Van úgy, hogy a legjobb szándék is rosszul sül el, ha alapfeszültség munkálkodik a háttérben. Hétvégén anyuék feljöttek segíteni a lakásom kipakolásában, és ahelyett, hogy csupán az elvégzett munka okozta megelégedettséggel zárult volna a két nap, mindenki rossz szájízzel ment haza/maradt. Bizonyos dolgokat eddig sem toleráltam, most meg annyira sem. Nem új dolgokról van szó, sosem viseltem őket, csak van, aki mostanában vette fel ezeket a szokásokat. Aláírom, hogy hamarabb felcsattanok, rövidebb a reakcióidőm, későn gondolom meg, hogy valamit nem kellene szóvá tennem, de akkor már mindegy. Valószínűleg nincs mindig nekem igazam, de képtelen vagyok állandóan más érzékeny lelkével foglalkozni, közben belül forrongani.
Testileg nem annyira, de lelkileg nagyon megviselt a hétvége. Igyekeztem csak annyit dolgozni, amennyit bírok, nem feszíteni a végtelenségig a húrt. Nem haladtunk annyira, amennyire terveztük, azaz amennyire anyuék gondolták; ez sem volt jó. Nem bírtam többet. Elfáradtam. Azt meg nem szeretném, hogy nélkülem rendszerezzenek, pakolásszanak, esetleg szanáljanak. Az én cuccaimról van szó, az én lakásomat pakoljuk ki 6 év után.
Akaratlanul megbántottam, aki segíteni jött, pedig más viselkedését nehezményeztem. Ez nekem sok. Hálátlan disznónak érzem magam miatta, de talán csak 1-2 megjegyzést hagytam volna ki a hétvégéből, alapvető dolgokat nem. Szomorú, de már nem tudok mindenkihez alkalmazkodni. Félek, hogy gyógyíthatatlan sebeket ejtettünk mindkét oldalon. Egyikünk sem változik már...
Egyszer már volt egy hasonló bejegyzésed és akkor is egyhangúan megnyugtattunk: nem egy stresszes pakolás közben kiszaladt mondatok fognak Közéd és a Szeretteid közé állni. Tessék lazítani, kikapcsolódni és találkozni régi ismerősökkel... :)
VálaszTörlésEz most egy kicsit durvább (volt), mert alapcuccok vannak a háttérben. :( Minenesetre reménykedem, hogy még visszaállítható.
VálaszTörlésA lazítást megfogadom, bár még lesznek stresszes napok. Az is igaz, hogy már csak ketten leszünk, csak nem ugrunk egymás torkának...