Hihetetlen, de Gergő már 1 hónapos. Amikor még vártuk, nehéz volt elképzelni, hogy eljön ez az idő, most meg úgy érzem, csak egy szempillantás volt. Olyan, mintha sokkal régebben lenne velünk, már nem is tudom, milyen volt nélküle. Olyan természetes, hogy itt van, mintha mindig is itt lett volna. Nagyon sokat változott, alig hasonlít a születésekor készült fényképeken virító apró csomagra. Persze, ugyanolyan szép, de valahogy mégis más. Olyan arcokat képes vágni, hogy mindenki elolvad a közelében. Mosolyog. Hatalmasat. Mutogatva az ínyét. Édes. :) Tudom, ezek még nem tudatos mosolyok, de akkor is olvadozunk, ha megajándékoz velük. Imádja az apját. A mai nyűgös, sírós, állandó éhezéses, hasfájós, bukós, sehogysejó nap végén, amikor már közeledett az időpont, amikorra Péter ígérte a hazaérkezést, Gergő hirtelen visszaváltozott angyallá. Olyan hihetetlenül ártatlanul pislogott, mintha egész nap azt gyakorolta volna a sírás helyett. :) Mindenkinek, ami jár. Péternek széles, ínymutogató mosoly, nekem a sírás és a bukás. :)
Mindamellett, hogy imádom ezt a gyereket és nem adnám vissza semmiért, az egykeségtől csak az mentheti meg, ha az alábbi feltételek közül legalább egy teljesül:
- legalább ugyanannyi kezem nő még, mint amennyi jelenleg van, és lehetőség szerint hosszabbak;
- magzat korában tanul a kis gnútól, hogy mire megszületik, teljesen el tudja látni önmagát;
- az apja/nagyanyja/valaki a nap 24 órájában rendelkezésre áll;
- elsajátítom a fényevés, az öntisztulás és a bőrön keresztüli kiválasztás módszertanát.
Ha már a listáknál tartok, frissíteném és módosítanám az eddigieket. Az egyik a tiltólista, amiről kihúzom a babavárással kapcsolatosakat (úgysem használom őket mostanában), helyettük felírom a kisbabára vonatkozóakat. Ilyenek kerülnek rá, mint pl. cici (jesszus, még leírni is borzalom!), szopi, tejcsi, tejci...
A másik a kívánságlista, ami nem alakul át teljesen, csak módosul. Hason alvás helyett csak szimplán az alvás szerepel rajta, kádban fürdés helyett csak nem kapkodós zuhanyzás. Nagyon úgy hangzik, mintha panaszkodnék, pedig nagyon nem. Sokkal jobban bírom a strapát, mint az első napokban, és annál is, ahogy azt előtte gondoltam magamról. Kemény ez az egész, de megéri az egész napos macera, ha a nap végén ínymutogatás a jutalom. :*
Nekem a kívánságlistámon sokáig szerepelt, hogy végre ne kelljen zokniban aludnom. Mert az éjszakai etetéseknél a fáradtságtól nagyon bírtam fázni, és persze elsősorban mindig a lábam hűlt mínuszosra. Úgy viszont nem tudtam visszaaludni. Így aztán zoknistul bújtam ágyba több, mint egy évig mindkét fiú születése után. :S
VálaszTörléshm... azt hittem, ezzel csak én vagyok így :D
VálaszTörlésÉn is zokniban alszom. :D
VálaszTörlésNem úgy kezdem, de az első evésnél felveszem (a takaró melegéből kibújva nagyon tud fázni), és örülök, ha az etetés és az utómunka után bebújhatok az ágyba, nem foglalkozom a zoknival. A következő evésnél már nem kell keresni. :D
:D :D Mi is zokniban alszunk, de csak azért, mert ha ringatás után pont amiatt ébred fel, mert cuppan a lábunk a padlón, akkor kivagyok... Hányszor megtörtént ez már, te jó ég!!! :D
VálaszTörlés:)))
VálaszTörlés:D, igen, ez a cuppanós agyrém is ismerős...
VálaszTörlés