Óriási szerencse, hogy nem ma van a tízmilliószoros nap, különben nagy bajban lennénk.
Nem kezdődött rosszul. Igaz, hogy Gergő 5.30 körül jött át hozzánk, és mivel átnedvesedett a pizsamája, kompletten le kellett cserélni az egész szerkóját, akkor viszont már nem aludt vissza, de hosszan hagyott minket pihenni a nagyágyban. Csak bújt és pihent csendben. Amikor úgy döntött, indulhat a nap, lemászott az ágyról, és Gyere, apa! felkiáltással már vonult is a nappali felé. Ilyenkor jön el az ő idejük, nem is akarom tudni, mit csinálnak, mennyire aktív részese a reggeleiknek mindenféle kütyü...
Azzal kezdődtek a nehézségek, hogy Péternek begyulladt a füle, és orvosi javaslatra kihagyta az úszást. Egyedül vonultam a vízbe Gergővel. Fárasztó volt. Nem kicsit. Ráadásul néhány dolgot egyáltalán nem tudtam csinálni, mert pl. nem tudom egyensúlyozásnál elég magasra emelni, amikor már nem segít a víz. Mindegy, megoldottuk. Tulajdonképpen ez még nem volt probléma.
Hanem aztán Péternek bekattant, hogy ha már úgyis Óbudán vagyunk, ugorjunk be az Auchanba, mert úgyis terveztük. Húzogattam a szám, mert erősen klórszagot árasztottam. Ellenben vele, aki a partról szurkolt... Addig győzködött, amíg beadtam a derekam, és testületileg elvonultunk a heti nagybevásárlásra.
Egészen jól haladtunk, mindent találtunk, a kedvenc csokik is akciós árban voltak (éljen a Húsvét). Úgy szoktuk, hogy az egyikünk halad Gergővel, a másikunk feltűnés nélkül dob egy balost, és megnézi, mi a felhozatal Thomas-fronton. Ha van valami ritka és/vagy nagy kedvenc, akkor hazajön velünk, aztán megkapja Gergő valamire. (Most a gyereknapra gyűjtünk, mert Húsvétkor nálunk nincs ajándékozás, csak valami csokitojás vagy kifestő.) Péter azzal jött vissza hozzánk, hogy van Dízel, de azt nem veszünk, mert gonosz, de ha mégis, akkor látott valahol beszélőset, és akkor inkább azt, és van Stafford. Annyira ritka, hogy nem is nagyon hallottam róla, Gergőnek viszont nagy kedvence, ráadásul elektromos. Kell. Beugrott a kosárba.
Megvettük, amit még kellett, aztán kerestünk egy viszonylag elhagyatott pénztárat. Már pakoltam a szalagra, amikor Péter azzal a szöveggel adta át a kabátok alatt a mozdonyt (Gergő elől dugtuk, nem a pénzátostól :D), hogy mondjam a nőnek, hogy nem működik a vonalkód, kérjen segítséget. Így is tettem. A fiúk arrébb vonultak, hogy Gergő véletlenül se kukucskálhasson, én pedig mondtam a nőnek, hogy bármilyen megoldás érdekel, csak az nem, hogy ott kell hagyni. A rendszer azt írta, hogy hiánytermék. Közölte a nő, hogy hozzak egy másik mozdonyt, ami ugyanebben az árban van. Eszemben sem volt. Mondtam, hogy küldjön valakit, aki a kosarakkal szokott szöszölni, vagy bárkit. Telefonál. Próbálkozik. Nem megy. Előreveszi a mögöttünk álló lányt (nem az zavart, hogy előrevette, hanem az, hogy bénáznak). Átvettem Gergőt, cseréltünk Péterrel, aki közölte, hogy ha hiánytermék, azaz nem is lehet ilyet kapni náluk, akkor szívesen elvisszük ingyen, de nem adta. Amikor már oda és vissza megjártuk Gergővel a pénztársort, végre akadt valaki, aki elmászott a játékosztályra, és telefonon bediktálta a pénztárosnak a kódot egy másik mozdonyról. Sínen voltunk. Péter és Gergő megint elvonult, én pedig megpróbáltam fizetni a decemberben lecserélt, és azóta többször paypass üzemmódban használt kártyámmal.
Csak próbáltam, ugyanis nem fogadta el a PIN kódom. Először azt hittem, túl gyorsan ütöttem be, nem vette be a számokat, vagy félrenyomtam, de lassan beütve sem fogadta el. Sehogy sem. Végül Péter kártyájával fizettünk (nyilván nem véletlenül akartunk az enyémmel), és mentünk az otp-be balhézni. Van egy kis fiók az üzletsoron. Ott előadtam a nyűgöm, mire a pasi betette valami szerkezetbe a kártyám, és kérte a PIN kódom. Ott is hibásnak írta. Kértem, hogy megadom az adataimat, és nézze már meg, egyáltalán jó kóddal küzdök-e, de azt mondta, azt ne lehet, csak újat tud igényelni. Nem kértem. Felforrt agyvízzel távoztunk.
Itthon Péterre bíztam a szajré elpakolását és Gergőt, én pedig rávetettem magam a telefonra. Elmondtam, mi a bajom, erre azt kérdezte az ügyintéző, hogy amikor decemberben megkaptam a kódot, megnéztem-e, hogy egyezik a borítékon található szám azzal, ami a kártyámon van. Mondtam, hogy nem szoktam megtartani a PIN kódos borítékot, hanem felírom valahova úgy, hogy csak én tudjam, mi az, és felhívtam a figyelmét, hogy kb. ezt javasolják. Mondta, hogy nem pont ezt, hanem annyit, hogy más ne férjen hozzá. Szívesen átnyúltam volna a telefonon, hogy elkapjam a nyakát. Nyugodt(nak tűnő) hangon folytatta, hogy tehát akkor nem ellenőriztem a számokat. Élesebb hangon visszakérdeztem, hogy komolyan azt kellene ellenőriznem, hogy ők tévedtek-e. Közölte, hogy nem ezt mondta, és éreztem, hogy örül, hogy valamivel ki tudja magyarázni a dolgot. Ott tartottunk, hogy nincs meg a boríték, nem is érdekel, szeretném használni a kártyám. Ekkor jött az, amitől igazán elöntött az agyvíz. Azt mondta, hogy rendben, tud igényelni új PIN kódot, ami 500 Ft lesz, és 15 napon belül érkezik. Elég nehéz volt visszafogni magam, hogy ne káromkodjak valami cifrát. Összefoglaltam, hogy jól értem-e, hogy azért fizessek és várjak 15 napot, mert ők lehet, hogy rossz borítékot küldtek ki nekem? Ezen a ponton adtam át Péternek a telefont, aki időközben előásta az eredeti kódot, de a boríték még mindig nem volt meg. Beolvasott mindent, amit csak látott, de nem jutottak semmire. Végül ott tartottak, hogy mit lát, milyen a PIN kódos papír. Totál nem olyan volt, mint amit a pasi mondott, és a pasi is hüledezett azon, amit Péter mondott. Az lett a vége, hogy olyan formátumú papírt, amin én a PIN kódot kaptam, évek óta nem használnak. Hogy mi?!
Péternek aztán beugrott, hogy szerinte kártyacsere esetén nem szoktak új PIN kódot küldeni, és ezt a pasi is megerősítette. Hátbazz... kezdhette volna ezzel is, mert az adataim beolvasásakor ezt is látnia kellett a rendszerben, ha a PIN kódot magát nem is. Ne már, hogy nincs ott nekik, hogy nem új kártyát igényeltem, hanem cseréltem. Végül abban maradtunk, hogy próbáljam ki a régi PIN kódom. Klassz. Mindezt egy sor idegeskedés, hajtépés, és negyedórás telefonbeszélgetés után...
Már csak az a kérdés, hogy akkor mi lett volna, ha történetesen az egyetlen fizetőeszközünk a kártyám lett volna? Szétszedem 5000 Ft-os adagokra (vagy 3000 Ft, ezt sosem tudom) a szajrét, hogy paypass-szal fizethessem? Életszerű... :/ Kérdés, hogy azt egyáltalán engedné-e a rendszer...
Azzal kezdődtek a nehézségek, hogy Péternek begyulladt a füle, és orvosi javaslatra kihagyta az úszást. Egyedül vonultam a vízbe Gergővel. Fárasztó volt. Nem kicsit. Ráadásul néhány dolgot egyáltalán nem tudtam csinálni, mert pl. nem tudom egyensúlyozásnál elég magasra emelni, amikor már nem segít a víz. Mindegy, megoldottuk. Tulajdonképpen ez még nem volt probléma.
Hanem aztán Péternek bekattant, hogy ha már úgyis Óbudán vagyunk, ugorjunk be az Auchanba, mert úgyis terveztük. Húzogattam a szám, mert erősen klórszagot árasztottam. Ellenben vele, aki a partról szurkolt... Addig győzködött, amíg beadtam a derekam, és testületileg elvonultunk a heti nagybevásárlásra.
Egészen jól haladtunk, mindent találtunk, a kedvenc csokik is akciós árban voltak (éljen a Húsvét). Úgy szoktuk, hogy az egyikünk halad Gergővel, a másikunk feltűnés nélkül dob egy balost, és megnézi, mi a felhozatal Thomas-fronton. Ha van valami ritka és/vagy nagy kedvenc, akkor hazajön velünk, aztán megkapja Gergő valamire. (Most a gyereknapra gyűjtünk, mert Húsvétkor nálunk nincs ajándékozás, csak valami csokitojás vagy kifestő.) Péter azzal jött vissza hozzánk, hogy van Dízel, de azt nem veszünk, mert gonosz, de ha mégis, akkor látott valahol beszélőset, és akkor inkább azt, és van Stafford. Annyira ritka, hogy nem is nagyon hallottam róla, Gergőnek viszont nagy kedvence, ráadásul elektromos. Kell. Beugrott a kosárba.
Megvettük, amit még kellett, aztán kerestünk egy viszonylag elhagyatott pénztárat. Már pakoltam a szalagra, amikor Péter azzal a szöveggel adta át a kabátok alatt a mozdonyt (Gergő elől dugtuk, nem a pénzátostól :D), hogy mondjam a nőnek, hogy nem működik a vonalkód, kérjen segítséget. Így is tettem. A fiúk arrébb vonultak, hogy Gergő véletlenül se kukucskálhasson, én pedig mondtam a nőnek, hogy bármilyen megoldás érdekel, csak az nem, hogy ott kell hagyni. A rendszer azt írta, hogy hiánytermék. Közölte a nő, hogy hozzak egy másik mozdonyt, ami ugyanebben az árban van. Eszemben sem volt. Mondtam, hogy küldjön valakit, aki a kosarakkal szokott szöszölni, vagy bárkit. Telefonál. Próbálkozik. Nem megy. Előreveszi a mögöttünk álló lányt (nem az zavart, hogy előrevette, hanem az, hogy bénáznak). Átvettem Gergőt, cseréltünk Péterrel, aki közölte, hogy ha hiánytermék, azaz nem is lehet ilyet kapni náluk, akkor szívesen elvisszük ingyen, de nem adta. Amikor már oda és vissza megjártuk Gergővel a pénztársort, végre akadt valaki, aki elmászott a játékosztályra, és telefonon bediktálta a pénztárosnak a kódot egy másik mozdonyról. Sínen voltunk. Péter és Gergő megint elvonult, én pedig megpróbáltam fizetni a decemberben lecserélt, és azóta többször paypass üzemmódban használt kártyámmal.
Csak próbáltam, ugyanis nem fogadta el a PIN kódom. Először azt hittem, túl gyorsan ütöttem be, nem vette be a számokat, vagy félrenyomtam, de lassan beütve sem fogadta el. Sehogy sem. Végül Péter kártyájával fizettünk (nyilván nem véletlenül akartunk az enyémmel), és mentünk az otp-be balhézni. Van egy kis fiók az üzletsoron. Ott előadtam a nyűgöm, mire a pasi betette valami szerkezetbe a kártyám, és kérte a PIN kódom. Ott is hibásnak írta. Kértem, hogy megadom az adataimat, és nézze már meg, egyáltalán jó kóddal küzdök-e, de azt mondta, azt ne lehet, csak újat tud igényelni. Nem kértem. Felforrt agyvízzel távoztunk.
Itthon Péterre bíztam a szajré elpakolását és Gergőt, én pedig rávetettem magam a telefonra. Elmondtam, mi a bajom, erre azt kérdezte az ügyintéző, hogy amikor decemberben megkaptam a kódot, megnéztem-e, hogy egyezik a borítékon található szám azzal, ami a kártyámon van. Mondtam, hogy nem szoktam megtartani a PIN kódos borítékot, hanem felírom valahova úgy, hogy csak én tudjam, mi az, és felhívtam a figyelmét, hogy kb. ezt javasolják. Mondta, hogy nem pont ezt, hanem annyit, hogy más ne férjen hozzá. Szívesen átnyúltam volna a telefonon, hogy elkapjam a nyakát. Nyugodt(nak tűnő) hangon folytatta, hogy tehát akkor nem ellenőriztem a számokat. Élesebb hangon visszakérdeztem, hogy komolyan azt kellene ellenőriznem, hogy ők tévedtek-e. Közölte, hogy nem ezt mondta, és éreztem, hogy örül, hogy valamivel ki tudja magyarázni a dolgot. Ott tartottunk, hogy nincs meg a boríték, nem is érdekel, szeretném használni a kártyám. Ekkor jött az, amitől igazán elöntött az agyvíz. Azt mondta, hogy rendben, tud igényelni új PIN kódot, ami 500 Ft lesz, és 15 napon belül érkezik. Elég nehéz volt visszafogni magam, hogy ne káromkodjak valami cifrát. Összefoglaltam, hogy jól értem-e, hogy azért fizessek és várjak 15 napot, mert ők lehet, hogy rossz borítékot küldtek ki nekem? Ezen a ponton adtam át Péternek a telefont, aki időközben előásta az eredeti kódot, de a boríték még mindig nem volt meg. Beolvasott mindent, amit csak látott, de nem jutottak semmire. Végül ott tartottak, hogy mit lát, milyen a PIN kódos papír. Totál nem olyan volt, mint amit a pasi mondott, és a pasi is hüledezett azon, amit Péter mondott. Az lett a vége, hogy olyan formátumú papírt, amin én a PIN kódot kaptam, évek óta nem használnak. Hogy mi?!
Péternek aztán beugrott, hogy szerinte kártyacsere esetén nem szoktak új PIN kódot küldeni, és ezt a pasi is megerősítette. Hátbazz... kezdhette volna ezzel is, mert az adataim beolvasásakor ezt is látnia kellett a rendszerben, ha a PIN kódot magát nem is. Ne már, hogy nincs ott nekik, hogy nem új kártyát igényeltem, hanem cseréltem. Végül abban maradtunk, hogy próbáljam ki a régi PIN kódom. Klassz. Mindezt egy sor idegeskedés, hajtépés, és negyedórás telefonbeszélgetés után...
Már csak az a kérdés, hogy akkor mi lett volna, ha történetesen az egyetlen fizetőeszközünk a kártyám lett volna? Szétszedem 5000 Ft-os adagokra (vagy 3000 Ft, ezt sosem tudom) a szajrét, hogy paypass-szal fizethessem? Életszerű... :/ Kérdés, hogy azt egyáltalán engedné-e a rendszer...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése