Törlőkendő - Huggies pure

Tavasz végén a húgoméknál töltöttünk egy hétvégét. Az egyik pelenkázáskor hiába túrtam föl az egész táskát, nem találtam a törlőkendőt, úgyhogy kértem egyet a húgomék készletéből. Akkor pont ilyet használtak, így lehetőségem volt végre ezt is kipróbálni, amit addig csak ajándékba vettünk családi és baráti újszülötteknek.

Nem tudok róla rosszat mondani. Igaz ugyan, hogy elég szakadékony ez is, akár a márkatestvérei, de már nem zavar. Az illata kellemes krémes, nedvesség szempontjából szuper. Külön tetszik, hogy anyagában mintás, apró macik vannak belenyomva. Alapvetően ez nem fontos, nem ez a lényeg, de szerintem aranyos.

Pelenka - Tesco Baby Easy fit

Miután kiderült, hogy az up&go jó szolgálatot tesz, de mivel nem olcsó, úgy gondoltuk, nézünk valami alternatívát. Másik márkát néztünk ki, de amikor ezt megláttuk, beleugrott a kosárba.

Mindennapos használatra nem alkalmaznám, mert szerintem egy nagyobb cucc nem maradna feltétlenül benne (volt is rá példa, bár az tényleg extrém adag volt), de abszolút megfelel azon ritka esetekben, amikor a gyors és könnyű pelenkázási módra van szükség.

Ugyanolyan könnyű feladni, mint az up&go-t, ezen is van helyes figura (csak egyféle, mindegyiken ugyanaz, de ez mindegy). Az egyetlen negatívum, amit fel tudok hozni, hogy hiányzik róla a hátrészről a ragasztócsík, ami a használt pelenka összehajtását segíti. Szerencsére van lehetőségünk olyan helyen tárolni a használt pelenkákat, ahol ez nem baj, de ha nem lenne, talán ez is szempont lenne vásárláskor.

Az up&go-t valami miatt jobban szeretem, de mivel ennek tetszetősebb az ára, valószínűleg ez lesz az alapértelmezett bugyipelenka.

Néni

Nem tudom, írtam-e már róla, vagy csak azokkal osztottam meg, akiknek szerencséjük volt személyesen is megtekinteni. Az van, hogy egy U alakú ház egyik szárában lakunk, az ablakok középre (és a szár vége felé, az U teteje felé is, de azok most nem lényegesek) néznek. Így vannak ezzel a másik szárban élők is, azaz azok, akinek befelé (is) néznek az ablakaik. Elég távol vagyunk egymáshoz ahhoz, hogy zavarjuk egymást (kivéve az ordibálást meg a kaszinózást), ahhoz viszont elég közel, hogy frankón lássuk, mi történik az erkélyeken/teraszokon. Nem is kell különösebben kukkolni, elég, ha az ember kinéz az ablakon, odakapja a fejét, ha valami mozgás van.

Tudom, milyen gyakran gyújt rá az új szomszéd, hogy ki költözik el vagy be, kinek van gyereke, háziállata, ki él egyedül vagy párban... Tényleg nem kell kukkolni, nem is teszem, időm sincs rá, de ezeket az ember összerakja. Van egy idősebb házaspár egy emelettel lejjebb. Kedves hölgyről van szó (a bácsit láttam kb. 3-szor, nincs róla véleményem), Péter találkozott már vele lakógyűlésen. Az első, ami majdnem mindenkinek feltűnik, az az erkély állapota, a rumli, ami ott van. Mindenféle elméletet gyártottunk már, az tűnik befutónak, hogy egy nagyobb lakásból vagy egy házból költöztek ide, és nincs elég helyük. Az igazságot sosem tudjuk meg, mert annyira jóban sosem leszünk. Ezzel egyébként nincs is baj. Megszoktunk. Van azonban a néninek egy olyan szokása, hogy nem szeret feltétlenül rendesen felöltözni, ha kilép az erkélyre. Ha minden van rajta, akkor tuti készül valahova. Normális esetben vagy felül vagy alul van rajta ruha. A blúzt bugyival, a rövidgatyát melltartóval hordja. Szerintem úgy gondolja, eltakarja őt a rumli, de nem így van.

Gergő szereti a nénit. Már összehaverkodtak. Ha meglátja, kiabál neki, hogy Nnnnnénnnnni! és vadul integet. Néni meg visszainteget. Legutóbb eltűnt a lakásban, Gergő szomorúan nénizett, majd újra megjelent egy kiscicával a kezében. Gergő azonnal váltott nnnnénnniről szíííszre. :) Ha kint vagyunk, mindig keresi a néni, szól neki, néz az erkélye felé. Tegnap pont kint voltunk, amikor úgy gondolta, kioson valamiért. Pechére Gergő észrevette, és hangosan közölte, hogy nnnénnni. Szinte láttam a pánikot a néni szemében, ahogy felismerte, hogy hiába a rumli, ő bizony látható akkor is, amikor nem akarja. Konkrétan bemenekült a lakásba, semmi integetés, köszönés, kismacska... Aki arra tippelt, hogy hiányos volt a néni öltözete, annak igaza van. :) Szegény most jöhetett rá, hogy nemcsak akkor látszódik, amikor teljes ruházatban pompázik, hanem bizony félpucéran is. Ennek 2 napja. Azóta színét sem láttuk....

Állatkerti séta

Tele voltam tervekkel arra vonatkozóan, hogy mit fogunk majd csinálni, amikor jönnek a húgomék. Nem állt túl sok idő a rendelkezésünkre, úgyhogy próbáltam a legfontosabbakra szorítkozni: csúszdapark (Hajógyári-sziget), sétahajókázás bkv (vagy bkk vagy mifene) hajóval, esetleg kackac, ha belefér. Aztán jöttek a húgomék, hogy ők mindenképpen szeretnének állatkertbe menni. Közben kiderült, hogy a Duna alacsony vízállása miatt két megállónál nem áll meg a hajó (az egyik a miénk, a másik a következő), a Margit-hídig meg a fene akar gyalogolni, úgyhogy a hajókázást állatkertre cseréltük. Még mindig maradt a csúszdapark, amit valahogy bele akartam sűríteni, a kackacról könnyebb szívvel mondtam le, mert oda télen is lehet menni. 

Akkor ijedtem meg kicsit, amikor anyu elkottyantotta, hogy a húgom férje nem szeretne itt aludni. Nem jó, nagyon nem. Aztán kiderült, hogy dehogynem, csak vasárnap helyett már szombaton estefelé érkeznek, és csak másnap délután mennek tovább anyuhoz, nincs baj. :) Nehéz szívvel ugyan, de kihúztam a listáról a csúszdaparkot is, és az egész napot az állatoknak szenteltük.

9.30 körül érkeztünk a helyszínre. Korábban akartunk ugyan, de kifogott rajtunk ennyi ember összehangolása egyetlen fürdőszobára. Előző nap megkért a húgom, hogy nézzem meg, mikor van pl. a fóka-móka. 11-kor. Az jó. Találtam pingvinetetést 10-kor. Ezeket megjelöltünk mint mindenképpen megtekintendő látványosságokat. Bevallom, vasárnap reggel, egy kellemesen meleg napon nagyobb tömegre számítottam nyitás után 30 perccel, de akkora szerencsénk volt, hogy mindkét kocsit le tudtunk tenni a közelben.

Még itthon körbejártuk, hogy vegyünk-e családi jegyet, de egyikünk (egyik család :D) sem járt volna jól vele, mert 2 gyerekkel kalkulálnak, de a húgoméknál is csak Matyi van, Gergő meg alapból ingyen jön még be. Mire odaértünk, már elfogadtuk, hogy iszonyú pénzt hagyunk a kasszánál, ott aztán egyik kellemes meglepetés jött a másik után. Csak az egyik kasszánál volt sor, ezért azt gondoltam, a másik nem is működik, de a húgom kiszúrta, hogy nagyon is működik, csak nem áll ott senki. Megrohamoztuk. Miután a család első fele már odaért, nem kellett rohannom, nehogy más megelőzzön, volt időm szétnézni. Konkrétan a jegyárakat feltüntető transzparenst vizsgáltam meg alaposabban. Nem tudom, miért, de mániám, hogy az utolsó pillanatban is ellenőrzöm, hogy a jó megoldást választjuk-e. Felnőttjegy, gyerekjegy, diák- és nyugdíjasjegy, családi jegy, jelképes jegy... Az meg mi? Jelképes jegy. Olvasom tovább. Fogyatékossággal élők részére. Nem voltam benne biztos, hogy jól gondolom, de felhívtam rá a húgom figyelmét, mert Matyi atópiája elég súlyos, emelt családi pótlék jár utána, otthon ingyen utazik a helyijáraton... Kiderült, hogy jól gondoltam. Csak meg kellett villantani az igazolást, és máris 1350 Ft-tal beljebb voltunk. A következő meglepetés az volt, hogy jár mellé egy kísérőnek is a kedvezményes jegy. Hűha... Szinte féláron jutottak be. Ismét kiderült, hogy érdemes nyitott szemmel járni. :) (Mielőtt bárki elkezdene dobálózni, hogy csaltunk, tájékoztatásul közlöm, hogy nem véletlenül járnak kedvezmények, nem véletlenül minősül bizonyos helyeken fogyatékosságnak az atópia, mert kizárólag speciális termékekkel lehet kenni, amik bizony elég drágák...)

Jegyvásárlás közben láttam meg a kiírást, hogy elmarad a fóka-móka. A biztonság kedvéért rákérdeztünk a pénztárosnál, hogy friss-e az információ vagy csak kint maradt a papír, de sajnos, igaz volt. A fókák betegek voltak. Sajnáltuk, mert nem gyakran jutunk el így együtt az állatkertbe, de próbáltunk arra koncentrálni, amit még kinéztünk. A húgomék béreltek egy húzós kiskocsit (ha már maradt pénz a jegyek árából...); egy ideig mindkét gyerek benne utazott, de Gergő gyorsan elveszítette az érdeklődését, úgyhogy Matyi egyedül uralhatta. :)

Néztünk pingvineket üvegfalon keresztül egészen közelről (Gergő meg is ijedt az elsőnél), simogattunk kecskét, végigjártuk a Varázshegyet (a fenébe már azzal a ronda pókkal a nyitóoldalon...), ráérősen sétálgattunk... Hiába jósoltak lehűlést, az még váratott magára, baromi meleg volt, de a néhány helyen felállított vízpermet sokat segített a túlélésben. Jó volt.

Itthon kalákában gyorsan készítettünk zöldségköretet a reggel megsütött csirkecombnak, aztán ebéd után a húgomék szedték a sátorfájukat és továbbálltak. Megbeszéltük, hogy csinálunk még ilyet, amint lehetőség lesz rá. Este lefojtottuk a napot egy kis IKEA látogatással, mert szükség volt néhány kampóra, amit a múltkor nem kaptunk, meg aztán Gergő (is) imádja, megvacsoráztunk 3-an kb. 1300 Ft-ból (összesen, nem fejenként), majd hazajöttünk. Nem volt gond az elalvással. :)

Az élet szép

Tudom, nem kedd van, de már annyiszor felrúgtam a szabályokat, hogy már szinte mindegy, mikor írom. A lényeg, hogy időnként írjam, mert jó. Visszaolvastam párat. Jó volt. :)

Hirtelen felindulásból megszervezett hétvégi leruccanás anyuhoz.

A dögletes hőség ellenére Gergő sikeresen abszolválta élete első önálló lovaglását (egyszer már ült lovon Péterrel). Egy barna póni volt a szerencsés kiválasztott. Péter ment ugyan a póni mellett, de nem fogta Gergőt. :)

Háromnapos láz. Az nem jó, hogy Gergőt elérte, az viszont igen, hogy ügyesen (és éjszakánként egy kúp segítségével) átvészelte, és kiderült, hogy abszolút túlélhető.

Egyre nyilvánvalóbb, hogy abszolút felismeri a helyzeteket, tökéletesen érti a beszédet, raktároz. Próbál már nagyon komolyan beszélni is (nagyon cuki, amikor ezt a kiválasztott célszemély arcától fél cm távolságból teszi :D), de egyelőre csak ő érti.

Tüsszentés után mond valami olyat, ami az Egészségedre! szóra próbál hasonlítani.

Thomas főcímzenéjét hallgatva (a végén, ami angolul van, a magyar nem különösebben érdekli) súg néhány sor elején: Pö... (Percy), E.. (Emily), too.. (toots - ez ugyan nem a sor elején van, de valamiért tetszik neki).

A pénztárnál alig várja, hogy Péter elvegye a pénztárostól a bankkártyát, és mintha az lenne a végszó, vadul elkezd integetni, néha puszit is dob. Egyszer direkt figyeltem az arcát. Nagyon figyeli a fizetést, várja a belépőjét, és akkor integet. :)

A húgomék nálunk töltötték a hétvégét. Imádom a két kiskrapekot (Matyi majdnem 3 éves és Gergő) együtt játszani. :)

Állatkert, állatkert, állatkert. Azon belül Varázshegy. Kecskesimogatás. Úszó pingvinek bámulása közvetlen közelről (üvegfalon keresztül).

Átrendeztem a nappalit. Az alapot az adta, hogy szétszedtem/összecsuktam a járókát. Most nagyobb tér van. Az egész sokkal nappaliasabb, bár közel sem tökéletes.

Tegnap az IKEA-ban beültünk az egyik berendezett nappaliba. Gergő pakolgatta a (nem törékeny) tálakat, mi pedig végre megszültük azt a berendezési módot a nappalira vonatkozóan, amivel mindketten együtt tudunk élni. Majd egyszer. A lényeg, hogy van terv, amihez esetleg lehet alakítani az apróbb dolgokat, mert kb. tudjuk, melyik falat akarjuk szabadon hagyni.

Óvodás eredmény

Meglepődtem. Nem kicsit. Nagyon. Kiderült, hogy de, marslakó vagyok. Megígértem, hát elárulom a véleményem. A válaszadók között biztosan, de talán az univerzumban is egyedül vagyok, aki a válaszok közül az ötödiket jelölte (volna) meg. Tartom a véleményem, továbbra sem gondolom, hogy az óvoda az alapértelmezett helyszíne a szocializálódásnak, csak egy lehetőség. Egy kényelmes lehetőség, ha mindkét szülőnek vissza kell mennie dolgozni. Tulajdonképpen a család szempontjából nem lehetőség, mert nincs más választás, amint eléri a gyerek az óvodáskort, be kell adni.

Itt vagyok, lehet dobálni a köveket. Bírom. Ha nem nézzük az anyagiakat (tudom, olyan nincs, hogy nem nézzük az anyagiakat, de vegyük úgy, hogy egy újraértelmezett inerciarendszerben élünk, ahol az anyagiak befolyásolják az óvodával kapcsolatos dolgokat), elgondolkoznék rajta, hogy adjam-e a gyerekem óvodába. Sokan nyugtattak már, hogy ne féltsem ennyire a külvilágtól, meg szocializálódnia kell (pfff...), meg különben is, de az az igazság, hogy elnézve a szomszéd óvodás gyerekeket, hozzáadva a saját (nem kicsit rossz és romboló, hosszú távú hatású) élményeimet, nagyon szupernek kell lennie annak az óvodának, ahova akkor is beíratom a gyerekem, ha nem kötelező. Ehhez az is kellene, hogy a gyerek valamilyen módon jelezze, hogy vágyik a közösségre (igen, az utolsó választ is bejelöltem volna).

Akkor most elárulom, milyen eredmény született. Összesen heten válaszoltatok, ami akár kevés is lehet egy értékeléshez, de annyira egy irányba mutat a dolog, hogy elég. Meg aztán több választ is meg lehetett jelölni, néhányan meg is tettétek, nagyon köszi. :) Kérdésekre lebontva az eredmény:

• Alapvetően fontos a gyerekek szocializálódása szempontjából. 6 szavazat, tehát majdnem mindannyian kiválasztottátok ezt a választ, kvázi virtuálisan fejbe kólintottatok. :)
• Felkészíti a gyerekeket az iskolára, tehát fontos. 2 szavazat
• Szükséges "rossz", ha a szülőknek dolgozniuk kell, és nincs nagyszülő segítség. 0 szavazat
• Sajnos, kötelező. 0 szavazat
• Nem látok feltétlen összefüggést az óvoda és a szocializálódás között. 0 szavazat, mert az enyém most nem ér.
• Minél hamarabb óvodába kell járni a gyerekeknek, hogy közösségbe kerüljenek. 0 szavazat
• Akkor menjen egy gyerek óvodába, ha már igényli a közösséget. 3 szavazat, az enyém ebben sincs benne.

Tehát, összegezve: a köz véleménye szerint az óvoda alapvetően fontos a gyerek szocializálódása szempontjából, és fontos, mert felkészíti az iskolára. Mindemellett azt mondjátok, akkor menjen a gyerek óvodába, ha igényli a közösséget.

Csak egy kérdés: ha egy gyerek igényli a közösséget, az nem azt jelenti, hogy szocializáció szempontjából rendben van? Antiszociális gyerek ritkán igényli a közösséget, nem?

Attól egyébként nem félek, hogy Gergőnek baja lesz bármilyen közösséggel. Most még ugyan nagyon anyás-apás, de alig több másfél évesnél, ilyenkor még ez a természetes.

Ha már itt tartunk, szerintetek normális vagy túlzott para, hogy alaposan megnézem az óvodákat, és nem íratom az első sarkiba Gergőt, mert az van közel. Szerintem óriási különbség van óvoda és óvoda, óvónő és óvónő között. Vagy ez tökre nem fontos dolog, csak a közösség? Írtok kommentet vagy kérdezzem meg ezt is névnélküli módszerrel? ;)

Kérdések és válaszok

Nem, ezek még nem azok a válaszok, amiket ígértem. Azzal a feltett szándékkal jöttem ide, hogy egyrészt elárulom a szavazás eredményét, másrészt elkészítem a szépazélet listát, Part felkérése megállított. Ismerem magam, ha tolok egyet rajta, sosem csinálom meg, úgyhogy inkább nekiállok.

Lássuk csak!

Válaszolni kell 7 kérdésre.

Kicserélni a legkevésbé szimpatikus kérdést egy sajátra.

Továbbadni, a kiválasztottakat értesíteni komment formájában.

1. Volt bilid? Ha igen, milyen? Speciális emlék róla? Rózsaszínű, tök átlagos, semmi dísz, matrica, csicsa. Azokból az időkből nincs konkrét emlékképem, így ezzel kapcsolatban sem emlékszem semmire. Azt is csak onnan tudom, hogy milyen, mert még használatban van. Most az unokaöcsémé, ha anyunál van. :)
2. Ha egyetlen egy kivánságodat teljesitené az aranyhal, mit kérnél? Szeretnék egy olyan puskát, amivel -többek között- Trillian rálőtt Zaphodra (Galaxis útikalauz stopposoknak), hogy megmutassam a dolgokat az én nézőpontomból.
3. Vannak otthon igazi fotóalbumjaid vagy csak digitális képek a telefonon, számitógépen? 3 kicsi van. Egy tele gyerekkori képekkel, egy búcsúajándék a munkatársaktól Írország előtt (ebben közös bulis képek vannak), és egy az első Írországi utamról. Vannak még előhívott képek, de nem albumban.
4. Ha egyetlen egy könyvet kéne megnevezned, mit mondanál, mi a kedvenced? Daniel Keyes: Virágot Algernonnak
5. Mi az az apró jellemhiba, amit egyáltalán, semmi esetben sem tudsz tolerálni? Önzőség.
6. Ha ruhaneművé kellene változnod, milyen ruhadarab lennél legszivesebben? Vastag, puha, kötött gyapjúgarbó vagy egy stóla.
7. Mutass egy saját fotót arról a játszótéri eszközről, ami a legjobban tetszik! / Mutass egy saját fotót arról a parkról, ami a legjobban tetszik! Ennek egy kicsit neki kell feküdni, ezt most passzolom, de keresek egyet.

Kinek adjam tovább? Inkább nem jelölök ki senkit, hanem aki erre jár, vigye bátran! Csak nem vet ki ezért magából a blogtársadalom. :)))

Válaszok

Nem érkezett sok válasz az óvodás kérdésre, de az a néhány eléggé egy irányba mutat. Még várok egy kicsit, hátha kapok még 1-2 véleményt, aztán összesítem és megosztom veletek az eredményt. Nem szeretnék felelőtlenül ígérgetni, mert elég sűrű napjaink lesznek, hétvégén nem is leszünk itthon (kell a francnak a menetrend szerint érkező augusztus 20-i vihar... :P), de jövő hét közepéig mindenképpen kihirdetem.

Az eddigi válaszokat köszönöm, és szeretettel várom a többiekét. ;)

Cifra nyomorúság

Igazi dzsentriéletet élünk, Mikszáth Kálmán tudna írni rólunk egy jó kis bestsellert... :) Egyrészt mindent kétszer meggondolunk, mielőtt megvennénk, vagy meg sem vesszük, másrészt néha annyira nagyon muszáj megvenni valamit, ami hasznos annyira, hogy meg tudjuk magunkat győzni, de tudnánk nélküle élni. :) Ilyen volt vasárnap Gergő új szőnyege.

Alapvetően nem szőnyegért mentünk az IKEAba, hanem csak úgy, mert nem volt játszóteres idő, meg aztán kíváncsi voltam az új IKEA Family cuccokra. :) Jól okoskodtunk, Gergőnek nagyon bejött a játszórész. Úgy mentünk, hogy reggelizni is tudjunk. Gergő is emberes adagot bevágott vajas zsömléből, aztán mentünk volna tovább, de ő úgy döntött, pörög még a többi gyerekkel. Amikor nagy nehezen továbbálltunk, nem jutottunk messzire, csak a következő dühöngőig, a gyerekosztályon lévőig. Újult erővel vetette bele magát a hancúrozásba. Ott voltunk pár perce, amikor ismerős arcot pillantottam meg, és szerencsére még azelőtt eszembe jutott, kit látok, hogy elkezdtem volna bámulni. Belül sikongattam, de igyekeztem nem mutatni kifelé semmit. Péternek azért odasúgtam mintegy mellékesen, mintha csak azt mondanám, hogy tetszik a gyerekhinta, hogy az ott a Kalapács, de visszakérdezett, hogy az kicsoda. :D Nem mentem bele, mert véletlenül sem akartam, hogy úgy tűnjön, róluk beszélünk, ezért csak annyit mondtam, hogy akkor mindegy, és mentem Gergő után. Aztán úgy hozta az élet, hogy a kislánya és Gergő teljesen összekattantak. Bebújtak együtt a sátorba, csak a nagy kacagás hallatszott ki, mi meg csak álltunk-ültük mellettük, közben beszélgettünk. Nem volt nehéz egyébként természetesen viselkedni velük, olyanok voltak, mint bármelyik másik szülőpáros (mert azok is :D).

Nagyon elszaladt az idő, lassan ebédelni is kellett volna, és még a két játszórészen tovább nem jutottunk, úgyhogy könnyes búcsút vettünk a többiektől, és elindultunk összeszedni a rendkívül fontos holmikat, amikről akkor még nem tudtuk, hogy meg fogjuk venni. :) Kerestünk sima fehér gyerekágyneműt, de nem találtunk. Kerestünk valami sárga-zöld textilt, amit méterben árulnak, és párnahuzatot tudnék varrni belőle Gergőnek, hogy ne a régi barna, zöld meg piros plüsshuzatot kelljen nézni a szobájában, ami még Péter anyujáé volt. Egyiket sem találtunk. Rábukkantunk viszont egy szőnyegre, ami pont olyan volt, amit mindig is kerestünk, de eddig még nem láttuk. Egyetlen magyarázat az lenne, ha új termékkel állnánk szembe, mert ennyire vakok nem lehetünk. Gyorsan bedobtunk egyet a szatyorba, tettünk egy nagy kört az emeleten, aztán elmentünk ebédelni.

Gergő már nagyon nyűgös volt, alig evett valamit, csak az olajbogyót, a gombát meg az articsókakockákat(!) ette ki az enyémből, evett hozzá némi sültkrumplit, és befejezettnek tekintette az ebédet. Pörgött kicsit a játszórészen, aztán már ahhoz sem volt kedve, csak nyígott. Menekülőre fogtuk a dolgot, a pénztár felé vezető úton még a szatyorba ugrott egy 2 db-os nagy dobozszett, hogy megint tudjak valamit masszírozni a hálószobában uralkodó rumlin, mire jönnek a húgomék, és hazajöttünk.

Fogadást kötöttünk, mikor vágja be Gergő a szunyát. Először azt mondtam, hogy a Bosnyák térig fogja bírni, aztán visszavontam, és arra tippeltem, hogy azelőtt elalszik, hogy Péter beindítaná a kocsit. Ha jól emlékszem, Péter az első kereszteződést jelölte meg célként. Szerintem nem jutottunk el addig. Ha nem is aludt el a beindítás előtt, de a kereszteződésig tuti. Itthon folytatta az ágyán, hatalmasat aludt. Este pörgetésként elmentünk az Intersparba minivirsliért, ha már ott voltunk, mentesítettünk engem a kenyérsütéstől, és vettünk császárzsömlét. Már a pénztár felé haladtunk, amikor bemondták, hogy mivel 30 perc múlva zárnak, a péksüteményeket féláron lehet megvenni. Akkor már a kosárban volt a nekünk szükséges mennyiség, nem mentünk vissza többért, de tetszett, hogy feleannyiba kerültek a péksütik. :)

Ez vasárnap volt. A szőnyeg azóta is nagy kedvenc. Ha hazaérünk (az mindegy, hogy a játszótérről vagy a boltból), az az első, hogy berohan a szobájába és lehasal a szőnyegre. Azt hiszem, jól választottunk, megérte várni a vásárlással. :)

Az élet szép

Az ebéd régen készen (én már ki is pipáltam a többiek majd esznek együtt), Gergő alszik, megvolt a mai takarítás és mosás. Kihasználom a (viszonylagos) csendet és a nyugalmat, hogy összeszedjem a heti jó dolgokat.

Anyu lekvárjai isteniek. Egy időben valami miatt nem ettük, de mostanában nagyon rászoktunk. Van, hogy azért sütök palacsintát, hogy ehessünk hozzá lekvárt. :) Gergőnek is bejön, adom is neki a legnagyobb nyugalommal, mert tudom, hogy nincs benne dzsemfix és társai, adalékanyag meg aroma, cukorból is csak annyi, amennyi feltétlenül szükséges. Aktuális kedvencek: szeder, erdei szeder, ribizli, szilva, Péternek a hecsedli is.

Gergőnek megint nagyon jó étvágya van, ha éppen a fogára valót főztem. Azt gyanítom, éppen fogzási szünet van. A felső szemfogai már kint vannak, az alsókra viszont még rágyúr kicsit. Nem baj, addig legalább eszik.

Megszerettem a játszóteret. Nem tudom, meddig tart, de most jó lent lenni. Több oka is lehet annak, hogy így érzek. Lehet az, hogy a télen-ősszel még nagyon kicsik megnőttek, abszolút potenciális partnerek a játékban, nem kell a nagyok után mennie, ha társaságra vágyik. Aztán az is lehet, hogy az tetszik, hogy nem kell annyit szaladgálnom utána, mert jól lefoglalja magát az említett kicsikkel, vagy csak nézi a nagyokat, szalad a labdák után. A lényeg, hogy ez most jó.

Végre igazi gyerekszoba pofája van a szobájának. Már az is sokat segített, hogy átrendeztük, de most simítottam rajta párat, és sokkal jobb lett. Többek között kapott szőnyeget, igazi felnőttes lepedőt, van már nappali meg éjszakai dizájn. :)

Pénteken visszakaptuk a mosógépet. Újra csendes. Tetszik. Még nem vagyok olyan bátor, hogy újra mosni merjek Gergő alvásidejében, erősen él még bennem az elmúlt időszak, de lesz majd olyan is.

Lebontják mellettünk a gyárat. Hangos meg poros, de legalább eltűnik.

Óvoda, szocializálódás, kérdés

Néhány hete szóváltásba keveredtem a facebookon egy barátnőmmel az óvoda és a szocializálódás, a kettő közötti kapcsolat témakörében. Nagyon nem értettünk egyet. Akkor rövidre zártam a témát valami általánossággal, mielőtt egymás torkának ugrottunk volna virtuálisan, így elkerültük azt a kellemetlenséget, hogy egymás nevelési elveit, módszereit fikázzuk.

Azóta sokszor eszembe jutott a beszélgetés, többször kérdeztem Pétert, hogy vajon egyedül vagyok-e a véleményemmel, de mivel ismerem az ő álláspontját ezzel kapcsolatban, nem elég, ha ő nyugtatgat.

Így hát, most először megkérdezem az erre járókat a témával kapcsolatban. Nem szeretnék senkit befolyásolni, mert tényleg kíváncsi vagyok, ki mit gondol erről, ezért nem árulom el a saját véleményemet. Aki ismer, szerintem tudja, de akkor is saját véleményt kérnék, ha eltér az enyémtől (vagy a vélt enyémtől). Több választ is meg lehet jelölni, illetve kiegészíteni, ha egyik sem szimpatikus.

Az egész név nélkül történik, sosem tudom meg, hogy ki volt a válaszadó, csak a válaszokat látom, ezért zugolvasók is bátran bejelölhetik a számukra szimpatikus választ, nem derül ki a személyazonosságuk. ;) Ha összegyűlt egy értékelhető mennyiség, akkor veletek is megosztom az eredményt, úgy tisztességes. :)

Nem is írok többet, mert tényleg nem szeretnék belemenni a témába, csak kérlek benneteket, hogy segítsetek megerősíteni abban a hitemben, hogy nem az én készülékemben van a hiba! :)

A kérdés:

Popsikrém - Pelenkakiütések elleni krém cink-oxiddal - Avon baby

Hivatalosan csak csütörtöktől lehet megrendelni, de én már 2 hete hozzájutottam. Kíváncsi voltam már rá, olyan régen beszélnek már róla. Amikor végre megkaptam, alig vártam, hogy rákenhessem Gergő fenekére, de kibírtam a következő pelenkázásig. :) Szerencsére találtam a dobozban néhány szórólapot mintával, úgyhogy nem kellett a kipróbáláshoz felbontani a tubust, csak egy minizacskót használtam fel. Olyan sok volt benne, hogy legalább négy alkalommal elég volt, ha nem ötször, pedig nem óvatoskodtam vele.

Szerencsére Gergő kevés dologra érzékeny (már bőrileg :D), de azért először óvatosan kentem a krémet, és figyeltem a reakcióit. Vigyorgott. Tetszett neki. Nekem is. Az állaga pont jó: nem kenhetetlenül sűrű, és nem is folyik ki az ujjaim közül. Az illata is finom, nekem legalábbis nagyon tetszik. Egyelőre nem bontottam föl a tubust, mert tart még az előző krém, és nem szeretem, ha egyszerre több fel van bontva, de hamarosan bevetésre kerül, és rendszeres szereplője lesz a pelenkázásoknak.

Alvás alvás hátán

Ma sikerült megnézni a múlt héten kinézett bábelőadást, azaz mégsem teljesen azt, mert ez a Margitszigeti Szabadtéri Színpad előtti platánfáknál volt, a múltkori pedig mögötte, ráadásul ez szombaton, az meg vasárnap. Majdnem stimmel. :) A lényeg, hogy ellentmondást nem tűrően kijelentettem, hogy 10.30-kor ott leszünk, ha az ég a földdel egybeér, akkor is. Tegnap este hívtuk Sáráékat (úszóscimbi), és abban maradtunk, hogy ha nem indul el a kistesó, akkor jönnek. Jöttek.

Tanultam a múlt heti esetből, megfelelő ruhában hagytam el a hajlékunkat.

A bábelőadás szerintem jó volt. Az igaz, hogy Gergő még kicsi volt hozzá, nem bírta végig, de 30 percet képes volt megülni a fenekén almázgatva, tapsolva, nevetgélve. Az elején végigkérdezte a bábos pasi, hogy ki óvodás, ki lesz óvodás, ki iskolás. Kisebb derültséget okozott a környékünkön, amikor Gergő a harmadik kérdésnél feltette a kezét. :) Addigra értette meg az összefüggést, hogy ha a pasi feltesz egy kérdést, néhányan jelentkeznek, és akkor úgy gondolta, ő sem marad ki. :)) Mire elkezdődött az előadás, Sáráék is megérkeztek, a két kicsi pislogás nélkül, tágra nyitott szemekkel nézte a bábozást. Kb. 30 perc múlva Gergő elkezdett fészkelődni, így kisétáltunk vele oldalra, és csatlakoztunk Sáráékhoz, akik már néhány perce onnan figyelték az eseményeket. Nem is vártuk meg a végét, hiszen a gyerekek elvesztették az érdeklődésüket, és tulajdonképpen miattunk mentünk oda. Helyette inkább elsétáltunk a vadasparkba. Voltam már ott párszor, de eddig nem tudtam, hogy kerülnek néhányan olyan közel az állatokhoz. Eddig csak a kerítésen kívülről nézelődtem, pedig tök egyértelmű, hogy hol a bejárat. Még sosem kerestem. :) Most egészen közelről megszemléltük a gólyákat (góóó), a kacsákat (háp) és a gatyás tyúkot (pííípííí). Pónik is voltak, de nem volt bizalmam velük szemben. Egyrészt, mert ki volt írva, hogy a pónik harapnak (ehhez képest frankón kidugták a kerítés fölött a fejüket, ami(ket) kb. fejmagasságban (nekünk fejmagasságban) hordanak...), másrészt mondta Laci (Sára apuja, ért a lovakhoz), hogy az egyiknek látta a füle állásából, hogy nem áll a helyzet magaslatán nyugalom szempontjából. Odébbálltunk. Néztünk sasokat meg dámszarvasokat. Amikor odaértünk, mondtam Gergőnek, hogy ott van az őzike. Aztán néhány perc múlva mondtam megint. Nem tudom, megvárta-e Laci, hogy harmadszorra is hülyeséget beszéljek, vagy a második után már szólt, hogy tulajdonképpen szarvasok. Dámszarvasok. Pöttyös a hátuk. Basszus... tényleg. :) Az őz nem pöttyös, csak az őzgida. Annyira bennem van a kép, hogy Öreg néne őzikéje pöttyös, hogy nem foglalkoztam azzal az apró ténnyel, hogy ő gyerekőz. :)

Őz  (A kép innen)

Dámszarvas (A kép innen)

Őzgida (A kép innen)

Az állatkák után úgy döntöttünk, elindulunk hazafelé, mert egyrészt mindkét gyerek kezdett elálmosodni, másrészt mindenki éhes volt (a gyerekeken kívül, akik együttes erővel jól bealmáztak). Sáráék autóval, mi gyalog, úgyhogy a parkolóban érzékeny búcsút vettünk egymástól, és abban maradtunk, hogy jövő héten ne érjenek rá közös programra, mert a kistesónak addigra meg kell születnie. :)

Gergő jóval a búcsú előtt bealudt. Alig hagytuk el a vadasparkot, már húzta a lóbőrt. Péter óvatosan haladt vele, próbálta óvni a rázkódásoktól (a nyakában ült, fejét a fejére hajtva). Az volt a tervünk, hogy hazasétálunk, aztán letesszük Gergőt az ágyára, hogy befejezhesse kb. 4 órás alvását. Ehhez képest az Árpád-híd pesti hídfőjétől pár méterre egy rendőrautó sofőrje úgy gondoltam, sürgős dolga van (nyilván az is volt, ezt nem vonom kétségbe), és bekapcsolta a szirénát. Közvetlen mellettünk. Nyilván... Gergő felriadt. Nyilván... Jelzem, kb. 20 autó volt a hídon ÖSSZESEN a kétszer száz sávon, de a rendőrautó nem fért el tőlük... Reméltük, hogy visszaalszik, de 2 mp múlva kiderült, hogy esélytelen. Hazajöttünk, rendeltünk pizzát, megettük, pörögtünk. Gergőn látszott, hogy nem volt elég az alvás, de csak szaladgált, mint a fej nélküli kakas. Délután a fiúk elvonultak a hálószobába mesét nézni a laptopon, amíg én felmostam meg teregettem. 17 óra körül benéztem. Gergő kiterülve aludt az ágyon, Péter meg sem mert mellette mozdulni. Péter apuja 18 órára ígérte magát. Nem aggódtam, mert akkor még azt hittem, csak egy kicsit alszik.

Péter apuja 17.40 körül érkezett. Gergő meg sem mozdult. 18 óra körül sírva ébredt, de csak valami rosszat álmodhatott, mert miután megnyugodott, ráhajtotta a fejét Péter vállára, és aludt tovább. Óvatosan letettük a kanapéra, beszélgettünk a feje fölött, de csak aludt tovább. Másfél óra múlva Péter apuja készülődött az indulásra. Akkor óvatosan megsimogattam-puszilgattam Gergőt, hátha kinyitja a szemét, de semmi. 19.40 körül úgy fordult, hogy a lába lelógott a kanapéról. Akkor felnyaláboltam, és bevittem az ágyára. Felkészültünk arra, hogy valamikor hajnalban felébred, és kezdődik a nap, úgyhogy mi is átszerveztük az estét. Már éppen készültem volna zuhanyozni, hogy aludjak valamennyit, mielőtt megébred, amikor 21 óra magasságában megnyilvánult, miszerint Aaaajjjaaa!  Újabb átszervezés. Fürdés, vacsora (mi már addigra megvacsoráztunk, de letoltunk vele egy joghurtot, hogy meglegyen a közös vacsora érzése), szieszta. Azt hiszem, kétszer vonultunk csak el altatni, mesét is olvastunk (azaz Gergő végignyomkodta az összes gombot a zenélős könyvön, és végigmutogatta az összes állatot meg autót a többiben), és legnagyobb meglepetésemre 23 óra előtt már aludt.

Három lehetséges ok jut eszembe: 1) alvási restancia, 2) nagyot fog nőni, 3) hidegfront. Esetleg ezek kombinációja. Érzem, hogy meglesz még ennek a böjtje, de most tetszik. :)

Olimpia

Nézem én is, pedig alapvetően a világból ki lehet üldözni a sportközvetítésekkel. Nézem, mert nem szimpla sportközvetítés, hanem az olimpia, az meg érdekes. Néhány dolog kikívánkozik belőlem. Lehet, egyedül vagyok a véleményemmel, de ez van.

Zavar a facebookos szurkolás. Az elején talán még én is rányomtam néhány Like gombra, ha beugrott egy kép, de az, ami minden éremszerzés után 0,01 mp-cel van, az valami borzalom. Az olimpiát a tévén keresztül szeretném követni, a facebook másra van. Szerintem. Egy magyar érmet szerez. Felnézek. Visszanézek. Nem találom, hol jártam, mert az facebookot elárasztják a fényképes gratulációk. Basszus, emberek képesek azzal tölteni az idejüket, hogy megfelelő képet keressenek és megírják a párszavas vagy pársoros gratulációt, hogy aztán azonnal megnyomhassák a Publish gombot ahelyett, hogy néznék magát az eseményt. A másik az, hogy az illető éremszerző még véletlenül sem facebookozik éppen, és amennyiben nem barátok, soha a büdös életben nem fogja látni a posztot. Mi pedig, akik látjuk, anélkül is tudjuk. Igen, nagy dolog egy olimpiai aranyérem, de ez nekem kicsit sok... Nem az aranyérem sok (persze, tök sok van már, és ez jó :D), hanem a hisztéria...

Vannak sportok, amiket egyszerűen képtelen vagyok (verseny)sportnak tekinteni. Ilyen pl. a birkózás, a cselgáncs, súlyemelés... Eretnek gondolat, tudom. Máglyára velem! Főleg a birkózással nem tudok mit kezdeni, mert olyan nekem, mint a verekedés a grundon. Mondtam is Péternek, hogy ezzel az erővel lehetne a csúszdázás meg a mászókázás is olimpiai sportág. Persze, kiröhögött. :)

Miért nem szólt valaki a szerencsétlen angoloknak, hogy a lila meg ez a rózsaszín (pink, magenta, vagy mit tudom én...) borzalmasan mutat együtt? Lehet, hogy trendi, de szerintem nem szép, és kész.

A fekete sportolók miért tetováltatják magukat feketével? :) Amikor először láttam, azt hittem, koszos a karja...

Sajnálom, hogy nem nézhetünk többet férfi vízilabdát...

Nem baj, lesz kézilabda este. :)

Zajok

Utálom, hogy házsártos vénasszonynak és/vagy házisárkánynak érzem magam, pedig csak egy kis nyugalomra és csendre vágynék. Nem kellene tökéletes csend (bár kétségkívül jó volna), ha csak az egyik zajforrás működne, az is elviselhető hangerővel.

Szombaton hajnalban (nem sokkal Gergő ébredése előtt, tehát értékes perceket vettek el az alvásunkból) arra riadtunk fel 5.45 körül, hogy valami iszonyatosan zúg. Kiderült, hogy emberünk a szomszédos sportegyesület egyik pályának fűmentesítésének állt neki egyetlen szegélyvágóval. Húztuk a szánkat, mert szombat hajnal, de akkor még nem borult el az agyunk. Sajnos, nem egyedi az eset. Főleg azért nem pánikoltunk, mert azt hittük, rövid ideig búgatja csak. Néhány óra alatt már kezdtem csúnyán nézni. Amikor anyu 11 óra körül megérkezett, már éreztem, hogy ráng a szemem a folyamatos zúgás okozta idegtől. Megebédeltünk, Gergő elaludt a Hófehérke nézése közben, én meg éreztem, hogy azonnal szétpattan a fejem. Amikor anyu indult a húgomékhoz, már -kisebb megszakításokkal- 9 órája ment a fűnyírás. Azzal a tervvel kísértem le anyut a kocsihoz, hogy átmegyek az egyesülethez, és az asztalra csapok. Amikor odaértem, pont elhallgatott a zúgás, és reméltem, hogy végleg, ezért hazasétáltam. Kezdtem ellazulni, csend, béke, nyugalom, Gergő alszik... amikor emberünk visszasétált a posztjára, felbőgette a szegélyvágót, Gergőt felébresztette, aki ugyan el tudott aludni a zajtól, de gondolom, a csend utáni hirtelen zajra felriadt. Ekkor durrant el a agyam. Összekaptuk magunkat, és családilag átmentünk az egyesületbe, ahol kb. az alábbi beszélgetés zajlott:

Köszönés után a recepciós lány megkérdezte, miben segíthet, mi pedig megkérdeztük, mi újság a fűnyírással.

Recepcióslány: -Az nem hozzánk tartozik.

Mi (már nem emlékszem, pontosan mikor melyikünk beszélt, általában egyszerre): -Akkor kivel tudnánk beszélni?

RL: -Ott van egy ember a külső pályák mellett. (mutatja)

Mi: -Hogy jutunk el oda?

RL: -Hát, kimentek arra (mutatja)... de tulajdonképpen rajtunk keresztül is mehettek... de itt van a szakállas úr (rámutat emberünkre), ő nyírja a füvet.

Mi: -Ugye, már végzett?

Emberünk: -Nem. Dehogy. (arcán kaján vigyor)

Mi: -Pedig jó lenne, mert 5.45-kor erre keltünk, már 9 órája hallgatjuk ezt a zajt, a gyereket felébresztette, szétmegy a fejünk. Szombat van, ember. Elvileg nem is lehetne ilyesmit végezni.

E: (újabb kaján vigyor, miközben kiment az épület elé) -Az csak vasárnapra vonatkozik.

Mi: -Ebben nem vagyok biztos, de gondolkozzon már! 280 lakás hallgatja hajnal óta ezt a borzalmat.

Újra megkérdeztük a recepciós lányt, merre kell menni az emberhez, aki elrendelte a fűnyírást, de a szakállas rámutatott egy -addig- lapító nőre, hogy ő az illetékes. Ekkor felé fordultunk a dühünkkel.

Innen nem tudom lebontani a beszélgetést, mert röpködtek a szavak. Megkérdeztük, mégis miért ilyenkor kell ezt csinálni, erre szakállas barátunk gúnyosan közölte, hogy mindig ilyenkor szokták. Na, ez az. Máskor is gáz, de akkor legalább rövid idő alatt végeznek, de 9 óra non-stop zúgás nem frankó. Megérdeklődtük, hogy ugyan mi a fenének kell nekiállni egy ekkora területnek egy szegélyvágóval. Visszakérdeztek, hogy mégis mivel kellene. Rendes fűnyíróval talán! Erre emberünk felröhögött, hogy azt megnézné, hogy valaki azon a területen fűnyíróval végigmegy, illetékes nő pedig odavágta, hogy könnyű osztani az észt. Kiderült, hogy azért ezzel a vacakkal ment neki az ember, mert az a rész tele van kővel. Hát, baszki. Ez egy sportegyesület. Talán össze kellene szedni a köveket. Ismét röhögés. Már láttuk, hogy itt nem lesz problémamegoldás, készültünk távozni azzal az ígérettel, hogy ha folytatja, szólunk a rendőrségnek vagy bárkinek, aki illetékes az ügyben, mert az lehet, hogy valamennyi zaj megengedett szombaton, de ekkora tuti nem. Gergő Péter nyakában volt, és ahogy ellépett a pult előtt, majdnem súrolta a fejével a tetőgerendát, én előztem meg a bajt. Erre a szakállas úgy gondolta, hogy jól visszavág, és megjegyezte, hogy talán oda kellene figyelni. Péter felszívta magát, visszapördült, amennyire Gergővel a nyakában tudott, és esküszöm, megüti a pasit, ha mi nem vagyunk ott.

Végül eljöttünk, de ment e-mail az önkormányzathoz...

Aztán itt van a Sziget, itt van újra. Eddig is baromi hangos volt. Azt olvastam valahol, hogy állítólag az idén halkabb. Kíváncsi vagyok, az illető melyik párhuzamos valóságban él, mert mennék oda én is erre a hétre. Hallottuk az első napokat is, de nem volt annyira vészes, hogy érdemes legyen puffogni miatta. Becsuktuk az ablakokat, és néztük az olimpiát. A tegnapi nap nagyon durva volt. Gergő nem tudott aludni, mert állandóan felült az ágyon, feltartotta a mutatóujját, és közölte, hogy Ha! Ezt anyutól tanulta, így jelzi, hogy hall valami azonosítatlan zajt. Szerencsére 11 körül kicsit halkabbra vették, csukott ablaknál el tudott aludni.

Hajnalban felébredtem. Nem Gergőre, akkor már túl voltunk a 2 óra körüli ébredésen-visszaalváson. 3.35 volt ekkor. Felébredtem a Szigetre. Elborult az agyam. Kaptam a telefont, és felhívtam a zajvonalat, mert tavaly ugyan bedobtak egy papírt a szigetesek, hogy milyen számon lehet nálunk reklamálni a zaj miatt, de az idén nem. Zajvonalas pasi rendes volt, én is elnézést kértem, hogy őt zavarom, mert ő igazán nem tehet róla, de nincs meg a másik szám. Megadta. Felhívtam őket. Csaj a vonal másik végén megkért, beszéljek hangosabban. (Baszki, pont ez az, hogy hangos az a szar, ami mellett ülsz, babám...) Visszafogtam magam, hogy kiabáljak, ne én legyek az, aki felébreszti Gergőt, és vázoltam a helyzetet, hogy egy másfél éves alszik (egyelőre) a másik szobában. Jeleztem, hogy baromi hangos a zene, csináljanak valamit. Erre kért egy címet, és közölte, hogy kiküld egy embert, aki felméri a zaj szintjét. Nehogy kiküldjön ide nekem valakit a lakásba, mert mondom, hogy alszik a gyerek, és hajnali f4 van!! Mondta, hogy nem jönne föl az illető, hanem az utcán mérne. Erre mondtam, hogy intézzék el, hogy az mérőszerkezet kerüljön a 6. emelet magasságába, mert odalent frankó zajfogóként üzemel a palánk. Csak hajtogatta, hogy rendben, de szerintem pont nem érdekelte. Nem tudom, végül mi történt, mert nagy nehezen végül visszaaludtam. Nem tudom, mi volt ez a borzalom, és hiába nézem a honlapot, nem mondanak semmit a nevek, de punkzenének hallatszott. Klassz...

Aztán... van a szomszédos gyárépület, amit kedden elkezdtek bontani. Puffan az óriási fém és betonpanel... Igaz, ők legalább hétköznap végzik, és nem éjjel, de akkor is... Pont a Szigettel egyszerre kellett ebbe belekezdeni, hogy se éjjelünk, se nappalunk ne legyen. Most éppen mindkettő egyszerre szól. Csak az vigasztal, hogy csak túl kell élni, és egy ideig csend lesz...

A fűnyírásról pedig annyit, hogy kiderült turpisság: parkolónak adják ki a területet a standra érkezőknek. Ezért volt ilyen sürgős... :S

Az élet szép

Szerda van. Tudom. Tegnap kellett volna írnom, de szerintem már olyan régen írtam ilyesmit, hogy ez nem számít. Meg aztán itt volt anyu, és inkább vele beszélgettem, olimpiát néztem, mákos rétest sütöttem pötyögés helyett. Bocs... ;)

Képtelen vagyok hetekre lebontani, mikor mit gondoltam/gondolok szépnek és jónak, inkább írom ömlesztve, ami eszembe jut. Mostanában elég nehéz napjaink vannak, de összeszedek néhány dolgot, ami minden nehézség mellett jó.

Minden egyes nap, minden egyes alkalommal rádöbbenek, hogy Gergő milyen nagy már, milyen kommunikatív, amikor egyértelmű, hogy helyén használja a szavakat, érti a kérdést és válaszol is rá. Ha valamire azt mondja, hogy nem, akkor az tuti biztos, hogy úgy is gondolja. Ha megkérdezem, hogy kér-e valamit, és nemet mond, akkor hiába nyújtom neki, csak egy újabb nem lesz a válasz. :) Ha viszont kér valamit, akkor addig nem tágít, amíg meg nem kapja, és ez nem feltétlenül tárgyi dolog. Sokszor csak azt kéri, hogy csukjuk be az ajtót vagy vegyünk fel a földről valamit. Iszonyú kényszeres egyébként, kettőnk összes kattanását átvette, jó kis tükröt mutat felénk, de ez egy másik bejegyzés témája. Ha eszembe jut, le is írom...

Néhány hete (talán 2, de ki számolja... :D) elkezdett kimászkálni altatás közben. Ez nem jó. Volt is nagy pánik részünkről, aztán beszéltem a húgommal, és kiderült, hogy ők már egy ideje megfordították a vacsora-fürdés sorrendet. Igaz, hogy az unokaöcsém már majdnem 3 éves, Gergő pedig másfél, de nem ez az első dolog, amit hamarabb csinál, mint kellene... Ami viszont jó, hogy nem görcsölünk rá az altatásra. Játszótér után (megint rászoktam a napi játszóterezésre) fürdés, mese, vacsora, olimpia, bevonulás, kivonulás, olimpia, bevonulás... Az utolsó 3 tétel addig ismétlődik, amíg be nem ájul. Ennek az időpontja nem fix. Vasárnap 11.30 körül (igen, éjjel) dőlt ki Péterrel együtt, tegnap viszont a második elvonuláskor elaludt velem 9.30-kor. Jó lesz ez... :)

Private Practice. Jó régi részek lehetnek, mert kedden éjjel-hajnalban adják, és erősen el vannak maradva a Grace klinikához képest (tegnap Bailey még a férjével volt, Alex meg Izzyvel... ), de én szeretem. Tegnap annyira fáradt voltam, hogy nem akartam megnézni, de képtelen voltam rá. :)

Az igaz, hogy sose tudjuk, mikor alszik el este Gergő, de napközben 3-4 órákat alszik (most pl. már a 4 órához közelítünk), és van lehetőségem napfény mellett elvégezni olyan dolgokat, amiknek este már nem állok neki. Most pl. a fürdőszobát tervezem kitakarítani...

Péter tegnap végre felszerelte a másik két polcot a fürdőszoba falára. Már csak el kell távolítani a padlóról meg mindenhonnan az apró, finom téglaport, aztán be lehet lakni. Nyertünk egy csomó pakolós helyet. :)

Hétfőn elvitték a mosógépet a szervizbe, mert csapágyas. Ez nem jó, mert azóta nem tudok mosni, és csak remélhetjük, hogy pénteken visszahozzák. Az viszont jó, hogy ha végre visszakapjuk, nem zúg meg kattog majd úgy centrifugálás közben, mint egy felszálló repülőgép.

Pelenka - Libero up&go

Azt gondoltam, hogy ilyen sosem kerül a be a lakásba, legalábbis nem általunk. Sejtettem, hogy kényelmesebb vele az élet, mert egyszerűbben fel lehet adni, de úgy gondoltam, nem éri meg. Először akkor bizonytalanodtam el, amikor megláttam a húgoméknál. Akkor kezdték az unokaöcsémet szobatisztaságra szoktatni, és ezt a pelenkát ő is könnyen le tudja/tudta magáról venni. Nem volt aktuális a téma, Gergő akkor még csak mérsékelten szaladgált, jól működött a hagyományos pelenka, de láttam magam, amit könnyedén ráhúzom Gergőre ezt a csodát, akár egy bugyit. Sokáig nem is beszéltünk róla...

Aztán eljött a nyaralás, amikor napi szinten jártunk a standra, ott pedig többször kellett nyilvánosan pelenkát cserélni (alapból is, meg minden csobbanás után). Azt hiszem, a második napon mentünk el a Tescoba, ahol meggyőztem Pétert, hogy kell nekünk egy ilyen pelenka, azaz egy csomag. Nem tudom, hogy csak beleegyezett vagy egyet is értett, de az mindegy is. A lényeg, hogy megvettük, és sokkal egyszerűbbé váltak a pelenkázások. Éppen elég ingyencirkuszt szolgáltattunk a sátorral (írok róla hamarosan, ígérem), így legalább a pelenkázásnak álcázott kötöttfogású birkózást megúsztuk. :)

Azóta többször bizonyította a létjogosultságát. Volt a több hétig tartó kánikula, amikor csak pelenkában nyomta Gergő végig az egész napot (amikor a szomszédasszony szerint el kellett volna kezdeni a szobatisztaságra nevelést :D). A hagyományosat simán leszedte volna magáról, ez viszont maradt. Aztán volt olyan, hogy bemenekültünk valami légkondis helyre a kánikula elől, ahol nem volt megfelelő (nekünk megfelelő) pelenkázóhely, mert Gergőt már egy ideje nem tudom úgy pelenkázni, ha oldalról tudom csak megközelíteni a pelenkázót (jó sok pelenkás szó...). Akkor sem volt könnyű, amikor csak feküdt a hátán, most viszont egyszerűen lehetetlen... Aztán voltunk vendégségben, ahol megkímélhettük a vendéglátóinkat egy jelenettől és/vagy a kicsit sem simogató és lágy hangomtól, amit muszáj mostanában bevetnem néhány dal erejéig, hogy nyugton maradjon (mostanában Angelina balerina és Thomas főcímzenéje, illetve az Egy kismalac, röfröfröf... kezdetű örökzöld a nyerő)... Akkor is ezt vetem be, ha body helyett nadrág-póló kombót adok Gergőre, és elmegyünk itthonról. Biztosabbnak érzem, ha nem lóg ki a tépőzár a nadrág alól. :)

Jól elkanyarodtam ez eredeti témától. :) A lényeg, hogy egyáltalán nem bántuk meg, hogy kipróbáltuk. Azóta már vettünk egy újabb csomagot, nem fogy gyorsan, mert tényleg csak akkor használjuk, amikor fontos, hogy könnyű legyen a pelenkázás és/vagy ne piszkálja le magáról. Ha ez nem lenne elég, akkor ott van még a 2012-es limitált kiadású mintázat tele szívecskékkel meg virágokkal. A korábbi zenés kollekció is tetszett, amit a húgomék vettek annak idején, de ez jobb. Szerintem. Imádom, ahogy Gergő cipeli a fenekén a tenyérnyi virágot vagy szívet. :)

Hídtól hídig, azaz hogyan válasszuk ki a legalkalmatlanabb napot egy városi túrához...

Péter még előző nap kinézte, hogy lesz valami gyerekeknek való dolog a városban. Jó, ez nem nagy kihívás, mert mindig van, de most kettőre kifejezetten ráizgultunk. Mindkettő valami előadásféle volt; az egyik Városmajorban, a másik a Margitszigeten. Az utóbbit választottuk. Tulajdonképpen mindegy volt, mert mindkettőt 3 év felettieknek ajánlották, de gondoltunk, egy programnak jó, ha meg nem érdekli Gergőt, akkor sétálunk egyet a környéken. Végül az lett, hogy sikerült olyan szinten elszüttyögni az időt (kivételesen nem én voltam), hogy mire elindultunk, esély sem volt az előadás elcsípésére. Puffogtam egy sort, de végül elindultunk. Péter kitalálta, hogy pakoljunk a banyakamionba egy-egy palack mentes és bubis vizet, de megvétóztam. Majd pont húzom magam után. :) Az, hogy milyen jó ötlet volt, csak később derült ki.

A liftben találkoztunk egy szomszéd lánnyal, akinek 3 hónapos a kisfia. Annyira sikerült belemelegedni a beszélgetésbe gyerekorvos és lehetséges sétaútvonal témakörében, hogy csak akkor tűnt fel, hogy nem a garázs felé hagytuk el a lépcsőházat, amikor elköszöntünk tőle. Naivan megkérdeztem Pétertől, hogy mégis hova megyünk, ő meg a legnagyobb természetességgel válaszolta, hogy a szigetre. Gyalog?! A szomszéd lány itt felnevetett, és megjegyezte, hogy mintha magukat látná, majd távozott a kocsija felé, mi meg elindultunk. Itt kezdődött a kálvária. Meg sem fordult a fejemben, hogy nem kocsival megyünk, Péternek meg az nem, hogy nem gyalog. Való igaz, hogy eddig mindig (kétszer, haha) gyalog mentünk, de akkor csak a Margitsziget felénk eső végén lévő játszótérig mentünk, az pedig rendben van. Most viszont a kolostorromokhoz tartottunk, az pedig nincs rendben. Péter próbálta ugyan magyarázni, hogy be sem lehet menni kocsival, de én csak puffogtam. Nem is azért, hogy gyalog megyünk (nem vagyok ennyire lusta), hanem azért, mert nem beszéltünk róla. Ha tudom, nem azt a cipőt veszem fel, amiben tudok ugyan menni, kényelmes is, de nem gyalogtúrára való.

Egy ideig nem volt baj, azaz nem nagy. A cipő még nem jelezte, hogy szeretné bántani a sarkam, csak a farmer bizonyult baromi melegnek. Tudom, hülye vagyok, hogy a legnagyobb kánikulában hosszúnadrágban indulok el otthonról, de mondom, nem gyalogtúrára számítottam.

A Margitsziget gyönyörű volt, Gergő mindenkivel barátkozott, kergetett kutyát és galambot, szagolt virágot, szaladgált. Én a Nagyrétig bírtam, akkor már fájt a lábam, ömlött rólam a víz, és kezdtem szédülni az éhségtől. Megbeszéltük, hogy elsétálunk a Margit-hídig, azon vissza a kontinensre, megebédelünk a Szerájban, aztán hazasétálunk a Pozsonyi utcán. Azért pont azon, mert elvileg ott van a szalon, ahol a fodrász Noémi dolgozik. Kíváncsi voltam, hova esik. Ez volt a terv. A kivitelezés nagyjából sikerült, annyi hiba csúszott a rendszerbe, hogy a híd végén Gergő bealudt Péter nyakában. Konkrétan horkolt, mire a Szerájig értünk. Beszéltünk róla, hogy inkább húzzunk haza, hagyjuk ki a Szerájt, de én már annyira ki voltam nyúlva, hogy egyetlen lépést sem tudtam volna tenni evés nélkül. A Szerájig elvonszoltam magam, de az sem volt könnyű, mert akkor már csinos vízhólyag volt mindkét sarkamon. :( A Pozsonyi utca elején beültünk fagyizni (Gergő felváltva evett a saját joghurtos körtéjéből és az én Mozart-omból, aztán mentünk tovább. Egy kisközértet kerestünk, hogy vegyünk innivalót, de egyik gázosabb volt a másiknál. Rendszerint állt az eladó a bolt előtt és cigarettázott. :S Végül egy CBA-t sodort elénk az élet, mi pedig úgy mentünk felé, mint a vándor a sivatagi oázishoz. Nagyon szomjasak voltunk, és akkor már annyira fájt a lábam, hogy járni alig bírtam. Szerencsére kaptam ragtapaszt, választottunk egy másfél literes Apenta mentás limonádét, a szemközti iskola lépcsőjén leragasztottam a sarkam, és mentünk tovább. Akkor még azt hittem, hazáig már nem lesz baj. Tévedtem. A Szent István Parkig valahogy elslattyogtam, ott viszont letáboroztam a padra, kicseréltem az időközben levált ragtapaszt, és fényképeztem a fiúkat. :)

Kezdett nagyon elegem lenni a túrából. Alapvetően tök jó nap lett volna, csak a programnak megfelelően kellett volna felöltöznöm. Így viszont már minden bajom volt, nagyon fájt a lábam (egyrészt a vízhólyag, másrészt az egész lábam a megerőltetéstől), majd' felbuktam a fáradtságtól. A Dunapark magasságában sikerült csodásan összeveszni, én úgy megbántódtam (jelzem, jogosan), hogy kisebb megszakításokkal hazáig sírtam, és képtelen voltam csevegni. Egy gyors zuhany után a pizzarendelésre szavaztunk vacsorafőzés helyett, de mire eljutottunk volna odáig, megint sikerült valamivel felb... khm... felhúzni, és nem bírtam volna lenyelni egyetlen falatot sem. (Nem vagyok hiperérzékeny, nem piszlicsáré dolgokon húzom föl magam...)

Végül készítettem töltött cukkínit vacsorára, amiből Gergő egyetlen falatot sem volt hajlandó elfogyasztani. Konkrétan kiköpte, fintorgott, köpködött. Na, klassz. :) Helyette kapott mást (dzsolidzsóker minivirsli, gyerekeknek való, 80%-os hústartalommal), előtte fürdés, a szokásos pörgés, és este 10-kor már aludt. Alig hittem el. Hajnali 3 körül ébredt, akkor kérte a butykost, majd amikor kiürült, nyújtotta utántöltésre. Amikor visszaértem a teli butykossal, hason fekve találtam. Nem mertem megmozdulni. Megérezhette, hogy ott vagyok, mert felült. Elvette a butykost, jól meghúzta, majd visszafeküdt. Párszor még eljátszotta a felül-visszadől gyakorlatot, aztán egyenletes szuszogás, finom horkolás jelezte, hogy visszaevezett Álomföldre. 6-ig aludt. Ilyet még nem csinált, hogy éjjel egyszer sem kért tejet. Úgy megnőtt....

Azt majdnem kihagytam, hogy miért a tegnap nap volt az egyik legalkalmatlanabb nap a városi túrához. Konkrétan senki nem jött velünk szembe a Pozsonyi úton, de a Margitszigeten sem kellett nagyon kerülgetni az embereket. Minden épeszű ember légkondicionált helyen, strandon, vízközelben tölti a kánikulát. Nem sokkal azután, hogy hazaértünk, elkezdett dörögni az ég, fújt a szél, óriás cseppekben elkezdett esni az eső. Nem tartott sokáig, csak egy nyári zápor volt, de valószínűleg az előtte a levegőben repkedő feszültség is közrejátszott a hangulatunk alakulásában. Hiába... mindig is jól ment nekünk az időzítés. :)

Világnap

Ma van az anyatej világnapja. Vagy a szoptatásé. Kinek hogy tetszik. Valamilyen szinten szomorú, hogy ennek is van világnapja, mert ez azt jelenti, hogy reklámozni, népszerűsíteni kell.

Kezdek lassan marslakónak tűnni, hogy Gergő lassan 20 hónapos, és még naponta többször levámol. Egyre kevesebb helyről hallom, hogy a gyerek 1 éves kora után még szoptat. Most nem arról beszélek, aki NEM TUD szoptatni, hanem arról, aki NEM AKAR. Egyszerűen azt mondja, hogy nem csinálja tovább, mindenki sír, és jön a tejapasztás. Nem gondolom magam ősanyának, de ez nekem brutálisnak hangzik, még akkor, ha a közvetlen környezetemben is akad erre példa... 

Gergő 8 nap múlva 20 hónapos lesz, és naponta többször jelzi egyértelműen, hogy szeretne csatlakozni. Időnként kifejezetten fáj (bocs, ha ez túl sok információ :D), de amíg szüksége van rá, addig nem mondom, hogy elég. Egyébként nem is tudom, mi lesz, ha egyszer valóban nem kéri többet. Mindamellett, hogy talén egyszerűbb lenne az élet nélküle, úgy érzem, nekem is szükségem van rá. Olyan nagy már és egyre önállóbb, ez az egyetlen dolog, ami csak a miénk... még. Tudom, hogy eljön egyszer a vége, legkésőbb óvodakezdéskor, de az még 1,5-2 év. :) Szinte hallom a ki nem mondott kérdést/megjegyzést, hogy akkor már 3-3,5 éves lesz, akkor pedig már csak az szoptat, aki nem normális. ;) Nos, nem hiszem, hogy addig húzzuk, de ha mégis, állok a kövek elé. :)

Tegnap véletlenül találkoztam egy gimis iskolatársammal, akit eddig csak látásból ismertem. Most közös ismerős révén találkoztunk, beszélgettünk. 2,5 éves a kisfia, és 2 éves koráig szoptatta. Aztán 1 nap alatt leszokott róla a legény. Ennyi.

Gergő addig vámol, ameddig akar. Nem én fogom eldönteni. Persze, ha az esküvője előtt nálam jelentkezik tankolásra, akkor elgondolkozom azon, hogy valamit rosszul csináltam, de nem hiszem, hogy ez bekövetkezik. :)

(És igen, most is elmaradt a szépazélet bejegyzés, de este örülök, ha élek; se időm, se ihletem hozzá, pedig szép az élet, csak a rögzítés marad el. Ha kényszerből írom (még akkor is, ha saját kényszerből), akkor izzadtságszagú az egész... Ha lesz ihlet, lesz lista.)