Nem írtam egy ideje, de ez nem azt jelenti, hogy nem történt semmi. Pont, hogy de. Szombaton olyan napom volt, hogy az sem tudtam, sírjak vagy nevessek, aztán végül nevettem. Másnap viszont olyan borzalmasan szar napom volt (már bocsánat, de a rossz jelző kevés rá), hogy semmi kedvem nem volt lejegyezni az előző napi vicces dolgokat. Aztán jött a hó, a játszótéri szenvedés (mert hóban semmit sem lehet igazán csinálni, csak hóembert építeni, ahhoz meg nincs türelme), a bezártság. Lehet, hogy rám is ez van hatással, de olyan szintű pánikhangulat lett rajtam úrrá, hogy az valami borzalom.
Megfulladok. Egy dobozban érzem magam, aminek ugyan üvegből vannak a falai; kilátok, de az is csak a szenvedésemet növeli, mert nem jutok át rajta. Rugdosom a falat, de nem mozdul. Kétségbe vagyok esve. Függetlenségre vágyom. Anyagi függetlenségre. Némi pénzre, amit én kerestem, amivel nem kell elszámolni, aminek nincs konkrét funkciója a családi kasszában, amit elkölthetek valamire, amire nincs feltétlenül szükség, de nekem igen.
Gergő jövőre óvodába megy (még azt is el kell intézni, hogy a kiválasztott óvodába mehessen), nekem meg vissza kellene menni dolgozni. A kérdés, hogy hova. Nagyjából nem értek semmihez, az angolom durván megkopott, a diplomámmal kitapétázhatom a lakást, 2007 óta nem volt rendes munkahelyem. Ideális munkavállaló, ugye? :/ Az a baj, hogy bármit csinálok, ez látszik, mert ez van az önéletrajzomban. Az senkit sem érdekel, hogy mit tudnék megcsinálni, mert végignéznek a pályafutásomon, és egy jól irányzott lökéssel beküldik a papírjaimat a kukába. Ha 3 évvel ezelőtt nem kellettem a kutyának sem, akkor most még annyira sem.
Szomorú vagyok. Nem látom, hogy' tudnék ebből kikeveredni.
(Nem, nem az a bajom, hogy Gergővel vagyok itthon, mert ezt imádom, de örökre nem marad így...)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése