Reptérközeli kaland

Mivel nem történt újabb módosítás, ma reggel nekivágtam az interjúhelyszín megközelítésének. Októberben alig 45 perc alatt kiértem a reptérre, így egészen tegnap estig úgy terveztem, 10-kor elég lesz elindulnom, hogy 11-re kiérjek. Este megnéztem az útvonaltervezőn, és döbbentem néztem a megadott 1 óra 35 perces kalkulált menetidőt. Jobban megvizsgálva láttam, hogy másik megállót javasolt, mint amit a fejvadász csaj megadott, ott lehet a hiba. Mindenesetre nem mertem szűkre szabni az időt, bő másfél órát szántam az útra. Kiderült, jól tettem. Minden simán ment, jött egyik metró a másik után, és a 200E buszra sem kellett sokat várni, egészen hamar leszálltam a fejvadász által javasolt megállóban. Ekkor kezdődött a neheze. Előttem egy nagy, egyszintes bevásárlóközpont, a közeli távolban egy irodaház. Sehol sem láttam rajta azt a nevet, amit a csaj mondott, de kizárásos alapon elindultam felé. Láttam, hogy a leszállók közül csak én indultam el a főút mentén, akkor azt hittem, arrafelé van dolguk. Hát, nem. Csupán ők nem először jártak arra. Azt hittem, lesz valahol egy átjáró, de amikor már jó sokat megtettem a kocsisorok mellett, és kétségbeesve kerestem, hol lehet egy átjáró, ahol nem a fenekemen kellene lecsúszni az árok szélén, kezdtem begurulni. Persze, mindezt marha magabiztosan műveltem, próbáltam úgy vonulni a főút mentén, mintha minden nap ezt csinálnám.:)

Végre elértem az irodaházat. Ugyan nem az volt a neve, mint amit a fejvadász csaj mondott, de mivel nem láttam másikat, határozottan közöltem a recepcióssal, melyik céget keresem. Kicsit korán érkeztem, de kész voltam a várakozásra. A lány mosolyogva közölte, hogy még nem értem el a célom, hanem tovább kell mennem a járdán, jobbra elkanyarodni, átmenni egy aluljárón, és onnan már látni fogom. Minderre alig 20 percem volt. Ajaj. A lány szerint belefér, de én nem voltam benne biztos. Aztán mégis megcsináltam, pedig nem is siettem. A bejáratnál kicsit zaklattam a hivatalos közeg 2 képviselőjét, aziránt érdeklődtem, kell-e valami igazolványt mutatnom. Igen hülyén éreztem magam, amikor mosolyogva felvilágosítottak, hogy csak cigizni mentek ki. Jól van, na. Mit tudom én, hogy a reptérhez közel milyen szigorúan ellenőrzik az irodákba való betérőket.:)

Arról volt szó, a HR-es csajjal kell találkoznom, éppen ezért alaposan meglepődtem, amikor egy srác jött oda hozzám. Egészen addig azt gondoltam, hiba történt, amíg meg nem láttam a kezében az önéletrajzomat. A srácot követte egy másik srác és egy lány is. 4-en üldögéltünk egy aprócska tárgyalóban, de nem éreztem magam kihallgatáson. Magam is meglepődtem, de nem feszengtem. Megrebbent ugyan a szempillám, amikor hirtelen angolra váltott a fősrác, de nem teljesíthettem rosszul, mert láttam, ahogy az önéletrajzom aljára biggyeszti, hogy angol OK!:) Akármi is lesz belőle, jó volt végre megint igazi interjún részt venni.

Ami egy kicsit aggaszt, hogy a jogsi megléte nem azért került a követelmények közé, mert szép szokás, hanem valamilyen szinten tényleg kell. Ajaj. Ha majd lesz ebből valami, elkezdhetek gyakorolni, és jaj annak, aki szembejön velem.:)

Nem blézer, de bankkártya

Tegnap az itthoni tevést-vevést (fura így átképezve:D) választottam, így csak ma jutottam el vásárolni. Mára is jutott némi szüttyögés (ha nem maradt volna, akkor is találok:D), nem indultam korán. Első utam a bankba vezetett. Felkészültem az asztalra való csapásra, de semmi ilyen nem történt. Azért először legörbült a szám széle, amikor megláttam, hogy ugyanahhoz a nőhöz kerültem, aki legelőször elb... khm... rontotta az egészet. Úgy tettem, mint aki nem ismerte föl, ez tűnt a legjobb megoldásnak. Bűbájos mosollyal előadtam, mit szeretnék, legalábbis nagyon igyekeztem, hogy ne tükröződjön az arcomon, mit is gondolok. Azt mondják, minden érzésem és gondolatom gyorsan megjelenik az arcomon, így csak remélem, hogy sikerült megetetnem a nőt.:) Elkérte az irataimat, gyors ujjmozgás a billentyűzeten, közben én mondtam a magamét, hogy mikor igényeltem először (december 19, mert az nem számít, amikor elrontotta), mikor voltam bent érdeklődni (január 4), hogy mi történt eddig (semmi). A nő rámnézett, és kimondta a bűvös szót: Itt van a kártya. Vissza kellett kérdeznem, és nem tudtam alapállásba visszarendezni a számat, muszáj volt mosolyognom. Lesz kártyám! Azaz van!:) A slusszpoén, mert az is van, hogy a PIN kód borítékjára ráütött bélyegző szerint dec. 29-én érkezett a kártyám a bankba. Igen, amikor legutóbb érdeklődtem (jan. 4), már ott kellett lennie. Ezt nem látta a csaj legutóbb? Mindegy, ezen már nem húzöm föl magam, megvan a kártyám. Szép, okos és ropogósan friss.

A szuperkártya, bár az enyémen a saját adataim szerepelnek.

Ezek után boldogabban indultam az Arena Plazaba. Vásárolni mindig jó, főleg ilyen események után.:) Bármennyire föl voltam dobva, mégsem indultam neki gyalog a Rottenbiller utcának. Piszok hideg volt/van. Trolival mentem a Keletihez, és csak onnan sétáltam, mégis azt hittem, leesik az orrom, annyira meg volt fagyva. Odabent várt a Kánaán. Az összes üzlet összes kirakatán hatalmas SALE meg KIÁRUSÍTÁS felirat ragyogott, és nem is voltak úgy lefosztva a készletek, mint gondoltam. A baj csak az volt, hogy a blézerek a tavaszi ruházati kategóriába esnek (ez eszembe sem jutott), és mindehol horror áron, de legalábbis nem azon az áron lehet kapni, amennyiért most én szerettem volna beszerezni. Kezdtem elkeseredni, de jött a B terv; hagytam a blézereket, és mindent megnéztem, ami szép, jó és belefér. Így aztán hazajött velem egy almazöld, rövidujjú pulóver (C&A), egy fekete ing (Bershka), egy fekete kardigán (H&M), és néhány apróság (lánc, hajpánt). Összesen nem volt 10.000 Ft. Szerintem jól csináltam. Anyu sem mondhatja, hogy hülyeségre költöttem a névnapi pénzem.:)

Főztem, most mosok, holnap interjú, hétvégén meg megyek Ajkára. Az élet szép.

Nem csütörtök

Ma reggel kaptam egy sms-t fejvadásztól, amelyben kifejezte abbéli reményét, hogy utoljára módosítunk, de pénteken menjek a céghez. Lassan visszatérünk az eredeti felálláshoz, azaz a héten nem lesz interjú. Nem, nem festem az ördögöt a falra, és nem is lógatom az orrom, hogy csak tolódik az időpont. Majd eljön. Legalább nyertem még időt a ruhavásárlásra.:) Ha ma nem találok megfelelő cucco(ka)t, akkor holnap lehet máshol próbálkozni. Apró örömök az életben.

Ruhatár

A január kezd beindulni. 1 héttel ezelőtt még alig tudtam a cég létezéséről, holnapután pedig személyesen is találkozom az illetékesekkel. Múlt héten azzal az információval hívott a csaj, hogy héten tuti nem történik semmi, de tegnap hívott, hogy mégis kaptam időpontot szerdára. Néhány óra múlva áttettük csütörtökre, de így is jó. Változatlanul nem élem bele magam, ez csak egy lehetőség, de jó, hogy már történik valami.

Holnap bevetem magam a városba, és nézek valami interjúra való ruhát. Vékony blézerre gondoltam, amit kabát alá is fel lehet venni anélkül, hogy Michelin babának érezném magam. Feketét vagy szürkét, esetleg pirosat vagy zöldet szeretnék. Elkezdődött a nagy leárazás, remélem, nem fosztották ki az üzleteket!

Ha nincs blézer, kardigán is jó. Nem nagymamásra gondoltam, hanem vékony, csinosabb fajtára, amiben meg lehetne jelenni interjú(ko)n, és később a munkahelyen.

A jelenlegi ruhatáram ezekre nem alkalmas, azaz nem teljesen. Fekete nadrágom már van, az jó lesz, felülre kell valami. Esetleg több valami. Dublinban egész más ruhákra volt szükségem, inkább a kényelem volt a szempont, hogy a parkban és/vagy a házon belül rohangáhassak Annaval. Kényelmes legyen és ne fázzak, más nem kellett. Nem mondom, hogy nem volt olyan ruhám, amiben ki lehetett mozdulni otthonról szórakozni, de most nem elég.

Felturbózom a ruhatáram, aztán jöhetnek az interjúk.:)

Még hideg van

Péntek este nem éreztem, hogy ennyire hideg van. Lehet, akkor még nem is volt ennyire, vagy csak nekem nem tűnt föl, mert azzal voltam elfoglalva, hogy megtaláljam a Mexikói úton azt a házat, ahova be kellett jutnom, hogy csatlakozzam a bulizókhoz. Harisnya, sál, kesztyű, minden volt rajtam, talán ezért sem éreztem a hideget. Alkalmam az lett volna fázni, megtettem néhány kört, mire megállapítottam, hogy a Mexikói útnak nincs páros és páratlan oldala. Veszettül kerestem a páratlan oldalt, az aluljáróban tanyázó zugárus furcsán méregetett, amikor sokadjára vonultam el előtte kezemben a zacskóval álcázott pezsgővel. Legalábbis gondolom, hogy furcsán nézett, mert odanézni nem mertem. Kizárásos alapon indultam el az általam párosnak gondolt oldalon, amikor szembejött egy páratlan házszám.:) Ezután már csak a fagy miatt néha sztrájkoló kaputelefonnal kellett megküzdenem, és máris a buli közepébe csöppentem... volna, ha a laza 45 perces késéstől függetlenül nem én lettem volna az első.:) Az este végül jól sikerült, hajnalig roptuk.

Miután kb. hajnali 5-re értem haza, és anyuék 10-re ígérték, hogy felvesznek engem Kaposvár felé menet, úgy terveztem, inkább le sem fekszem. Hősiesen küzdöttem az álommanókkal, végül csak az elkezdett fejezeten rágtam át magam, és kidőltem. Szerencsére anyuék késtek, így egészen emberi fejjel nyitottam nekik ajtót. Az eredeti tervek szerint egész hétvégén pakoltunk volna, mert a húgomék elköltöztetik a raktárt, de technikai okok miatt ez meghiúsult. Persze, nem olyan rossz azért, hogy pakolás helyett babázni lehet, de jobban éreztem volna magam, ha a játszósruhán kívül vittem volna valami mást is. Meg sálat. Meg csizmát. Úgy gondoltam, úgyis kocsival megyünk egyik helyről a másikra, ott pedig zárt helyen pakolunk, és mivel rendszeresen otthagyom valahol a cuccaimat (a pénteki bulialapozás helyszínét adó lakásban csak a szemüvegem és a fél pár kesztyűmet hagytam), jó ötletnek tűnt eleve el se vinni. Rossz döntés volt. Nyilván a babakocsis sétából nem akartam kimaradni, jégkockára fagytam. Ma már kértem egy kellemesen vastag zoknit a húgomtól. Így már csak a fülem fázott, de az nagyon.

Azt hittem, Budapesten nem fogok ennyire fázni, de tévedtem. Azalatt is lefagyott a fülem, amíg a kocsitól a házig jutottam. A járdán és az úton jég.

Szeretem én a telet meg a hideget, de kérek szépen hozzá havat is. Tudom, a legtöbb embernek pont elege van a hóból, főleg az autósoknak, én viszont gyalog járok, esetleg villamossal.:) Kertes házam sincs, ahol havat kellene lapátolnom. Legyen hó vagy jöjjön a tavasz!

Európa

Ezt a képet ma kaptam. Percekig hangosan röhögtem... és még mindig.:)

Ezen kívül egy önbizalomemelő telefonbeszélgetésem is volt. Először azt hittem, téves, mert nem értettem, ahogy a nevemet mondta. Azt sem értettem, honnan hív. Az egyik tippem az volt. hogy Galway.:) Fogalmam sem volt, miért keresnének onnan, de a cég neve határozottan Galwaynak hangzott, és amikor visszakérdeztem, igennel válaszolt. Ekkor már totál meg voltam zavarodva, nem tudtam, miért keresne valaki engem Galwayból. Erős volt a gyanúm, hogy nem velem szeretne beszélni. Lebetűztem a nevem. A másik oldalról helyeslés hangzott. Hm... mégis velem akar beszélni. Muszáj volt megkérdeznem, honnan tudja a számom, már nagyon kíváncsi voltam. Kiderült, hogy egy gyerekkori ismerősöm kollégája (vagy volt kollégája), és állásajánlat miatt hívott. Oké, helyben vagyunk. Többször elnézést kértem Galway miatt, de a válaszaiból kiderült, hogy ő változatlanul azt hiszi, ismerem a céget, ahonnan hívott. Szerencsére nem lovagoltunk sokáig ezen, hanem belekezdett a hívása igazi témájába. Megkért, hogy néhány szóban beszéljek a tanulmányaimról és a munkatapasztalatomról, de nem is vettem észre, hogy tulajdonképpen interjúztat, annyira koncentráltam arra, amit kérdez. Maga az állás nagyon jó lett volna, erősen kezdett csillogni a szemem, egészen addig, amíg ki nem derült, hogy Komáromban van. Ó, de kár! Sajnos, ez kicsit messze van. Még, ha megyén belül lenne, az megoldható, de Komáromba járni naponta... az nem vicces. Volt egy másik ajánlata, viszont azt már azzal kezdte, hogy Pécsen lenne. Többször elmondtam, hogy mennyire nagyra értékelem a hívását, és mennyire köszönöm, hogy megkeresett (ja, ez ugyanazt jelenti), de szeretnék Budapest közelében dolgozni, nem szeretnék költözni. Ha nem is jött össze, jól érzem magam tőle. Jó ez a hét.:)

Az kimaradt, hogy a pasi angolul beszélt, határozottan nem anyanyelvi angollal és nem is magyaros akcentussal, alig értettem. Így került a képbe Galway.:)

Direkt

Nem szívesen fogadom azokat a hívásokat, amikor nincs kiírva a hívó száma, mégis megteszem, mert néhány ismerősöm száma sem jelenik meg. Amikor ma megcsörrent a telefonom, először azt hittem, az esti találkozó pontosításáról lesz szó, de nem így történt. Mittudoménkicsodácska jelentkezett a Top Shoptól, és boldog születésnapot kívánt. Elmosolyodtam, és nem szóltam egy szót sem. Eszembe jutott, hogy esetleg felvilágosítom, de nem volt hozzá kedvem, meg aztán bunkózni sem akartam. A csendből gyorsan rájött, hogy valami nem stimmel, és nyilván ránézett a jegyzeteire, mivel gyorsan kijavította magát. Szinte láttam a listát, rajta a nevemmel, mellette kis pipával.:)

A kötelező Zavarhatom-e néhány percre? kérdés után megkérdeztem, hogy rendeltem-e valamit, mert nem tudok róla. Persze, tudtam, hogy nem. Ezt a csaj is megerősítette, és mielőtt mondtam volna, hogy nincs időm, máris elkezdte mondani, hogy a névnapom miatt rendkívüli kedvezményekre vagyok jogosult. Kösz, nem. Mondtam is a csajnak, hogy nem szeretnék semmit rendelni. Ez nem volt neki elég, elutasító válaszomat hallva az adategyeztetéssel jött. Na, itt untam meg. Megkérdeztem, hogy honnan vannak rólam adataik, ha nem rendeltem semmit. Biztos régebben, ezt válaszolta. Erőszakos volt, csak úgy szabadultam volna tőle, ha megszakítom a beszélgetést, de azt azért mégsem akartam. Hagytam, hogy elkezdje mondani, amit ő tud. A régi céges címet mondta. Megnyugodtam, nem tudnak semmi konkrét dolgot. Miután közöltem, hogy ez a cím már nem él, kérte a jelenlegit. Miért is kell nekik, ha nem rendeltem semmit, és nem kell azt kiküldeni? Katalógust szeretnének küldeni. Ja, vagy úgy! Köszönöm, nem kérek, a címemet pedig megtartom magamnak. Hallottam a csaj csalódott hangját, és kicsit meg is sajnáltam, mert tudom, milyen érzés sikertelenül telefonálni, ezért halkan bocsánatot kértem és bontottam a vonalat.

Azóta gondolkodtam a dolgon, és nem emlékszem, hogy rendeltem volna a Top Shoptól. Az igaz, hogy rendeltünk a lányokkal néhány dolgot, és az én nevemet adtuk meg, hiszen úgyis én vettem át, viszont az Ottotól és nem a Top Shoptól.

Most hívott a húgom, hogy megtalált-e engem a Top Shop, mert őt keresték, miután engem nem tudtak elérni. Legalább fény derült arra a titokra, hogy honnan tudta a csaj a számom. Azt viszont nem értem, hogy a húgom céges számát honnan tudta. Több, mint 2 éve van ez a száma, az ominózus rendelés az Ottoból pedig legalább 4 éve volt. Ki tudja, milyen adatbázisban vagyunk benne! :O

Mégsem vagyok láthatatlan

Éppen Marika néninek meséltem, aki beugrott még néhány cuccáért, hogy mi volt az interjún, és várom a visszajelzést, amikor megcsörrent a telefonom. Mivel már délután 5 óra volt, nem számítottam semmi hivatalosra. Éppen ezért alaposan meglepődtem, amikor a vonal túlsó felén a fejvadász csaj jelentkezett. Nem történt előrelépés az ügyben, de legalább már tudom, miért. Szabadság ténye forog fönt. Nem az enyém, hanem az ügyben illetékesé, aki az általam megpályázott pozícióval kapcsolatban döntéshozó.

Szóval, jövő héten tuti nem lesz még semmi, de legalább nem is fogok izgulni és a telefonommal aludni, nehogy elmulasszam a fontos hívást.:)

Végre nem érzem magam láthatatlannak. Ha nem lesz az egészből semmi, a láthatóság akkor is jó.:)

Holnap meglátjuk, a bankkártyával is ilyen szerencsém lesz-e.;)

Láthatatlan?

Tudom, hogy nem kellene türelmetlenkednem, hiszen még csak 2 nap telt el az interjú óta, mégsem tudok teljesen nyugodtan várakozni. Azzal váltunk el a csajjal, hogy a cégnek nagyon sürgős a dolog, és talán már szerdán menni kell a második körös interjúra. Ehhez képest még ma sem történt semmi. Ha nem kellek, azt is jó lenne tudni. Változatlanul nem élem bele magam, de ez a bizonytalanság borzasztó. Lassan 5 hónapja próbálkozom. Szorít az idő.

Ha ez nem volna elég, még a bankkártyám sem érkezett meg. Két hete kaptam az ígéretet, hogy a hét vége felé tuti megkapom. Ma csütörtök van, holnap lesz az utolsó nap ezen a héten. Ha délelőtt nem érkezik semmi, becaplatok a bankba és az asztalra csapok. Nem jár nekem bankkártya, vagy mi van? Ha most az lesz, hogy nem a számlavezető fiókban igényeltem, akkor sikítok. Amikor 4 éve ellopták a táskám, benne az irataimmal, és új kártyára is szükségem volt, akkor sem a számlavezető fiókban intéztem. Nem volt semmi gond, pár hét alatt készen volt. Akkor nem küldték ki, hanem be kellett mennem a központi bankfiókba. Most kiküldik. Inkább bemennék, csak történne már valami! Grrr....

Láthatatlan vagyok hivatalosan vagy mi van?

Talán valami

Hosszú idő óta végre ma volt egy igazi interjúm. Még fel sem fogtam rendesen, máris az interjúszobában találtam magam. Az események gyorsan pörögtek. A hétvégét otthon töltöttem, a visszajövetelem időpontja nem volt biztos. Hétfőn délelőtt anyu telefonált, hogy egy ismerőse éppen nála van, akinek a lánya egy fejvadász cégnél dolgozik, és azonnal küldjem el az önéletrajzomat. Az első gondolatom az volt, hogy már megint egy ötlet, de nem hagytam magamnak időt a hezitálásra. Jelzem, anyu sem nagyon hagyott, mert éppen arra volt időm, hogy kerítsek egy tollat meg egy papírt, máris diktálta az e-mail címet. Elküldtem, majd szétnéztem a állásportálokon, ha már benne voltam a lendületben. Még nem végeztem, amikor hívott a csaj. Nocsak, ez tényleg sürgős volt. Ma már egy zuglói fejvadászcég egyik interjúszobájában ültem, és -többek között- arról beszéltünk a csajjal, hogy melyikünk használta régebben a jogsiját.:D

Most várom a visszajelzést. Ez nem olyan várakozás, mint eddig. Nem képzelek be semmit, nem érzem a kezemben a munkaszerződést, csupán élvezem, hogy végre történik valami. Ha nem lesz belőle semmi, akkor is jó. Olyan, mintha végre láthatóvá váltam volna a cégek számára, még akkor is, ha ez egyelőre egyetlen cég.

Mondtam én, hogy 2010 jobb lesz.:)

Itt vagy ott?

Van az életemnek egy olyan része, amire egy kicsit sem vagyok büszke, és mindig azt reméltem, sosem derül rá fény. Az utóbbi időben viszont olyan lett a helyzet, hogy sokkal nagyobb erőfeszítésbe kerül, hogy ne vegyek róla tudomást. Sajnos, nem is nagyon lehet. Nem arról van szó, hogy lenne egy titkos életem, nem táncoltam a Moulin Rougeban. Ez utóbbit az is bizonyítja, hogy nem zárták még be a helyet közbotrány okozása miatt.:)

A viccet félretéve, nem részletezném a dolgot, mert nem rólam és a cselekedeteimről van szó, mégis nagyban érint. A saját gondjaimon felül még ez is van, és valamilyen szinten megköti a kezem. Ha lehet, még nagyobb rajtam a nyomás, és borzasztó hálátlannak érzem magam, amiért nem jó nekem bármilyen állás. Nem vágyom én a szuperállásra -azaz de, ám a korlátaimmal is tisztában vagyok-, csak olyanra, amit legalább egy kicsit is szívesen csinálnék. Csak egy kicsit. Legalább ne utáljam. Egyre nehezebb az újabbnál újabb családi ötleteket megköszönni, kedvesen visszautasítani, és közben nem érezni magam egy hálatlan koloncnak.

Tegnap este olyan szintre sikerült jutnom, hogy azt éreztem, messze kell futnom. Mire kettőt pislogtam, már a régi e-mailek között kerestem a kedves dublini fejvadász csaj címét, aki annak idején a legtöbbet foglalkozott velem. Közel álltam hozzá, hogy küldjek neki egy érdeklődő e-mailt. Aztán észbe kaptam.

Később, az álomra várva már azt éreztem, hogy ennél nagyobb baromság nem is juthatott volna az eszembe, hiszen bár munkám nincs, itt legalább van lakásom. Itt a világ legkényelmesebb ágya, kint csak a puha és a még puhább matrac közül választhatnék. Tudom, nem ez a legfőbb szempont, ha az ember azon gondolkozik, hol éljen. Nekem is csak hajnalban jut ilyesmi az eszembe, amikor hiába várom, hogy lecsukódjon a szemem. Ez még csak a legkevésvé eszement dolog, ami ilyenkor átcikázik az agyamon.:)

A maradás mellett szól az is, hogy még a gondolatára is összeszorul a gyomrom, hogy az unokaöcsémet évente kétszer láthatnám. Jó esetben. Igen, ilyen szentimentális vagyok. Ritkán döntök észérvek alapján, és akkor is apró dolgokban. Nagy horderejű dolgokban nem foglalkozom az észérvekkel, mert nem érzem jól magam tőlük. Ez van. Talán ezért tartok itt.:)

Várakozás

Nem csöngetett ma a postás. Egyszer sem, nemhogy kétszer. Ez még nem is lett volna baj, ha csöngetés nélkül (vagy helyett) hagyott volna egy borítékot az ajtóban, a borítékban pedig a bankkártyámat. Ha a PIN-kódot küldik hamarabb, akkor azt. Mindegy, csak valamelyiket. Egyik sem érkezett. Kezd nem vicces lenni a dolog. December 3-án voltam először a bankban, azóta kétszer mentem be, mindkét alkalommal azzal a biztos tudattal, hogy kezemben a kártyával térek haza. Még semmi. Múlt héten felhívtak az online szolgáltatással kapcsolatban, akkor azt hittem, mondanak valamit érdemben, de a srác ezügyben semmit sem tudott. Annyit viszont ő is megjósolt, hogy a hét -mármint a múlt hét- vége felé várhatom a küldeményt. Nem jött be a jóslat, azóta is kártyanélküli vagyok. Nem megy nekem ez a visszailleszkedés.

Tudom, válság van, meg minden, és bár már túl van a társadalom az első sokkon, még mindig könnyű mindent ráfogni, de azt nem szeretem, ha hülyének néznek. Persze, nem hallottam indoklást és okot a tett elkövetésére, csak találgatni tudok, de van egy halvány sejtelmem, hogy spórolási okokból tűzte a tv2 műsorra a Született feleségek 5. évada után a 4-et. Azt hittem, nem készült el a követező évad, bár elég hihetetlennek tűnt, de azért megnéztem az abc honlapján. Amerikában -és sejtem, Írországban is :S- 11 vagy 12 részt leadtak az új évadból, mi meg nézhetjük újra a kettővel ezelőttit. Nem bízták a véletlenre, 2 évaddal mentek vissza, nyertek egy kis időt, addig nem kell megvenni a 6. évadot. Pedig hogy vártam! Inkább vártak volna a 6. évad megvételével és sugárzásával! Azt is jobban viselném. Így viszont, hogy tudok az új évadról, nagyon dühös vagyok. Jó, hogy nem a legelejétől kezdték adni.:S Tudom, hogy ennél nagyobbb problémák is vannak a világban, nekem is vannak nagyobbak, de akkor is. Nyaff.

Új őrület

Valamelyik nap elújságoltam egy barátnőmnek, hogy cipősdobozból alkottam egy postaládát (az más kérdés, hogy nem tudom felszerelni az ajtóra :S). Azt feltételezte, hogy nagy türelmem van, ha ilyesmire adom a fejem. Én meg a türelem.:) Éppen terápiás célzattal fogok ilyen aprólékos dolgokhoz. Ekkor javasolta az általa régóta alkalmazott gobleinezést a többi kreatív dolog mellé. Először nem nagyon tetszett a dolog, mivel néhány éve próbálkoztam a keresztszemes hímzéssel, és egy kicsit sem jött be. Bea viszont annyira lelkesen beszélt a gobleinekről, hogy rám is átragadt. Alig vártam, hogy másnap bevessem magam a Westendbe, azon belül a kézimunka boltba, és beszerezzem életem első gobleinjéhez való alapanyagokat. Tulipánt vagy margarétát kerestem, de egyik sem volt. A lehető legkisebb méretűt szerettem volna, de a végén már ott tartottam, hogy mindegy, csak a két virág közül valamelyik legyen. Végül egyik sem volt, és egy napraforgónál maradtam. A fonalak kiválasztásához segítséget kellett kérnem az eladó csajtól. A végére elmosódtak a szemem előtt az árnyalatok. Hazaérve bekészítettem a gépbe a kakaóscsiga tésztáját, minden mást eldobtam, és nekiálltam a napraforgónak.

Úgy terveztük, hogy beszerzem az alapanyagokat, aztán a közeljövőben találkozunk Beával, és beavat a goblein rejtélyeibe. Persze, hogy nem bírtam ki. Addig kutakodtam a neten, amíg találtam egy jó leírást az öltésekkel kapcsolatban. Alaposan megvizsgáltam, megforgattam néhányszor a mintát, és elkezdtem. Aztán nem tudtam abbahagyni. Csak annyi időre álltam le, amíg a megkelt tésztából összeraktam a csigákat. Hajnalig öltögettem, akkor is csak azért fejeztem be, mert elfogyott a fonal.:) Igaza volt Beának, tényleg rá lehet kattanni.

Kár, hogy ilyen lelkes voltam, mert ma pont jó program lenne. A szép hó után ugyanis ma megérkezett az eső. Nem is akármilyen. Zuhog. Ronda, szürke odakint minden. Olyan idő van, amikor az ember legszívesebben egész nap a takaró alól pislogna kifelé.

Ebben a rusnya időben érkezett a csomag Írországból. Nem számítottam rá, bár a létezéséről már tudtam. Veronica küldte a szülinapi ajándékom. Hozzám hasonló kapcsolatban van a postával; ha nem jön szembe postahivatal, később adja fel a nem határidős leveleket, csomagokat.;) Kaptam tőlük egy szakácskönyvet tele csokis finomságokkal. Van benne legalább háromféle brownie-recept és tojás nélkül elkészíthető sajttorta is. Kár, hogy nincs itthon hozzávaló, mert így el kell halasztani a receptek kipróbálását. Ebben az esőben én ki nem mozdulok, csak azért, hogy sajttortát egyek.

Még bőven tél van. Ilyenkor nem esőnek kellene esni. Bezzeg Dublinban leáll a közlekedés a hó miatt...

Egyedül a lakásban

Marika néni hétfőn elköltözött. Aznap már az új albérletben aludt. Éppen csak beszaladt, összeszedte a holmija nagy részét, és ment is. Van itt még néhány cucca, de az már csak apróság. Most, hogy kiderült, pontosan mi volt az övé a lakásban, elkezdhetek büntetlenül selejtezni. Már nem kell attól tartanom, hogy valamit kidobok, ami nem az enyém. Lassan elkezdhetek azon gondolkozni, hogy szüntetem meg az ideiglenesen kialakított tárolóegységeket. Van egy szobainas és egy IKEA-s gardróbszekrény. Mindkettő nagyon praktikus, csak éppen baromira útban van és nincs rájuk szükségem. Persze, nem most és azonnal esek nekik, kivárom a gyászidő leteltét.:)

A lakótárs elköltözésével vége a halogatásnak, nincs több indokom, hogy miért nem pakolok ki rendesen a táskákból. Rengeteg ötletem van a lakás átrendezésére, csak a megvalósításra nem tudom magam rávenni. Az is benne van a dologban, hogy a konyhában is lenne dolgom, ott viszont olyan hideg van, mint a jégveremben. Csak akkor van kellemes idő ott, ha főzök vagy sütök, de azt nem lehet egész nap művelni. A legnagyobb probléma, hogy az általam az ajtó elé rendszeresített függönyt Marika néni kimosta. Ezzel nem lenne baj, csak úgy tette vissza, hogy így aztán semmi funkciója nincs. Karnist még nem szereztem be, így az ajtó fölött futó csövön dobtam át az anyagot, Marika néni viszont felhelyezés előtt hosszában még egyszer kettéhajtotta, így egyáltalán nem fogja a huzatot és a hideget. Mivel a lakás belmagassága elég nagy (3,80 m), az ajtó teteje is magasan van. Van ugyan egy létrám, de félek, még az sem elég magas ahhoz, hogy biztonságosan széthajtsam a függönyként funcionáló textilt. Még győzködöm magam, aztán megpróbálom. Nemsokára. A közeljövőben.

Gyönyörűen esik a hó, meg is marad, de látszik rajta, hogy nem ugyanaz a Karácsony előtti csodahó. Sokkal vizesebb. Nem baj, innen nagyon szép, fehér az udvar. Gyönyörködöm benne, amíg csak lehet. Nem fog sokáig tartani. A húgom Kaposvárról már jelezte, hogy hozzájuk megérkezett az eső, a hónak nyoma sincs.:( Ettől függetlenül nem panaszkodom, az idén már volt hó. Nem is akármilyen. Ja, az még tavaly volt. Akkor azt mondom, ezen a télen már volt hó. Így helyes.:)

Mikor lesz nekem bankkártyám?

A Dublinban töltött 2 év alatt egyszer sem vettem elő a bankkártyám. Miért is vettem volna? Tudtommal nem volt rajta egy árva buznyák sem. Amikor készülődtem hazafelé, eszembe jutott a bankszámlám, a hozzá tartozó kártya, és az ő sorsuk. Nem voltam biztos benne, hogy létezik a számla, még most sem tudom, hogy ha nincs pénzmozgás, meddig él, mert nem néztem utána. Valami miatt mégis úgy éreztem, hogy felfrissíthető a kapcsolatunk. A nagyobb fejfájást a kártya okozta, ugyanis nem emlékeztem a PIN-kódra. Barátkoztam a kártyacsere gondolatával, amikor váratlanul beugrott a kód. Nem sokáig tartott az öröm, ugyanis a lejárati időre pillantva gyanús lett, hogy nem tudom elkerülni a cserét.

Hazaérve sokáig nem foglalkoztam a dologgal, még abban sem voltam biztos, hogy él a számlám. December elején aztán rászántam magam, és beslattyogtam a bankba. Segítőkész volt a hölgy, akihez kerültem, pillanatok alatt megtalálta a számlám. Aktív és még pénzt is talált rajta. Nocsak! Ez jól kezdődik. A nyilvántartásban azt látta, hogy kiküldtek egy pótkártyát, amit megsemmisítettek. Először úgy értelmeztem, hogy a lakásra küldték ki, és furcsa is volt, hogy azt hogy tudták megsemmisíteni, de nem akadékoskodtam. Utólag már azt mondom, hogy a kiküldés a bankfiókba történt, nekem csak az értesítő ment, amire nem reagáltam. A szüleim és a lakó figyelte a postámat, nem nagyon hiszem, hogy pont ez kerülte volna el a figyelmüket, de már mindegy is.

A hölgy minden további nélkül elindította a pótlás folyamatát, ugyanolyan kártyát kértem, amilyen volt. Nem tartott sokáig, 10 perc múlva már kívülről csuktam be az ajtót. Könnyen ment. Túl könnyen.

A meghatározott 2 hét múlva újra megjelentem a tett helyszínén. Másik hölgyhöz kerültem, aki sokáig nem találta a kártyám, és nem is nagyon értette, mit keresek. Gondoltam, klassz. Kiderült, hogy az első hölgy nem volt a helyzet magaslatán. Olyan kártyára kért pótlást, ami létezett, csak inaktív volt. Értem én, de csak az villogott a szemem előtt, aznap nem lesz kártyám, mert a hölgy valamit elrontott. Szerencsére az új sokkal jobban ura volt a helyzetnek. Miután rájött, hol a hiba, azt javasolta, igényeljek egy másik kártyát. Beláttam, hogy nincs más választásom. Újra ugyanolyan kártyára adtam le az igényem, amilyen eddig is volt, de a hölgy egy újat javasolt. Ez is pontgyűjtő, mint a régi, de még azt is tudja, hogy bizonyos vásárlásoknál nem kell lehúzni a leolvasón. Szinte csak meg kell lobogtani a pénztárnál. Szuperkártya, csak nem tudom, mikor lesz végre az enyém.

Arról volt szó, hogy 2 hét múlva slattyogjak be újra, és megkapom. Ma bementem. Egy újabb hölgyhöz kerültem. Az első kérdése az volt, hogy kaptam-e értesítőt. Ajaj, nem hangzik jól. Mondtam, hogy nem, de arról volt szó, jelenjek meg mostanában. Bólintott, bizakodó voltam. Aztán közölte, hogy nincs meg a kártyám, de látja, hogy folyamatban van az ügy. Legalább nem kellett újra megrendelni. Azt mondta, várjak az értesítőre. Becslése szerint a hét vége felé megkapom. Most várok. Remélem, még az idén megkapom a szuperkártyámat.:)

Első napok

Január elsejét nagyjából semmivel sem töltöttem, csak jól elment az idő. Még főznöm sem kellett, mivel az ilyenkor kötelező lencsét (nem bánom, hogy kötelező, mert szeretem) anyu megfőzte otthon, nekem csak meg kellett melegíteni és megenni. Egyik kanapéról a másik fotelbe ültem, aztán vissza. Legjobban úgy tudnám jellemezni a napomat, hogy rákészültem 2010-re, de ez nagyon rossz kifogásnak tűnik.:) Pihentem, na.:) Ez az utolsó hétvége 2010 első munkahete előtt. Holnaptól vissza az álláskereséshez.

A lendület már nem olyan, mint az elején. Próbálom úgy nézni, hogy azért tart még a munkanélküli státuszom, mert nem találtam rá arra, amit igazán szeretnék, vagy amit egy kicsit is szeretnék. Sokkal könnyebben lehet így venni a kudarcot, mint úgy, hogy nem kellek sehová. Ha így kezdek el gondolkodni, akkor nem lesz belőle semmi. Az idő viszont egy kicsit sürget. Nem lehet örökre, de még túl sokáig sem ebben a helyzetben vegetálni. Egészen pontosan február végéig.

Igazán sosem ment nekem az álláskeresés, és egyszer sem volt rövid történet. A mostani sem tűnik rövidnek. Tulajdonképpen elmondhatom, hogy nem rövid, ugyanis 4 hónap már szép idő.

Persze, nem tesz túl jót a lelkesedésemnek, hogy legalább száz cég egy-egy eldugott mappájában figyel az önéletrajzom, és az álláskereső portálokat is teleszórtam, mégsincs semmi kézzelfogható eredménye.

Na, de majd most!:)

Persze, azért mást is csináltam az elmúlt napokban, mint a henyélés, és ennek kivételesen eredménye is van. Azaz volt, mert már megettem. Mivel ma nem kellett főznöm (megint), nem sok szalmát tettem keresztbe. Elküldtem 2010 első önéletrajzát. Ez így nem jó. Elküldtem az első önéletrajzot 2010-ben. Ez így már jobb, de nem az igazi, jobban viszont nem megy.:) Üldögéltem egy teázóban is, beszélgettem egy gyerekkori barátnőmmel. Jó dolog, ha az embernek van olyan barátja/barátai, hogy nem számít, milyen hosszú idő telt el a legutóbbi találkozás óta, ugyanott tudjuk folytatni, ahol abbahagytuk. Ilyen volt a mai találkozás is. Volt olyan pillanat, amikor elgondolkodtam egy másodpercre, hogy honnan tud az adott dologról, aztán leesett, hogy igen, olyan régen ismerjük egymást, hogy ezt is tudhatja. Szinte én is alig emlékeztem néhány dologra.:)

Az más kérdés, hogy lazán tömbbé fagytam az Oktogonra menet és onnan vissza. Nagy vagányan úgy gondoltam, vége a nagy zimankónak, és nem kell nekem a harisnya a nadrág alá. Nem tudom, miért jutottam erre következtetésre, miután tegnap majdnem kifújta a szél a kezemből a megpakolt bevásárlószatyrot. Ráadásul láttam az időjárásjelentésben, hogy hó is esik, de mivel a ház udvarán nem láttam, az agyamig nem jutott el. Amint kiléptem a kapun, már éreztem, hogy nem jól döntöttem ruházatilag, de igazán akkor lett nyilvánvaló a dolog, amikor kifordultam az Andrássy útra, és arconvágott a szél. Késő volt visszafordulni, csúnyán elkéstem volna, úgyhogy továbbmentem, és tűrtem, hogy fázik a csak nadrággal bevont fele a testemnek. Megszívattam magam megint. Kell nekem flancolni a szövetkabáttal. A másikból nem lóg ki a hátsóm. Csak van az a fránya késztetés, hogy az ember normálisan fel akar öltözni, ha elmegy valahova. Ezzel nem lenne baj, csak hallgatni kellene az időjárásjelentésre. Jó, hogy nem szandálban indultam el. Majd holnap.:)

2010

Hát, eljött. Azt kell mondjam, hogy ha nem csinálunk belőle nagy ügyet, akkor semmiben sem különbözik bármelyik másik naptól, estétől. Úgy gondoltam, bulizós, szilveszteri műsorokat nézek majd valamelyik közszolgálati adón, de a Mesterszakács után maradtam a Viasat3-nál, véginéztem az összes város összes helyszínelő csapatának ténykedését, éppen csak annyira kapcsoltam el, hogy éjfélkor meghallgassam a Himnuszt. Gondoltam, ha már erre jártam:), meghallgatom, milyen okosságot és intelmet szán nekünk idén a köztársasági elnök. Eddig minden köztársasági elnök beszédét meghallgattam, amikor csak lehetőségem volt rá (úgy értem, Szilveszterkor), mindenféle hovatartozás nélkül. Az idén is így terveztem, bár sokáig kellett magam győzködni, mivel a jelenlegivel egy kicsit sem szimpatizálok, sőt. Mindenesetre nagy volt bennem az elhatározás, mégis megúsztam. A Himnusz után közvetlenül ugyanis kapcsolták az Operettszínházat, és azon kaptam magam, hogy magyar nótákat (a bulisabb fajtákat, nem a kesergőket) hallgatok. Egy ideig bírtam, aztán mégis visszakapcsoltam a Viasatra, és folytattam a bűnüldözést.

Azt hiszem, a bojler felmelegítette a vizet, lassan elmegyek zuhanyozni, majd olvasok, amíg le nem ragad a szemem, mint egy normális, átlagos napon. Semmi különös, semmi extra, csak annyi történt, hogy nincs tovább 2009, egy időre eltűnik a duplanulla az évszám közepéről. Ettől függetlenül nagy elvárásaim vannak az új évvel kapcsolatban, úgyhogy felkötheti a gatyát, ha meg akar nekem felelni.:) Persze, azt nem mondom el neki, hogy nem igazán szeretem a kerek évszámokat, valahogy túl tökéletesnek tűnnek. Az is lehet, hogy csak egyszerűen eddig nem azt kaptam tőlük, amit vártam. Ilyen volt pl. 2000, amit gyakorlatilag végigszenvedtem. Jesszus, most esik csak le, hogy úgy tűnik, 10 évente ismétli magát a történelem! Ez ijesztő. (20 éve még azért nem voltam ebben a helyzetben, mert kicsi voltam hozzá. Tudom, másnak, meg a mai világban nem olyan kevés az az életkor, de nekem az.:)) Az eltelt 10 év viszont elegendő volt ahhoz, hogy felnőljek, és kellő ésszel álljak a dolgokhoz. Legalábbis remélem. 2010 nem lesz olyan, mint 2000, mert nem akarom. 2010 jó lesz, mert azt akarom. A dolgok nem maguktól lesznek jók vagy rosszak, hanem miattunk. Nem könnyű kézben tartani a dolgokat, még nem is megy rendesen, de alakul. Csak az a dolgom, hogy mindent megtegyek annak érdekében, hogy jövő ilyenkor ne kelljen jobb évet kívánnom.

Örülök, hogy elmúlt 2009. Jöhet 2010. Készen vagyok. Indulás!