A nap, amikor inkább nevettem

Feszülten indult a nap. Szombat volt, készültünk a piacra, vártuk anyuékat, akik megálltak a Dunántúlra menet. Éppen vártam, hogy Péter végezzen a reggeli rutinjával és/vagy anyuék befussanak, közben pakoltam kifele a mosogatógépből. Konkrétan nem tudom, min pörgött az agyam éppen, de igyekeztem minél gyorsabban végezni a kipakolással, amikor egy kis kávéscsésze beakadt a kosárba, és a hirtelen mozdulattól kiesett a kezemből. Darabokra tört. Olyan kis eszpresszós kávéscsésze volt, 6 db volt eredetileg a szettben, de ez már a második, ami eltört. Az első is az én lelkemen szárad. Sokáig nem használtuk, csak porosodtak a tartóban (még egy céges karácsonyi csomagban volt egyszer évekkel ezelőtt), de Gergő rákapott, hogy abban kéri a reggeli kávét (tejhab némi Szerencsi kakaóporral a tetején). Már csak 4 van. Óvatosabbnak kell lennem.

Anyuék megérkeztek, összekaptuk magunkat és elindultunk végre. Piac előtt még beugrottunk egy Samsung bemutatóra az Erzsébet térre. Mindenféle kütyüt és háztartási eszközt meg lehetett nézni és/vagy tapogatni, egy kérdőív kitöltésével és bedobásával pedig SmartTV-t lehetett nyerni. Nem mi nyertük, de érdemes volt elmenni, mert tényleg mindent meg lehetett nézni testközelből. Minden cuccnál állt valaki, aki bármilyen kérdésre tudott válaszolni. Gergőnek a világító mosógép jött be leginkább. Földöntúli boldogsággal tekergette a gombokat, el sem merte hinni, hogy tényleg szabad, és senki sem szól rá. :) Már nagyon mentem volna, ki akartam tölteni a kérdőívet, de nem volt nálam toll. Péternél sem, úgyhogy elkezdtem keresni a szememmel, hátha kitettek valahova. Meg is láttam. A fényképezőgépek asztalán volt néhány. Olyasmi, ami a bankokban meg a postákon is van. Ügyféltoll vagy mi. Alibiből elkezdtem nézegetni a fényképezőgépeket, de szerintem egyértelmű volt, hogy nem érdekel, mert még értelmes kérdést sem tudtam feltenni. (Nincs bajom a Samsunggal, pont nincs, mert okostv-t meg okostelefont csak ezt, de pl. fényképezőgépet nagyon nem.) Amikor úgy éreztem, hogy eleget égettem magam a nyilvánvaló érdektelenséggel, elkaptam egy tollat, hogy kitöltsem a kérdőívet. A srác mondta, hogy azzal nem fog menni. Gondoltam, hogy pont kifogtam egy tollat, ami kifogyott, és nyúltam a másik után, de a srác csak mondta, hogy nem fog menni. Akkor már felkaptam a fejem, és akkor vettem észre, hogy nevet. Péter felől is nevetéshullámok érkeztek. Akkor leesett, és szerettem volna elsüllyedni. A táblagépek tollával szerettem volna írni papírra. Próbáltam viccesen elütni, és megkérdeztem Pétert, hogy biztos nem bánta-e meg, hogy én is mentem, de közben nagyon sajnáltam magam, és minél gyorsabban szerettem volna eltűnni.

Elmentünk a piacra, ebédeltünk, hazajöttünk. Útközben Gergő bealudt. Péter a vállára vette, én húztam magam után a banyakamiont, elindultunk felfelé. A garázs és a lépcsőház között találkoztunk egy szomszéd lánnyal és az 1 év körüli kisfiával. Mivel látta, hogy Gergő alszik, nem volt nehéz pár pillanat alatt a gyerekek alvási szokásához jutni. Péter elindult Gergővel felfelé, mi pedig maradtunk az ajtóban. Időnként odanyomtuk a kulcsot az érzékelőhöz, hogy ne riasszon be, mégis sikerült beindítani, mert egyszer elbambultunk. Mire mindent megbeszéltünk, Péter és Gergő már régen felért. A lifthez érve láttam, hogy a földszinten van. Hátrafordultam, és elkezdtem mondani Gergőnek, hogy Nézd csak, apa leküldte nekünk a liftet!, de csak addig jutottam, hogy Nézd csak, apa... Ekkor vettem észre, hogy a banyakamionhoz beszélek. :)

Szerencsére ez nem volt tízmilliószoros nap, különben már sodorhatnám a kötelet. :)

Lázas nap

Múlt héten kedden (lassan 2 hete) nem tudtunk átmenni a szomszédba gyerekpörgetésre (nem volt játszóterezésre alkalmas idő, ezért jött a jól bevált B terv), mert a házigazda kisfiú bevágta a szunyát délelőtt, aztán Gergő is kidőlt bőven 11 óra előtt. Akkor még nem sejtettem, mi vár ránk, de másnap nem bántam, hogy nem mentünk át.

Este a szokásosnál korábban elaludt, akkor ébredt először, amikor normális esetben elalszik. Péternek tűnt fel, hogy mintha forró lenne a teste. Megmértem. Alig illesztettem a hőmérőt a fenekébe (nem volt egyszerű menet, már elfelejtette, hogy az első fogaknál is mértük, és akkor nem fájt), pillanatok alatt felszaladt 39,1 °C-ra, ami 38,6 °C-ot jelent, miután levontuk. Ez annyira nem sok, hogy orvost hívjak, és ha nem lett volna nyűgös, nem szenvedett volna látványosan, aludni akart volna, de nem tudott, akkor talán még nem csináltam volna semmit, de annak idején azt mondta az orvos, hogy 38, 5°C-nál (vagy 38,2?) csillapítunk. Ennyire egyik fognál sem ment még fel, a kúpot valamiért kevésnek gondoltam. Elővettük a Nurofent. Iszonyú volt. Nem sokat kellett lenyelnie, de mindannyian leizzadtunk, mire bement. Állandóan kiberregte, úgy pakoltam a szájába az álláról kézzel. Megkóstoltam, ami a kezemre folyt. Mindent értettem. Ez a cucc valami iszonyú gejl, én is sírnék, ha meg kellene innom. (Más gyerek imádja, állítólag egyik irigyli a másiktól, ha beteg, mert ihatja. Nem értem.) Megnyugodott, vele maradtam.

Korán reggel megint sütött a kis teste. Akkor már alacsonyabb volt, mint éjjel, de elég magas ahhoz, hogy ne hagyjam a fenébe. Akkor már bántam, hogy éjjel szórakoztunk a Nurofennel, mert azt hittem, akkor annál kell maradni, de anyu felvilágosított, hogy nem antibiotikum. Tényleg. Kettévágtam egy kúpot. Hajnalban azt kapta.

10.20 körül jöttem ki a szobájából. Jó ideje ébren voltam már akkor, de nem hagyta, hogy kijöjjek. Amint megmozdultam, megfogta a ruhámat vagy szorosan hozzámbújt. Megint éreztem, hogy melegebb a normálisnál. Megmértük. Magas volt. Nem szórakoztam a kúppal, nem akartam a szükségesnél többször kibontani a pelenkáját, mert azt alapból utálja. Szerencsére igent mondott a narancslére, úgyhogy abba öntöttem a Nurofent, amit szinte egyszuszra megivott. Mivel 10.10-kor kezdődik a Kerekítő, egyértelműen buktuk, de ha időben lettünk volna, akkor is kihagytuk volna. Támolygott egy kicsit, majd bevette magát a hálószobába, ledőlt Péter mellé a letakart ágyra (ott szokott dolgozni Péter, amikor itthon van), és aludt tovább. Időnként mozdult, nyikkant egyet, de alapvetően ott töltötte a délelőttöt, és a délutánból is egy kicsit.

Amíg aludt, kihasználtam az időt, és tettem-vettem a lakásban. Éppen a szemetet vittem le, amikor megláttam a játszótéren az egyik ismerős háromgyerekes lányt. Gyorsan vázoltam neki a helyzetet, és megkérdeztem, hogy az ő tapasztalata szerint fog csinálhat-e ilyesmit. Aggódó arccal közölte, hogy az egyik gyereknél pont így kezdődött a középfülgyulladás. Jesszus! Csodálkozott, hogy az orvos azt mondta, akkor vigyük be Gergőt, ha folyamatosan lázas másnap is, mert nekik kiment házhoz. Úgy döntöttünk, hogy ha marad a láz, akkor másnap délután (akkor volt a legközelebbi rendelési idő) megyünk az orvoshoz.

Amikor felébredt, megrázta magát, és közölte, hogy a játszótérre akar menni. Szép idő volt kint, azaz éppen nem esett a hó, úgyhogy vártam egy kicsit, hogy tényleg komolyan gondolja-e, aztán lementünk. Úgy gondoltam, egy kis levegő nem árthat. Ha bújkál benne valami, szabad levegőn azzal sem lehet gond. Nem bántam meg, mert azóta sincs láza. Ahogy jött, úgy el is ment. A fogai meg csak nőnek és nőnek. Egyszerre mind a négy hátsó rágófog. Pár napig még alig evett, de már az étvágya is visszatért.

Örülök, hogy nem vittük egyből az orvoshoz, mert félek, ott összeszedett volna valami aktuális nyavalyát.

Fent és lent

Nem írtam egy ideje, de ez nem azt jelenti, hogy nem történt semmi. Pont, hogy de. Szombaton olyan napom volt, hogy az sem tudtam, sírjak vagy nevessek, aztán végül nevettem. Másnap viszont olyan borzalmasan szar napom volt (már bocsánat, de a rossz jelző kevés rá), hogy semmi kedvem nem volt lejegyezni az előző napi vicces dolgokat. Aztán jött a hó, a játszótéri szenvedés (mert hóban semmit sem lehet igazán csinálni, csak hóembert építeni, ahhoz meg nincs türelme), a bezártság. Lehet, hogy rám is ez van hatással, de olyan szintű pánikhangulat lett rajtam úrrá, hogy az valami borzalom.

Megfulladok. Egy dobozban érzem magam, aminek ugyan üvegből vannak a falai; kilátok, de az is csak a szenvedésemet növeli, mert nem jutok át rajta. Rugdosom a falat, de nem mozdul. Kétségbe vagyok esve. Függetlenségre vágyom. Anyagi függetlenségre. Némi pénzre, amit én kerestem, amivel nem kell elszámolni, aminek nincs konkrét funkciója a családi kasszában, amit elkölthetek valamire, amire nincs feltétlenül szükség, de nekem igen.

Gergő jövőre óvodába megy (még azt is el kell intézni, hogy a kiválasztott óvodába mehessen), nekem meg vissza kellene menni dolgozni. A kérdés, hogy hova. Nagyjából nem értek semmihez, az angolom durván megkopott, a diplomámmal kitapétázhatom a lakást, 2007 óta nem volt rendes munkahelyem. Ideális munkavállaló, ugye? :/ Az a baj, hogy bármit csinálok, ez látszik, mert ez van az önéletrajzomban. Az senkit sem érdekel, hogy mit tudnék megcsinálni, mert végignéznek a pályafutásomon, és egy jól irányzott lökéssel beküldik a papírjaimat a kukába. Ha 3 évvel ezelőtt nem kellettem a kutyának sem, akkor most még annyira sem.

Szomorú vagyok. Nem látom, hogy' tudnék ebből kikeveredni.

(Nem, nem az a bajom, hogy Gergővel vagyok itthon, mert ezt imádom, de örökre nem marad így...)

Az élet szép

Sokszor nehezen veszem rá magam, hogy összeírjam a jó dolgokat, máskor meg (ahogy most is) egyáltalán nem esik nehezemre.

Gergő mostanában rászokott, hogy beültet a hintaszékbe, és az ölemben ringatózva alszik el délután. Valamelyik nap éppen esett hó, igazán hangulatos volt bentről nézni, közben hintázni. Akkor az is eszembe jutott, hogy milyen jó, hogy nem az utcán ért minket a hóvihar.

Átalakultak a napjaink. Még meg kell tanulni kezelni, de van olyan része, ami határozottan jobb. Vasárnap kezdődött, amikor nem aludt délután, és 18.30-kor kidőlt. Másnap hajnali 4-kor kezdte a napot, 10.30-kor már kezdte a délutáni alvást, este korábban elaludt. Ha így marad, este több időm jut másra, nem azonnal ugrom fejest a takaró alá, amikor végre elalszik. Tartok tőle, hogy holnap borul a rend, mert 10.10-kor kezdődik a Kerekítő, de bízom benne, hogy megoldja. :)

Imádom ezt a horgolás dolgot. Már minden bajom van, hogy nem jutok el egy kézimunka boltba alapanyagért. :) (Hiába alszik Gergő, Péter dolgozik, nem tud figyelni rá, nem hagyhatom itt. Meg aztán olyan szél van, hogy mindent borít az erkélyen. Nem tenném ki magam neki, ha nem életbevágóan fontos...)

Gergő imádja az ír póréhagyma levest. Azért is nagy öröm ez most, mert éppen alig eszik valamit, folyton kisperecet meg narancslét enne/inna, vagy még azt sem.

Már éppen készültem húsvéti ajtódíszt venni, amikor észrevettem a tavalyit. Pont jó lesz. Megúsztam egy fölösleges pénzkidobást.

Megerősítettük és kőbe véstük a nyaralást. Bátrak vagyunk, mert megy az egész család, de változtattunk a körülményeken, azaz mindenkinek lesz KÜLÖN szobája. Úgy értem, minden kiscsaládnak a családon belül. Érzem, hogy ez most jó lesz. :)

Sportolunk. Nem kell nagy dologra gondolni, csak úgy döntöttünk, csatlakozunk a futós barátokhoz, és ahelyett, hogy csak szurkolnánk meg süttetnénk a hasunkat (mert addigra napsütésnek kell lennie), benevezünk a 3,2 km-es gyaloglásba. Nem röhög! Ez a mi szintünk. :)

Gergő néhány dalt magától előad. Egyedül. Végig. A leginkább felismerhető a Mókuska, mókuska... kezdetű opus és Gryllus Vilmos Sorompó című száma. Sam tűzoltó főcímzenéjét pedig angolul halandzsázza, ahogy Thomas főcímzenéjéből is azt a részt, amikor a mozdonyok nevei után van egy sor jellemző róluk. (Doogon tándö áááááááán - Gordon thunders down the line)

Kegyetlenül fúj a szél, de ennek is megvan a pozitív hatása: nem kell összesöpörnöm a sok vackot, ami a fölöttünk lakóktól hullott az erkélyre. Leviszi a szél. :)

Vettünk szombaton dughagymát. Alig várom, hogy elültessem őket. Lesznek megint fűszernövényeim. Éljen! :)

Főzés és böködés

Készültem. Tudtam, hogy ír ebédet szeretnék 17-én. Valami olyat, amiből valószínűleg Gergő is eszik. Szombaton bevásároltunk a piacon, vasárnap reggel úszás előtt pedig nekiláttam. Bevallom, nem bíztam benne, hogy sikerül, készen voltam bármikor elfogadni, hogy csak az egyik lesz meg, de olyan jól elkaptam a ritmust, hogy a végén mindkettőbe belefogtam. Az sokat segített, hogy a piacon megkértük a hentessrácot, hogy kockázza fel a marhahúst. Ha azt is nekem kellett volna, aznap csak levest eszik a banda (én amúgy is, de ez most mindegy :D). Amikor az Irish Stew már a sütőben volt, összeraktam a póréhagyma levest, beállítottam, amit kell, összekaptam magam, és 9-kor már a babaúszás helyszínén landoltunk. Hazaérve kész ebéd fogadott, csak a zabkorpát (zabpehely nem volt itthon) kellett beleszórni a levesbe. Nem volt könnyű megszokni, de már imádom ezeket az edényeket.

Az van, hogy -rásegítéssel- rákattantam a horgolásra. :) Ez nem azt jelenti, hogy vadászom a neten a bonyolultabbnál bonyolultabb mintákat, sokkal inkább azt, hogy végre megtanulok rendesen horgolni, vagy legalábbis megpróbálom. Annak idején a nagymamám állandóan kötött meg horgolt, órákat ültem mellette, lestem, utánoztam, de csak az alapokig jutottam. Sima, fordított, rövidpálca. Ennyi. Ezekkel nagy dolgokat nehéz véghezvinni, úgyhogy esténként tanulok. Ölemben a laptop, kezemben a fonal és a horgolótű. Szidtam már egy halom videókészítő hölgyet a gyors kezéért, csapkodtam, dobáltam, szentségeltem, aztán a végén mégis sikerült összehozni valamit. Egyelőre egy horgolt tojáson, egy ír rózsán és egy shamrockon vagyok túl, de ez még csak a gyakorlási fázis. Az utóbbi művet nem is tartottam meg, annyira bután nézett ki a nem megfelelő fonallal és tűvel készítve. Egyetlen horgolótű van most nálam, egy bumszli, a többi anyuéknál a nagymamám készletében. Amikor legutóbb otthon voltunk, nem gondoltam, hogy ilyen gyorsan elkap a gépszíj, és felkapom a fonalat, amit 25 éve elejtettem/kihúztak a kezemből, amikor a nagymamám meghalt.

Azt hiszem, nem tudok addig várni, amíg hazamegyünk; holnap muszáj lesz elmennem a legközelebbi kézimunka boltba. Bárhol is legyen. Nekem horgolótű és néhány fonal kell. Normális. Virágokat akarok Húsvétra. Lehet, hogy túl nagyot álmodtam, de jó lenne egy húsvéti terítő az asztalra. Horgolt. Virágos, nyuszis meg pipis. Holnap egy nárciszt szeretnék megtanulni, de egyelőre nem találtam olyan videót, ami tetszik, csak egy leírást. Nem képes leírást, hanem szövegeset, azt viszont még nehezen értelmezem. Már az is haladás, hogy a shamrock képes leírás alapján készült. Videó nélkül. Apró örömök. :)

Éljen a nemzeti ünnep, éljen a hosszú hétvége!

Nem szorul különösebb magyarázatra a mai nap. Úgy van elrontva az egész, ahogy van, és tulajdonképpen még hibáztatni sem tudok senkit, mert nem szorulunk segítségre, nem vagyunk az úton elakadtak között, csupán a lakásból nem tudunk kimozdulni, mert nincs értelme.

Tegnap este kimerészkedtünk az erkélyre, amikor még alig esett a hó, mert Gergő hógolyózni akart. Pár perc múlva közölte, hogy fázik, de nem akart bejönni. Én voltam az első, aki feladta, Péter maradt vele még egy kicsit, aztán elugrottunk a dm-be meg a Tescoba, hogy legyen mit enni.

Aztán ma délelőtt ilyen képeket készítettem az erkélyről. Csodaszép (lenne pl. Karácsonykor)...

Felfújta a szél a havat az ablakra.

Hódűne

Gondoltam, ha már be vagyunk zárva, alkotok valami nemzeti színű kaját. Utoljára talán 2009-ben álltam neki, akkor rizst színeztem meg. Idén valami másra vágytam: gnocchi lett. Ennyit a magyar ünnepről. :) Legalább nemzeti színű. Ez pont jó lesz kokárda helyett, azt úgysem tűzöm ki kb. 10 éve.

A pirosat ketchup-pal, a zöldet főtt-passzírozott zöldborsóval színeztem.

Szósszal

Ha jobban belegondolok, egészen pontosan ez a 11. év, hogy nem tűzöm ki. 2002-ben még csak vendégségben voltam a húgomnál március 15-én, és a Blaha Lujza téren beszéltünk meg találkozót az unokatesómmal. Ott várakoztunk. Kokárda a zsebemben volt, mert addig mindig kitűztem, akkor is csak azért nem, mert nem akartam kilyukasztani a pufis mellényemet (akkoriban az nagyon menő volt, legalábbis úgy emlékszem), de nálam volt. Feltűnt, milyen sokan vannak a téren, többen furcsa (nekem furcsa) fekete ruhában. Sokan nézegettek az Astoria irányába, mintha buszra várnának. Néztem én is, de nem láttam semmit. Aztán megláttam, ahogy a sarkon kifordult (vagy befordult) a tömeg Csurkával az élen. Mondtam a húgomnak, hogy szerintem szívódjunk fel, hívtuk az unokatesómat is, hogy inkább találkozzunk a metró kijáratánál, ne jöjjön fel. Abban az évben kezdődött, amiért azóta nem tűztem ki a kokárdát, mert már nem azt jelenti, amit kellene. Szomorú, hogy valószínűleg a gyerekemnek nem ugyanazt fogja jelenteni, mint nekem jelentett gyerekkoromban... :(

Ahol fáj

Napközben többször látom, hogy odakap az orra alá, és dörzsöli az arcát. Valamelyik nap nyűglődött is közben, úgyhogy rákérdeztem, hogy fáj-e a foga. Mondta, hogy igen. Megöleltem, és próbáltam megnyugtatni, elmondani neki, hogy ez jó dolog, kibújnak az utolsó fogai, teljes lesz a tejfogsor, lesz mivel megrágni a kisperecet. Bújt, nyűglődött kicsit, aztán megnyugodott.

Este fogmosás. Már egy ideje egyedül mossa a fogát -nyilván felügyelet mellett-, csak akkor vesszük át tőle, ha nagyon felületesen próbálja megoldani. Aznap este is próbálta elmismásolni, de együttműködőnek bizonyult, ha mondtam, hol mossa. Amikor már csak a hátsó fogak voltak hátra, mondtam, hogy mossa meg egészen hátul, ahol fájni szokott.

Villant a szeme, és már vitte is hátra a fogkefét. Hátra... a háta mögé, le a fenekéhez. Idejében megállította a mozdulatot, nem gondolta komolyan, mindenesetre megismételtem a kérést pontosabban fogalmazva: Hátra, ahol fájni szokott a FOGAD. Minden ellenkezés nélkül mosta a hátsó fogait. Egyértelmű, hogy elsőre is értette a kérdést. Láttam a szemén. :)

Dolgozni gyerek mellett

Írom mindezt úgy, hogy nincs olyan munkahelyem, ahova visszavárnak, és terveim szerint nem is lesz aktuális az álláskeresés az óvodáig, ezért valamilyen szinten a partvonalról szemlélem az eseményeket. Ismerek viszont egy halom lányt (asszonyt, de ez olyan öreges...), akinek téma a gyerek és a munka összehangolása. Nincs két egyforma történet, csak az a közös, hogy az új törvény rendesen odavág(ott) mindenkinek. Most csak a szomszédok történeteit foglalom össze, mert velük találkozom naponta.

Dolgozna, de szórakoznak vele. Ez az egyik kedvencem. Úgy döntött a lány, hogy x gyerekes év után (2 lánya van), amikor a második is elérte a másfél éves kort, visszamenne dolgozni. Elintézte a bölcsődét, már várják a kiscsajt, csak a munkahely szívózik. Van ugyan hely a cégnél, de nem úgy van, hogy csak úgy visszaveszik, ha van megfelelő hely számára, hanem pályáznia kellett (néhány belsőssel és külsőssel együtt). Interjúkra jár, már túl van kb. 2 körön, várja a következőt. Mindezt úgy, hogy megfelelne az állásra.

Dolgozna, de nem talál. Aztán van ez is. Annyiban ugyanaz a történet, hogy itt is a második gyerek után szeretett volna visszamenni, amikor a második elérte a 2 éves kort, és meghalni sem elég, amit kap. A cég kerek perec közölte, hogy visszamehet, de 30 napos felmondással mehet, amerre lát. Mivel nem túl általános a szakmája, elég kevés cég van, ami szóba jöhet álláskereséskor. Már ott tart, hogy kb. mindegy, hol van a cég, csak beérjen időben, és el tudja hozni a gyerekeket az óvodából/bölcsődéből, de még mindig semmi. Volt olyan, ahol megmondták, hogy ha jelentkezik egy egyedülálló, akkor azt veszik fel.

Maradna, de visszahívják. Talán a legdurvább, amikor a gyereked mellől hívnak vissza dolgozni, és eszed ágában sincs visszamenni (alig múlt 1 éves a kisebb), de nem mersz nemet mondani, mert talán ez az utolsó lehetőséged, és később csak a vállukat vonogatják, hogy Bocs, mi mondtuk, hogy gyere vissza, akkor nem volt jó, most meg nekünk nem... Durva, mert úgy néz ki, nem lesz még másfél éves sem a kicsi, amikor vissza kell mennie.

Összefoglalva: nőként becsüld meg magad a munkahelyeden, mert kb. esélyed sincs másikat találni. Ha pályakezdő vagy, akkor nincs tapasztalatod. Ha huszonéves vagy, akkor attól félnek, hamarosan elmész szülni. Ez tartja magát addig, amíg valóban elmész szülni. Ha gyereked van, akkor az a baj, hogy el kell menni az óvodába/iskolába, és különben is a gyerek állandóan beteg. Hát, klassz...

Ilyenkor gondolkozom el nagyon azon, hogy addig kellene valamivel komolyabban foglalkozni, valamibe komolyan belefogni, amíg itthon vagyok, és kapom az éhbért, ami nem sok, de mégis valami. Most anyu asszisztense vagyok, ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy kezelem a honlapját (nem megerőltető, néhány havonta kéri, hogy javítsak ki vagy tegyek fel valamit), de áprilistól ez is megszűnik, mert azt mondja, hogy muszáj lesz szakképzett asszisztenst felvenni. Alapból nem lenne gond, csak annyiban, hogy ha Gergő óvodás lesz, akkor megszűnik a biztosított jogviszonyom (vagy minek hívják), azaz ha bármit is szeretnék, kell valami munka. A megoldás az lenne, ha beújítanánk egy második gyereket még Gergő 3. születésnapja előtt, de az már nagyon necces. Másfelől egyáltalán nem biztos, hogy ez jó ötlet lenne. Egyrészt nem azért vállalunk gyereket, hogy anyagi szempontból megérje, másrészt felvetne némi problémát, ha pont akkor születne Gergőnek kistestvére (konkurencia), amikor kezdi az óvodát. Azt érezhetné, hogy lepasszoljuk, pedig nagyon nem. Aztán ott van a beszoktatás, amit mindenképpen én szeretnék csinálni, de egy újszülöttel a karomban eléggé elképzelhetetlen. Ha viszont kicsúszunk a 3 évből, akkor nem kapok semmit, mert lyuk lesz a biztosított jogviszonyban.

Mindemellett nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy nem teljes a létszám. Hiányzik még egy gyerek, és nemcsak azért, mert lóg a levegőben a -legalább 30 éve kiválasztott- kedvenc lánynevem. Ezzel párhuzamosan folyamatosan figyelem magam, próbálom elképzelni, hogyan kezelném a helyzetet, amikor egyszerre kellene két helyen lennem, két gyerekre figyelnem. Tudom, előttem millióan megoldották már, én mégis félek, hogy kifogna rajtam. Másrészt féltem az estéinket. Igen, azokat a nehéz órákat, amikor pizsamában vergődünk a nappaliban, és egyezkedünk az alvás megkezdésének időpontjáról (tegnap az lett a megoldás, hogy elaltattuk James-t). Félálomban várom, hogy végre elaludjon (néha én is elalszom mellette, mire végre vízszintbe kerülünk), folyik a könnyem az álmosságtól, mégis olyan kedvesek ezek az órák.

Jó most így hármasban, de valahogy olyan érzésem van, mintha kihagynék egy lehetőséget, ami záros határidőn belül továbbáll...

Vergődés, vergődés, vergődés....

Az élet szép

Most látom, hogy idén még nem készítettem listát. Ez durva, pedig annyi szép dolog történt és történik folyamatosan, amit érdemes megemlíteni, ami mellett nem kellene csak úgy elmenni. Összeszedek ezek közül néhányat, ami eszembe jut, mielőtt elfelejtem őket.

Gergő mondatokban beszél és tökéletesen ragoz. Egészen döbbenetes, hogy nemrég még csak annyi ment, hogy aja...

A futóbicikli bevált. Imádja. Csak győzzem követni, ha megindul. :)

Több dalt és mondókát kívülről tud, és elő is adja. Kérésre is, magától is. A Thomas főcímzenéjét angolul halandzsázza.

Végre nem fagyunk szét a játszótéren, és délután is lemehetünk, nincs töksötét már 4-kor.

Beindult az erkélyen a snidling. Ez már a második tavasz, hogy újra kihajt. Tavaly meglepődtem, idén már vártam.

Újra teregethetek az erkélyen. Igaz, még nem száradnak meg a ruhák percek alatt, de másnap tehetem ki a következőt.

Viának hála, hogy nem kell a tavaszi nagytakarítással foglalkoznom.

Hónapos retek a piacon. Imádom, hogy egyre színesebb salátákat tudok gyártani.

Tiszta ablakok (az első esőig, de nem érdekel. :)

Nyári tervek véglegesítése, szervezkedés.

Hiába a fogzás és az éjszakai nyűglődés, a nehezen elalvás, ha egyszer sikerül, akkor délután is képes Gergő 3,5 órát egyben letolni. Ha ez nem lenne, azt hiszem, már régen megbolondultam volna.

Az utolsó fogak

Egy ideje hirtelen visszatért a pofozkodás és a lökdösődés, pedig azt hittem, már végleg magunk mögött hagyhatjuk ezt az időszakot. Pár hete a Kerekítőn megint rombolásba kezdett, szemmel láthatóan tetszett neki, hogy -az egyébként általa (is) kedvelt- Fruzsi megijedt, amikor tigrismódon rámorgott, majd jött a lökdösődés és a csapkodás. Kétségbeestem, mert nagyon úgy nézett ki, hogy az egyetlen módja, hogy ne bántson másokat az, ha nem viszem társaságba, az viszont senkinek sem jó. Maradt az, hogy mentünk/megyünk, de igyekszem folyton a nyomában lenni (most az IKEA sztorit nem említem...).

Ezzel kezdődött, aztán azt vettem észre, hogy nem akar rendesen enni. Azaz akar ő, csak minden vackot, csak rendes ételt nem. Képes volna kisperecen, joghurton meg 100%-os gyümölcslén elélni. Próbáltam, hogy reggeli után nem kap semmit, hanem játszótér után eléteszem az ebédet. Semmi. Pár falat, és vége. Tegnap összedobtam egy gyerekbarát tiramisut (kávé és tojás nélkül); azzal tudtam rávenni pár falat csirke elfogyasztására, ha beígértem utána a sütit. Szemét dolog, tudom... Nem is értek egyet magammal, hogy ehhez folyamodtam, mert az egyik elvem, ami még tartja magát, hogy az étel és az édesség nem lehet jutalom, de annyira nem eszik, hogy kétségbeesésemben megtettem.

A következő jel a híg és gyakori pelenkatartalom, valamint a piros fenék. Ha ezeket összeadom, máris megvan az ok: fogzás. Olyan régen volt, hogy szinte elfelejtettem. A legutolsó négy rágófog még hiányzik a kollekcióból, ezek okozzák a tüneteket. Nem egy rágófog. Nem, nem, az túl egyszerű lenne. Négy. Egyszerre. Nem aprózza el. Tegnap hagyta, hogy belenézzek a szájába, büszkén mutatta a fogait. Jobb oldalon fönt az egyik tüske teljesen áttört, balra fönt éppen áttört, még piros körülötte. Alul mindkét oldalon áttörés előtt állnak, duzzadt az ínye.

Éjjel időnként fájdalmasan felsír, szinte sikít. Van, hogy sikít párat, de mire beérnék, már alszik. Egyszer biztosan van olyan, hogy be kell mennem hozzá. Ma hajnalban bementem, felült, majd odabújt hozzám és lefeküdt, majd közölte, hogy Aludjunk még! Nem kellett kétszer mondani. Aztán hajnalban valahogy mellettem ébredt, de nem emlékszem, mikor jött át. :)

Ahhoz képest, hogy egyszerre 4 fogat növeszt, lehetne sokkal rosszabb is. Így legalább meglesz mind, nem egyenként kínozza. Egyébként egy hős. Egyetlen egyszer adtam neki Dentinoxot, azt is csak azért, mert kíváncsi voltam, tényleg a foga miatt sírt-e sikítva. Többet nem kapott. Nem is kéri. Hős. :*

Ja, azt majdnem kihagytam, hogy hogy' jön a fogzás a lökdösődéshez. Több emberrel beszéltem már, nagyjából egyetértettünk abban, hogy az lehet mögötte, hogy így adja ki magából azt a feszültséget, ami a tehetetlenségből adódik. Van valami, valami fájdalom, ami időnként hirtelen megjelenik, amin senki és semmi sem képes enyhíteni. Nem segít az evés, az ivás, a bújás, a simogatás, csak elmúlik magától, ahogy jött. Sosem tudja, mikor jön megint. Mindemellett nem örülök, hogy így jön ki belőle, és próbálok tenni ellene, de attól tartok, ki kell várni a fogzás végét. Addig csak annyit tehetek, hogy próbálom megelőzni a bajt, illetve oltani a tüzet...

Vasárnapi idill

Óriási szerencse, hogy nem ma van a tízmilliószoros nap, különben nagy bajban lennénk.

Nem kezdődött rosszul. Igaz, hogy Gergő 5.30 körül jött át hozzánk, és mivel átnedvesedett a pizsamája, kompletten le kellett cserélni az egész szerkóját, akkor viszont már nem aludt vissza, de hosszan hagyott minket pihenni a nagyágyban. Csak bújt és pihent csendben. Amikor úgy döntött, indulhat a nap, lemászott az ágyról, és Gyere, apa! felkiáltással már vonult is a nappali felé. Ilyenkor jön el az ő idejük, nem is akarom tudni, mit csinálnak, mennyire aktív részese a reggeleiknek mindenféle kütyü...

Azzal kezdődtek a nehézségek, hogy Péternek begyulladt a füle, és orvosi javaslatra kihagyta az úszást. Egyedül vonultam a vízbe Gergővel. Fárasztó volt. Nem kicsit. Ráadásul néhány dolgot egyáltalán nem tudtam csinálni, mert pl. nem tudom egyensúlyozásnál elég magasra emelni, amikor már nem segít a víz. Mindegy, megoldottuk. Tulajdonképpen ez még nem volt probléma.

Hanem aztán Péternek bekattant, hogy ha már úgyis Óbudán vagyunk, ugorjunk be az Auchanba, mert úgyis terveztük. Húzogattam a szám, mert erősen klórszagot árasztottam. Ellenben vele, aki a partról szurkolt... Addig győzködött, amíg beadtam a derekam, és testületileg elvonultunk a heti nagybevásárlásra.

Egészen jól haladtunk, mindent találtunk, a kedvenc csokik is akciós árban voltak (éljen a Húsvét). Úgy szoktuk, hogy az egyikünk halad Gergővel, a másikunk feltűnés nélkül dob egy balost, és megnézi, mi a felhozatal Thomas-fronton. Ha van valami ritka és/vagy nagy kedvenc, akkor hazajön velünk, aztán megkapja Gergő valamire. (Most a gyereknapra gyűjtünk, mert Húsvétkor nálunk nincs ajándékozás, csak valami csokitojás vagy kifestő.) Péter azzal jött vissza hozzánk, hogy van Dízel, de azt nem veszünk, mert gonosz, de ha mégis, akkor látott valahol beszélőset, és akkor inkább azt, és van Stafford. Annyira ritka, hogy nem is nagyon hallottam róla, Gergőnek viszont nagy kedvence, ráadásul elektromos. Kell. Beugrott a kosárba.

Megvettük, amit még kellett, aztán kerestünk egy viszonylag elhagyatott pénztárat. Már pakoltam a szalagra, amikor Péter azzal a szöveggel adta át a kabátok alatt a mozdonyt (Gergő elől dugtuk, nem a pénzátostól :D), hogy mondjam a nőnek, hogy nem működik a vonalkód, kérjen segítséget. Így is tettem. A fiúk arrébb vonultak, hogy Gergő véletlenül se kukucskálhasson, én pedig mondtam a nőnek, hogy bármilyen megoldás érdekel, csak az nem, hogy ott kell hagyni. A rendszer azt írta, hogy hiánytermék. Közölte a nő, hogy hozzak egy másik mozdonyt, ami ugyanebben az árban van. Eszemben sem volt. Mondtam, hogy küldjön valakit, aki a kosarakkal szokott szöszölni, vagy bárkit. Telefonál. Próbálkozik. Nem megy. Előreveszi a mögöttünk álló lányt (nem az zavart, hogy előrevette, hanem az, hogy bénáznak). Átvettem Gergőt, cseréltünk Péterrel, aki közölte, hogy ha hiánytermék, azaz nem is lehet ilyet kapni náluk, akkor szívesen elvisszük ingyen, de nem adta. Amikor már oda és vissza megjártuk Gergővel a pénztársort, végre akadt valaki, aki elmászott a játékosztályra, és telefonon bediktálta a pénztárosnak a kódot egy másik mozdonyról. Sínen voltunk. Péter és Gergő megint elvonult, én pedig megpróbáltam fizetni a decemberben lecserélt, és azóta többször paypass üzemmódban használt kártyámmal.

Csak próbáltam, ugyanis nem fogadta el a PIN kódom. Először azt hittem, túl gyorsan ütöttem be, nem vette be a számokat, vagy félrenyomtam, de lassan beütve sem fogadta el. Sehogy sem. Végül Péter kártyájával fizettünk (nyilván nem véletlenül akartunk az enyémmel), és mentünk az otp-be balhézni. Van egy kis fiók az üzletsoron. Ott előadtam a nyűgöm, mire a pasi betette valami szerkezetbe a kártyám, és kérte a PIN kódom. Ott is hibásnak írta. Kértem, hogy megadom az adataimat, és nézze már meg, egyáltalán jó kóddal küzdök-e, de azt mondta, azt ne lehet, csak újat tud igényelni. Nem kértem. Felforrt agyvízzel távoztunk.

Itthon Péterre bíztam a szajré elpakolását és Gergőt, én pedig rávetettem magam a telefonra. Elmondtam, mi a bajom, erre azt kérdezte az ügyintéző, hogy amikor decemberben megkaptam a kódot, megnéztem-e, hogy egyezik a borítékon található szám azzal, ami a kártyámon van. Mondtam, hogy nem szoktam megtartani a PIN kódos borítékot, hanem felírom valahova úgy, hogy csak én tudjam, mi az, és felhívtam a figyelmét, hogy kb. ezt javasolják. Mondta, hogy nem pont ezt, hanem annyit, hogy más ne férjen hozzá. Szívesen átnyúltam volna a telefonon, hogy elkapjam a nyakát. Nyugodt(nak tűnő) hangon folytatta, hogy tehát akkor nem ellenőriztem a számokat. Élesebb hangon visszakérdeztem, hogy komolyan azt kellene ellenőriznem, hogy ők tévedtek-e. Közölte, hogy nem ezt mondta, és éreztem, hogy örül, hogy valamivel ki tudja magyarázni a dolgot. Ott tartottunk, hogy nincs meg a boríték, nem is érdekel, szeretném használni a kártyám. Ekkor jött az, amitől igazán elöntött az agyvíz. Azt mondta, hogy rendben, tud igényelni új PIN kódot, ami 500 Ft lesz, és 15 napon belül érkezik. Elég nehéz volt visszafogni magam, hogy ne káromkodjak valami cifrát. Összefoglaltam, hogy jól értem-e, hogy azért fizessek és várjak 15 napot, mert ők lehet, hogy rossz borítékot küldtek ki nekem? Ezen a ponton adtam át Péternek a telefont, aki időközben előásta az eredeti kódot, de a boríték még mindig nem volt meg. Beolvasott mindent, amit csak látott, de nem jutottak semmire. Végül ott tartottak, hogy mit lát, milyen a PIN kódos papír. Totál nem olyan volt, mint amit a pasi mondott, és a pasi is hüledezett azon, amit Péter mondott. Az lett a vége, hogy olyan formátumú papírt, amin én a PIN kódot kaptam, évek óta nem használnak. Hogy mi?!

Péternek aztán beugrott, hogy szerinte kártyacsere esetén nem szoktak új PIN kódot küldeni, és ezt a pasi is megerősítette. Hátbazz... kezdhette volna ezzel is, mert az adataim beolvasásakor ezt is látnia kellett a rendszerben, ha a PIN kódot magát nem is. Ne már, hogy nincs ott nekik, hogy nem új kártyát igényeltem, hanem cseréltem. Végül abban maradtunk, hogy próbáljam ki a régi PIN kódom. Klassz. Mindezt egy sor idegeskedés, hajtépés, és negyedórás telefonbeszélgetés után...

Már csak az a kérdés, hogy akkor mi lett volna, ha történetesen az egyetlen fizetőeszközünk a kártyám lett volna? Szétszedem 5000 Ft-os adagokra (vagy 3000 Ft, ezt sosem tudom) a szajrét, hogy paypass-szal fizethessem? Életszerű... :/ Kérdés, hogy azt egyáltalán engedné-e a rendszer...

221 nap

Tele van a fb ilyen és ehhez hasonló képekkel. Meghatónak szánják őket. Gondolom, azt akarják megmutatni, milyen nehéz a katonanők sorsa, mert nem elég, hogy nehéz és embertpróbáló a munkájuk, még a gyerekeiket is csak ritkán látják.

Kép innen: Pinterest

Engem nem hatnak meg ezek a képek, nem tudok elérzékenyülni. Azaz meghatnak, de nem úgy, ami a céljuk lenne. Elérzékenyülés helyett felháborodom és mélységesen sajnálom ezeket a gyerekeket. Legyek régimódi, nem érdekel, de szerintem ha egy nő úgy dönt, hogy gyereket vállal, akkor kutya kötelessége mellette lenni. Itt van ez a kisfiú a képen. Nem lehet több 3 évesnél, de szerintem nincs is annyi. 221 napja nem látta az anyukáját. Az 7 hónapnál is több. Nem azt mondom, hogy nem fér bele, ha egy-egy nap valamelyik (vagy mindkettő, ha megoldható) szülő nem mehet el valahova, de 221 nap sokkolóan sok egy ekkora gyerek életében.

Lehet, hogy velem van a baj, de képtelen vagyok sajnálni a nőt a képen. A gyereket sajnálom, és azt a nőt, aki valahol benne van, csak a katonáskodás elnyomja. A katonaság férfimunka. Szerintem. Tudom, 21. század meg emancipáció, és nem azt mondom, hogy a nő ne dolgozzon, csak azt, hogy az nem női munka, ami távol tartja a családjától és a gyerekeitől.

Okos idegen

Talán két hete történt az aktuális nagybevásárlás alkalmával az Auchanban. Vásárlás közben többször előfordul, hogy szétválunk, azaz valamelyikünk halad a maga útján Gergővel, a másik meg kolbászolgatva begyűjti az itt-ott fellelhető zsákmányt. Akkor úgy jött ki, hogy én mentem Gergővel és a bevásárlókocsival. Mivel egyre ritkábban hajlandó beülni a kocsi lehajtható részébe (konkrétan a kocsiban, ahova a szajrét tesszük talán még sosem ült; mégse' üldögéljen már a vajon meg a szalámin...), és Péter nyakában sincs el olyan jól, mint korábba, jött mellettem. Akkor tudunk a legjobban haladni, ha hagyom, hogy ő (is) tolja a kocsit.

Így történt akkor is. Letámasztottam a kocsit a sor elején, és bementünk a polcokhoz virslit választani. Igen, a felvágottaknál kicsit hűvösebb van, mint a folyosón vagy éppen a ruháknál. Nem, nem adtam Gergőre kabátot, sapkát és sálat, amíg odamentünk a virsliért (egy konkrét fajtát szoktunk venni, nem válogattunk hosszú percekig), csak annyi időt töltöttünk ott, amíg a szememmel megkerestem a szokásos csomagolást. Már éppen fordultam volna meg, hogy elinduljak a szajréval a kocsihoz, amikor egy középkorú nő odajött, és halkan annyit mondott, hogy Meg fog fázni a gyerek. Elfosta az agyam az ideg. Bocsánat, de nincs kedvem szebben írni. Rohadtul elegem van, hogy mindenki úgy érzi, valamiért be kell szólni. Csak annyit vetettem oda fokhegyről, hogy Nem fog megfázni, de nem hagyta abba. Tudálékos hangon folytatta. Valamit okoskodott a tüdőgyulladásról. Kedvem lett volna hozzávágni valamit, de csak annyit mondtam fojtott hangon, hogy az én gyerekem, és én tudom, hogy fázik-e vagy nem. Tudom, hogy ez hülyén hangzik, mert nem én tudom, hanem maga a gyerek, hogy fázik-e, de nem bírtam szó nélkül hagyni.

Ismerősök beszólásait és kéretlen tanácsait igyekszem mosolyogva tűrni, de eljutottam arra a pontra, hogy idegenekkel szemben nem vagyok ilyen nagylelkű. Valószínűleg úgysem találkozom vele többet az életben, pont nem érdekel, hogy megbántódik-e. Nem mondom, hogy tetszik ez a bunkó énem, de akkor és ott jólesett.

Biztos ő meg úgy adja át a sztorit, hogy a felelőtlen nő ruha nélkül flangáltatta a gyerekét órákon keresztül a hűtőpultnál...

Nem tudom, szerinte mi lett volna a megoldás. Elképzelem, ahogy haladunk a sorok között, és a hűtőpultnál előkapom a téli cuccokat, és hosszabb idő alatt adom fel és le Gergőre, mint amennyit a virsli polcról való leemelésével töltök. Azóta sem tudom, hogy valóban komolyan gondolta-e a nő...

Dal a malmő-i fesztiválra

Ez valami elképesztően nevetséges, ami a médiában folyik az eurovíziós dalfesztivállal kapcsolatban. Annyira nagyon magyar az egész, hogy az szinte már ijesztő.

Még alig mondta ki Novodomszky Éva (vagy Gundel-Takács Gábor volt, nem emlékszem), hogy ByeAlex mehet Malmőbe, és képviselheti Magyarországot a Kedvesem című dallal, amikor a hazai közéleti és celebvilág egy emberként felhorkant és szinte vért kívánt.

Nem írom, hogy ki mit mondott vagy írt, mert már leírták száz és ezer helyen, és tulajdonképpen mindegy is, hogy szó szerint mi hangzott el. Engem az szomorít el, hogy egyáltalán bármi is elhangzott abban a formában, ahogy elhangzott. Olyan gyors és intenzív volt a reakció, mintha... nem is tudom, miről lenne szó, nem pedig egy jópofa játékról. Játékról, hiszen nincs igazán tétje a dolognak, talán annyi, hogy a nyertes ország rendezi a következő fesztivált. Jó, tudom, ez nem kis dolog, mert -többek között- az idegenforgalomnak sem tesz rosszat, de akkor is felfoghatatlan számomra ez a hiszti. Igen, ez a legjobb szó rá: hiszti. Óvatosabban vagy keményebben, de majdnem mindenki kiakadt, hogy a mezőnyből ByeAlex nyert.

Nem vonom kétségbe, hogy volt nála jobb énekes. Sőt, megkockáztatom, hogy csak jobb énekes volt nála, hiszen szinte mindenki kijárt egy tehetségkutatót vagy van már év(tized)ek óta a hazai poppiacon. Abban is egyetértek néhány emberrel, hogy vizuálisan sem ő mutat a legjobban a színpadon. Azt sem tagadom, hogy meglepett az győzelme, de nem azért, mert nem tetszik a dal, hanem azért, mert nem gondoltam, hogy őt szavazza be a közönség.

Mielőtt elindult volna a válogató (tv-ben látható része), majdnem biztos voltam Pál Dénes és Agárdi Szilvia győzelmében, annyira benne voltak még a köztudatban. Aztán megláttam a mezőnyt, és már nem voltam biztos semmiben, de gondolatban kiemeltem a tömegből pár dalt és előadót, akiket esélyesnek találtam a győzelemre. ByeAlex nem volt köztük, pedig első hallásra megtetszett a dal hangulata. Az is tetszett, hogy nem akart mindenáron olyan lenni, mint a többiek, nem akart beállni a sorba. Nevezett egy dallal, amit beválogattak a legjobb 30 közé, ő pedig ment, és megpróbálta, meddig jut. 

Sajnáltam, amikor a zsűri (az néha borzalmasan idegesítő zsűri, ami minden dalt jajdenagyonszeret, aztán alaposan lepontozza) nem küldte tovább. Aztán a közönség mindig beszavazta, és egyre jobban figyeltem rá és szorítottam neki, hogy jusson minél tovább.

A válogató során többször elhangzott a tipikus eurovíziós dal (ted) vagy a nem tipikus eurovíziós dal kifejezés, amitől én konkrétan rosszul vagyok. Most komolyan az lenne az elvárás, hogy olyan dalt küldjünk ki, amelyik olyan, mint a többi? Abban mi a pláne? Szerintem a tavalyi győztes sem volt ted. Az más kérdés, hogy nekem nem tetszett, de nem ez a lényeg.

ByeAlex dalának leginkább a hangulata tetszik. Minél többször hallgatom, annál jobban szeretem. Értelmetlen összehasonlítani a többi indulóval akkor is, ha muszáj volt. Ez nem egy lehengerlő dal, az biztos, de az is lehet, hogy ez a titka. A sok hisztiző pedig jobban tenné, ha megszokná, mert ByeAlex fogja képviselni Magyarországot Malmőben. Jövőre pedig induljon valamelyikük! Vagy inkább mégse... :)

Zászlókérdés

A közös képviselő a számvizsgáló bizottság (szb) véleményét kérte azzal kapcsolatban, hogy néhány lakó szorgalmazza a zászló kihelyezését a házra. Először azt hittem, ez valami vicc, de komoly beszélgetés indult el arról, hogy legyen-e zászló, és ha igen, hol és milyen. Komolyan már csak ez hiányzott. Ha attól eltekintünk, hogy engem kifejezetten zavarna (tudom, az ilyen antihazafi miatt tartunk itt, mint én...), még jól meg is szívatjuk az első emeleti lakókat, akiknek nem elég az utcazaj, még azt is hallgathatják, ahogy a szél tépi a zászlót, mert időnként durva szél van itt.

Ha valaki annyira szeretne zászlót, mert attól érzi magát magyarnak, akkor miért nem tudja kipakolni a saját erkélyére/ablakába? Az pedig már más kérdés, hogy szerintem baromira nem ettől magyar vagy nem magyar valaki...

Helló tavasz

Süt a nap. SÜT A NAP. SÜT A NAP! Nem is hiszem el, hogy második napja aktívan ki tudom használni Gergő alvásidejét. Végre végeztem az ablakpucolással a nappaliban, és Gergőnél is megmostam kívülről. Belülről csak azért nem, mert alszik. :)

Tegnap bepakoltam az új tárolókba. Már csak egy alapos felmosás kell, szombaton veszünk a piacon fűszernövényeket (bazsalikomot mindenképpen, citromfüvet pedig semmiképpen, mert bár nagyon szeretem, de nem él túl egyetlen hetet sem nélkülünk, az meg nem lehet, hogy miatta nem megyünk nyáron sehova :D), és kész. Ha valamelyik szomszéd megkérdezi, melyik a mi erkélyünk, már nem azt mondom, hogy a nagy és rendetlen, ahol minden papírdobozban és nylonzacskóban ficcen, hanem azt, hogy az, ahol a piros virágtartók vannak, és rumli helyett nagy, fekete tárolókban pihennek a holmik. Ha akarom, pad is lehet a tárolókból, csak párna kell rájuk. Legalább annyira örülök most ezeknek, mint tavaly a piros ülőpárnáknak. :)

Tegnap óta megint az erkélyen teregetek. Múlt héten ugyan volt egy erőtlen próbálkozás, de az nem volt jó ötlet; napokig száradtak a ruhák, és nem ropogós illatuk volt, hanem szélszaguk. Nem tudom jobban megfogalmazni. A tegnap kiteregetett ruhák viszont jó illatúak lettek. Ma kiraktam egy újabb adagot. Végre nem kerülgetjük a szárítót az előszobában (ott van a legkevésbé útban, és Gergőnek sem kerül percenként útjába, nem piszkálja a ruhákat), és a szárítógépet sem kapcsolom be őszig.

Fejben elkészítettem a listát, amit feltétlenül be kell szerezni Gergőnek tavaszra. Eddig el voltunk kényeztetve, a húgoméktól mindig kaptunk alapdarabokat, de már annyira összenőttek a gyerekek, hogy majdnem ugyanakkora ruhákat hordanak. Venni kell néhány rövidnadrágot (összesen kettő jó még a tavalyiak közül, kettő pedig neccesen; szerintem nyárra kicsik lesznek), esőkabátot, gumicsizmát, tavaszi-őszi sapkát (ha jó a tavalyi, akkor ez kimaradhat, de kétlem...), hosszúujjú pólókat (megnyúlt a karja, kilóg a csuklója), tavaszi-őszi nadrágokat (ami van, az kezd meleg lenni, a többi meg még nagy).

Tervezgetni jó. :)

Tavasz, merre vagy?

Szép terv volt, de nem jött be. Elmaradt az ablakpucolás befejezése, és az erkélyrendezés is későbbre marad. A hét eleji napsütés eltűnt, mintha nem is tavasz lenne ma. Délelőtt lementünk a játszótérre, de alig vártam, hogy feljöhessünk ebédelni, mert kockára fagytam. A kesztyűt is fel kellett vennem. Borzasztó. Most még a szél is fúj. Nem kicsit. Megy a franc ki az erkélyre, és pucelválja az ablakot és/vagy az erkélyt. Az a baj, hogy így nem tudom, mikor csinálom meg, de annyira nem érdekel, hogy állig beöltözve kimenjek. Elég lesz a délutáni gyereklegeltetés alatt szétfagyni. Tavaszt akarok. Most.