Hétfőn csak éppen azt éreztem, hogy valami nagyon nincs rendben. Kedden már tudtam, hogy nagyon nincs rendben. Szerdán már elviselhetetlen volt a fájdalom, napjában többször rámtört a kétségbeesett sírás. Egyik fogam sem fájt még ennyire. Persze, ebben az is közrejátszik, hogy november közepén kellett volna megjelennem a fogorvosnál, de akkor az esküvő miatt nem jutott rá idő, azóta pedig nem jártunk arra. A dologban az a szép ugyanis, hogy az említett fogorvos Szécsényben praktizál.
Mivel esély sem volt arra, hogy a közeljövőben (néhány órán, napon belül) eljutok hozzá, más megoldás után kellet nézni. A fogorvos nálam elég bizalmi állás, így nem volt egyszerű a dolog. Ráadásul tisztában vagyok a budapesti fogászati árakkal, így még nehezebben határoztam el magam. Ismerősöktől kaptam néhány tippet, de valahogy nem éreztem a késztetést a telefonkagyló megemelésére. Végül aztán Péter adta meg a kezdőrúgást. Meglibbentette, hogy felhívja a fogorvosát egy másnapi időpont-egyeztetés céljából. Konkréttá vált a dolog, muszáj volt lépni. Alapvetően ódzkodtam attól, hogy egy vadidegen turkáljon a számban. Végső kétségbeesésem közepette eszembe jutott, hogy egy volt csoporttársam a közelben praktizál. Nem is értem, miért is nem ő volt az első gondolatom! Persze, amikor Péter hazaért, még nem volt időpontom. :) Amíg engem lefoglalt Gergő táplálása, azaz nem tudtam hatékonyan tiltakozni, Péter lebeszélt egy másnap kora esti randit Robihoz. A kora esti etetés kellős közepébe szervezte, de nem volt mit tenni.
Másnap aztán próbáltam úgy játszani az etetésekkel, hogy ne boruljon nagyon a napirend, és ne kelljen a váróban etetni, de ember tervez... Végül cumisüveggel felszerelkezve vágtunk neki a 25-30 perces sétának. Éppen elállt a napközben hulló valami, így reméltem, megússzuk szárazon. Hát, majdnem. Kb. félúton jártunk, amikor elkezdett szemerkélni, de nem volt vészes. Éppen odaértünk, amikor apró zajra kaptam fel a fejem: apró golyók kopogtak a babakocsi tetején. Klassz. Szerencsére itt volt vége a teljesítménytúrának, visszafelé már kocsival jöttünk, addigra Péter végzett a munkával.
Ja, hogy miért mentem gyalog az ítéletidőben? A Forgách utcai metrómegállónál nincs rámpa, az utasforgalom minimális, elég lutri arra számítani, hogy valaki majd segít levinni a babakocsit. Mindenképpen el kellett sétálni az Árpád-hídig, ott viszont már nem szálltam föl 1 megálló miatt. Kismamabérletem még nincs, mert ahhoz kell az igazolás, hogy kapom a gyest, és ezt még nem dobta ki a rendszer. Csak remélem, hogy mire igényelhetem, nem törlik el, ahogy tervezik. :S
A fogam erőteljes kiképzésnek lett kitéve. Azt hittem, egy töméscserével, furkálással megúszom. Sajnos, nagyobb volt a baj. Mivel nem ismerem a fogászati terminus technikusokat, Robi és az asszisztens beszélgetéséből csak a tömés szót értettem, így utólag tudtam meg, hogy gyökérkezelést kaptam. Örülök, hogy nem tudtam előre. :)
Ma már jobb, sokkal jobb. Igaz ugyan, hogy enni továbbra sem tudok, mert a fájdalom szuperérzékenységre váltott, de legalább tudok létezni, és tudom, hogy ha ez elmúlik, sokkal jobb lesz. Ha meg nem, akkor sem esem pánikba, hiszen itt van Robi. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése