sem jutott.

Amikor odaértünk, kiderült, hogy amit messziről láttunk, az a sor volt. Nem volt rövid, de annyira nem is sokkolóan hosszú, hogy ne álljunk be. Közben néhányan úgy gondolták, nyitnak egy új sort, azaz egy helyen kettéágazott a sor, kb. a bejáratnál torlódott össze a két ág. Volt zúgolódás, hogy akik a fősorban állnak, esetleg később jutnak be, mint akik az újban, de nem tudtunk mit tenni, ha a biztonsági őrök hagyták. :/

Lassan haladt a sor. Nagyon lassan. Gergő nem volt képes álldogálni (nem is elvárható), úgyhogy én álltam a sorban, Péter pedig szaladgált vele a tó körül, nézték a pici halakat. Közben Péter elkapott egy kifelé jövő családot, hogy megkérdezze, egyáltalán érdemes-e bemenni. Meggyőztek, hogy maradjunk. Nagy nehezen végre bejutottunk, ahol újabb sorral találtuk szembe magunkat. Kicsit kiakadtam, de beálltam. Azt hittem, regisztrálni kell a bejutásért. Én álldogáltam, Péter és Gergő pedig szereztek tesztkönyvet a lánytól, aki elmondta, hogy pecséteket kell gyűjteni az egyes állomásokon, és tesztkönyvvel kell beállni majd a sorba a végén ajándékért. Péter úgy értette, hogy minél több pecsét összegyűlik, annál több ajándékból válaszhatnak a gyerekek, úgyhogy lelkesen gyűjtöttük a pecséteket.

Először a legfelső emeletre mentünk, ahol az Angry Birds pályák voltak. Ki sem hagyhattuk volna... Láttuk, hogy a gyerekek kiautókkal játszanak, de sehol sem láttunk szabad autót. Miközben kértünk egy pecsétet, megkérdeztük a srácot, honnan lehet kiasutót szerezni, de fogalma sem volt. Végül egy apukától tudtuk meg, hogy volt ugyan ott egy doboz, de már csak a hűlt helye van, odalent viszont biztosan lehet szerezni a lányoktól. Péter leszaladt autót szerezni, Gergő pedig érdeklődve figyelte a többiek játékát, időnként felállította a ledöntött tornyokat. Amikor megkapta az autót, boldogan csatlakozott a többiekhez. Egyelőre tetszett a dolog.

Amikor már elég volt az Angry Birds cuccokból, lementünk a függőpályákhoz, ahonnan alig lehetett Gergőt elmozdítani. Azt a módszert választottuk, hogy az egyikünk beállt valamelyik sorba, a másikunk pedig vigyázott Gergőre, és amikor sorra kerültünk, egyesült a család. Volt egy videójáték, ami nem nagyon kötötte le Gergőt, gyorsan távoztunk, és lementünk a legalsó szintre. Itt kezdődött az őrület.

Konkrétan minden játék előtt iszonyatos sor volt. Ahol nem volt sor, ott pedig irdatlan tumultus. Péter és Gergő végül maradt a tumultusban, én pedig beálltam az egyik sorba.... aztán a másikba... Százszor több időt töltöttem a sorban, mint amennyit Gergő végül játékkal tölthetett, de nagyon érdekelte, így kivártam. Ekkor eldöntöttük, hogy befejezzük a sorbanállást, kérünk mindenhol pecsétet, és megyünk haza.

Éppen tébláboltunk két helyszín között, amikor összefutottunk azokkal, akik a kinti sorban mögöttünk álltak. Ők mondták, hogy ne erőlködjünk a pecsétekkel, mert nem úgy van, hogy a pecsétektől függ, hogy hány ajándék közül választhat a gyerek, hanem kap matricát vagy lufit, és ha x számú pecsétje van, akkor egy fekete műanyag füles tárolódobozt. Üresen. Itt döntöttük el, hogy konkrétan sz*unk a pecsétekre. Kell a fenének egy újabb doboz, ráadásul fekete. A fiúk még felmentek az Angry Birds pályákhoz, én pedig beálltam a sorba a tesztkönyvvel.

Volt, aki még csak akkor jutott be (du. 2 körül jártunk, 10-kor kezdődött az egész móka), meg is riadtak a sortól, ahogy mi is. Mondtam nekik, hogy abba ugyan csak a végén kell beállni, de bent van sor bőven.

Amikor sorra kerültem, a kiscsaj megszemlélte a tesztkönyvet, és azt kérdezte, visszaadtuk-e már az autót. Mondtam, hogy nem bazmeg, mert amíg állok a sorban, a gyerek még játszana. Megszemlélte a pecséteket, és választhattam a lufi és a matricák közül. Az utóbbi választottam, mert lufiból van elég (és úgyis kidurran), a matricára meg mostanában nagy szükség van.

Visszamentem, nagy nehezen összeszedtük Gergőt, aki hátrahagyva az Angry Birds pályákat vadul játszóházazott, és elidnultunk hazafelé. A kocsiig folyamatosan azt hajtogatta, hogy maradni akar, mert egy cseppet sem álmos, de még a kerületből nem értünk ki, amikor lebukott a feje és elaludt.

Jól hangzott, a kezdeményezéssel sincs semmi baj, de a szervezés egy borzalom. Úgy hirdetik, hogy az apák és a fiúk töltsenek el egy napot, amíg anya szabadnapot kap, de ez egy baromság. Ahhoz, hogy egy gyerek kellőképpen ki tudja használni a lehetőségeket, ki tudjon mindent próbálni, legalább 4 felnőtt kellene, aki folyamatosan áll a sorban.

Az már csak hab a tortán, hogy egy ingyenes rendezvényre betesznek egy nagy és látványos standot, ahol pénzért árulnak mnindenféle játékot. Lehet, hogy csak én vagyok erre érzékeny, de irtó nagy disznóságnak tartom. Nyilván Gergő ráizgult egy nagy Angry Birds játékra, amit nyilván nem vettünk meg, amit nyilván megfogott, és amit nyilván nem túl megértően tett vissza az ott posztoló hölgy.

Összességében azt mondom, hogy ha legközelebb is menni akarunk, akkor kihagyjuk az úszást, 9-re odamegyünk a helyszínre, beállok a sorba, a fiúk játszótereznek 10-ig, és elsők között bemegyünk. Akkor talán lesz esély arra, hogy sok mindent kipróbáljon, mielőtt hullára elfáradna. Az sem lenne baj, ha jönne velünk 1-2 ember, aki bírja a gyűrődést és az álldogálást. Ugyanígy mégegyszer nem, az tuti.

Péklapát

Régen írtam ilyet, gyorsan ki is osztanék kettőt.

Az egyiket az újonnan megvásárolt iroda kivitelezőjének szánom, aki képtelen elfogadni, hogy nem egy irodaházban dolgozik, hanem egy 280 lakásos társasházban, ahol szintenként van legalább egy gyerek, aki még nem óvodás, tehát aludna délután. Komolyan nem értem, miért olyan nehéz ez. Ha Gergő nem alszik délután, helyette az erkélyen szeretne szaladgálni (értelemszerűen nyáron), csak akkor engedem, ha viszonylag csendben tud maradni. Autózni lehet, beszélgetni is, de nyávogni, sikítani, visítozni nem, mert akkor bemegyünk. Mondom is neki, hogy a többi gyerek szeretne aludni. Attól, hogy az enyém nem alszik, nem kell taccsra vágni a többiek napját is.

A másik péklapátot inkább kicserélném egy vállról indítható rakétára. A szomszédos gyár udvarára céloznék vele. Köveket pakolnak markolóval konténerbe. Reggel 7 előtt kezdték, azóta folyamatosan dolgoznak. Puffan, zörög, de nem kicsit. Gergő végre rendesen elaludt ebéd után, de már kétszer felébresztették. Legyintenék, hogy majd este alszik, de az a tapasztalat, hogy ha napközben dolgoznak, este folytatják. Éjfélkor is. Az önkormányzatot nem hozza lázba. Péter többször írt nekik, valami bullshittel elintézik a dolgot, de nem történik semmi.

Nincs más megoldás; tanyára kell költözni.

A paraszt meg a szántás

Tegnap olyan jó kis napunk volt, hogy gyorsan meg akartam örökíteni este, mielőtt elfelejtek egy csomó dolgot, de annyira fájt mindenem, hogy az alvást választottam helyette.

Amikor pár héttel ezelőtt Péter mondta, hogy céges kirándulást szerveznek a kollégái, azonnal megtetszett az ötlet. Nagy vágyam, hogy rendszeresen járjunk kirándulni Gergővel, ahogy velünk anyuék annak idején, de Pétert olyan nehéz kimozdítani a komfortzónájából (értsd: ahol nincs wifi, se 3G), hogy az borzasztó. 

A program jól hangzott: találkozó Kismaroson, kisvasúttal Királyrétre, ott keresünk egy jó kis helyet, ahol letáborozhatunk, a gyerekek szaladgálnak, mi meg nézzük őket. Öröm és boldogság. Nos, az van, hogy vagy nem ismertették a pontos tervet vagy én nem akartam hallani a vonatkozó részeket, de a mi meg nézzük őket részből nem sok valósult meg. Akkor tudatosult, hogy mit vállaltunk, amikor összegyűltünk, és indulás előtt a túrázásban leginkább rutinos pasi megmutatta a kihelyezett térképen, merre fogunk menni. Lábon kihordtam egy infarktust, de szerencsére Gergő a térkép alapján nem tudta, mi vár ránk, csak annyit értett, hogy a végén van egy játszótér. Ez lett a nap kulcsszava. Ha valamelyik gyerek lemaradt, az adott szülőnek csak annyit kellett mondani, hogy játszótér, máris mehettünk tovább. :)

Út előttünk

Út mögöttünk

Félúton Gergő cipőjét gumicsizmára cseréltük, mert ugyan nem látszik a képeken, de az avar alatt dagonya van. Többször kellett kisebb-nagyobb pocsolyát átlépni. Nyilván Gergő mindegyiket becélozta, de csak a gumicsizmában mehetett, ahova akart.

Volt egy nagyobb rét (vagy inkább tisztás), ahol letáboroztunk egy időre. Éppen csak annyira, hogy megebédeljünk. Előkerültek a szendvicsek, muffinok, én is előkaptam a szendvicseket és a pogácsákat. A gyerekek gyorsan türelmetlenkedni kezdtek és elindultak az erdő felé. Gergő utánuk. Nyilván. A szendvicsemmel a kezemben követtem őket tisztes távolból. Csak annyira, hogy ne legyek útban, de lássam Gergőt. Amikor az egyik nagyobb lány (11 éves) visszament Gergőért, amikor lemaradt, és kézenfogva vezette, visszamentem a nyugodtan falatozgató többiekhez megkérdezni, merre vezet az út, amin a gyerekek elindultak. Félkörívet rajzoltak a levegőbe, az érkezési pontot a tisztás szélének egy másik pontján jelölték meg, úgyhogy úgy döntöttünk, bízunk Gergőben és elnyomom magamban a motoszkáló helikopteranyut. Amikor a kislány jött enni, kicsit megijedtem, de megnyugtatott, hogy egy apuka ott van.

Az a pici fekete téglalap az avaron egy madáretető. Nem tudom, hogy leesett vagy még nem tették föl. Ahogy mindegyiken, ezen is volt egy szám. Kinevettek a többiek, amikor házszámnak neveztem, pedig szerintem olyan. Erdei út 18. :)

Mire a tóhoz értünk, Gergő már eléggé elfáradt. Nehezen fogadta el, hogy nem mehet a tó közelébe, mert amilyen hebrencs (alapból is, de fáradtan különösen), még a végén beleesik. Ismét bevetettük a játszótér kulcsszót, és máris könnyebben haladtunk tovább. Már csak néhány kanyar volt hátra, aztán a műút egyenesen a játszótérhez vezetett. Ott ültem le először a kisvonat óta. Régen örültem ennyire egy padnak.

Nem sokkal a cél előtt

Tulajdonképpen egy nagy hurkot tettünk, és ha a játszótér lett volna az egyetlen célja a napnak, akkor nem kellett volna végigjárni az egészet, de az a jutalom volt. Persze, ezt galád módon nem mondtuk el a gyerekeknek.

Kis ficánkolás után Gergő elaludt az ölemben, ahogy a kisvasúttal mentünk vissza Kismarosra. Volt előjele a bealvásnak: feltűnően nyugodt volt, még rosszalkodni sem volt ereje. :) Azt hittük, könnyedén betesszük a kocsiba, de a mozgolódásra felébredt. Nem aludt vissza, de nem is nagyon bántuk. Visszafelé Gödön keresztül jöttünk, bementünk a kedvenc rétesboltunkba, benéztünk Péter apujához, de csak a felesége volt otthon, aztán jöttünk haza.

Rendesen le voltunk strapálva. Gergő rekordidő alatt elaludt. Készültem kislisszolni mellőle, de végiggondoltam, mit is csinálnék kint (felmennék a netre, frissen megörökíteném a napot...), de egyik sem tűnt olyan vonzónak, mint az alvás. Deréktól lefelé mindenem sajgott. Hiába, nem bírja a paraszt a szántást. :)

Két kisebb megszakítással reggelig aludtunk. Péter akkor csatlakozott hozzánk, amikor fél 2 körül Gergő kivonult érte a nappaliba. :)

Megbeszéltük, hogy gyakrabban fogunk szántani, mert az jó mindenkinek.

A mai nap sem volt semmi, de azt majd legközelebb, mert nem bírom tovább talpon.

Muki

Tegnap csipogtam a gyerek melletti munkavállalás nehézségéről, ma pedig ez a cikk jött szembe. Még nem jelentkeztem, de megnéztem a honlapot. Raktározom az információt, és ha biztosra kiderül, hogy Gergő elkezdheti-e az óvodát januárban (van hely, fel is veszik) vagy csak szeptemberben, akkor valószínűleg írok nekik. Jó tudni, hogy van ilyen.

Munka

Az gáz, ha egyetlen porcikám sem kívánja a 8 órás munkát? Ezzel szívják mostanában leginkább a vérem. A gondolatától is kiver a víz, hogy csinos ruhában feszengve tologassam az iratokat reggeltől kora délutánig, miközben annyi hasznos dolgot tudnék csinálni itthon. (Nem érdekel, hányan csinálják ezt gyerek mellett, mert ők nem én vagyok.) Persze, nem úgy gondolom, hogy feltett lábbal kopognék a billentyűzeten reggeltől estig, hanem valami olyasmit dolgoznék, amit itthonról lehet, mellette pedig tudnék a lakással és a családdal is foglalkozni. Olyan munkát szeretnék, ami időben nem köt meg, ami mellett tudnék mozogni. Ha valaki tud ilyet, szóljon. 

Hol dolgozzon apa?

Azt már pár éve eldöntöttük, hogy ha Péter itthonról dolgozik, akkor azt a hálószobából tudja megtenni, mert az nem működik, hogy mindannyian a nappaliban héderelünk egész nap. Péter nem tud dolgozni tőlünk, zavarja a gyerekműsor, a hancúrozás, a játék, hogy Gergő állandóan próbálja őt bevonni, minket pedig az zavar, ha rádiót szeretne hallgatni munka közben, ha hangosan beszél a fülessel... Ennek megfelelően évek óta a hálószobában dolgozik. Jobb híján az ágyon. Van ugyan a szekrénysorba építve egy pici asztal, de az mindenre jó, csak dolgozni nem. Úgy tűnt, a szobacserével ez is megoldódik, mert más egy picit a két szobában az ajtó és az ablak elhelyezkedése; éppen annyira, hhogy jobban el lehessen helyezni egy asztalt, ráadásul éppen 3-ason, megfelelő irányban tudna dolgozni. Paravánban vagy térelválasztó szekrényben gondolkoztam az ágy és az asztal közé, de addig még nem jutottam, mert úgy voltam vele, hogy arra majd ráérünk akkor, ha már látjuk, mennyi hely marad.

Kezdetem eldöntöttnek tekinteni a kérdést, egyetlen kérdés az volt a hálószoba berendezésével kapcsolatban, hogy milyen legyen az ágytakaró, ugyanis bárhogy is néztem, az ágy a 3-as és 8-as terület határára kerül, de a dolgozósarok nem való a hálószobába, máshova kell tenni, a legjobb lenne arrébbtolni az ágyat, hogy csak 3-ason legyen, és akkor nincs gond az ágytakaróval.

Sok sakkozás után mégis a paravános megoldás tűnt a legjobbnak. Összedörzsöltem a tenyerem, a jól elvégzett munka miatti elégedettséggel dőltem hátra, és közöltem Péterrel, hogy a későbbiekben egy paraván mögött kell dolgoznia, ahol a fényt valami mesterséges világítótest, pl. kislámpa fogja szolgáltatni. Elkerekedettt szemmel annyit fűzött hozzá, hogy Ne szórakozz!. Szerintem sem ideális, de ez tűnt a legjobbnak, viszont Péter annyira megrémült a paravántól, hogy azonnal megkérdezte, mit ajánlok még. Ekkor vázoltam neki, hogy már csak az étkezőasztal maradt, ott is két helyen ülhet (1-esen, ami őt elemileg támogatja, másrészt karrier terület), de akkor mindenképpen kell függöny arra a teraszajtóra, hogy kevésbé legyen gáz.

Kb. 5 perc alatt eldöntöttük, hogy az a fal, amin a 6-os és az 1-es terület találkozik (meg a 8-as, de most az nem érdekes), ezüstös lesz, a függöny pedig világoskék vagy fehér (amilyet kapunk) körmintás, az étkezőasztal fehér, a székek szintén.

Az ágytakarótól eljutottunk odáig, hogy amit eleve kizártunk (a nappaliban kialakított dolgozósarkot), mégis meg kellett oldani. Ha nagyon nem férünk el egymástól, ha hangosan kell dolgoznia, ha kell a csend, majd elvonul... a hálószobába... vagy a WC-be, mert neki az is ideális hely lenne dolgozósaroknak. :)

Így alszunk mi

Annyi minden történik velünk, és annyira hétköznapi, hogy mire este gép elé kerülök, egyáltalán nem tűnik érdekesnek az, ami napközben még nagyon is.

Gergő továbbra is velünk alszik, kivéve, amikor annyira kidől, hogy elfelejt átcuccolni. Már teljesen megszokottá vált, az esti rutin része, hogy fürdés, felöltözés és mese után lefarol az ágyról Inkább a tiétekben! felkiáltással, a WC alőtt elhaladva közli az apjával, hogy Megyünk a tiétekbe, ott pedig kisebb-nagyobb vergődések után hajnalig nyikkanás nélkül alszik, akkor vételez némi kaját (már többször kimaradt, de még ez az általános), aztán folytatja reggelig. Ébredés után tol egy kis kaját, majd közli Péterrel, hogy Apa, menjünk ki!, ami azt jelenti, hogy részéről elkezdettnek tekinti a napot. Én kapok egy kis időt, hogy kinyújtsam öszetekeredett végtagjaimat és a derekamat (mostanában baromira tud fájni, amit fele-fele arányban tudok be a koromnak és az éjszakai csomóra kötött póznak), aztán hivatalosan megkezdjük a napot a reggelivel és a kávéval.

Az utóbbi időben egyre gyakrabban dönt úgy Gergő, hogy nem alszik délután. Ilyenkor a fejem tetejére is állhatok, altathatom órákig, nem alszik el. Egy idő után pedig már nem is szeretném, különben kora hajnalban kezdené a napot, amire volt már példa, senkinek sem kívánom.

Az okosok szerint annyi kell, hogy alaposan kiszaladgálja magát a gyerek, fáradjon jól el, akkor majd jól alszik. Hm... ma reggel 9-kor kezdtünk az uszodában, ahol egy teljes órát kapálózhatott, alig akart kijönni. Hazaérve aludt 2-2,5 órát megszakítással, majd siettünk a Városligetbe, hogy elkapjuk a marathonon futó barátnőnk befutóját. Nem sikerült, de ha már ott voltunk, sétáltunk egyet a napfényben, Gergő rengeteget szaladgált a nagyréten, aztán találtunk egy ugrálóvárat, óriáscsúzdát és mászófalat is.

Miután mindannyian alaposan megéheztünk, viszont nem főztem vacsorát, mivel én is ott voltam, ahol a család többi tagja, elmentünk a jól bevált hamburgerezőnkbe, ahol Gergő kivételesen a bucit is megette (a húst most nem, de evett helyette az én grillsajtomból). Dörzsöltük a tenyerünket, hogy lesz itt x-faktor nézés.

Az igazság az, hogy most egyedül ülök a nappaliban. Kisebb-nagyobb hisztik árán sikerült megfürdetni és megmosni a fogát, volt meseolvasás, pici játék, majd altatás. Szegény Péternek párszor vissza kellett fordítani a csónakot Álomföldről, mert Gergő megpiszkálta, de aludni nem akart. Végül bejelentette, hogy az apjával szeretne aludni a saját szobájában. Átvonultak, és egy ideig hallottam, hogy magyaráz meg énekel, de kb. 1 órája mindketten alszanak. Megyek én is. Ma enyém a nagyágy. Azt hiszem, hiányozni fognak, pedig nagyon vágytam már egy éjszakára, amikor kényelmesen alhatok. Legfeljebb átmegyek én is a gyerekszobába...

Amikor anya megbolondul

Az egyik napos délelőtt felkerekedtünk Gergővel, hogy megszerezzük a megrendelt iránytűt. Ha már lúd, legyen kövér, úgyhogy bementünk a Westendbe, és vettem derékszögű és hosszú vonalzót, miliméterpapírt meg 360°-os szögmérőt. Ezekkel, és egy Andi által adott sablonnal felvértezve rajzoltam, mértem, vonalakat húztam, bejelöltem, megállapítottam, szörnyülködtem, megkönnyebbültem.

Az első megkönnyebbülés az volt, hogy a konyha nem teljesen a karrier területre esik, hanem pont az a rész csúszik át az önművelésre, ahol a konyhabútor van, ami abból a szempontból szuper, hogy nem kell lecserélni. Mindenki megkönnyebbbült. :)

A következő felismerés, ami annyira nem tetszett, hogy a gazdagság területet szinte teljes egészében kisajátítja a fürdő és a WC. Az volt az első gondolatom, hogy nekünk annyi, ezzel nem lehet mit kezdeni, hiszen tele van fémmel (színnel, formával, anyaggal). Gyorsan közöltem Péterrel, hogy a fémpolcokat le kellene szerelni. Ő azt ugyan nem, de ha gondolom, lefesthetem zöldre. Hm... nem pont erre gondoltam, de először örültem, hogy egyáltalán hajlandó meghallgatni. Aztán azzal jöttem, hogy át kellene festeni a fehér törölközőinket zöldre. Fél másodperce összehúzta a szemöldökét, aztán azzal állt elő, hogy ő hallott már olyan textilfestékről, amit a mosógépben lehet használni, olyan szerezhetek. Kerestem a Westend hobbiboltjában és a drogériákban, de csak feketét találtam (talán a hobbiboltban kék is volt), azt is horror áron. Elkámpicsorodtam, de itthon találtam egy cikket, ami alapján elkezdtem keresgélni a neten, és úgy döntöttem ide elmegyek a közeljövőben.

A gua számainkat összevetettem a lakás kiértékelt alaprajzával, és próbáltam megkeresni, hogy lehetne megoldani azt, hogy mindenki megfelelő helyen aludjon (Péter: 3, én: 9, Gergő: 9). Két hálószobánk van; az egyiket a 9 és a 2 terület osztja ketté, a másikat a 8 és a 4. Ha az ideális irányokat is figyelembe vesszük, az a legjobb megoldás, ha szobát cserélünk Gergővel (jelenleg az övé a 4-8-as szoba). Péter először furcsán nézett, de látta, hogy komolyan beszélek, úgyhogy nem ellenkezett (nagyon).

Az alaprajzzal a kezemben szaladgáltam a lakásban, közben folyamatosan vizsgáltam az öt elem támogató és romboló ciklusáról készült ábrát. Elsőként azt szerettem volna eldönteni, melyik fal milyen színű legyen. Szerencsére nem tegnap festettünk, bár nem is terveztük mostanában, de ráfér a lakásra egy festés. Ebben Péter is egyetértett, csak annyit kért, első körben próbáljuk meg azokat a színeket használni, amiből maradt az első festéskor. Ennek semmi akadálya, ugyanis minden szín használható, csak némelyik máshova. Az első olyan délután, amikor Gergő nem óhajtott aludni, és már semmi sem volt érdekes, az idő pedig pocsék, festősruhát öltöttünk, és zöldre festettük a WC-vel szemközti falat, ami addig sárga volt. Nem csak azért jobb így, mert tudom, hogy az oda jó, hanem jobban is tetszik.

Elkezdtem megtisztítani a Péter anyujától örökölt díszpárnákat és függönyöket. Biztos gondolják a szomszédok, hogy nem vagyok normális (és igazuk is van :D), mert már hatszor átmostam sóval gyorsprogramon őket (nem a szomszédokat), bár ők csak azt látják, hogy pakolgatom ki-be őket. Még várok egy napos időt, amikor az utolsó kört megcsinálhatom, aztán kimosom rendesen, és lehet őket használni. Ugyanezt meg kellene tenni az ülőganitúrával, de nem fér bele a mosógépbe... Díjazom, hogy Péter nem röhög ki hangosan. :)

Odafigyelés

A Facebookon osztották meg az ismerőseim ezt a cikket. Ennek kapcsán eszembe jutott két eset.

Az egyik pár éve történt, mindegy is, mikor, nem az a lényeg. Arra már nem is emlékszem, hogy került szóba, hogy anyu a mozgássérülteknek fenntartott helyre (a mozgássérült parkoló kifejezés olyan idétlen, mintha maga a parkolóhely lenne mozgássérült) parkolt. Régi barát -anyut is ezer éve ismeri- vicceskedve megjegyezte, hogy anyu milyen bátor. Eltűnt az arcáról a mosoly, amikor közöltem vele, hogy semmi bátorság meg vagánykodás nem volt a dologban, hanem volt igazolványa. Jogosan, nem elintézve. Ebben nekem az a szomorú, hogy hamarabb jut az emberek eszébe, hogy valaki bátorságból/nemtörődömségből áll be arra a helyre, mint az, hogy neki (is) van fenntartva és jogosan veszi igénybe.

A másik pár héttel ezelőtt történt a Westend mélygarázsában. Nem sok családoknak fenntartott parkolóhely van; ha jól sejtem, szintenként kettő. Nem viccből vannak azok sem kialakítva, hanem eredetileg az lenne benne a buli, hogy olyan szélesek, hogy akkor is ki lehet venni a gyereket az ülésből (amihez, ugye, teljesen ki kell nyitni az ajtót), ha a két szomszéd rááll a vonalra. Az csak plusz, hogy általában ezek is a bejárathoz közel vannak, hogy ne kelljen a gyerek(ek)kel sokat csalinkázni az autók között. Próbáltunk az egyik ilyenre lecsapni. Odahajtottunk, de mindkettő foglalt volt. Már mentünk volna tovább, amikor kiszúrtuk, hogy nincs gyerekülés hátul. Ilyenkor nincs mit tenni, csak a szánkat lehet húzni meg hülyebunkózni, de nem fog az autó magától elgurulni. Igen ám, de ült benne valaki. Konkrétan a sofőr ült az autóban és telefonált. Péternél elgurult a pöttyös, és hiába mondtam neki, hogy hagyjuk, keressünk más helyet, de ilyenkor képtelenség visszafogni, és tulajdonképpen igaza van. Kiszállt, beszélgettek, aztán annyit láttam, hogy a pasi elhajt. Nahát. Péter mesélte, hogy felvilágosította a pasit, hogy a családoknak fenntartott helyen parkolt, és lesz szíves máshova állni. A pasi közölte, hogy a családjára vár, vásárolnak. Amikor Péter megjegyezte, hogy nem lát gyerekülést, flegmán annyit kérdezett, hogy Csak az a család, ahol gyerek van? Nos, alapból nem feltétlenül, de ebben az esetben igen, hiszen pont a gyerekülés miatt van az egész. Nem tudom, ezután mit mondott neki Péter, de elhúzta a csíkot.

És akkor még nem írtam arról, hányszor és hány helyen látom azt, hogy lazán, figyelmetlenségből, nemtörődömségből vagy mittudomén miből állnak be két helyre. Egy időben fényképeztem a Duna Plaza parkolójában, de meguntam, mert van egy autó, ami mindig ugyanoda áll be két helyre. Mozog közben, mert nem pontosan ugyanott áll, de ugyanazon a két helyen.

Aztán van az, hogy nyáron kinéztem a szálloda ablakából, és nem hittem el, hogy az emberek olyan lusták, hogy nem képesek 50 métert megtenni az ÁRNYÉKOS parkolóig, hanem beállnak a mozgássérülteknek fenntartott helyre, a tilosba, a kanyarba, ahova ráadásul odatűz a nap.