Napok óta először ma lementünk a játszótérre. Az ablakon kinézve nem tűnt vészesnek az idő, ráadásul nem szervezett senki gyerekpörgetést, ebből arra következtettem, hogy mások is a játszóterezést választják délelőtti programnak. Feltettem főni a lencsefőzeléket (vörös lencséből, ez később érdekes lesz), Gergő felpattant a biciklire, és betámadtuk a játszóteret. Nem volt lent senki. Két dolog jutott eszembe: 1) csak nekem tűnt barátságosnak az időjárás, 2) elfelejtettek szólni a házibuliról. Hősiesen tartottuk magunkat, Gergő vadul tekert (azaz hajtotta magát, mert pedál az nincs), és fáztunk. Kegyetlenül fújt a szél. Aztán megjelentek a többiek, úgyhogy mindkét vélt okot kihúztam. Nem sokáig maradtunk, mert mindenkinek könnyezett a szeme a széltől.
Hazaérve befejeztem a lencsefőzeléket. Még lent kérdeztem a szomszéd lánytól, hogy van-e a vörös lencsével tapasztalata, ő pedig mondta, hogy vicces volt, mert nem tudta, hogy kevesebb ideig kell főzni, és egészen pürés lett. Hohó, én sem tudtam, hogy nem kell addig főzni, mint a hagyományosat. :) Nem baj, Gergő úgyis szereti a sűrű dolgokat, meg könnyebben is tudja enni, úgyhogy nem féltem. Felemeltem a fedőt, és... igen... valóban kicsit tovább főztem a kelleténél. Nyúltam a lisztért, hogy besűrítem, de Péter mondta, hogy szerinte pont jó krémlevesnek, úgyhogy inkább nekiestem a botmixerrel. Bejött. Gergő óriásadagot elpusztított belőle. Az is igaz, hogy krémlevessel ritkán lehet nála mellényúlni, mert kb. bármit megeszik, ha leturmixolom, de akkor is.
Ekkor még nevettem. Meg akkor is, amikor ugyan eszében sem volt aludni délután, de akkor még úgy nézett ki, hogy elpilled, és próbaképpen bedobtam Cserháti Zsuzsa (na, jó, ez enyhe nagyképűség tőlem, mert ahogy én előadom, magasfokú pofátlanság egy lapon említeni az eredetivel :D) Édes kisfiam dalát, mert esténként az az egyik sláger (a Mit tehetnék érted? és a Ha én rózsa volnék mellett... meg egy kis Bóbita és Thomas). Szándékosan megálltam a sor vége előtt, ő meg mosolyogva befejezte, hogy édes kisfiam. Hát, imádom. :) Különösen szereti ezt a dalt (a többit is, de ezt jobban), mert amikor valamelyik este a Mit tehetnék érted?-del kezdtem, akkor beleszólt, hogy Édes kisfiam. Megrendelte. :)
Aztán akkor már nem nevettem, amikor hiába volt álmos, nem bírt elaludni, és kezdett agresszívba átmenni. Rugdosott, lefejelt, hirtelen rámugrott, szándékosan rosszalkodott. Bevallom, párszor eltört a mécses. Nem vagyok rá büszke, de teljesen készen voltam. Jobb napokon simán veszem, amikor nem akar aludni, és kis átszervezés után teszem a dolgom, de olyan napokon, mint a mai, nem tudom könnyen venni. :(
Amikor lenyugodott, de Álommanóra hiába várt, mert az közben megunta, és valahova elment, nekiálltam átpakolni a szobájában a komódok tartalmát. Az egyikben ritkán használt miruháink (is) vannak, de máshova nem tudjuk tenni a komódot, és egy másikban is voltak. Ezeket most bezsúfoltam az egyikbe, így az agyig meg van pakolva a mi ruháinkkal, a másikat pedig kiürítettem, kihúztam az előszobába, belepakoltam az egyik kint állomásozó polcos szekrény tartalmát (cipők, csizmák, sálak, sapkák). A polcos szekrényt behúztam Gergő szobájába, és rápakoltam az ő holmiját. Végre van helye a könyveinek és a mozdonyoknak. Kezd gyerekszobához hasonlítani a birodalom. Ha a gyerekszobára kerül sor (2 hét múlva) alaposabban nekiállok, és kialakítom az alkotósarkot, de most csak annyit maceráltam vele, hogy ki tudjam cserélni a szekrényeket, mert most az előszobán van a hangsúly. Messze nem tökéletes, de amit ma tudtam, azt megtettem. Hátha jön még a héten ihlet a folytatásra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése