Van az életemnek egy olyan része, amire egy kicsit sem vagyok büszke, és mindig azt reméltem, sosem derül rá fény. Az utóbbi időben viszont olyan lett a helyzet, hogy sokkal nagyobb erőfeszítésbe kerül, hogy ne vegyek róla tudomást. Sajnos, nem is nagyon lehet. Nem arról van szó, hogy lenne egy titkos életem, nem táncoltam a Moulin Rougeban. Ez utóbbit az is bizonyítja, hogy nem zárták még be a helyet közbotrány okozása miatt.:)
A viccet félretéve, nem részletezném a dolgot, mert nem rólam és a cselekedeteimről van szó, mégis nagyban érint. A saját gondjaimon felül még ez is van, és valamilyen szinten megköti a kezem. Ha lehet, még nagyobb rajtam a nyomás, és borzasztó hálátlannak érzem magam, amiért nem jó nekem bármilyen állás. Nem vágyom én a szuperállásra -azaz de, ám a korlátaimmal is tisztában vagyok-, csak olyanra, amit legalább egy kicsit is szívesen csinálnék. Csak egy kicsit. Legalább ne utáljam. Egyre nehezebb az újabbnál újabb családi ötleteket megköszönni, kedvesen visszautasítani, és közben nem érezni magam egy hálatlan koloncnak.
Tegnap este olyan szintre sikerült jutnom, hogy azt éreztem, messze kell futnom. Mire kettőt pislogtam, már a régi e-mailek között kerestem a kedves dublini fejvadász csaj címét, aki annak idején a legtöbbet foglalkozott velem. Közel álltam hozzá, hogy küldjek neki egy érdeklődő e-mailt. Aztán észbe kaptam.
Később, az álomra várva már azt éreztem, hogy ennél nagyobb baromság nem is juthatott volna az eszembe, hiszen bár munkám nincs, itt legalább van lakásom. Itt a világ legkényelmesebb ágya, kint csak a puha és a még puhább matrac közül választhatnék. Tudom, nem ez a legfőbb szempont, ha az ember azon gondolkozik, hol éljen. Nekem is csak hajnalban jut ilyesmi az eszembe, amikor hiába várom, hogy lecsukódjon a szemem. Ez még csak a legkevésvé eszement dolog, ami ilyenkor átcikázik az agyamon.:)
A maradás mellett szól az is, hogy még a gondolatára is összeszorul a gyomrom, hogy az unokaöcsémet évente kétszer láthatnám. Jó esetben. Igen, ilyen szentimentális vagyok. Ritkán döntök észérvek alapján, és akkor is apró dolgokban. Nagy horderejű dolgokban nem foglalkozom az észérvekkel, mert nem érzem jól magam tőlük. Ez van. Talán ezért tartok itt.:)
Pipi, simán írj annak a dublini fejvadásznak! Olyan sokan elmentek Dublinból, honnan tudod, hogy nem kapnál valami jó lehetőséget. Semmit nem veszítesz, csak nyerhetsz. Én megpróbálnám a helyedben.
VálaszTörlésDrukkolok neked
Ági
Igen, ez nekem is eszembe jutott, és piszkálja is rendesen a fantáziámat, de egyelőre nem tudom rászánni magam. Még adok néhány hónapot magamnak és az álláskeresésnek, aztán meglátom.
VálaszTörlésÉn sem vagyok egy egyszerű eset, ha döntéseket kell hozni, az itt vs ott kérdése meg aztán pláne nem egyszerű. Ettől függetlenül ilyen esetben tényleg csak azt érdemes átgondolni, hogy mit veszíthetsz? Mármint azzal, hogy írsz a dublini fejvadásznak. Max. szól, ha talál valami érdekeset. És ha Neked is érdekes, akkor még mindig lehet görcsölni, hogy hogyan is tovább. :)
VálaszTörlésBizony, még mindig lehet egy munkaajánlatra azt mondani, hogy "bocs, de nem". S a jó előre lefoglalt repjegyek majdnem fillérbe kerülnek, ami egy fizetésbe azért belefér ...
VálaszTörlésDe meg tudlak érteni, jaj, nagyon is!
Tudom, hogy egy érdeklődésből még nem lesz gyerek, mégsem tudom rászánni magam. Aztán egyszer majd jól elküldöm az e-mailt.:)
VálaszTörlés