Kimenő

Nagyon csúnyán el vagyok maradva nagyjából mindennel, ahogy a megörökítéssel is. Mondanám (írnám), hogy azért, mert a szép időt meglovagolva kéz a kézben hármasban szökdécselünk a zöld réten, de ez nem teljesen igaz. Van benne ilyen is, nem tagadom, de az elmaradás oka nem feltétlenül ez. Sokkal inkább az, hogy természetesen elkiabáltam a délutáni alvásra vonatkozó új szokást. Azóta sem ismételte meg, pénteken nagyon nehezen aludt el. Hétvégén úgy-ahogy működött, de akkor meg mindig volt valami más. A mai nap volt az utóbbi időben a legdurvább: kb. 30 perce tudtam először leülni. Nem aludt semmit, délután 5 körül megfürdettem, 6-kor már aludt. Én meg itt ülök pizsamában (mindig előtte zuhanyzom le, hogy mellé tudjak feküdni altatáshoz), mint egy idióta, miközben kint még tűz a nap. Az mindegy, hogy veszettül fúj a szél, és amúgy sem mennénk ki az erkélyre borozni, de akkor is bénának érzem most a pipis pizsamámat. :D

Ha már így leültem, megörökítem a szerdai kimenőt, amíg el nem felejtem az összes részletet.

Úgy kezdődött, hogy valamikor előtte való héten beszélgettünk a szomszédlánnyal (két kislánya van), hogy megbeszélte a férjével, hogy ő altatja a gyerekeket, szomszédlány pedig elmegy moziba. Rám nézett, és egy hirtelen ötlettől vezérelve megkérdezte, nincs-e kedvem vele menni. Volt, de mondtam, hogy meg kell beszélnem Péterrel. Mondta, hogy nem gond, ha nem tudok menni, akkor elhív valaki mást, de akkor az már az én kimenőm volt. Akartam. Nagyon. Péter elvben vállalta az estét, csak az igényelt némi szervezést, hogy aznap az irodában kellett dolgoznia, és időben el kellett indulnia, hogy ne ragadjon be a dugóba.

Szomszédlány előző nap megvette a jegyeket. Délután még lementünk a játszótérre, de előtte írtam Péternek, hogy 6-kor legyen szíves leváltani (azaz addigra hazaérni), hogy el tudjak készülni. Úgy jött ki, hogy pont beszélgettem az egyik lánnyal a homokozó mellett, amikor odajött a kislánya, hogy szeretne WC-re menni. Mivel nem a házunkban laknak, komoly fejtörést okozott a megvalósítás. Felajánlottam, hogy ugorjanak fel hozzánk, de csak a liftben néztem az órára (pont 6 óra volt), úgyhogy a homokozós cuccokat nem pakoltam el, csak felkaptam Gergőt. Péter azzal fogadott fönt, hogy ő megy a biztosítóba, és viszi Gergőt. Először pislogtam, de gyorsan átgondoltam, hogy jó lesz az nekem. Visszamentem a játszótérre a cuccokért, megmosakodtam, átöltöztem, összeraktam kistányérra és lefóliáztam Gergő vacsoráját, kimostam a kádat, előkészítettem az ágyát és a pizsamát, kikészítettem az esti kencéket. Biztosra mentem, még egy egyoldalas levelet is írtam Péternek. :) Aztán elindultam.

Mivel volt még kb. 1 órám a kezdésig, a sétát választottam a metró helyett. Jó volt. Rengeteg időnk volt még, ami kellett is, mert a legeldugottabb teremben vetítették a filmet. A gondosan kiválasztott filmet. A burok. Nem volt túl szívderítő a címe, a tartalma még annyira sem, de úgy voltunk vele, hogy inkább ez, mint a G.I. Joe vagy valami horror. Aztán kiderült, hogy nem pont azt kaptuk, amit vártunk, hanem sokkal jobbat. Nem azt mondom, hogy helyet kap a kedvenceim között, de tökéletes volt a kimozdulós esténkre.

Kisebb kaland után (csak a földszinten volt nyitva a női mosdó, de mire ezt megtudtuk, már az összeset végigjártuk) végül a hazasétálás mellett döntöttünk. Félúton feltűnés nélkül úgy intéztem, hogy a mögöttünk haladó pasi elénk kerüljön. Kiderült, hogy tök ártalmatlan volt, de akkor is jobban éreztem magam. Nem szeretem, ha a sötétben követ valaki, még akkor sem, ha nem követ, csak jön mögöttem. Majré, de szerintem jobb félni, mint megijedni...

22.20-kor illesztettem a kulcsot a zárba. Mivel nem hallottam bentről hangokat, óvatosan nyitottam az ajtót. Elképedtem azon, ami bent várt. Vacsora pipa, fürdés pipa, alvás pipa. Később Péter elmondta, hogy kb. 5 perccel az érkezésem előtt aludt el Gergő félórányi Haminyami, haminyami! után. A lényeg, hogy elaludt, nem úgy, mint tavaly májusban, amikor lánybúcsúba mentem... Sokat számít, hogy eltelt azóta egy év.

Szomszédlány gondolatban már szervezi a következő kimenőt. Amikor mondtam Péternek, villant egyet a szeme, de nem szólt semmit. Hát, ne is! :D

Délután

Új rend van kialakulóban a délutáni alvással kapcsolatban. Nem én alakítottam, hanem Gergő, de meg tudnám szokni. Az van, hogy reggel összerakom az ebédet (olyasmit szoktam főzni/sütni, amit ott lehet hagyni a sütőben vagy a főzőlapon, és elkészül, amíg lent vagyunk), aztán irány a játszótér. Mostanában átszoktunk délelőtt a nagyjátszótérre, mert a miénken rettenetes meleg van. Viszonylag új a ház (4-4,5 éves), ennek megfelelően a fák is fiatalok, sehol egy árnyék. A másik játszótéren legalább egy kis árnyék van, és van csúszda, ami nálunk nincs. Az is program, hogy a futóbiciklivel átmegyünk. Legalább kétszer teszem meg a távot (ez oda és vissza összesen négy), mert állandóan vissza kell menni Gergőért, mert lecövekel, vagy éppen futok utána a cuccokkal. Nem kell nekem külön edzés. :)

11.15 körül (mikor hogy) elindulunk hazafelé azzal az ígérettel, hogy megállunk még a ház előtti játszótéren homokozni. Újabb dupla táv karácsonyfaként (homokozós cuccok, műanyag kisautók, markoló, saját táska... :D), aztán a beígért levezető homokozás.

Még azt is meg kell szoknom, hogy mostanában úgy kifárasztja a napon való játék és szaladgálás, hogy hajlandó ebédelni. Mondjuk, ma biztosra mentem; rizses zöldséglevest főztem sok répával meg kukoricával. Mondtam is neki reggel, hogy leves lesz ebédre. Azonnal akart belőle enni, ahogy a medvehagymás muffinból is. Végül azzal tudtam rávenni az indulásra, hogy a játszóterezés után lesz kész. Nem is állítottam valótlant, mivel a levesnek tényleg kellett még egy kis idő, a muffin pedig forró volt. Végül a muffint csak szétcincálta (pedig szerintem jó lett), a levesből viszont kiette az összes kukoricát, aztán amikor elfogyott (Még kukorica, még!), eszméletlen mennyiséget betolt répából meg krumpliból. Lefojtotta házi szörppel, teletolta a pelenkát, rezignáltan tűrte a tisztába tételt és az átöltöztetést (tiszta leves lett a ruhája, de már egy ideje ez nem érdekel... van ruhája elég, ki tudom cserélni, de így tanulja meg, hogy kell enni kanállal... előkét nem tűri).

Éppen készültem kávét főzni magamnak, amikor kijött a konyhába, és közölte, hogy Anya, gyere be gyorsan szobába, kérlek. Azt hittem, valami baj van, de csak néznem kellett, ahogy mozdonyozik. Néhány mozdonyt egymás mellé/mögé rendezett, én közben elfeküdtem a szőnyegen, mert tényleg nagyon készen voltam a kávé nélkül, úgy néztem őt. Aztán hirtelen felpattant, közölte, hogy aludni akar az ágyon, és tényleg felmászott. Maga mellé rendelt, csatlakozott, és elaludt.

Ezek szerint ez lesz az új rend (lekopogom, nehogy elkiabáljam), hogy az ebédet kicsit levezeti mozdonyozással. Tegnap is így volt és ma is, pedig nem irányítottam. Nekem tetszene.

Tegnap este kimenőm volt, és ha nem is csont nélkül, de minden rendben ment. Írok arról is, de most megyek dolgomra, kihasználom, hogy alszik. :)

Nyílt nap

Nem unatkozunk mostanában. A tegnapi délelőttöt a Belvárosban töltöttünk a bankban és a közjegyzőnél (Gergő példaértékűen viselkedett, nem is értem...), úgyhogy nem tudtam főzni. Úgy voltunk vele, hogy nem gyakran csinálunk ilyet, a Belvárosban is ritkán járunk, adjuk meg a módját. Gondolkoztunk, mi lehet az a környéken, ami gyereknek is érdekes lehet, és az sem hátrány, ha gyors a kiszolgálás. A Vapianora esett a választásunk. 10 perccel a nyitás előtt érkeztünk, de beülhettünk. Így legalább volt idő választani, és tényleg gyors volt a kiszolgálás, mert mi voltunk az elsők. :) Gergő alaposan megebédelt, aztán átmentünk a Starbucksba kávézni. Ha már lúd, legyen kövér! Végül elvitelre kértük a kávét, mert úgy gondoltuk, Gergő túl álmos ahhoz, hogy rendesen viselkedjen, amíg mi békésen kávézunk (vagy csak kávézunk). Jól gondoltuk. A hazaút felénél bealudt.

Délután a Váci úti Volvo szalonba voltunk hivatalosak egy kis autónézegetésre. Az hosszú, hogy miért, de konkrétan vártak minket. :) Gergő tobzódott az igazi és a játék Volvok között. Mindegyikbe beleült, nyomogatta a gombokat, szaladgált egyiktől a másikig. Nem tudom, mi lesz ebből a gyerekből, de nem kizárt, hogy köze lesz az autókhoz. Még nem tudom, mit gondoljak erről...

Hogy ma se unatkozzunk, nyílt nap volt a kiválasztott óvodában. Mivel szeptemberben nem tudta megmondani a vezető óvónő, hogy mi lesz az aktuális szabályzattal, elmentünk személyesen érdeklődni. Kiderült, hogy csak 2014-től, azaz a következő tanévtől  lesz érvényes az, hogy 3 évesen kötelező az óvoda, Gergőre még az vonatkozik, hogy 3 éves kortól mehet óvodába, de elég csak 2014 szeptemberében. Hát, jó. Nekem ez így jó. Ha akar, mehet januártól (persze, ha van hely), de csak szeptembertől kötelező. A vezető óvónő azért is javasolta a jövő szeptembert, mert most valami átalakítás lesz a szomszédos bölcsődében, helyhiány miatt befogadnak bölcsődéseket is, ezért nyilván kevesebb helyük lesz. Nem tudom, normálisan hány csoport indul, de gondolom több az idei (2013/14-es) kettőnél. Állítólag jövőre jobb lesz a helyzet, több hely lesz, nagyobb az esély, hogy gond nélkül beférjen Gergő. Részemről rendben. Aztán, ha úgy tűnik, hogy kell az óvoda, akkor újragondoljuk az egészet.

Az óvoda egyébként még mindig nagyon tetszik, nagyok a termek, az udvar is tágas, sok játék és mászóalkalmatosság van. Szeretnék oda járni, ha gyerek lennék. Úgy tűnik, Gergőnek is tetszik, de lehet, csak a játékok miatt. :)

Napos hétvége

A tavasz beköszöntével (vagy nyár...) sokkal szívesebben mozdulunk ki. Talán az is segít, hogy nem kell nehéz télikabátot cipelni, könnyebben mozgunk. Az már rendszeressé vált, hogy piacozás után a közeli bevásárlóközpont étteremrészében ebédelünk. Péter vesz valamit a KFC-ben, én a kebabosnál vegetáriánus melegételt (szeretem, mert mindig variálnak rajta, kb. csak a padlizsán meg a krumpli változatlan), aztán amelyikünk hamarabb végez, átmegy Gergővel (aki nyilván elsőként végez az ebéddel) a szendvicsezős hely játszósarkához. Ez most én voltam, de nem panaszkodtam, mert a szendvicsezős hely ételei ugyan elég drágák és nem is finomak, a limonádéjuk viszont fenséges. Bevágtam egy epres limonádét, Gergő pedig birtokba vette a sarkot. Miután megunta a csúszdát és a bunkert, rajzolt egy kicsit, majd felfedezte a táblát, és ott is maradt egészen indulásig. Először aprólékosan letörölte, majd az üres táblára rajzolt mindenfélét. Azt is letörölte, majd hívott engem, hogy én is alkossak. Szerintem most is ott lennénk, ha rajta múlna. :)

Piac előtt elugrottunk a megrendelt képekért. Kuponos akcióval rendeltünk néhány képet nagy méretben. A délutáni alvás után felkerekedtünk az IKEA-ban képkeretekért. Az volt a terv, hogy veszünk natúr kereteket, amiket majd jól lefestek olyan színre, ami az adott szobába/falra illik. Hát, ez nem nagyon jött be. Abból a kategóriából, mit kinéztünk, csak színes keretek voltak: fekete, piros, zöld, sötét kék, világos kék, rózsaszín (Péter szerint lila). Végül vettünk mindegyik szóba jöhetőből egyet próbaképpen. Sajnos, ahogy az lenni szokott minden kép nagyobb 1 mm-rel (vagy minden keret kisebb), úgyhogy egyelőre a próba elmaradt, mert le kell vágni belőlük. A nagyobb képekhez nem is kaptunk keretet, azt másképp kell megoldani. Az a vicces, hogy valószínűleg a keret többszöröse lesz az előhívás árának, de ez van. :)

Tegnap sem érkezett meg a beígért eső (jelzem, nem baj), úgyhogy úszás után elugrottunk az Auchanba feltölteni a -nemlétező- kamrát, aztán megebédeltünk a Burger Houseban. Vegaként is azt kell mondanom, hogy ez a város legjobb burgerező helye. Sosem maradtam még éhes. Van vegaburgerük is, de nem kell azt ennem, mert van más is. Egészen furcsa, hogy beülünk valahová enni, és nem kell a rántott sajttal megelégednem, vagy alkotóelemeire bontani valamit, mert szeretnék valami helyett mást kérni. Ma ezt ettem:

Grillezett sajt paradicsommal rukkola ágyon :)

Gergőnek bekapcsolták a Minimaxot, kapott papírt meg tollat, lehúzott fél liter limonádét, bevágott némi húst, salátát, meg krumplit. Nem kellett elaltatni. :)

Délután kisétáltunk a Margitszigetre. A Vivicittáról ugyan lemaradtunk, minden ismerős hazament, mire kiértünk, de azért nem unatkoztunk. Gergő felpattant a futóbiciklire (amit én cipeltem végig az Árpád-hídon... klassz volt), bevizsgálta a kacsákat meg a gólyákat (láttuk a gólyatojásokat is), megsimogatta a lovakat. Zengett tőlünk a vadaspark, ugyanis némelyik ló volt olyan merész, hogy arrébb sétált, miközben Gergő vizsgálta, úgyhogy utána kiáltott, miszerint: Én kicsi pónim, gyere vissza! :D

Úton a vadaspark felé

Hazafelé a Duna felőli részen sétáltunk. Hallgattuk a zenét az Élet menete színpadáról. Nagyon szép volt a zene. Szomorú, de nagyon szép. Felkaptam a fejem, meg is jegyeztem Péternek, hogy szerintem Gerendás Péter zenél, de mondta, hogy szerinte nem az ő hangja. Igen, az tényleg nem stimmelt, de abban biztos voltam, hogy Gerendás Péter zenéjét hallom. Abban maradtam magammal, hogy majd este utánanézek. Nem  került rá sor, mert ahogy este bekapcsoltam a gépet, megláttam a Facebookon Oláh Gergő posztját, amiben arról írt, milyen nagy élmény volt Gerendás Péterrel együtt énekelnie. Diadalittasan mutattam Péternek, hogy igazam volt. :)

Gergő mindenáron a futósávon akart biciklizni, de mondtuk neki, hogy azon csak futva lehet közlekedni, úgyhogy eldobta a biciklit, és elkezdett futni. Időnként megállt műlihegni. Az valami elképesztően aranyos, ahogy futás közben megáll, előredől, rátámaszkodik a térdére, és liheg. :) Vezényelt, hogy mi is fussunk vele. Péter elől (kezében a biciklivel... új értelmet nyert a futóbicikli elnevezés :D), utána Gergő, hátul én a cuccokkal. Szép csapat. :) Közben folyamatosan nézegettem hátra, hogy amikor valaki közeledett, időben elhagyjuk a terepet, ne tartsunk föl mást.

Nem fáradtunk el, mire hazaértünk. Á, dehogy. Főleg, hogy még beugrottunk a nayjátszótérre, mert pénteken elhagytuk Gergő lapátját, és arra gondoltam, hátha ott. Ha már megálltunk, nyilván nem maradhatott ki a csúzda és a hinta sem.

Ma reggel meg korán jelenésünk volt a bankban. Abszolút frissek és üdék vagyunk (nem), és a mai nap sem semmi, de erről majd később.

Ez már nyár

Jó ez a meleg, de azért jó lett volna valami kis tavasz. Nem is tudom, mit adjak Gergőre, mert kevésnek tűnik, de ha ráadok még valamit, akkor meg soknak.

A délelőtti játszóterezésre pár napja már csak egy hosszúujjú bodyt, zoknit, nadrágot és cipőt kap a pelenka fölé, de mivel ma elsősorban nem a napra készültünk, hanem a zárt piacra, ráadtam még egy rövidujjút is. Nem kellett volna. Szegénynek eléggé melege volt a végén, de akkor meg azért nem akartam levenni róla, nehogy megfázzon.

Egyre jobban szeretem a piacozást. Az pedig kifejezetten tetszik, hogy Gergőnek már természetes, hogy szombaton piacra megyünk, és ott vesszük meg a zöldségeket-gyümölcsöket. Máshol csak banánt vagy narancsot veszünk, ami esélytelen lenne az őstermelőktől. Azt is szeretem, hogy mindenkinek tudom a nevét, akitől vásárolunk. A krumplit mindig Balázsnál vesszük (kivéve mostanában, mert egy ideig nem árulnak, vetniük kell), az almát, körtét, hagymát, fokhagymát (meg ami még éppen kell és szép) Zoli bácsinál és Erzsike néninél. Aztán átmegyünk Évához, és megvesszük a paradicsomot, a karfiolt, csípős paprikát (meg ami még szép és kell). Mindenhol hosszasan elidőzünk, beszélgetünk. Ma azt is megtudtam, hogy a nénit, akitől a tulipánt meg a nárciszt vettük, Vera néninek hívják. Pont ezt szerettem volna, amikor arra gondoltam, hogy piacra kellene járni.

Már szégyellem a hétfőn feltett hagymás képet. Én kérek elnézést. Én sem látom rajta a zöld maszatokat. :) Azt hittem, sokáig nem történik semmi, és nem bírtam ki, hogy ne tegyem ide, annyira nagyon büszke voltam az első saját hagymáimra. (Az nem ér, amit anyuval neveltünk gyerekkoromban.) Tévedtem, mert csak pár napot kellett volna várni. Ma már ilyenek.

Ma vettünk Zoli bácsinál újabb dughagymákat. Úgy számoltam, hogy belefér egy ládába 8 db is, de Zoli bácsi szerint két sorban is mehetnek. Az egészen pontosan 64 hagyma. Ha ez működik, jövőre jöhet a cukkíni is, bár azzal az a baj, hogy nagy hely kell neki a nagy levelei miatt. Akkor hagyjuk. Majd valami mást. Pici fürtös paradicsomot. Chilit. Retket. Medvehagymát. Mindent. :)

Szeretem a tavaszt

Tudom, sokszor és sokféleképpen hangoztattam már, hogy mennyire téli vagyok, és rosszul vagyok a melegtől, de elég egy hosszú, tavaszba átnyúló (és azt jól eltüntető) tél, és máris másképp gondolom. Imádom, hogy délelőtt éget a nap a játszótéren. Igen, én leszek az, aki nyáron majd nyafog, hogy meleg van, de most jó. Ma nem főztem, Gergő szerdai palacsintát ebédelt (galádanya maradékkal tömi a gyerekét) almalekvárral, az így nyert időt pedig a játszótéren töltöttük. Direkt egy órával korábban lementünk, hogy ne legyen még olyan forróság, és ne is legyenek túl sokan. Nagyjából bevált.

Már harmadik alkalommal kaptam azon magam, hogy egyedül vagyunk a játszótéren, Gergő elmélyülten homokozik, én pedig ülök a padon és OLVASOK. :) Napszemüvegben, mert vakít a nap. Ma gondolkoztam el rajta, hogy az idén még nem is olvastam, mert annak a könyvnek is csak az első oldalát olvastam el, ami itt ki van téve a molyos linkkel. Ez az állapot mindig addig tart, amíg valaki nem csatlakozik hozzánk, és az is jó, mert akkor Gergő pörög, de hihetetlenül jól tud esni az a nagyed- vagy félóra nyugalom. 

Ma átcaplattunk az egyik szomszéd kislányékkal a másik játszótérre, mert ott van hinta és talán árnyékosabb is. Jó volt a változatosság, de nem fogunk odaszokni, mert valahogy nem érzem magam otthon, pedig az el is van kerítve. A legnagyobb bajom az, ami mindig is: állandóan cigizik valaki a kerítés mellett. Ma nyugodtan mentem, mert úgy gondoltam, az anyuka, aki ott lakik, és délután mindig lent van a gyerekével, és cigizik a kerítés mellett, biztosan dolgozik (vagy mittudomén, de nincs lent). Bejött. Nem volt lent. Jött viszont helyette egy parkfenntartós pasi. Égő cigarettával vizsgálta a homokozót. Amikor kértem, hogy legyen szíves arrébb menni a cigivel, mondta, hogy megy, csak megnézi, mennyi homokot kell hozni. Ez rendben, jó cél érdekében jött oda, de könyörgöm: egy játszótérre, nem egy kocsmához. Amikor egy nagymama jött az unokájával, már éreztem, hogy baj lesz, mert egyszer már rá kellett szólni a mi játszóterünkön, hogy legalább a járdáig menjen el, ne a játszótéren füstöljön. Nem voltak még ott 5 percet, amikor fogta a cigit, kiment a kapun, megkerülte a játszóteret, megállt a homokozónál (mert ott volt az unokája), és békésen rágyújtott. Látszólag csak engem zavart, nem akartam konfliktust, inkább a játszótér másik részére terelgettem Gergőt, de időnként lőttem egyet a szememmel. A homokozó konkrétan a játszótér szélén van, szinte rátapadva a kerítésre. A kedves nagymama majdnem a gyerekek fejére hamuzott. Főleg, hogy rátámaszkodott a kerítésre, ezáltal belógatta a cigit a játszótérre.

Én ezt annyira nagyon utálom. 4 bejárata van a játszótérnek (ha nem 5, de most ezt nem tudom pontosan), és mindre ki van függesztve öles betűkkel, hogy 5 méteres körzetén belül tilos dohányozni. Körbe kellene táblázni az egész kerítést, vagy mi lenne hatékony? Az a baj, hogy tényleg marslakónak érzem magam, a többiek békésen homokoztak tovább a gyerekekkel. Úgy hogy' szóljak, ha mások éppen csak nem rándítják meg a vállukat ilyen esetben...? :(

Nem is erről akartam ám írni, hanem arról, milyen jótékony hatása van a napsütésnek. Tegnap délelőtt órákat szaladgált Gergő a játszótéren, aztán annyira kifáradt, hogy ebéd előtt kidőlt. Aludt jó 3 órát, aztán evett pár falat csirkehúst, lementünk a játszótérre, ott bealmázott, szaladgált a nagyobb fiúkkal, pörgött-forgott, jól elfáradt. Vacsorára bevágott egy egész csirkecombot (igen, alsót és felsőt is :D), rengeteget ivott, majd 21.30 előtt valamivel már aludt. Éjjel ugyan ébredt kétszer, de összességében 6.30 körül kezdte a napot. A mai játszóterezés eredményeképpen már megint kidőlt. Evett ugyan rendesen palacsintát, nem hagyta ki az ebédet, de szinte közvetlenül utána bealudt. Jó ez. Nagyon jó. Még kicsit pihenek (iszom még egy kávét :D), aztán befejezem az erkélybútorok újrapácolását.

Bezsongva

Elvileg ezen a héten a gyerekszobának kellene nekiesnem, és meg is fogom csinálni szépen apránként, de nem bírom ki, hogy ne menjek ki az erkélyre is. Olyan nagyon szépen süt a nap, hogy vétek bent ülni (és püfölni a gépet :D). Nem győzöm a ruhákat cserélni a szárítón, olyan gyorsan megszárítja őket a napsütés. Szeretem a telet, az az én igazi évszakom, de annyi jutott belőle az idén, hogy most nagyon kell ez a meleg. Lehetett volna ugyan némi átmenet, egy kis tavasz, nem pedig egyből a nyár (alig 1 hónapja volt a Dunántúlt megbénító hóesés, és azóta volt másik is, most meg pólóban szaladgáltunk délelőtt a játszótéren), de inkább nem panaszkodom, nehogy meggondolja magát az időjárás.

Múlt héten egyik délután, amikor Gergő nem akart aludni, nem volt más ötletem az idő hasznos letöltésére a hagymák elültetésnél. Imádja a zöldhagymát (nyersen rágja a fehér részét), úgyhogy nem volt nehéz dolgom, azonnal rákattant. Gondoltam, hogy jól elfárad a levegőn, ha már a játszótér nem volt elég, de nem így történt. Mindenesetre a hagymákat legalább eldugdostuk. 4 db virágtartó ládába dugdostunk 5-5 dughagymát. Az elsőt fordítva dugta ugyan a földbe, de miután megmutattam, hogy a szőrös résznek kell alul lennie (nem röhög! :D), a többit már beforgatta. Feltöltöttem földdel a ládákat, ujjal lyukat gyártottam a hagymáknak, Gergő pedig beillesztette őket. Csapatmunka. Azóta lelkesen locsolom őket, de elég sokat kellett várni rájuk. Ma láttam, hogy 1-2 kivételével mind elindult. Az is kiderült, hogy csak elvben valósult meg, hogy mindegyik ládában 5 hagyma van, mert ez csak kettőre igaz. Az egyikbe 4, a másikba pedig 6 került, de szerintem az mindegy. A lényeg, hogy lassan lesz saját hagymánk. :) Alig várom, hogy leszüreteljük őket, és dugdoshassuk a következőket. :)

Azok a kis zöld maszatok a hagymák. Nem túl nagyok még, de marha büszke vagyok rájuk. :)

Péter ma délután 1 óra körül felelőtlenül elárulta, hogy csak 5-kor van fix munkája, addig nagyjából szabad, mert nincs felhalmozott papírmunka. Lecsaptam az alkalomra, és megkértem, hogy ha ennyire ráér, ugyan csiszolja már le a bútorokat az erkélyen, mert ha nem, akkor holnap lekenem a páccal úgy, ahogy van. Meglepődtem, hogy minden kifogás nélkül öltözött és ment csiszolni. Az igaz, hogy mindent szanaszét hagyott (megmagyarázta, hogy a tárolót azért nem zárta le, hogy szellőzzön, de attól helyre lehetett volna tolni a bútorokkal együtt :D), és nekem kellett elpakolni, ha nem akartam, hogy estére úgy maradjon, de most ezen sem tudom felhúzni magam. Le vannak csiszolva a bútorok; amikor akarom, rákenhetem a pácot. Az ülőpárnákat kimostam, holnapra azok is megszáradnak (vagy még ma, ha ilyen intenzíven süt a nap). Igaz, hogy az egyik oldaluk durván megfakult (igen, kint felejtettem télen, és miután párszor megázott, nem láttam értelmét behozni), de a másik oldaluk elég pofás maradt. Jó lesz ez idén. :)

Már csak egy alapos felmosás kell, és kezdődhet az idei grillszezon. :)

Szókincs

Egészen elképesztően vicces, hogy a tőlünk hallottak közül mely szavak épülnek be Gergő aktív szókincsébe. Addig rendben, hogy mindent mond utánunk, de azon meg tudok döbbenni, amikor a helyén használja őket. A legújabb a keskeny nyomtávú. Aztán ott van a dízelmozdony, a szeneskocsi, a jútyúb... hogy csak a leggyakrabban használtakat említsem. :)

Mond ám még egy csomó vicces dolgot, de egyrészt azok nem annyira különlegesek (persze, nekem különleges, mert ő mondja), másrészt 27 hónaposan azért már elvárható, hogy mindenfélét mondjon. Amiket írtam, azokat is csak azért emeltem ki, mert szerintem vicces, hogy egy 2 éves gyerek aktív szókincsében szerepel a keskeny nyomtáv mint fogalom. :)

Aztán az is van, hogy mivel van olyan Thomas film, amit szinte kizárólag angolul néz, helyén használ angol szavakat. Tegnap a játszótéren hasított a biciklivel egy kislány után, nem tudta utolérni, erre elkezdett kiabálni, hogy Stop, kislány, stop! A Misty Island Rescue című Thomas filmben konkrétan úgy hangzik el, hogy Stop, Diesel, stop. Tökéletesen alkalmazta az adott szituációra, egyértelműen érti, hogy miről van szó, és ugyanúgy érti, ha azt mondom neki, hogy Állj! Jobban fog tudni angolul, mint én, ez már biztos. Mondjuk, nem lesz nehéz dolga, mert szerintem az én angolom már egy középfokú nyelvvizsgára sem lenne elég. Inkább úgy írom, hogy jobb lesz az angolja Péterénél. Az jobb mérce. :)

Ortopédia újra

Még januárban beszéltük meg a gyerekorvossal, hogy kérjünk időpontot a gyermekortopédiára, mert szerinte Gergő kicsit csámpás. Mi is látjuk. A láb az egyik gyenge pont a családban; mindkettőnknek baja van vele, Gergő pedig összerakta a kettőt: csámpás és bokasüllyedése is van. Szegény.

Mondta a doktornő, hogy nem ad előre beutalót, mert úgyis hónapokkal később lesz csak időpont, majd akkor ír frisset. Így is lett. Április elejére kaptuk, konkrétan múlt szerdán voltunk. Úgy intéztük, hogy mindhárman mehessünk, meg is jelentünk családilag a helyszínen, ahol legnagyobb meglepetésünkre senki sem várt, mi voltunk az egyetlenek. Gergő kicsit szégyenlősködött ugyan, nem nagyon akarta csinálni, amit a doktornő kért, még sétálni sem volt hajlandó, csak sírt. Az is közrejátszhatott, hogy fel kellett ébreszteni, mert időre mentünk, de simán lehet a mostanában kezdődött szégyenlőssége miatt is.

Lényeg, hogy nincs nagy baj. Van a doktornőnek egy szuper szerkezete. Olyan, mintha egy kétszintes parkolóház felső szintjének üvegből lenne a padlója, az első szinten meg tükrös. Felállt Gergő az üveglapra, a tükörben meg lehetett látni a talpát, ahogy rányomódik. :) Látszott, és mondta is a doktornő, hogy a boltozata szép magas, ebből adódik a buci lábfej. Ez nem baj, csak annyiban, hogy nehéz rá cipőt kapni, de ezt már megszoktuk.

Amit korrigálni kell, az a bokasüllyedés. A cipő sarkára kell egy ék alakú cucc, hogy kifelé dőljön a bokája, és kész. Kérdeztem, hogy betéttel nem lehetne-e megoldani, mert nagyon nem akartam elcsúfítani a cipőjét, de mondta, hogy az nem jó, mert az a boltozatot, az izmokat emeli, nem a bokát. Jogos. Maradt az ék. Meg is kaptuk a legközelebbi cipész címét, aki csinál ilyesmit. Azonnal oda is mentünk, de hazakullogtunk, ugyanis csak hétfőtől-csütörtökig 8 és 13 óra között rendel az ürge. Kicsit kiakadtam, hogy ez aztán ügyfélbarát hozzáállás, de mivel sok választásunk nem volt, abbahagytam a puffogást, és Péter vállalta, hogy másnap 8-ra odaviszi a cipőt.

Így is lett. Kb. egy óra múlva mehetett is érte. Nem lett szép, de legalább nem ortopéd cipő, amitől még a vizsgálat előtt nagyon tartottam. Péter már puhított, hogy kezdjek megbarátkozni a gondolattal, hogy ortopéd cipő kell Gergőnek, de szerencsére nem így lett. Ahogy Péter megjegyezte, ő évek kitartó munkájával járta olyanra a cipője sarkát, amilyen Gergőé lett ezzel a helyes rátéttel. :)

Egyelőre úgy tűnik, észre sem veszi, hogy valami történt a cipőjével. Remélem, tényleg használ, mert azóta jobban figyelem Gergő bokáját, és amikor zokniban járkál itthon, látom, hogy befelé dől a bokája. Nekem is jó lett volna egy ilyen megoldás annak idején.

Baj

Mitzi, csak világosban olvass tovább! :)

Valamelyik nap Gergő ül a kanapé karfáján, és lazán közli, hogy Baj.

Én: Hol a baj?

Gergő: Ablak...

Én: Mit csinál?

Gergő: Beszél Gergővel. 

Ma valamit matatott az ablak előtt, amikor Baj! Baj! felkiáltással odarohant hozzám. Nem is kérdeztem semmit, csak mondta, hogy Beszél Gergővel. Kérdeztem, hogy az erkélyen van-e, mondta, hogy igen.

Nekem ebből elegem van. Szeretek itt lakni, nem akarok félni. Lehet minket békén hagyni!

Ízlés

Valami végre az étkezésben is utal arra, hogy van valami közöm Gergőhöz: bottal sem piszkálja a túró rudit. Volt, hogy a pöttyöset megette, de csak párszor, aztán csak leette róla a csokit. Később azt sem. Tegnap Cserpes-félét vett neki a húgom, de arra sem volt hajlandó, hogy megkóstolja, pedig a húgom és Péter csak szuperlatívuszokban beszél róla. (Már a Cserpes cuccról.)

Olyan szinten tömi magába a húst meg a halat, hogy hangosan röhögök azokon az értekezéseken, miszerint  meghatározza a születendő gyerek ízlését, amit az anya eszik a terhesség alatt. Nos, egy mikrogramm húst nem ettem terhesség alatt (utána sem, és jó pár éve előtte sem), halat pedig még sosem, és már nem is fogok. (Tudom, nagy szavak, meg sohase mondd, hogy soha, de ha valami biztos, akkor az, hogy halat sosem fogok enni.)

Talán még a borsó az, ami jelzi, hogy közöm van hozzá, ugyanis azt Péter nagyon nem szereti, de megeszi, ha rákerül a kanalára. A túró rudi viszont egyértelműen jelzi a kapcsolatot, azt ugyanis képtelen vagyok megenni. (Mondjuk, nem ez az egyetlen dolog a magyar ételek közül..)

Büdös néni

Ma az ebéd utáni kávézás alatt Gergő kanalazta a kakaós tejhabot, amikor minden átmenet nélkül azt mondta, hogy Büdös néni. Kérdeztem, hogy mit mondott. Megismételte. Kíváncsi voltam, úgyhogy nem eresztettem a témát, és kérdeztem, hogy hol a néni. Azt mondta, a lakásban. Kértem, hogy mutassa meg, és azonnal felpattant, kiment a nappali szélére, és az előszoba felé mutatott. Kérdeztem, hogy az ajtónál van-e. Igennel válaszolt. Ez egyre rosszabb...

Ijesztő

Kell nekem Mollyt olvasom, amikor egyedül vagyok itthon (alvó Gergő abból a szempontból nem számít, hogy félek egyedül). :D Most frankón félek, pedig gyúrtam a mai szalmaözvegységre. (Persze, most, hogy itt vagyok, nem tudom, mi a fenét kezdhetnék a nagy magányomban, amit máskor nem lehet... kb. ugyanazt, mint máskor, csak egyedül, hiszen nem mehetek el itthonról . :D)

Van az alap beszariságom, hogy kb. 100 éve félek egyedül a sötétben. Volt olyan, hogy még az otthoni házban a tetőtéri szobában aludtam, amikor úgy hallottam, mintha a húgom suttogná a nevem, pedig a konyhában volt. Sikítozva szaladtam le.

Már Bp-n, amikor egyedül laktam a kislakásban, rosszat álmodtam. Feküdtem az ágyon, nem bírtam felkelni. Olyan volt, mintha nyomná valaki a mellkasomat, de nem volt ott senki. Felébredtem. Ugyanúgy feküdtem. Majdnem összecsináltam magam. Kb. azóta nem tudok tök sötétben lenni, ha egyedül vagyok. Valamilyen lámpa kell. Ha nincs kicsi, akkor a mennyezeti.  Dublinban is becipeltem a nappaliból az állólámpát, ha egyedül voltam este.

Aztán van az, hogy amikor elkezdtem feng shui cuccokat olvasni, száműztem a tükröket a hálószobából. Állítólag nem jó, mert visszatükrözi az alvókat, és nyugtalanságot okoz. Nem vagyok szakértő, de valami ilyesmit olvastam. Még előtte éreztem, hogy nem jó nekem a tükör a hálószobában, főiskolás albérletekben is úgy helyezkedtem, hogy lehetőleg ne lássak rá alvás közben.

Legutóbb pedig olyat olvastam, amitől a hajam égnek, a fülem pedig kettéáll. Állítólag a tükrök átjárók az asztrálvilágba, és 23 óra és 1 óra között a legaktívabbak. Bakker. Azóta az egyetlen -zsebtükörnél alig nagyobb- tükrünket is üldözöm este. Nappal, világosban röhögve mesélem másoknak, milyen hülye vagyok, aztán sötétben kitör a frász. Szerencsére Péter elfogadja ezeket a dolgaimat, és az előszobai tükör majdani elhelyezésénél abszolút szempont, hogy a két szoba között járva-kelve ne kelljen szembenéznem vele.

Ha ez nem lenne elég, Gergő rendszeresen benyögi esténként a szobájában fekve, hogy baj. Időnként megküldi azzal, hogy gyors kukacmozgással hozzám bújik. Ha megkérdezem, mi a baj, csak annyit mond, hogy semmi. Ma a konyhában voltunk, amikor közölte, hogy baj meg ijesztő. Hozzátette, hogy a szobában. Rákérdeztem, de most is csak annyit mondott, hogy semmi.

Hát, nem tudom. A két vállamon ül egy-egy figura. Az egyik a beszari, a másik meg az, aki nappal kiröhögi. Most éppen elég kicsi a röhögős. Felkapcsoltam pár kislámpát fontos helyeken, hogy ne legyenek sötét sarkok. Talán kihúzom, amíg Péter hazaér. :)

Sitcom

Egy ismerős szerint sitcomot kellene készíteni egy-egy akciómból. Jelentkezett háttérröhögőnek. :) Az ötlet nem is rossz.

Tegnap altatás közben hallottam, hogy pittyeg a telefonom, de csak eltettem későbbre, mert olyankor nem érdekel, ki mit ír, majd megnézem, ha Gergő elaludt. Ez 10 óra körül történt meg (vagy korábban... nem emlékszem, hogy bekumtam-e mellette), akkor kimentem a telefonomhoz az előszobába. Ott helyben meg is néztem, miért pittyegett, és gyorsan válaszoltam is, mert sürgősnek tűnt. Amíg vártam a válaszra, a nagy sötétben megnéztem még néhány dolgot, majd amikor megállapítottam, hogy az üzenet írója valószínűleg időközben bealudt, és hiába várok, a kijelző erős fényétől elvakítva elindultam a nappali felé. Kellene valami házi helymeghatározó cucc, ami a lakásban cm-re pontosan jelzi, hol vagyok, mert nem ott voltam, ahol gondoltam. Ahogy fordultam és léptem egyet a nappali felé, elegánsan felkenődtem a falra. Először nem értettem, mi termett hirtelen előttem, hiszen ott a folyosónak kellene lennie, reflexből toltam rajta kicsit, hátha mozdul. Kellett egy kis idő, mire leesett, hogy a falat próbálom mozdulásra bírni, és a cucc, amibe beleakadt az arcom, az a saját kabátom felakasztva a kampóra. A lábujjam is fájt, mert lépés közben lábbal is próbáltam megmozdítani a falat. Komolyan mondom, hogy nem való nekem ez a világ. :)

Beszól

Már jól vagyok, azaz jobban, mert oda és vissza átbeszéltem több emberrel. Kicsit túlreagáltam, de ott és akkor több dolog miatt borultam ki. Egyrészt maga a téma miatt, másrészt a módszer és a stílus miatt.

Délelőtt óta azon vacillálok, leírjam-e ide, ami történt, mert elég sokan voltunk jelen, és nem nagyon szeretném, ha valaki idetalálna. Úgy döntöttem, nevek és pontos helyszín nélkül leírom.

Valamelyik nap azon örömködtem, hogy gyermekem nem pofozkodik meg lökdösődik. Rengetegszer elmondtam neki, hogy ha megyünk, ne bántson senkit, helyette inkább simogassa meg a gyerekeket. Ez így is történt, egy idő múlva valóban simogatásra váltott. Igaz, hogy van olyan kislány, aki a simogatás elől is elszalad, ami tök úgy néz ki, mintha a pofon elől futna, de megbeszéltük az anyujával, hogy most ilyen korszaka van. Az is igaz, hogy egy-egy odacsapás azért befigyelt, de nem több, mint másnál. Neki pl. tök erősen meghúzta a haját egy kisfiú a múlt héten, de csak hátranézett méltatlankodva. Pofont is kapott, akkor meg értetlenül nézett, én meg gyorsan lecsaptam a szituációra, hogy ilyen érzés, amikor ő az elkövető. Nem volt folytatása. A játszótéren és a házibulik alkalmával már régen nem csapkod.

A mai eset helyszíne a helyi ifjúsági ház, a heti rendszeres mondókázós foglalkozás. Már a múlt héten is észrevettem, hogy az egyik rendszeres résztvevő (egy nagymama) csúnyán néz ránk (mindkettőnkre). Konkrétan azért nem mentem be a játszóházba a foglalkozás után, mert ők bementek. Éreztem, hogy jobb kerülni a találkozás lehetőségét is.

Amikor ma megérkeztünk, ők már ott voltak az előtérben, de mi mentünk be a terembe hamarabb, mert ők még szöszöltek valamivel. Amikor bejöttek, csináltam nekik helyett magam mellett, de inkább befúrta magát egy kisebb helyre. Mindegy. Gyermekem szokásához híven futkározott, kergetőzött egy kislánnyal. Nem feltétlenül azt csinálta, ami éppen a téma volt, inkább szaladgált, de nem bántam, mert a cél az, hogy jól érezze és kimozogja magát. Azt hiszem, egyetlen kisfiúval volt egy kisebb odacsapás, de nem durván, inkább ismerkedési céllal. Nem volt téma, anyujával lerendeztük. Aztán amikor a szaladgálós rész volt, odament a nagymamás kislányhoz, és picit toszított rajta, a kislány pedig lehuppant a fenekére. Nem esett hátra, nem ütötte be a fejét, nem esett rá semmire, csak lehuppant. Nem sírt, nem kiabált, nem nehezményezte a dolgot. A nagymama viszont rámförmedt, elkezdett kiabálni valami olyasmit, hogy Csinálj valamit a gyerekeddel... Pontosan nem tudom, de valami olyasmi volt, hogy a kislány már bezizzen, ha csak meglátja.

Valamit makogtam a korszakról, de nem emlékszem, annyira lefagytam. Gépiesen felkaptam Gergőt, és átmentem a terem másik végébe. Fogalmam sem volt, ki mit hallott, de akkor még nem is foglalkoztam vele. Aztán valaki odasúgta, hogy a nagymamával ne foglalkozzak. Akkor esett le, hogy mások is hallották. Ahogy elkezdtem róla beszélni, éreztem, hogy remeg a szám széle. Mások is jöttek, hasonlóan reagáltak, nálam meg eltörött a mécses. Iszonyúan szenvedek ettől a pofozkodástól, óriási munkám van benne, hogy kezd elmúlni, és pont akkor támadtak rám, amikor már látom az alagút végét. Ráadásul mindezt mások és a GYEREKEM előtt.

Sírva kérdeztem a foglalkozásvezetőt, hogy esetleg ne menjünk többet, de csak rázta a fejét, és mondta, hogy majd megbeszéljük. Így is történt. A végén páran maradtunk. Megnyugtattak, hogy nem olyan a gyerekem, akit nem lehetne közösségbe engedni. Pont, hogy kell, mert akkor tanulja meg, hogy' kell másokkal viselkedni. Ha csak velem van, sosem tanulja meg. Arra jutottunk, hogy a kislány nagy bajban lesz, ha óvodába kerül, mert azzal, hogy áldozatot nevelnek belőle, nem tanulja meg megvédeni magát.

Péterrel is megbeszéltem, a húgomtól is kértem tanácsot. Mindenki ugyanazt mondja.

Jövő héten is megyünk a foglakozásra, és utána is. Nagymamát és unokáját pedig jó alaposan elkerüljük, ahhoz elég nagy a terem. Még nem tudom, mit mondok, ha jövő héten folytatja. Mindenesetre azt kívánom neki, hogy ha lesz még unokája, akkor az fiú legyen. Egy igazi belevaló, vagány, falkavezér típusú kisfiú a leteszem-ottmarad kislány után. Majd akkor a én gyermekem édes kisfiúként jelenik meg az emlékeiben. (Egyébként az is.)

Belépő

Ha már előszoba...

Nehéz a miénkkel bármit is kezdeni, mert nagyon keskeny. Pont annyival keskenyebb a kelleténél, hogy beépített szekrényen még elgondolkozni sem érdemes, és annyival hosszabb a kelleténél, hogy az ajtóig minimális fény jusson, úgyhogy elég sötét. Színes falakkal próbáltuk feldobni (vanília és halványlilás), ami nekem ugyan tetszik, de nem lett tőle világosabb. Most csak annyit tudok vele tenni, hogy a meglévő bútorokat tologatom, de tervben van egy nagy tükör (estére szigorúan letakarva, hogy ne jöjjön rám a frász, de nem függönnyel, mert akkor olyan, mintha Sirius Black anyja horkolna mögötte :D), az biztosan sokat segít majd a tágításban. Amíg más nincs, gyűjtöm az ötleteket, inspirációnak szép képeket nézegetek -többek között- a Pinteresten.

1.A színek túl erősek, azaz leginkább a tapétával van bajom, de alapvetően nagyon tetszik.

2. Nyugodt, egyszerű, rendezett. Pont olyan, amilyen én nem vagyok. Talán pont ezért tetszik. :)

3. Ó, igen. Ez már inkább én vagyok. Rendezett összevisszaság. :)

Kiegészítés feng shui szemmel. :)

1.: Zöld tapéta, zöld ajtó.

2.: Zöld fal.

3.: Zöld vagy lilás-bordós fal, piros lámpa, zöld vagy piros alapon a képeken.

Ma is nevettem, de sírtam is

Napok óta először ma lementünk a játszótérre. Az ablakon kinézve nem tűnt vészesnek az idő, ráadásul nem szervezett senki gyerekpörgetést, ebből arra következtettem, hogy mások is a játszóterezést választják délelőtti programnak. Feltettem főni a lencsefőzeléket (vörös lencséből, ez később érdekes lesz), Gergő felpattant a biciklire, és betámadtuk a játszóteret. Nem volt lent senki. Két dolog jutott eszembe: 1) csak nekem tűnt barátságosnak az időjárás, 2) elfelejtettek szólni a házibuliról. Hősiesen tartottuk magunkat, Gergő vadul tekert (azaz hajtotta magát, mert pedál az nincs), és fáztunk. Kegyetlenül fújt a szél. Aztán megjelentek a többiek, úgyhogy mindkét vélt okot kihúztam. Nem sokáig maradtunk, mert mindenkinek könnyezett a szeme a széltől.

Hazaérve befejeztem a lencsefőzeléket. Még lent kérdeztem a szomszéd lánytól, hogy van-e a vörös lencsével tapasztalata, ő pedig mondta, hogy vicces volt, mert nem tudta, hogy kevesebb ideig kell főzni, és egészen pürés lett. Hohó, én sem tudtam, hogy nem kell addig főzni, mint a hagyományosat. :) Nem baj, Gergő úgyis szereti a sűrű dolgokat, meg könnyebben is tudja enni, úgyhogy nem féltem. Felemeltem a fedőt, és... igen... valóban kicsit tovább főztem a kelleténél. Nyúltam a lisztért, hogy besűrítem, de Péter mondta, hogy szerinte pont jó krémlevesnek, úgyhogy inkább nekiestem a botmixerrel. Bejött. Gergő óriásadagot elpusztított belőle. Az is igaz, hogy krémlevessel ritkán lehet nála mellényúlni, mert kb. bármit megeszik, ha leturmixolom, de akkor is.

Ekkor még nevettem. Meg akkor is, amikor ugyan eszében sem volt aludni délután, de akkor még úgy nézett ki, hogy elpilled, és próbaképpen bedobtam Cserháti Zsuzsa (na, jó, ez enyhe nagyképűség tőlem, mert ahogy én előadom, magasfokú pofátlanság egy lapon említeni az eredetivel :D) Édes kisfiam dalát, mert esténként az az egyik sláger (a Mit tehetnék érted? és a Ha én rózsa volnék mellett... meg egy kis Bóbita és Thomas). Szándékosan megálltam a sor vége előtt, ő meg mosolyogva befejezte, hogy édes kisfiam. Hát, imádom. :) Különösen szereti ezt a dalt (a többit is, de ezt jobban), mert amikor valamelyik este a Mit tehetnék érted?-del kezdtem, akkor beleszólt, hogy Édes kisfiam. Megrendelte. :)

Aztán akkor már nem nevettem, amikor hiába volt álmos, nem bírt elaludni, és kezdett agresszívba átmenni. Rugdosott, lefejelt, hirtelen rámugrott, szándékosan rosszalkodott. Bevallom, párszor eltört a mécses. Nem vagyok rá büszke, de teljesen készen voltam. Jobb napokon simán veszem, amikor nem akar aludni, és kis átszervezés után teszem a dolgom, de olyan napokon, mint a mai, nem tudom könnyen venni. :(

Amikor lenyugodott, de Álommanóra hiába várt, mert az közben megunta, és valahova elment, nekiálltam átpakolni a szobájában a komódok tartalmát. Az egyikben ritkán használt miruháink (is) vannak, de máshova nem tudjuk tenni a komódot, és egy másikban is voltak. Ezeket most bezsúfoltam az egyikbe, így az agyig meg van pakolva a mi ruháinkkal, a másikat pedig kiürítettem, kihúztam az előszobába, belepakoltam az egyik kint állomásozó polcos szekrény tartalmát (cipők, csizmák, sálak, sapkák). A polcos szekrényt behúztam Gergő szobájába, és rápakoltam az ő holmiját. Végre van helye a könyveinek és a mozdonyoknak. Kezd gyerekszobához hasonlítani a birodalom. Ha a gyerekszobára kerül sor (2 hét múlva) alaposabban nekiállok, és kialakítom az alkotósarkot, de most csak annyit maceráltam vele, hogy ki tudjam cserélni a szekrényeket, mert most az előszobán van a hangsúly. Messze nem tökéletes, de amit ma tudtam, azt megtettem. Hátha jön még a héten ihlet a folytatásra.

Boldog Húsvétot!

Elnézést kérek, ha valakit megsértek, de idén ez a kép viszi nálam a pálmát az összes húsvéti tematikájú kép közül. Édesek a nyulak, szépek a tojások, de ez... ez kész. :D

BOLDOG, VIDÁM HÚSVÉTOT MINDENKINEK!

Sok locsolót, aki várja őket, és sok tojást, aki várja!

Az élet szép

Húsvéti bejegyzésre készültem, de annyira szuper napunk van eddig, hogy inkább egy ilyenhez van kedvem. :)

Süt a nap. SÜT A NAP! Nem fagyunk kockára. :)))

Locsolkodni jó. Nem festettem tojást, nem vártam a locsolókat, inkább én is házhoz mentem a fiúkkal. A házban lakó lányok ugyan elmenekültek (nagyszülőkhöz mentek), de azért találtunk meglocsolni való virágszálat. ;) Most alszik a hős, de délután folytatjuk a mulatságot.

A marcipános kalács még mindig finom. Tojás helyett abból vittem a locsolkodók családjának. :)

Ilyen még nem történt: kihajtott az elvirágzott orchideám. Pár hete vettem észre, mintha valami alakulna. Mára óriási hajtás ficcen a száron, és azon is van ígéretes szem, amiből szerintem újabb hajtás lesz. Végre egy orchidea, ami szeret itt lenni. :)

Ilyet még nem láttam a saját orchideáimnál. :)

Gergő végig tudja a Zöld erdőben jártam kezdetű locsolóverset. Ha olyanja van, elő is adja, de egyelőre csak a kocsiban mondja végig. Az utolsó helyszínen már hajlandó volt elmondani az utolsó két sort. Haladás. :)

Alig hiszem el, de hallgat rám, ha azt mondom, álljon meg. Az utcán, a teremgarázsban, bevásárláskor. Tetszik. Valamelyik nap altatáskor simogattam a hátát, ő meg vezényelt. Állj!-nál megállítottam a kezem a hátán, ahol éppen jártam, Mehet!-nél folytattam. Így ment ez kb. 10 percig, amíg el nem aludt. :)

A horgolás terápiának sem utolsó. Megnyugtat.

Érzem, hogy lassan, de biztosan érkezik a tavasz. Kezdek feltöltődni. :)