Dolgozni gyerek mellett

Írom mindezt úgy, hogy nincs olyan munkahelyem, ahova visszavárnak, és terveim szerint nem is lesz aktuális az álláskeresés az óvodáig, ezért valamilyen szinten a partvonalról szemlélem az eseményeket. Ismerek viszont egy halom lányt (asszonyt, de ez olyan öreges...), akinek téma a gyerek és a munka összehangolása. Nincs két egyforma történet, csak az a közös, hogy az új törvény rendesen odavág(ott) mindenkinek. Most csak a szomszédok történeteit foglalom össze, mert velük találkozom naponta.

Dolgozna, de szórakoznak vele. Ez az egyik kedvencem. Úgy döntött a lány, hogy x gyerekes év után (2 lánya van), amikor a második is elérte a másfél éves kort, visszamenne dolgozni. Elintézte a bölcsődét, már várják a kiscsajt, csak a munkahely szívózik. Van ugyan hely a cégnél, de nem úgy van, hogy csak úgy visszaveszik, ha van megfelelő hely számára, hanem pályáznia kellett (néhány belsőssel és külsőssel együtt). Interjúkra jár, már túl van kb. 2 körön, várja a következőt. Mindezt úgy, hogy megfelelne az állásra.

Dolgozna, de nem talál. Aztán van ez is. Annyiban ugyanaz a történet, hogy itt is a második gyerek után szeretett volna visszamenni, amikor a második elérte a 2 éves kort, és meghalni sem elég, amit kap. A cég kerek perec közölte, hogy visszamehet, de 30 napos felmondással mehet, amerre lát. Mivel nem túl általános a szakmája, elég kevés cég van, ami szóba jöhet álláskereséskor. Már ott tart, hogy kb. mindegy, hol van a cég, csak beérjen időben, és el tudja hozni a gyerekeket az óvodából/bölcsődéből, de még mindig semmi. Volt olyan, ahol megmondták, hogy ha jelentkezik egy egyedülálló, akkor azt veszik fel.

Maradna, de visszahívják. Talán a legdurvább, amikor a gyereked mellől hívnak vissza dolgozni, és eszed ágában sincs visszamenni (alig múlt 1 éves a kisebb), de nem mersz nemet mondani, mert talán ez az utolsó lehetőséged, és később csak a vállukat vonogatják, hogy Bocs, mi mondtuk, hogy gyere vissza, akkor nem volt jó, most meg nekünk nem... Durva, mert úgy néz ki, nem lesz még másfél éves sem a kicsi, amikor vissza kell mennie.

Összefoglalva: nőként becsüld meg magad a munkahelyeden, mert kb. esélyed sincs másikat találni. Ha pályakezdő vagy, akkor nincs tapasztalatod. Ha huszonéves vagy, akkor attól félnek, hamarosan elmész szülni. Ez tartja magát addig, amíg valóban elmész szülni. Ha gyereked van, akkor az a baj, hogy el kell menni az óvodába/iskolába, és különben is a gyerek állandóan beteg. Hát, klassz...

Ilyenkor gondolkozom el nagyon azon, hogy addig kellene valamivel komolyabban foglalkozni, valamibe komolyan belefogni, amíg itthon vagyok, és kapom az éhbért, ami nem sok, de mégis valami. Most anyu asszisztense vagyok, ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy kezelem a honlapját (nem megerőltető, néhány havonta kéri, hogy javítsak ki vagy tegyek fel valamit), de áprilistól ez is megszűnik, mert azt mondja, hogy muszáj lesz szakképzett asszisztenst felvenni. Alapból nem lenne gond, csak annyiban, hogy ha Gergő óvodás lesz, akkor megszűnik a biztosított jogviszonyom (vagy minek hívják), azaz ha bármit is szeretnék, kell valami munka. A megoldás az lenne, ha beújítanánk egy második gyereket még Gergő 3. születésnapja előtt, de az már nagyon necces. Másfelől egyáltalán nem biztos, hogy ez jó ötlet lenne. Egyrészt nem azért vállalunk gyereket, hogy anyagi szempontból megérje, másrészt felvetne némi problémát, ha pont akkor születne Gergőnek kistestvére (konkurencia), amikor kezdi az óvodát. Azt érezhetné, hogy lepasszoljuk, pedig nagyon nem. Aztán ott van a beszoktatás, amit mindenképpen én szeretnék csinálni, de egy újszülöttel a karomban eléggé elképzelhetetlen. Ha viszont kicsúszunk a 3 évből, akkor nem kapok semmit, mert lyuk lesz a biztosított jogviszonyban.

Mindemellett nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy nem teljes a létszám. Hiányzik még egy gyerek, és nemcsak azért, mert lóg a levegőben a -legalább 30 éve kiválasztott- kedvenc lánynevem. Ezzel párhuzamosan folyamatosan figyelem magam, próbálom elképzelni, hogyan kezelném a helyzetet, amikor egyszerre kellene két helyen lennem, két gyerekre figyelnem. Tudom, előttem millióan megoldották már, én mégis félek, hogy kifogna rajtam. Másrészt féltem az estéinket. Igen, azokat a nehéz órákat, amikor pizsamában vergődünk a nappaliban, és egyezkedünk az alvás megkezdésének időpontjáról (tegnap az lett a megoldás, hogy elaltattuk James-t). Félálomban várom, hogy végre elaludjon (néha én is elalszom mellette, mire végre vízszintbe kerülünk), folyik a könnyem az álmosságtól, mégis olyan kedvesek ezek az órák.

Jó most így hármasban, de valahogy olyan érzésem van, mintha kihagynék egy lehetőséget, ami záros határidőn belül továbbáll...

Vergődés, vergődés, vergődés....