Hídtól hídig, azaz hogyan válasszuk ki a legalkalmatlanabb napot egy városi túrához...

Péter még előző nap kinézte, hogy lesz valami gyerekeknek való dolog a városban. Jó, ez nem nagy kihívás, mert mindig van, de most kettőre kifejezetten ráizgultunk. Mindkettő valami előadásféle volt; az egyik Városmajorban, a másik a Margitszigeten. Az utóbbit választottuk. Tulajdonképpen mindegy volt, mert mindkettőt 3 év felettieknek ajánlották, de gondoltunk, egy programnak jó, ha meg nem érdekli Gergőt, akkor sétálunk egyet a környéken. Végül az lett, hogy sikerült olyan szinten elszüttyögni az időt (kivételesen nem én voltam), hogy mire elindultunk, esély sem volt az előadás elcsípésére. Puffogtam egy sort, de végül elindultunk. Péter kitalálta, hogy pakoljunk a banyakamionba egy-egy palack mentes és bubis vizet, de megvétóztam. Majd pont húzom magam után. :) Az, hogy milyen jó ötlet volt, csak később derült ki.

A liftben találkoztunk egy szomszéd lánnyal, akinek 3 hónapos a kisfia. Annyira sikerült belemelegedni a beszélgetésbe gyerekorvos és lehetséges sétaútvonal témakörében, hogy csak akkor tűnt fel, hogy nem a garázs felé hagytuk el a lépcsőházat, amikor elköszöntünk tőle. Naivan megkérdeztem Pétertől, hogy mégis hova megyünk, ő meg a legnagyobb természetességgel válaszolta, hogy a szigetre. Gyalog?! A szomszéd lány itt felnevetett, és megjegyezte, hogy mintha magukat látná, majd távozott a kocsija felé, mi meg elindultunk. Itt kezdődött a kálvária. Meg sem fordult a fejemben, hogy nem kocsival megyünk, Péternek meg az nem, hogy nem gyalog. Való igaz, hogy eddig mindig (kétszer, haha) gyalog mentünk, de akkor csak a Margitsziget felénk eső végén lévő játszótérig mentünk, az pedig rendben van. Most viszont a kolostorromokhoz tartottunk, az pedig nincs rendben. Péter próbálta ugyan magyarázni, hogy be sem lehet menni kocsival, de én csak puffogtam. Nem is azért, hogy gyalog megyünk (nem vagyok ennyire lusta), hanem azért, mert nem beszéltünk róla. Ha tudom, nem azt a cipőt veszem fel, amiben tudok ugyan menni, kényelmes is, de nem gyalogtúrára való.

Egy ideig nem volt baj, azaz nem nagy. A cipő még nem jelezte, hogy szeretné bántani a sarkam, csak a farmer bizonyult baromi melegnek. Tudom, hülye vagyok, hogy a legnagyobb kánikulában hosszúnadrágban indulok el otthonról, de mondom, nem gyalogtúrára számítottam.

A Margitsziget gyönyörű volt, Gergő mindenkivel barátkozott, kergetett kutyát és galambot, szagolt virágot, szaladgált. Én a Nagyrétig bírtam, akkor már fájt a lábam, ömlött rólam a víz, és kezdtem szédülni az éhségtől. Megbeszéltük, hogy elsétálunk a Margit-hídig, azon vissza a kontinensre, megebédelünk a Szerájban, aztán hazasétálunk a Pozsonyi utcán. Azért pont azon, mert elvileg ott van a szalon, ahol a fodrász Noémi dolgozik. Kíváncsi voltam, hova esik. Ez volt a terv. A kivitelezés nagyjából sikerült, annyi hiba csúszott a rendszerbe, hogy a híd végén Gergő bealudt Péter nyakában. Konkrétan horkolt, mire a Szerájig értünk. Beszéltünk róla, hogy inkább húzzunk haza, hagyjuk ki a Szerájt, de én már annyira ki voltam nyúlva, hogy egyetlen lépést sem tudtam volna tenni evés nélkül. A Szerájig elvonszoltam magam, de az sem volt könnyű, mert akkor már csinos vízhólyag volt mindkét sarkamon. :( A Pozsonyi utca elején beültünk fagyizni (Gergő felváltva evett a saját joghurtos körtéjéből és az én Mozart-omból, aztán mentünk tovább. Egy kisközértet kerestünk, hogy vegyünk innivalót, de egyik gázosabb volt a másiknál. Rendszerint állt az eladó a bolt előtt és cigarettázott. :S Végül egy CBA-t sodort elénk az élet, mi pedig úgy mentünk felé, mint a vándor a sivatagi oázishoz. Nagyon szomjasak voltunk, és akkor már annyira fájt a lábam, hogy járni alig bírtam. Szerencsére kaptam ragtapaszt, választottunk egy másfél literes Apenta mentás limonádét, a szemközti iskola lépcsőjén leragasztottam a sarkam, és mentünk tovább. Akkor még azt hittem, hazáig már nem lesz baj. Tévedtem. A Szent István Parkig valahogy elslattyogtam, ott viszont letáboroztam a padra, kicseréltem az időközben levált ragtapaszt, és fényképeztem a fiúkat. :)

Kezdett nagyon elegem lenni a túrából. Alapvetően tök jó nap lett volna, csak a programnak megfelelően kellett volna felöltöznöm. Így viszont már minden bajom volt, nagyon fájt a lábam (egyrészt a vízhólyag, másrészt az egész lábam a megerőltetéstől), majd' felbuktam a fáradtságtól. A Dunapark magasságában sikerült csodásan összeveszni, én úgy megbántódtam (jelzem, jogosan), hogy kisebb megszakításokkal hazáig sírtam, és képtelen voltam csevegni. Egy gyors zuhany után a pizzarendelésre szavaztunk vacsorafőzés helyett, de mire eljutottunk volna odáig, megint sikerült valamivel felb... khm... felhúzni, és nem bírtam volna lenyelni egyetlen falatot sem. (Nem vagyok hiperérzékeny, nem piszlicsáré dolgokon húzom föl magam...)

Végül készítettem töltött cukkínit vacsorára, amiből Gergő egyetlen falatot sem volt hajlandó elfogyasztani. Konkrétan kiköpte, fintorgott, köpködött. Na, klassz. :) Helyette kapott mást (dzsolidzsóker minivirsli, gyerekeknek való, 80%-os hústartalommal), előtte fürdés, a szokásos pörgés, és este 10-kor már aludt. Alig hittem el. Hajnali 3 körül ébredt, akkor kérte a butykost, majd amikor kiürült, nyújtotta utántöltésre. Amikor visszaértem a teli butykossal, hason fekve találtam. Nem mertem megmozdulni. Megérezhette, hogy ott vagyok, mert felült. Elvette a butykost, jól meghúzta, majd visszafeküdt. Párszor még eljátszotta a felül-visszadől gyakorlatot, aztán egyenletes szuszogás, finom horkolás jelezte, hogy visszaevezett Álomföldre. 6-ig aludt. Ilyet még nem csinált, hogy éjjel egyszer sem kért tejet. Úgy megnőtt....

Azt majdnem kihagytam, hogy miért a tegnap nap volt az egyik legalkalmatlanabb nap a városi túrához. Konkrétan senki nem jött velünk szembe a Pozsonyi úton, de a Margitszigeten sem kellett nagyon kerülgetni az embereket. Minden épeszű ember légkondicionált helyen, strandon, vízközelben tölti a kánikulát. Nem sokkal azután, hogy hazaértünk, elkezdett dörögni az ég, fújt a szél, óriás cseppekben elkezdett esni az eső. Nem tartott sokáig, csak egy nyári zápor volt, de valószínűleg az előtte a levegőben repkedő feszültség is közrejátszott a hangulatunk alakulásában. Hiába... mindig is jól ment nekünk az időzítés. :)