Képzelt riport egy favágóval

Riporter: -Mondja, kérem, van még munkájuk a fákkal?

Favágó: -Igen. A főnök azt mondta, kifizeti ezt a hetet is, csak találjunk valami vágnivalót.

R: -És találtak?

F: -Igaz ugyan, hogy nincs több kivágandó fa, de az élőkön találtunk néhány száraz ágat. Elbabrálunk vele a héten.

R: -Mikor tervezik a munkakezdést?

F: -A reggeli órákban jó lesz. Délután már nem zavarunk senkit, az nem buli.

R: -Tervezik valamilyen segítség igénybevételét?

F: -Igen. Hogy biztosak legyünk benne, hogy elég hangosak vagyunk, és azok is felébrednek, aki már immunissá váltak a finomabb zajokra, segítségül hívtuk a fűnyíró embert. Ha végeztünk, intünk a gyári dolgozóknak, hogy ők jönnek.

R: -Köszönöm a felvilágosítást. Jó munkát!

F: -Köszönjük. Igyekszünk.

.

Amikor vasárnap reggel (hajnal?) 6.30-kor a gyár puffogására ébredek, komolyan elgondolkozom egy vállról indítható rakéta beszerzésén. Nahát.

Lábhelyzet

Megérkezett. Hallottam róla, hogy ilyenkor nem ritka az előfordulása, de engem 21 hétig elkerült. Persze, életem során kapta már el görcs a lábam, a jelenséget ismerem. A mai viszont nagyon durva volt. Nem használt a szokásos lábfejhátrafeszítés sem, talán még rontott is a helyzeten. A produkált hanghatások következményeképpen Péter talpraugrott. Azt hitte szegény, hogy nagyobb a baj, annyira jajveszékeltem. Végül sikerült megoldani a helyzetet, de nem volt kellemes. Gondoltam, nem ez volt az utolsó.

Nem tévedtem. Reggel újabb görcs jelentkezett. Ezúttal a talpamban. A helyszín pedig a másik lábam. Mindegy. Túlélhető. Nagyobb bajom ne legyen az elkövetkező kb. 19 hétben! :)

Szerencsére az ízületeim még nem dagadtak fel bucira. Remélem, így is marad! Ami viszont elkerülhetetlen és törvényszerű volt, az a visszereim eldurvulása. Tegnap megállapítottam, hogy lassan a térdemet(!) is eléri. Nem a térdhajlatomat, hanem a térdkalácsomat! Ilyet még nem láttam. Nekem ilyenem is lesz. :)

Ezektől eltekintve jól vagyok, és fel tudom dolgozni a tényt, hogy nem mutatok esztétikusan miniszoknyában. :) Többek között azért, mert nincs is olyanom.

Morr...

Mostanában nem gyakran használom a BKV szolgáltatásait. Bérletem nincs, azon ritka alkalmakkor, amikor metróra/buszra/villamosra szállok, jegyet veszek. Ha tudok...

Július 22-én anyuval mentünk az orvoshoz ultrahangra. Megközelítjük a Forgách utcai metrómegállót, célirányosan tartunk a jegypénztár felé. Zárva. Egy cetlit találtunk az ablakon, miszerint augusztus 6-án nyitnak. Klassz. Megindulunk a jegyautomata felé. Csak érmét fogad el. Mi van?! Persze, ellenőr sehol, akitől lehetne jegyet venni. Anyu pánikba esett, én csak felhúztam magam. Elkezdtem zaklatni a járókelőket. Szerencsém volt, sikerült váltani. Elfelejtettem az ügyet, mivel az augusztus 6-i dátum már nem volt messze.

A második felvonás ma következett. Bőven elmúlt augusztus 6-a. 15.30-ra készültem a Népligethez. Csöpi ment ma Dublinba, megbeszéltünk egy találkozót a busznál, majd kávézásos trécselést a reptéren. Az induló helyszín megint a Forgách utcai metrómegálló, és mivel csak a kék metróval kell mennem, nem szántam az útra többet 30 percnél. Majdnem elkéstem. A jegypénztár megint zárva volt. A júliusitól abban különbözött a helyzet, hogy most nem volt dátum. Csak annyi, hogy zárva. Megint jött a járókelőzaklatás. Még jó, hogy nem melegítőben vágtam neki az útnak, és némi festéket is dobtam magamra, így -talán- senki sem nézett koldusnak. Határozottan kellemesen csalódtam az emberekben. A harmadik nő tudta felváltani az 500-asomat, az első kettőnél nem volt ennyi apró, de simán felajánlotta, hogy kipótolja az én aprómat. Erre egyszer sem számítottam, nemhogy kétszer.

A Népligethez érve -persze- ott ficcentek az ellenőrök. Átnyújtottam a jegyem, és ha már ott voltam, megengedtem egy megjegyzést magamnak, miszerint valamit csinálhatnának a Forgách utcában, mert ez így gáz. Az -egyébként meglepően kedves- ellenőrcsaj félmosollyal mondta, hogy tudja, miről beszélek. Ő a Gyöngyösi utcától jött éppen, és ott is hasonló a helyzet. Megoldást nem tudott, ráadásul odajött egy kollégája is néhány személyit lobogtatva. Kapás volt. Értem én, az fontosabb, mint az én nyomorom. :)

Nem vagyok az a bliccelős fajta. Ha akarnám, akkor sem tudnám, mivel a homlokomra van írva. Megveszem én a jegyet, ha igénybe veszem a szolgáltatásukat, de könyörgöm, adják meg az esélyt. Ne kelljen már az értékes időt azzal töltenem, hogy mások apróját kunyeráljam el! Grr...

Úgy terveztük...

Mostanában majdnem minden mondatom úgy kezdődik, hogy Úgy terveztük... :D

Úgy terveztük tegnap, hogy beugrunk Szonihoz a bulialapozásra, majd amikor ők továbbmennek, mi lelépünk. Tényleg nem terveztük sokkal hosszabb időre, mint a kölcsönadott GPS átvétele, de nem így lett. Órákat töltöttünk a társasággal, és csak azért jöttünk haza, mert mindenki elkókadt. Persze, ők sem mentek bulizni. Ahol mi megjelenünk, borul a program. :D

Nem voltunk túl fittek, mire hazaértünk, alig volt arra erőm, hogy ágykésszé varázsoljam magam. Hajnali 2 óra volt. Gondoltam, reggel majd jól kialszom magam, nem terveztünk semmit. (Azaz jó lett volna átmenni a Szív utcába, de az a sztenderd program, ami folyamatosan tolódik.) Ehhez képest a fanyűvő brigád ébresztett valamikor 8 körül. Akkor még visszaaludtam, de 9-kor már annyira bedurvultak, hogy nem bírtam tovább. Persze, fa már egy sincs, amit ki kell vágni, de gondolom, kiadták nekik, hogy a hetet végig kell dolgozni, így aprításba kezdtek. Klassz. A gyár rákontrázott. Ekkor adtam föl. Gondoltam, majd egyszer abbahagyják, és befejezem, amit félbehagytam. Így is volt, azaz így gondoltam. Éppen úsztam a csónakon Álomország felé, amikor rázendített a gyár. Abbahagyta. Újabb rövid ringatózás után valaki püfölni kezdett valamit, mintha egy nagy és üres műanyagtartályt vert volna gumikalapáccsal. Hol a gyár, hol a püfölés. Felváltva hoztak vissza a csónakból. Valamikor abbahagyhatták, mert végül aludtam. Persze, most, hogy egy ideje már kipattant a szemem, viszonylag csend van. Legalábbis nekünk ez már csend. A gyár alapmoraját már szinte nem is halljuk.

Nem is tudom, hol jobb élni: egy tanyán, távol a város zajától és az emberektől, vagy a városban, távol a kullancsoktól, pókoktól, hosszúlábú szúnyogoktól, de közel a zajokhoz. Azt hiszem, egy hangszigetelt lakás lenne az ideális. :)

"Megint jőnek, kopogtatnak..."

Tulajdonképpen csöngettek. Az ajtón. Először reflexből a kaputelefonért nyúltam, de miután az néma volt, a folyosóról viszont hangfoszlányok hallatszottak, kinyitottam az ajtót. A srácok már majdnem feladták -pedig nem telt el 1 perc a csöngetés és az ajtónyitás között-, de felderült az arcuk, amikor megláttak. Azt hittem, szórólaposok, de nem. Kopogtatócédulá(ka)t gyűjtöttek. Éppen kérdezni akartam, hogy kinek, de megelőztek. Annak a(z egyik) pártnak a nevét mondták, amelyiknek akkor se adnám, ha nem lenne más opció. Egyelőre még van, úgyhogy tőlem ők nem kapnak semmit.

Még nem döntöttük el, kit tisztelünk meg az értékes cédulákkal, de van esélyes. Elég erősen hajlunk rá, hogy azokat tiszteljük meg a bizalmunkkal, akik évek óta görbe tükröt állítanak a politika elé, de eddig csak egy igen szűk réteg tudott a létezésükről. Most előjöttek, kampányolnak, és nem lehet tudni, komolyan gondolják-e. Mármint nem az ígéretekre gondolok, mert azokat nyilván nem gondolják komolyan, de ők legalább bevallják. Ha meg sikerül nekik bármelyik is, csak előrébb vagyunk. :) Sosem szórakoztam még ennyit kampányidőszakban egy párt jóvoltából. Már csak ezért is megérdemelnék a cetliket. :)

Visszatérve a kopogtatósrácokra. Azzal a szomszéddal is szívesen elbeszélgetnék, aki ráeresztette őket a lépcsőházra. A mi kaputelefonukat nem csöngették meg, mi nem engedtük be őket. Hagyjanak minket békén!

Friss: az ellenkező oldal cédulagyűjtői is bejutottak a lépcsőházba. Ők legalább megvárták, amíg kinyitom az ajtót, nem a lifttől jöttek vissza. Sajnos, nekik sem tudtam kedveskedni. Főleg, mert a kerületi polgármesternek gyűjtöttek, és nem ide vagyok bejelentve. Az sem tudom, mi lesz a kerületi kopogtatócédulámmal. Még azt sem tudom, ki indul. Ennyire érdekel ez az egész. Majd 3-án eldöntöm, kinek adom. Ki nem dobom, az biztos.

Könyvhiány

Krónikus olvasnivaló-hiányban szenvedek. Ha nem is tudtam mindig, mi lesz a követező könyv, legalább sejtettem. Már nem is tudom, hány hete olvastam ki a legutóbbit, és nem láttam a követezőt. Anyuéknál kiszúrtam a polcon James Joyce Ulysses-ét. Mostanában úgyis sokszor jut eszembe Dublin (tulajdonképpen állandóan), pont jó lenne. Azaz lett volna, ha nem felejtettem volna el bepakolni, majd anyuékat megkérni, hogy hozzák el. Mire legközelebb jönnek/megyünk, késő. Péternek van egy halom könyve, de bedobozolva, ahogy minden más. Most, hogy megérkeztek az én cuccaim is, és az ő dobozai tetejére kerültek, esély sincs rá, hogy a lakás felfordítása nélkül könyvet találjunk nekem. A Micimackó és a Kramer kontra Kramer előkerült, de azokat már ismerem. :)

Éppen azon voltam, hogy beiratkozom a könyvtár helyi kirendeltségébe, amikor vasárnap Péter kiszúrta Zitáék polcán azt a könyvet, amiért rágtam a fülét, hogy szedje elő nekem az egyik dobozból. Dan Browntól a Digitális erődöt. Pár napra mentesültem a könyvtárlátogatástól. Nem azért, mintha nem szeretném a könyvtárakat, csak éppen másra kell az értékes idő. Ma sem mentünk át a Szív utcába pakolászni, helyette megsütöttük a fagyasztóban pihenő lazacot. Nem sok van már a nyárból, addig üldögélünk a napos erkélyen, amíg lehet.

A könyvelvonás kapcsán elgondolkoztam, mit is olvastam az idén. Azt hittem, hosszabb lesz a lista, de mentségemre legyen mondva, mással voltam elfoglalva. :)

Arthur Golden: Egy gésa emlékiratai

John Grisham: Csapdában

Jeffery Deaver: Hideg hold

John Grisham: A végrendelet

Dan Brown: Az elveszett jelkép

Vavyan Fable: Csontfuvola

John Grisham: Ford megyei történetek

Dan Brown: Digitális erőd - folyamatban

Végre vége

Tegnap délután-este bevettem az utolsó 2 szem Maripent. Ezzel vége a 20 napos kúrának. Végre megint akkor ehetek, amikor szeretnék, nem kell számolgatni az időt. Tudom, ennél nagyobb bajom ne legyen az életben, de akkor is jó érzés, hogy túlvagyok rajta.

Igen, erről mindenképpen meg kellett emlékeznem. :)

Hosszúhétvége

Úgy volt, hogy lemegyünk a Balatonra többedmagunkkal. Úgy is volt, hogy végigdolgozzuk a hétvégét a lakásomban. Aztán más is beugrott, ahogy szokott. Végül mindenből egy kicsi lett, csak a Balaton maradt ki teljesen. Jelzem, nem bánom. Így jobb volt.

Úgy akartuk, hogy pénteken felmegyünk a Várba a Parno Graszt koncertjére, aztán a késői kezdés miatt inkább maradtunk, és rápihentünk a másnapi túrára. Nem, nem a hegyekbe mentünk, csupán a Várba a Mesterségek Ünnepére, de tisztességes távot tettünk meg. Kilométerhiányra nem panaszkodhatunk. Nem indultunk korán. Hova is siettünk volna? A Vár bejáratánál kicsit megtorpantunk a sort, valamint az 1500 Ft-os belépőt látva. Úgy emlékszem, ez régebben nem volt, de lehet, csak a múlt jótékony homályába vész. 2007-ben voltam utoljára. Korábban minden évben. Hiányzott. Szeretem. Idén is szuper volt. Óriási embertömeg volt ugyan, és mindig találtunk olyan eldugott standsort, amit még nem láttunk, jól elfáradtunk, de nagyon tetszett. Az mondjuk furcsa volt, hogy sok helyen húsvéti tojásokat láttunk, főleg a bolgár standoknál, de ez volt idén az egyik téma.

Egyetlen negatív élményt tudok megemlíteni. Ez a Nemzeti Galériához kapcsolódik. A belépőnkkel oda is bemehettünk, és ezt meg is tettük hűsölés, mosdóhasználat céljából. Egyszer időt és gyaloglást akartunk megspórolni, és egy oldalsó (hátsó?) ajtón készültünk bemenni. Be is mentünk, azonnal szembetaláltuk magunkat egy óriási emberfejet ábrázoló szoborral. Ijesztő volt. Péter elolvasta a feliratot: Minden elhunytak emlékére. Jaj. Rosszul kezdődött. Beljebb merészkedtünk, de én azonnal kifordultam. Szinte pánikrohamot produkáltam, annyira rossz érzés fogott el. Olyan volt, mint egy kripta, tele elmúlás-érzéssel. Az a gyanúm, hogy síremlékek voltak ott kiállítva, vagy valami hasonló. Nem néztem szét alaposan, inkább siettem kifelé. Nem tudom megmagyarázni, de csak azt éreztem, hogy nekem onnan ki kell jutnom. Azonnal. Arra többet nem megyek.

A séta, a jó levegő és a látvány mellett más pozitívuma is van a napnak: vettünk csirkesütőt. Nem volt egyszerű, a számtalan mázas edényes közül szinte senki sem árulta. Végül találtunk egyet, árban is megfelelőnek ítéltük, nem mertük otthagyni. 5 perc múlva másikat is találtunk. Ahogy ez ilyenkor lenni szokott.

Péter vett egy raklapnyi mézet: levendulásat, citromfüveset, ámor-, selyemfű-, selyemvirág-, és medvehagyma-mézet. Ezek közül csak a selyemfűmézet kóstoltam eddig, meg egy nyalásnyit a medvehagymásból télen a Vörösmarty téren, a többi új. Ígéretesek.

A pakolás vasárnapra maradt... volna, ha el nem blicceljük azzal, hogy beszabadultunk a Westendbe, majd a Szív utcába érve becsöngettünk a szomszéd Zitáékhoz. El akartuk nekik mondani a híreket; a babát, a költözést, úgy általában mindent. Megelőztek, mivel belépve hozzájuk, Zita mentegetőzni kezdett a rendetlenség miatt. Kisbabát vár, 7. hetes. :) Adva volt a téma. A tervezett pár perc helyett órákat sikerült náluk töltenünk, a déli(!) gyógyszeremet csak este 8 után vettem be. A lakásban aztán pakolás helyett csak felkaptunk ezt-azt. Mindig valamit. Előbb-utóbb majd csak kiürítjük...

Mivel csúszott a gyógyszerbevétel, ébren kellett lenni addig, amíg eljön az utolsó ideje. Persze, a kettő között enni valamit és kakaóscsigát sütni, hogy Péter be tudja vinni ma az új iroda birtokbavétele alkalmából szervezett közös reggelihez. A sírás szélén álltam, mire mindennel végeztem. 2 körül még csak zuhanyozni indultunk, ehhez képest 7-kor jelzett Péter telefonja. :S Kakaóscsiga szállíthatóvá tétele, ing kivasalása, kávé megfőzése, elköszönés, majd visszabújás a takaró alá. Ennyire voltam képes. 9-kor ébresztett a fanyűvő brigád. A mai napot találták a legmegfelelőbbnek arra, hogy kivágják és feldarabolják a hónapok óta kiszáradt nyárfákat a focipálya mellett. Klassz. Ehhez társult a gyár szokásos moraja. Alig 1 órája van csönd. Addig nyomták párhuzamban. Plusz a gyerek, mert ő sem bírta a zajt. Mindegy. Bírjuk. A Szigetnek úgyis vége. :)

Szétcsúszva

Egy rövid, még szinte meleg, annyira friss történet arról, mennyire is vagyunk mostanában szétesve.

Ma délelőtt bevásárlást terveztünk, de Péternek beugrott egy interjú, amiről ugyan tudtunk, de valahogy nem számoltunk vele. Utána akartunk indulni, és még jó, hogy elszüttyögtük az időt, mert már a tett helyszínén lettünk volna, amikor telefonált az asztalos, hogy perceken belül (a megbeszélt időpontban!) érkezik. Takarócuccot (nem tudom a pontos nevét) hozott a mosogatógép aljára. Kis késéssel indultunk, így számolnunk kellett azzal, hogy nem tudjuk hazahozni a szajrét a fodrász előtt. Péternek régen egyeztetett időpontja volt, egyszer már lemondta. Szintén programcsúszás miatt. Most nem akarta. Szerencsére az ő frizurája nem igényel annyi időt, mint az enyém, így rohanhattunk a következő program helyszínére, ami nevezetesen a lakás. Munka. Muszáj bekapcsolnia a gépet, rácsatlakozni a céges hálózatra időben, különben ejnye-bejnye. Cuccok ki a kocsiból, át a riasztós ajtón, be a liftbe. Szerencsére kedves és türelmes lifttársat fogtunk ki, végigvárta a ki- és bepakolást. Az emeletre érve liftből ki, ajtóhoz el, lakásba be. Persze, mindezt rohanva, hogy időben végezzünk.

Órák teltek el az akció óta. Péter azóta dolgozik, én (est)ebédet gyártottam, meg is ettem (Péter még nem), elpakoltam. Eszter is befutott pakolászni. Csöngetnek. Tanácstalanul nézünk egymásra. -Te vársz valakit? -Nem. -Egy csaj. -Ja, akkor biztos Móni. (Munka után ígérte magát, és mivel fogalmam sem volt, mennyi az idő, ő volt az első tippem.) Vadidegen csaj állt az ajtó előtt. Azt hittem, el akar valamit adni, esetleg téríteni akar, de ezt gyorsan elvetettem, mert egyrészt nem volt nála cucc, másrészt azt kérdezte, nem mi vásároltunk-e mostanában. Ha igen, mi hagytuk-e a lift mellett a cuccainkat. -Az lehet. Megnéztem. A miénk volt. WC papír és joghurt. :) Amikor a tejet szorítottuk be az előszobában csövező komód és az egyik bőrönd közé, még beszéltünk is róla, hogy rá lehetne tenni a WC papírt, de én nyomatékosan közöltem, hogy annak a WC-ben a helye. Egyikünknek sem tűnt fel, hogy a kérdés tárgya nincs a lakásban. :)

Ezek után Péter nyújtotta a blokkot, hogy nézzem meg, mindent behoztunk-e. :)

Rendezkedés

Ülünk a lakásban, mint a kiskakas a szemétdomb tetején, és nézzük a rengeteg holmit, amit még nem tudunk, hova teszünk. Áthoztuk a cuccaimat, és azok most betársultak Péter dobozai mellé, együtt bandáznak, és várják a helyüket.

Nem férnek el a cuccaim a konyhában, a ruháim az átmeneti szekrényekben... Miután Péter pár éve beköltözött, elfogyott a lendülete, és nem sikerült bebútorozni a lakást. Ami az én lakásomban van, az ide pont nem jó. Ülőgarnitúra itt is van, de abba nem lehet pakolni. Szekrényem sosem volt, mivel a gardrób tökéletesen elnyelte a ruháimat. Azt nem tudom elhozni, mivel tulajdonképpen az a fürdőszoba plafonja. :)

Eszter napokon belül elköltözik, akkor végre birtokba vehetjük a szobáját. Ha nem is lesz több szekrényünk, de legalább nem a nappaliban támasztják majd a falat a dobozok. Már folyamatban van a hálószoba és a nappali beszekrényesítése, csupán idő és pénz kell hozzá. Na, meg pontos elképzelés, mert egyelőre a valahova oda kellene elven működik a dolog. :) Még az sem tiszta, hogy hova is kellene tenni Péter dolgozósarkát a hálószobában, hogy ne legyen útban, de ne is vegyen el túl sok tárolási lehetőséget.

Szeretnénk venni egy pelenkázós kiságyat is, de még nem született döntés ezzel kapcsolatban (sem). Nem ragaszkodunk a vadonatújhoz, ezért rámásztam az összes általam ismert internetes adok-veszek oldalra, de egyelőre semmi. Ha van, az olyan áron, mint az új, vagy nincs pelenkázója. Az viszont kell. Nem olyan nagy a szoba, hogy kényelmesen elférjen benne a külön pelenkázó. Ha van valakinek ilyen, vagy tud valakit, akinek van, és szabadulna tőle, akkor gondoljon rám. ;)

A gyerekszoba nagyjából ennyi, hiszen egy babának ennél több bútor nem kell (van bent egy ágy, ha esetleg ottalvós bulit szervezne a gyermek). A héten elkezdem a 20. hetet, de még egy árva babaruhát sem vettünk. Nem is hiszem, hogy fogunk, hiszen csak a húgomtól annyi érkezik majd, hogy talán rá sem tudjuk adni az összeset. Elég most a mi cuccainkat elsúvasztani valahova, a babaruhákkal ráérünk decemberben. Akkor másra már úgysem leszek jó, csak a babaruha hajtogatására. :)

Nem unatkozunk, na. :)

Feszült

Van úgy, hogy a legjobb szándék is rosszul sül el, ha alapfeszültség munkálkodik a háttérben. Hétvégén anyuék feljöttek segíteni a lakásom kipakolásában, és ahelyett, hogy csupán az elvégzett munka okozta megelégedettséggel zárult volna a két nap, mindenki rossz szájízzel ment haza/maradt. Bizonyos dolgokat eddig sem toleráltam, most meg annyira sem. Nem új dolgokról van szó, sosem viseltem őket, csak van, aki mostanában vette fel ezeket a szokásokat. Aláírom, hogy hamarabb felcsattanok, rövidebb a reakcióidőm, későn gondolom meg, hogy valamit nem kellene szóvá tennem, de akkor már mindegy. Valószínűleg nincs mindig nekem igazam, de képtelen vagyok állandóan más érzékeny lelkével foglalkozni, közben belül forrongani.

Testileg nem annyira, de lelkileg nagyon megviselt a hétvége. Igyekeztem csak annyit dolgozni, amennyit bírok, nem feszíteni a végtelenségig a húrt. Nem haladtunk annyira, amennyire terveztük, azaz amennyire anyuék gondolták; ez sem volt jó. Nem bírtam többet. Elfáradtam. Azt meg nem szeretném, hogy nélkülem rendszerezzenek, pakolásszanak, esetleg szanáljanak. Az én cuccaimról van szó, az én lakásomat pakoljuk ki 6 év után.

Akaratlanul megbántottam, aki segíteni jött, pedig más viselkedését nehezményeztem. Ez nekem sok. Hálátlan disznónak érzem magam miatta, de talán csak 1-2 megjegyzést hagytam volna ki a hétvégéből, alapvető dolgokat nem. Szomorú, de már nem tudok mindenkihez alkalmazkodni. Félek, hogy gyógyíthatatlan sebeket ejtettünk mindkét oldalon. Egyikünk sem változik már...

Csillaghullás

Tegnap úgy volt, hogy Péter elmegy a házimozis összeröffenésre többedmagával, aztán felvesznek engem, és megyünk a Hármashatár-hegyre csillaghullást nézni. Miután mindenki ilyen-olyan indokkal lemondta a bulit, mi meg már láttuk a filmet, kimaradt a mozizás, és csak a csillaghullásra koncentáltunk. Péter javasolta, hogy ha már így alakult, indulhatunk korábban is. Kérdőn néztem az égre, aztán rá. -Világosban? Ekkor a homlokára csapott, és nem fűzött hozzá semmi többet. :)

Sötétedés után nekivágtunk. Azt hittük, felmegyünk, keresünk valami jó csendes, nyugis helyet, ahol békésen várjuk a csillagokat. Aha, persze. Akkora érdeklődés kísérte az eseményt, hogy alig tudtuk letenni Kisautót. Végül szerencsénk volt, mert egy elég jó hely felszabadult, nem messze onnan pedig le is tudtuk teríteni a pokrócot. Nem volt éppen összkomfortos, mivel a fejünk lejjebb volt, de egy ideig bírtuk. A gyerek kevésbé, állandóan ficánkolt.

Megtekintettük a Nagy- és a Kisgöncölt, elbeszélgettünk a Sarkcsillagról és az Esthajnalcsillagról, kifejtettem Péternek, hogy a csillagászat nem kifejezetten a csillagképekről szól -miután nem értette, hogy lehet az, hogy csillagászat szakkörből írtam a szakdolgozatom, és nem vágom csípőből a csillagképeket-, helyezkedtünk, forgolódtunk, majd miután majdnem kiakadt a derekam, hazaindultunk. Úgy jártunk, mint a kismacska a viccben, akit elvisz az apja csajozni, de megcsúsznak a tetőn, és miután órákat lógnak az ereszcsatornáról, a kismacska megjegyzi, hogy már dugtak eleget, menjenek haza. :) Mi is jól kiszórakoztuk magunkat, és hazajöttünk. Péter látott egy árva csillagot lehullani, én elvétettem, mert a Nagygöncöl rúdjával voltam elfoglalva, pedig azt már számtalanszor láttam. Így jár, aki béna. Ha az idén már nem is, de jövőre újra megpróbáljuk.

Többször eszembe jutott már, de eddig senki sem tudott kielégítő választ adni arra a kérdésre, hogy milyen hármashatár miatt kapta a hegy a nevét. Itt volt a remek alkalom, hogy utánanézzek, ha már megmásztuk, még akkor is, ha kocsival. A Wikipédia szerint a 19. században kapta a nevét, mert 1873-ig a hegycsúcson találkozott Buda, Óbuda és Pesthidegkút közös határa. Ma ez a csúcs a II. és a III. kerület határán fekszik. Megint okosabb lettem. Azt hittem, simán a II. kerületben van, és valami ősi történelmi múltra gondoltam a hármashatárral kapcsolatban. Azt is megtudtam, hogy nem egybe kell írni, mert az Budapest egy városrésze a III. kerületben. Hogy mit meg nem tud az ember a csillaghullás kapcsán! Nem mellesleg a nappali ablakából látni a Hármashatár-hegyet. :)

Yes check

Péter március óta új pozícióban van, azóta szépen lassan kivonta magát a mindennapi irodai munkából, és itthonról nyomja. Ennek köszönhetően -meg annak, hogy még nincs kialakítva dolgozósarok a hálószoba félreeső részén- volt szerencsém néhányszor végighallgatni, ahogyan üdvözli a tanfolyamra bejelentkezőket (netes, virtuális osztályterem): -Hello XY. (...) If you can hear me give me a green yes check...

Tegnap este úgy ítéltem meg, hogy a gyerekmozgás kívülről is érezhető, szóltam Péternek, hogy ha van pár perce várakozni, akkor esetleg ő is érezheti. Rátette a tenyerét a mozgás általam vélelmezett epicentrumára, és vártunk. Először nem történt semmi, aztán Péter ennyit szólt: -Hello. If you can hear me give me a yes check. Azonnal kapott egy pacsit. :))) Legközelebb mikrofonpróbát tartunk.

A pillangók színe

Nem szándékosan csempésztem rejtvényt az előző bejegyzésbe, csak lyukas az agyam. Jó volt a tipp, a kék pillangóknak nagyobb esélyük lenne nálam, amennyiben tervezném a blogra pakolásukat. Persze, január elejéig semmi sem biztos, de egyelőre a vizsgálatok azt mutatják, hogy nem kell Barbie babát vennem az elkövetkező 5-10 évben. :) Amikor a 10. héten végre sikerült elvonszolnom magam, az orvos megkérdezte, mit szeretnénk. Mondtam, hogy nincs kifejezett preferencia, de a családtagok kivétel nélkül kislányt éreznek, így erre ráálltunk. -Szeretné tudni? -Miért, már lehet? Akkor persze. Addig mozgatta a cuccost, amíg meg nem találta, amit keresett, és mutatta, mit kell néznem. Úgy néz ki, kisfiúval van dolgunk.

A következő ultrahangon megerősítette a nemi hovatartozást, aztán eljött a harmadik, amikor anyu is velem jött. Izgatottan szegeztük a tekintetünket a monitorra, és kérdeztük az orvostól, hogy még mindig fiúnak látja-e. Nem tudott válaszolni a kérdésünkre, ugyanis a gyerek nem volt hajlandó mutogatni magát. Törökülésben, egyik karjával lazán támaszkodva a térdén, félrebillent fejjel aludt.

Most itt tartunk. Legközelebb szeptember elején megyek, ha akkor a gyerek is akarja, talán többet tudunk. Mindenesetre a család már a kiválasztott fiúnéven nevezi a gyereket, így beszélnek róla. :) Én még azért óvatosan bánok a nevekkel, hiszen láttam én már karón varjút.

A babaszoba mindenesetre nem lesz se kék, se rózsaszín, ahogy a blog sem. Sok szép szín van még a világon. :)

Májustól augusztusig

Nem tervezem a blog teljes átalakítását (kivételesen teljesen jóban vagyok a jelenlegi pofázmánnyal), nem lesznek a háttérben röpködő cumisüvegek, sem rózsaszín pillangók. Ez utóbbi több okból sem.

Nem fogok olyan szavakat használni, mint pl. pocaklakó (a pocakot úgy általában kerülném). Van még néhány kifejezés, amitől a falra tudnék mászni, de azok még nem aktuálisok. Nem fogok többesszámban beszélni magamról és a gyerekről se most, se a későbbiek folyamán, amikor már külön ágyban alszunk.

Amit viszont most megteszek, az az elmúlt hónapok összefoglalása. Egyrészt magamnak, másrészt kérésre. ;)

2010. május 8 - Majdnem elvágódtam a konyhakövön, amit akkor betudtam annak, hogy nem ettem eleget, ráadásul lehúztam egy Bacardi-Cola-t Rizikózás közben anyuékkal. Ettem, jobban lettem, elfelejtettem.

2010. május 12 - Az igaz, hogy akkor elmúlt a szédülés-rosszullét, de másnap visszajött és nem hagyott békén. (Ekkor nyafogtam, hogy nem vagyok jól, orvoshoz kellene mennem.) Péter javaslatára beadtam a derekam, hogy csináljunk egy tesztet, de nem gondoltam komolyan. Megcsináltam. Pozitív lett. Apró, rövid lefolyású pánik vigyorgással.

Ezután hosszú hetekig az ágyból is alig tudtam kikelni, még orvos sem látott, nem tudtam annyi ideig függőlegesen megmaradni, hogy elhúzzam odáig a belem, megvizsgáljon, és még vissza is jöjjünk. Végül csak a 10. héten sikerült eljutnom hozzá. Most sem kellett Mitzi :* választásában csalódnom, pont egy ilyen orvosra volt szükségem. Kezem-lábam remegett, de már nem.

A következő lépés a védőnőhöz való bejelentkezés és a kiskönyv megszerzése volt. Nem terheskiskönyv, a terhes szó is felkerült a tiltólistámra. Olyan csúnya. Nos, a védőnő. Nem egyszerű a történet. Mivel a Szív utcai lakásba vagyok bejelentve, és május-júniusban még minden nagyon képlékeny volt, az ottani illetékes védőnői szolgálathoz jelentkeztem be. A ott fellelt védőnő bemutatkozott, hogy ugyan beteg, akihez tartozom, de ő a helyettese, és megbeszéltünk egy napot, amikor visszamegyek elintézni, amit el kell. Rendben. Mentem is. Akkor a helyettes nem volt bent, újszülötthöz kellett mennie, így egy harmadik védőnő vette fel az adataimat, állította ki a kiskönyvet, mázsázott le. Mindez a 13. héten történt, és 51 kg-t nyomtam, ami kevesebb a versenysúlyomnál. Ekkor futott át rajtam, hogy vajon mennyit fogyhattam az ágyban fetrengős heteken, amikor javarészt a Sió körtelé volt az egyetlen tápanyagforrásom. Azóta sem viszem túlzásba a Földre gyakorolt nyomóerőt; most 53 kg körül lehetek, de megvan már 1 hete is, hogy utoljára mértem magam, ezt most saccoltam.

Költözünk. Azaz csak én, mármint az én cuccaimat pakoljuk ki a Szív utcai lakásból. Szeretem, de két embernek, ha mindketten otthon vannak, ahogy mi is, kicsi. :( Később pláne kicsi lesz. Péter lakása nagyobb, itt külön gyerekszobának való hely is van (még Eszteré). Nagy erkély, napfény. Jobb lesz itt, bár vérzik a szívem.

Ma végül sikerült találkozni az illetékes védőnővel. Újabb szívvérzés, mert hiperjófej. Bírnám, ha ő maradna, de nem lehet. Sajnos. 1973 óta védőnő, ismeri a kerület apraját-nagyját. Saját gyereke is van -ez számomra fontos szempont lenne, ha választhatnám a védőnőt-, még unokája is. Pénteken elmegyek hozzá tanácsadásra, ami kimaradt egyrészt az ő betegsége, másrészt a salgótarjáni wellness miatt, aztán érzékeny búcsúval teszünk pontot a rövid ismeretségünk végére, és átküldi a papírjaimat a 13. kerületbe. Ott nekem kell majd jelentkezni, hogy itt vagyok. Remélem, ennyi elég, és nem kell lakcímkártyával bejelentkezni. Majd ezt is megkérdezem pénteken.

A baba köszöni szépen, jól van. Amikor a számítások szerint 16+2 napos volt, 16+6 napos biometriai adatokat produkált. Remélem, ez a tendencia nem folytatódik a végére, mert akkor nem tudom, hogy jön ki. :) Vagy nem akarom tudni. :)) Ma 18 hetes és 6 napos, holnap kezdem a 19. hetet (szintén a számítások alapján). Tegnap beindult a bugi, azóta alig áll meg. Még csak én érzem, Péter hiába várta a mozgást, nem kapott belőle. Apró mozgásokról van szó, de a sok helyről hallott pezsgős érzésnél erősebb. Nálam az kimaradhatott, vagy nagyobbak a buborékok. :)

Lyme-kór ügyben is sikerült beszélni az orvossal. Kicsit féltem, hogy majd jól kikapunk, amiért a háta mögött intézkedtünk, de pont az ellenkezője történt: megköszönte anyunak, hogy elintézte helyette a dolgokat. :) Jófej. Szeretjük. Anyu is.

Most hívott a leendő albérlőm. Szeptember 3-án mennének a lakásba pakolni, rendezkedni. Ez már nagyon konkrét. Elvesztem a zugomat. Nem teljesen, csak valaki más fogja nyitni-zárni az ablakokat, most másvalaki zuga lesz. Vérzik a szívem, de ez a dolgok rendje.

Büdösbogár

Az orvos szabadságon van, de lépni kellett. Még nem tudja, de elkezdtem szedni az antibiotikumot. Muszáj. Sajnos. :( Túl nagy a kockázat. Anyu beszélt a Lyme-kórral kapcsolatban illetékes kórházzal. Nem vagyok egyedi eset, számtalan sorstársammal találkoztak. Nincs mese, az antibiotikumot szednem kell. Anyu megnyugtatott, hogy amíg a folt látható a lábamon, addig nem kerül be a véráramba a fertőzés, csak a foltnál szaporodnak a baktériumok. Ezek szerint a gyerek egyelőre biztonságban van. Meg kell állítani a folyamatot és nem lesz semmi baj.

Azon vagyok. Csak ne lenne a gyógyszer nagy és büdös. Csak büdösbogárnak hívom. Szerda este kezdtem el szedni, és ha ma este beszedem az esedékes kettőt, már elpusztítottam a szükséges hatodát. Már... inkább még csak a hatodát. :( Nagyon nagy és nagyon büdös. Ha ez nem lenne elég, kettesével kell szednem. Naponta háromszor.

A legszebb az egészben, hogy előtte és utána 1 órával nem szabad enni és inni. Nekem, aki mostanában hirtelen éhezem meg, de akkor azonnal kell a kaja, baromi nehéz számolgatni, hogy mikor vegyem be a gyógyszereket, hogy normális időben lehessen ennem.

Egyszer ennek is vége lesz, és legalább megállítom a nagyobb bajt. Megéri.

Akihez nem nyúlhatok

Nem vagyok toxoplazmás. Ez jó, ennek örülünk, de annak már kevésbé, hogy minden negatív. Ha jól sejtem, ez azt jelenti, hogy még soha nem kaptam el. Ez elég hihetetlen számomra, mivel kicsi korom óta szinte folyamatosan volt/van macskánk, és mindegyikükkel szoros kapcsolatot ápoltam/ápolok. Nagyon sajnálom, de Berci egy darabig csak fej- és fültővakarást kaphat tőlem. :( Nagyon rossz, de nem kockáztathatok. Péter, aki nem túl macskás, alaposan megdögönyözte egyik nap, hogy szerezzen pár boldog pillanatot neki. :)

A nyomott, vihar előtti idő őt is megviseli. Ilyenkor alig ugrik fel fotelre, ágyra, csak elnyúlik a szőnyegen. Szegény. Lehet, neki is migrénje van. Elég hisztis ilyenkor és semmi sem jó. Lehet, hogy fáj a feje?! :O

Aggódós

Gondolom, mondanom sem kell, hogy az anyuval történt beszélgetés óta folyamatosan azt figyelem, észlelem-e magamon a Lyme-kór tüneteit. Próbálom rábeszélni a foltot, hogy ne az legyen, hanem a macskáktól elkapható gombás fertőzés, a microsporiasis, bár nem tudom, hogy melyik jobb vagy rosszabb. :( Tavaly kicsit kattantnak gondoltam a húgomékat, akik beszereztek anyutól egy használaton kívüli fonendoszkópot, és két ultrahang között azzal hallgatták az Évi hasában zajló eseményeket. Tegnap óta én is nagy hasznát tudnám venni. Mivel még semmi mozgást nem érzek -talán azért, mert nem tudom, mit kellene érezni-, jó lenne legalább hallani, hogy van szívverés. Igen, talán túllihegem, de borzasztó ez a tehetetlen várakozás. :( Legközelebb szeptember elején lesz ultrahang. Na, addig nem bírom ki. Holnap úgyis menni kell fogorvoshoz, onnan már csak egy ugrás Salgótarján. Holnap estére álljon nekem készen egy fonendoszkóp!

Ha már fogorvos... Kb. 2 hete voltam legutóbb; egyrészt kötelező mennem, másrészt volt gond egy fogammal. Cicó (fogorvos) talált mást is. A felső két bölcsességfogamra halálos ítélet vár. Az alsók már nincsenek meg. Csak a gond van velük, jobb nekik kint -meg nekem is-, csak ne lenne olyan kellemetlen a kihúzásuk. :( Annyi időpontot meg dátumot kell megjegyezni, hogy kb. 2 nappal ezelőttig csak annyi volt az agyamban, hogy 2-án fogorvos. Akkor aztán tudatosult bennem, hogy nem baráti látogatásra megyünk, hanem kicincálja a fogamat. Na, azóta ettől is tele van a gatyám...

Annyit járok mostanában orvoshoz, mint egész eddigi életemben. Mi lenne, ha még beteg is lennék?