Már jól vagyok, azaz jobban, mert oda és vissza átbeszéltem több emberrel. Kicsit túlreagáltam, de ott és akkor több dolog miatt borultam ki. Egyrészt maga a téma miatt, másrészt a módszer és a stílus miatt.
Délelőtt óta azon vacillálok, leírjam-e ide, ami történt, mert elég sokan voltunk jelen, és nem nagyon szeretném, ha valaki idetalálna. Úgy döntöttem, nevek és pontos helyszín nélkül leírom.
Valamelyik nap azon örömködtem, hogy gyermekem nem pofozkodik meg lökdösődik. Rengetegszer elmondtam neki, hogy ha megyünk, ne bántson senkit, helyette inkább simogassa meg a gyerekeket. Ez így is történt, egy idő múlva valóban simogatásra váltott. Igaz, hogy van olyan kislány, aki a simogatás elől is elszalad, ami tök úgy néz ki, mintha a pofon elől futna, de megbeszéltük az anyujával, hogy most ilyen korszaka van. Az is igaz, hogy egy-egy odacsapás azért befigyelt, de nem több, mint másnál. Neki pl. tök erősen meghúzta a haját egy kisfiú a múlt héten, de csak hátranézett méltatlankodva. Pofont is kapott, akkor meg értetlenül nézett, én meg gyorsan lecsaptam a szituációra, hogy ilyen érzés, amikor ő az elkövető. Nem volt folytatása. A játszótéren és a házibulik alkalmával már régen nem csapkod.
A mai eset helyszíne a helyi ifjúsági ház, a heti rendszeres mondókázós foglalkozás. Már a múlt héten is észrevettem, hogy az egyik rendszeres résztvevő (egy nagymama) csúnyán néz ránk (mindkettőnkre). Konkrétan azért nem mentem be a játszóházba a foglalkozás után, mert ők bementek. Éreztem, hogy jobb kerülni a találkozás lehetőségét is.
Amikor ma megérkeztünk, ők már ott voltak az előtérben, de mi mentünk be a terembe hamarabb, mert ők még szöszöltek valamivel. Amikor bejöttek, csináltam nekik helyett magam mellett, de inkább befúrta magát egy kisebb helyre. Mindegy. Gyermekem szokásához híven futkározott, kergetőzött egy kislánnyal. Nem feltétlenül azt csinálta, ami éppen a téma volt, inkább szaladgált, de nem bántam, mert a cél az, hogy jól érezze és kimozogja magát. Azt hiszem, egyetlen kisfiúval volt egy kisebb odacsapás, de nem durván, inkább ismerkedési céllal. Nem volt téma, anyujával lerendeztük. Aztán amikor a szaladgálós rész volt, odament a nagymamás kislányhoz, és picit toszított rajta, a kislány pedig lehuppant a fenekére. Nem esett hátra, nem ütötte be a fejét, nem esett rá semmire, csak lehuppant. Nem sírt, nem kiabált, nem nehezményezte a dolgot. A nagymama viszont rámförmedt, elkezdett kiabálni valami olyasmit, hogy Csinálj valamit a gyerekeddel... Pontosan nem tudom, de valami olyasmi volt, hogy a kislány már bezizzen, ha csak meglátja.
Valamit makogtam a korszakról, de nem emlékszem, annyira lefagytam. Gépiesen felkaptam Gergőt, és átmentem a terem másik végébe. Fogalmam sem volt, ki mit hallott, de akkor még nem is foglalkoztam vele. Aztán valaki odasúgta, hogy a nagymamával ne foglalkozzak. Akkor esett le, hogy mások is hallották. Ahogy elkezdtem róla beszélni, éreztem, hogy remeg a szám széle. Mások is jöttek, hasonlóan reagáltak, nálam meg eltörött a mécses. Iszonyúan szenvedek ettől a pofozkodástól, óriási munkám van benne, hogy kezd elmúlni, és pont akkor támadtak rám, amikor már látom az alagút végét. Ráadásul mindezt mások és a GYEREKEM előtt.
Sírva kérdeztem a foglalkozásvezetőt, hogy esetleg ne menjünk többet, de csak rázta a fejét, és mondta, hogy majd megbeszéljük. Így is történt. A végén páran maradtunk. Megnyugtattak, hogy nem olyan a gyerekem, akit nem lehetne közösségbe engedni. Pont, hogy kell, mert akkor tanulja meg, hogy' kell másokkal viselkedni. Ha csak velem van, sosem tanulja meg. Arra jutottunk, hogy a kislány nagy bajban lesz, ha óvodába kerül, mert azzal, hogy áldozatot nevelnek belőle, nem tanulja meg megvédeni magát.
Péterrel is megbeszéltem, a húgomtól is kértem tanácsot. Mindenki ugyanazt mondja.
Jövő héten is megyünk a foglakozásra, és utána is. Nagymamát és unokáját pedig jó alaposan elkerüljük, ahhoz elég nagy a terem. Még nem tudom, mit mondok, ha jövő héten folytatja. Mindenesetre azt kívánom neki, hogy ha lesz még unokája, akkor az fiú legyen. Egy igazi belevaló, vagány, falkavezér típusú kisfiú a leteszem-ottmarad kislány után. Majd akkor a én gyermekem édes kisfiúként jelenik meg az emlékeiben. (Egyébként az is.)
A mai eset helyszíne a helyi ifjúsági ház, a heti rendszeres mondókázós foglalkozás. Már a múlt héten is észrevettem, hogy az egyik rendszeres résztvevő (egy nagymama) csúnyán néz ránk (mindkettőnkre). Konkrétan azért nem mentem be a játszóházba a foglalkozás után, mert ők bementek. Éreztem, hogy jobb kerülni a találkozás lehetőségét is.
Amikor ma megérkeztünk, ők már ott voltak az előtérben, de mi mentünk be a terembe hamarabb, mert ők még szöszöltek valamivel. Amikor bejöttek, csináltam nekik helyett magam mellett, de inkább befúrta magát egy kisebb helyre. Mindegy. Gyermekem szokásához híven futkározott, kergetőzött egy kislánnyal. Nem feltétlenül azt csinálta, ami éppen a téma volt, inkább szaladgált, de nem bántam, mert a cél az, hogy jól érezze és kimozogja magát. Azt hiszem, egyetlen kisfiúval volt egy kisebb odacsapás, de nem durván, inkább ismerkedési céllal. Nem volt téma, anyujával lerendeztük. Aztán amikor a szaladgálós rész volt, odament a nagymamás kislányhoz, és picit toszított rajta, a kislány pedig lehuppant a fenekére. Nem esett hátra, nem ütötte be a fejét, nem esett rá semmire, csak lehuppant. Nem sírt, nem kiabált, nem nehezményezte a dolgot. A nagymama viszont rámförmedt, elkezdett kiabálni valami olyasmit, hogy Csinálj valamit a gyerekeddel... Pontosan nem tudom, de valami olyasmi volt, hogy a kislány már bezizzen, ha csak meglátja.
Valamit makogtam a korszakról, de nem emlékszem, annyira lefagytam. Gépiesen felkaptam Gergőt, és átmentem a terem másik végébe. Fogalmam sem volt, ki mit hallott, de akkor még nem is foglalkoztam vele. Aztán valaki odasúgta, hogy a nagymamával ne foglalkozzak. Akkor esett le, hogy mások is hallották. Ahogy elkezdtem róla beszélni, éreztem, hogy remeg a szám széle. Mások is jöttek, hasonlóan reagáltak, nálam meg eltörött a mécses. Iszonyúan szenvedek ettől a pofozkodástól, óriási munkám van benne, hogy kezd elmúlni, és pont akkor támadtak rám, amikor már látom az alagút végét. Ráadásul mindezt mások és a GYEREKEM előtt.
Sírva kérdeztem a foglalkozásvezetőt, hogy esetleg ne menjünk többet, de csak rázta a fejét, és mondta, hogy majd megbeszéljük. Így is történt. A végén páran maradtunk. Megnyugtattak, hogy nem olyan a gyerekem, akit nem lehetne közösségbe engedni. Pont, hogy kell, mert akkor tanulja meg, hogy' kell másokkal viselkedni. Ha csak velem van, sosem tanulja meg. Arra jutottunk, hogy a kislány nagy bajban lesz, ha óvodába kerül, mert azzal, hogy áldozatot nevelnek belőle, nem tanulja meg megvédeni magát.
Péterrel is megbeszéltem, a húgomtól is kértem tanácsot. Mindenki ugyanazt mondja.
Jövő héten is megyünk a foglakozásra, és utána is. Nagymamát és unokáját pedig jó alaposan elkerüljük, ahhoz elég nagy a terem. Még nem tudom, mit mondok, ha jövő héten folytatja. Mindenesetre azt kívánom neki, hogy ha lesz még unokája, akkor az fiú legyen. Egy igazi belevaló, vagány, falkavezér típusú kisfiú a leteszem-ottmarad kislány után. Majd akkor a én gyermekem édes kisfiúként jelenik meg az emlékeiben. (Egyébként az is.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése