Beleél

Nem ismerem őket. Sosem találkoztunk. Ők sem tudják, ki vagyok. Ugyanúgy, ahogy nekem sincs fogalmam arról, kik járnak erre azokon kívül, akiket ismerek vagy tudok róluk. Valamikor rájuk találtam kattogtatás közben. Érdekes volt, amit írtak, időről időre visszarántanak. Ők azon blogok írói, akiket rendszeresen vagy rendszertelenül olvasok. Az egyikük érdekes, izgalmas és elgondolkodtató dolgon esik át. Lombikprogramban vesz részt. Éppen a beültetésnél tart, azon megy az izgulás, hogy mennyi tapad meg, ha egyáltalán... Olvasom és észrevétlenül belefolyok. Kicsit úgy, mint a Pleasentvilleben. Beszippant a történet. Tegnapra virradóra azt álmodtam, hogy hasonló beavatkozáson vettem részt és négyesikreim születtek. Négy tökegyforma gyerek. Négy Gergő. Nem emlékszem, milyen neműek voltak, csak úgy érzem, volt köztük lány is, de az biztos, hogy megkülönböztethetetlenül egyformák voltak. Mára pedig azt álmodtam, hogy spermabankból szereztem Gergő apját (bocs, Péter... :D), és nem értettem, miért mondja mindenki, hogy Péterre hasonlít. :) Persze, mindezeket a reggeli visszaalváskor álmodom, amikor nem is igazi az alvás.

Holnapra vajon mi lesz? :)

Mindig van valami

Annyi minden kavarog fejemben, hogy nem tudom összeszedni a gondolataimat. Csapongok mindenfelé. Az elmúlt napokban többször is leültem és elkezdtem leírni, ami bennem van, de abbahagytam, visszaolvastam, kitöröltem. Azon túl, hogy olyan kusza, hogy én sem értem, mit akartam írni, még unalmas is. Tömény nyűgösködés és világfájdalom, pedig nem ezek töltik ki a napjaimat. A jó dolgok mindennaposak, és úgy megszoktam őket -mert a jóhoz könnyű hozzászokni-, hogy ha valami nem várt vagy rossz dolog történik, hajlamos vagyok befordulni.

Mára is van. Tulajdonképpen tegnap kezdődött, amikor kiderült, hogy használhatatlan a telefonom. Nem tudok hívást kezdeményezni, sms-t írni, de engem sem lehet hívni, és az sms-eket sem kapom meg. Az ügyfélszolgálat nem vette föl. Az sem, ami azonnali kapcsolást ígér, ezért értelemszerűen drágább. Ma újra megpróbáltam. Először valami tök más jelentkezett, pedig a szám jó volt. Másodjára sikerült eljutnom egy ügyintézőhöz, és egészen odáig úgy éreztem, végre sínen vagyunk, amikor jelszót kért. Hogy mit? Nem a PIN kódot, nem a netes jelszót. Akkor mit? Az kellett volna, amit regisztrációkor megadtam. Pfff... 3 éve kb. 10 perc alatt vettem meg ezt a SIM kártyát, foglalkoztam is én akkor azzal, hogy milyen jelszót adok. Van néhány tippem, de nem akartam telefonon keresztül próbálkozni, inkább bevállaltam, hogy elfelejtettem. Ezzel azt értem el, hogy nem tudott a hölgy segíteni. Be kell sétálnom személyesen valamelyik képviseletbe. A legközelebbi a Duna Plazában van. Volt egy a háztól 5 perc sétára is, de megszűnt. Nyilván. Miért is ne? Ezer más dolgom volna, mivel péntek estére vendégek érkeznek, hétvégén pedig a családom jön, a húgomék itt is alszanak, a lakás meg szalad.

Gergő nemrég elaludt. Délelőtt még nyűgösködött, de ahogy megérkezett az eső, ebéd után beájult. Érzékeny az időjárásra, ahogy én. Úgy éreztem, szétmegy a fejem. Lehet, neki is, csak még nem tudja mondani. Alszik. Most kellene tenni-venni, de le vagyok lassulva. Hülye időjárás...

Ezt a történetet és a hozzá tartozó videót pedig tegnap kaptam, azaz megosztotta egy ismerősöm facebookon. Három gondolatot hoz ki belőlem, az egyik következik a másikból. Az első az, hogy mennyire képtelen lennék rá, nem kizárólag a videón szereplő dolgokra, hanem az egészre általában. Ettől rossz érzésem van, mert milyen ember az olyan, aki így gondolkodik. Ezen elmélázok kicsit, aztán gyorsan megnyugtatom magam, hogy nem is kell ilyesmit véghezvinnem. Ekkor jön a harmadik gondolat, a hála amiatt, hogy nem is kell ilyesmit tennem. Hatalmas sóhaj. Hajlamosak vagyunk elfelejteni, milyen jó is nekünk, csak azért, mert nem minden olyan, ahogy azt elképzeltük, pedig attól, hogy nem olyan, még lehet jó. Sőt...

Betemetve

Rájöttem, másnál miért van rend és tisztaság, nálunk pedig miért nincs. 3 feltételnek kell teljesülnie és/vagy jelleggel, hogy ne temessen maga alá a házimunka: 1) nincs gyerek (vagy már nagy), 2) valaki vigyáz a gyerekre, 3) valaki más takarít. Mindhárom feltételtől baromi messze vagyok, az első kettőt nem is bánom. Ami pedig a harmadikat illeti... családom férfitagjaira nem számíthatok. Az egyikre a kora miatt, a másikra alapbeállítottság miatt. Idegent nem hívok. Több szempontból sem. Anyut sem. Több szempontból sem. :)

Marad az, hogy lopott 10-20 perc alatt masszírozok valamit a lakáson. Néha elég, de legtöbbször nem. Mit csinálok rosszul? Miért nem tudom összehangolni a dolgokat? Persze, most is takaríthatnék meg pakolhatnék siránkozás helyett, de néha le kell ülni.

Mennyi időnek kell eltelnie, mennyi idősnek kell lennie Gergőnek, hogy megint azt érezzem, van időm a lakást puceválni?

Az a baj, hogy nagyon sok olyan dolog van, amibe bele sem kezdek, ha nem tudom, hogy több órám van rá. Dobozokat kellene átnézni, de ha kipakolom, vissza is kellene tenni a cuccokat vagy mindjárt a helyére (előbb helyet kellene csinálni), egyik sem olyan dolog, amit eldobok, ha Gergő ébred. Nem tudok úgy élni, hogy félig kipakolt dobozok között kell szlalomozni. Így aztán minden marad ott, ahol átmenetileg helyet találtunk neki. Ez így nem jó. Nagyon nem, de nem tudom, hogy kellene... Kíváncsi vagyok, más hogy csinálja...

Amikor minden borul

Elkiabáltam, hogy van szép napirend. Még meg sem száradt a virtuális tinta a bejegyzésen, amikor megbomlott a motívum. A tegnapi nap elég őrültre sikerült (babaúszásos nyílt napom voltunk meg bevásárolni), mégis rendezettebb volt a mainál. Szívesen fognám az időjárásra, a fognövesztésre, fejlődési ugrásra (ha egyáltalán van most ilyen), bármire, csak ne arra, hogy vége a jó világnak. Az a helyzet, hogy B-A. Gergő nevű kiskorú minden percet elvesztegetettnek érez, amit alvással tölt, ezért igyekszik minimalizálni azt. Nem tudom, neki jó-e, de akkor ő az egyetlen.

Tegnap este a szokásos módon történt minden: játék, fürdés, evés, alvás. Annyi időt kaptunk, hogy megnézzük Erin Bronkovich történetét, elmélázzunk rajta (régen láttam már), és már emelkedtem a kanapéról, hogy bevegyem magam a fürdőszobába, amikor bejelzett a bébiőr. Éjfélkor. Pfff... Vártunk egy kicsit, hátha csak felriadt, de visszaalszik (nem ritka), és amikor nyilvánvaló volt, hogy risza van, először Péter ment be felmérni a terepet. Ha csak nyugtatás kell, marad, ha viszont éhezés van, megyek. Az utóbbi volt. Nyilván. Úgy evett Gergő, mintha nem is tudom, mikor kapott volna utoljára. Gondoltam, ezzel sokáig kihúzza. Gyorsan befejeztem a megkezdett mozdulatot: lezuhanyoztam, és azzal a tudattal hajtottam párnára fejem, hogy most aztán alaposan kialszom magam. Aha.... Nem sokkal 6 óra után ébredtem a bébiőrre. Ahhoz képest ez korai, hogy Gergő máskor sokkal korábban alszik el és alig kel korábban. A szokástól eltérően a reggeli két része között nem költöztünk át a nagyágyba, maradtuk a gyerekszoba ágyán (nem a kiságy :D). Abban bíztam, Gergő visszaalszik, ahogy szokott, és akkor én is. Így is történt. Nem tudom, mennyit aludhattunk, de valamikor 9.30 és 45 között ébredtem. Ez nagyjából normális, mert amikor egy órával korábban ébred Gergő, akkor annyival korábban kelünk a visszaalvás után. Itt még azt gondoltam, jó lesz a nap, csak be kell hozni a csúszást. Gondolom, mondanom sem kell, hogy nem sikerült.

A tízórai első fele után jött a risza. Ez normális, így szoktuk, ilyenkor (is) játszunk. A második fele után viszont a bealvás szokott jönni, ma viszont ekkor is risza volt. Bármit csináltam, csak a risza ment. Játék, bohóckodás, minden volt, aztán eljött az ebéd ideje. Szemmel láthatóan tetszett neki a menü, de csak immel-ámmal fogyasztott. Kapott utána inni, gondoltam, majd akkor bealszik. Nem így lett. Pelenkacsere és némi pihenő után újabb próbálkozás evésügyileg. Mérsékelt fogyasztás, ivás, risza, majd 16.30 körül végre bealudt. Gondoltam, eljött az én időm, némi pihenés után felsöprök (a porszívót nem szereti, csak akkor, ha valaki van vele közben; amikor alszik, eszembe sem jut bekapcsolni), feltörlök, pakolgatok. Alig 1 óra múlva ébredt, gyakorlatilag semmit sem haladtam, alig jutottam túl a pihenés és ebédelés részen.

Persze, minderre ketten voltunk itthon, nem egyedül kellett helytállnom, mégis kikészített, hogy nem tudom, mi van, és megrémültem attól, hogy Péter este elmegy szülinapra, én meg egyedül maradok és nem tudom, óhajt-e Gergő aludni. Péter tervezett indulása a fürdetés kezdete előtt volt, meglibbentette, hogy hagyjuk ki a fürdetést, esetleg kezdjük korábban. Az előbbiről szó sem lehet, az utóbbi problémás, mert redőny hiányában nehéz korábban altatni Gergőt (túl világos van), viszont fürdés után az következik, nem is hozom már ki a szobájából. Feszült voltam és mérges, amiért ezt az egyébként is rettenetes napot így kell lezárni, és azért is, hogy ez csak engem érdekel. Muszáj volt valamit kitalálni, mert Gergőnek fürdeni kell. Végül mindketten engedtünk: javasoltam egy korábbi fürdetést, ami ugyan később volt Péter tervezett időpontjánál, de korábban a szokásos fürdetésnél, így bevállaltam egy hosszú altatást. Annyi volt csak a kérésem, hogy nagykádas legyen. Tegnap voltunk a babaúszásos nyílt napon, ott azt kaptuk házi feladatként, hogy szoktassuk Gergőt a nagyobb és hűvösebb vízhez. Szoktatásról szó sem volt. Az első pillanattól kezdve imádta. Ugyan búvárreflex már nincs, de ez nem is baj. A gyógytornász azt mondta, el kell felejtenie, mire úszni visszük, úgyhogy így van jól.

Nem volt egyszerű a nap, de végül sikerült szépen lezárni a nagykádas fürdéssel. Az altatás hosszabb volt ugyan a szokásosnál, de nem volt különösen macerás. Volt már rosszabb is. Minden rendben van, csak néha megijedünk. Elkényeztetett minket Gergő, ezért megijedünk, ha szokatlan dolog történik. Jobb, ha hozzászokunk. :)

A lift rejtélye

Reggel a ház levelezőlistáján figyelt a levél a közös képviselőtől. Az állt benne, hogy neki sikerült a gyártócég hibabejelentő számán elérni egy diszpécsert (nekünk két napon keresztül nem sikerült...), a szervizes pasi jelentkezni fog, amint tud érdemi információval szolgálni. Nagyon úgy hangzott, hogy ma is gyalog kell lecipelnem Gergőt és a babakocsit, ha ki akarunk mozdulni a lakásból. Így is lett. Kaptam egy fülest, miszerint van egy jó zöldséges a környéken. Felkerekedtünk, hát, hogy beszerezzünk néhány szép barackot Gergő ebédjéhez.

Ma másik módszerhez folyamodtam. Azt választottam, hogy földöcögtettem a babakocsit Gergővel együtt a kilencedik emeletre, át a tetőn a B lépcsőházba, le a lifttel, ki a szabadba. Itt találkoztam a takarítóval, majd miután megtárgyaltuk, mekkora szívás ez a meleg meg a liftnélküliség, abban maradtunk, hogy szóljak neki, ha visszaértünk, segít a cipekedésben. Ha nem találkoztunk volna, külön ezért nem hívtam volna föl, de éppen szembejött. Együtt fellifteztünk a B lépcsőház kilencedik emeletére, átsétáltunk a tetőn, be a mi lépcsőházunkba, majd segített lecipelni a babakocsit a hatodik emeletre. Nagy segítség volt, sok időt és energiát megspórolt nekem.

Búcsúzásképpen beszélgettünk még a liftről. Kiderült, ő többet tud, mert találkozott a szerelőkkel, ő engedte be őket múlt héten. Nem lettem boldogabb attól, amit hallottam. Az van, hogy -ahogy ő tudja-, a szerelő azon nyomban ki tudta volna cserélni a motort, és már régen boldogan használhatnánk a meggyógyított liftet, de mivel még garanciális, nem nyúlhat bele, a gyártóval kell egyeztetni (vagy mi). Pfff... Nagyobb a baj, mint hittem. Ebben az évben már nem lesz lift, ha ilyen sebesen haladnak a dolgok. Marad a cipekedés, az izzadás és a puffogás. :S

Pénteki kiegészítés: délelőtt összefutottunk a szerelőkkel a kilencedik emeleten. Érdeklődésünkre azt a választ kaptuk tőlük, hogy reményeik szerint ma lesz lift. Délután jöttünk haza, lift és szerelők sehol, viszont a kilencedik emeleten eltűnt az értesítés a liftajtóról (ami arról tájékoztat, hogy nem tudják, mikor lesz készen, és addig a B lépcsőház liftjét használjuk, türelmet kérnek meg minden...). :S

Lifttelenül

A ház 2,5 éves fennállása óta többször volt már probléma a lifttel. A hibaelhárítás eddig nem volt több némi masszírozásnál, ami valószínűleg tetszett a liftnek, de a mélyen megbújó hibákat nem orvosolta. Nagyjából 1 hónapja jelentettük be, hogy nyikorog a lift. Lehetett tőle létezni (akkor még), de nyilvánvaló volt, hogy valami nem volt kerek. Nem történt semmi. A zaj egyre hangosabbá vált, a nappaliban ülve (ez a lakás legtávolabbi része a lifttől) simán tudtam, mikor jönnek-mennek a szomszédok. Csütörtökön nagyon bedurvult. Nyikorgott, köhögött. Péter fogalmazta meg jól, amikor ahhoz hasonlította a hangot, mintha egy fém öltözőszekrényt húznának valami kövön. Borzalmas volt. Amikor a bébiőr bejelzett a hangra (szerencsére Gergő nem ébredt föl), Péter felhívta az illetékest és kikapcsoltatta a liftet. Nem kockáztattuk, hogy felébreszti a házban lakó gyerekeket, különösen Gergőt. Azt gondoltuk, másnap jönnek, megnézik, orvosolják a problémát és mindenki boldog lesz. Na, persze... túl szép lett volna.

Másnap találtunk egy A4-es lapra nyomtatott értesítőt a liftajtón, miszerint a hiba komolysága miatt a karbantartó nem tudja megmondani, meddig tart a javítás. Klassz. Puffogva lecűgöltük a nyaralás cuccait a hatodik emeletről, és lélekben készültünk ugyanerre visszafelé. Azt gondoltuk, ha pénteken nem sikerült megoldani, valószínűleg rápihennek egyet hétvégén, ezért vasárnap este még tuti nem lesz lift, de hétfőn jól ráfekszenek és minden szép lesz meg jó. Hm...

A közös képviselő vagy a gondok (vagy a kettő együtt) úgy tekintette a problémát megoldottnak, hogy kinyitotta a B lépcsőház tetőkijáratát, így azon keresztül elérhettük azt a liftet, így csak 3 emeletet kell lépcsőzni, amennyiben ezt a variációt választjuk. Péter elintézte, hogy a kulcshoz tartozó buzogányszerű cuccal (ami a kapukat nyitja), bejussunk a B lépcsőházba és onnan a garázsba. Nem volt egyszerű, többször kellett szólni, ugyanis először nem engedte őt be a rendszer. Az utolsó fordulónál azt a módszert választottuk, hogy én lesétáltam 6 emeletet, Péter pedig felcipelte a babakocsit Gergővel együtt a kilencedik emeletre, ott a tetőn keresztül át a B lépcsőházba, le a lifttel, be a garázsba. Itt akadt el. Nem nyílt a garázsajtó. Visszafordult, át a lépcsőházon, ki az utcára, be a mi kapunkon, be a garázsba. Mindeközben én a garázsban vártam rájuk és már mindenfélét vizionáltam, ahogy ilyenkor szoktam. :S

Természetesen vasárnap nem volt lift, ahogy azt vártuk. Azt viszont nem vártuk, hogy hétfőn sem lesz. Morogtam ugyan, de elfogadtam (inkább beletörődtem), hogy nem megyünk sétálni, bármilyen szép is az idő. Majd kedden. Ahogy mi azt elképzeltük... Reménykedve mentem ki a lifthez, nyomtam a hívógombot. Semmi. Pfff... Grrrr... Muszáj volt kimozdulni a lakásból, többek között azért, mert elfogyott az alma, ami mostanában Gergő ebédjének szerves része, illetve szerettem volna venni néhány csengő barackot, mert ki akartam próbálni, házi kutyulmányként is akkora szerelem-e, mint bébiétel formájában. Ha valaki akkoriban arrafelé járt volna (szerencsére nem tette), a következő jelenetnek lehetett volna szem- és fültanúja: egy darab punnyadt nőnemű lény szaladgál a félemeletek/emeletek között, hol egy hordozót (benne egy darab kiskorúval), hol egy babakocsialjat cipelve, néhány emelet megtétele után erősen fújtatva. Mindezt csillogó homlokkal. Jó volt. :S A földszintre érve próbáltam a hordozót az aljra rögzíteni, de mivel nem volt rendes világítás, nem láttam pontosan, mit csinálok. Folyt rólam a víz, szentségeltem (igen, a gyerek füle hallatára...), majd feladtam, és inkább kimentem az előtérbe, hátha ott jobbak a fényviszonyok. Az is a történethez tartozik, hogy a lépcsőházból ki- és bejutáshoz minden esetben kettő darab ajtón kell keresztülenni magam. Tűzvédelmi szempontból ezek az ajtók baromi nehezen nyílnak és azonnal húzza vissza őket egy szerkezet, tehát amellett, hogy a babakocsit áttolom rajta, erősen tartani kell, nehogy becsukódjon, különben csúnyán visszapattanunk és kezdhetem az egészet elölről. Éppen két ilyen ajtón préseltem át magunkat, amikor a kapun éppen bejött két szomszéd ugrott, hogy segítsen. Kedvesek voltak, de ez már tényleg smafu volt a 6 emelet után. Az előtérben aztán újra megpróbáltam feltenni a hordozót, amikor rájöttem, hogy azért sem sikerült a lépcsőházban feltenni, mert fordítva próbáltam. Mire végre elindultunk, tacsakosra izzadtam és elfáradtam. Sétálunk vazze...

Visszafelé azt a módszert választottam, hogy bementem a B lépcsőházba, lifttel föl a kilencedik emeletre, át a tetőn, le 3 emeletet. Ez sem volt éppen leányálom. Ezúton szeretném megkérdezni az építtetőt vagy a tervezőt (vagy mittudoménkit), mégis hogy álmodta meg a normálisnál másfélszer magasabb lépcsőfokot a tetőkijárathoz? Miután bepréseltem a babakocsit a -szintén nehezen nyíló és gyorsan záródó- ajtón, szinte átmenet nélkül jött ez a lépcsőfok. Őrült egy ötlet!

A visszautat az is nehezítette, hogy vettem néhány dolgot a kistescoban, így kezdetben három részletben szállítottam a cuccokat, majd először egyik kezemben a szatyorral, másikban a hordozó+Gergő kombóval, utána az aljjal tettem meg a távot. Mire leértem a hatodik emeletre, Gergő bealudt és ráhúzott 1 órát lakáson belül. Legalább neki tetszett a buli. :)

Még ma sincs lift. Már készülök lélekben a túrához, mert sétálni muszáj. Gergőnek szüksége van rá. Remélem, már nem szívatnak minket sokáig...!

"A Balaton ez itt vagy nem?"

Ha nem velünk történt volna, hanem valaki úgy meséli, el sem hiszem, hogy igaz. A pénteki napunkról van szó. Aznap indultunk életünk első közös családi nyaralására. Délután 2-től lehetett elfoglalni a szállást, úgy terveztük, hogy Péter elcsúsztatja a túlórákat, és dél körül indulunk. Túl szép lett volna...

Péter a hét elején jelezte a közvetlen főnökének, hogy pénteken elcsúsztatja a túlórákat. Ilyen ügyekben egyébként nem vele, hanem az amerikai nagyfőnökkel kell egyeztetni, vele viszont korábban abban maradtak, hogy ha megvan a heti óraszám, akkor azt -bizonyos határokon belül- úgy tologatja, ahogy neki jó. Eljött a péntek dél és Péter írt a céges cseten a csajnak, hogy ő akkor lelép és jó hétvégét mindenkinek. A csaj kiakadt, hogy mégis hogy képzeli, hogy délben lelép, mert az milyen sok idő. Leordította a hajat a fejéről és közölte, hogy írásban akarja látni, hogy az amerikai elengedte. Pff... Kezdődött a menet. Az, hogy Péter írt az amerikainak (nem volt fönt a cseten, ezáltal nem volt bejelentkezve a céges hálózatra, meg kellett várni, amíg megteszi), ő elolvasta és kicsit cirádásabban ugyan, de azt válaszolta, hogy tőle akkor csúsztatja Péter a túlórákat, amikor akarja, 3 órát vett el a nyaralásunkból. Közben szépen komótosan összepakoltam ugyan a cuccainkat, de akkor kezdődött a lecuccolás a hatodik emeletről, amikor Péter végre elengedhette a gépet. Újabb másfél óra ment el azzal, hogy először gyalog fel a kilencedikre, át a B lépcsőházba, le a földszintre lifttel, ki az utcára, be a lépcsőházunkba, onnan a garázsba, majd ugyanez visszafelé. A lift egy külön bejegyzés témája, már készül.

Egy tankolás és két Gergő etetés beiktatása után végül kevéssel este 9 után landoltunk a szálláson. Szerencsére az előtérben hagyhattuk a babakocsi alját, mert sehogy sem tudtuk volna felcipelni a másodikra. A szobában őrült meleg fogadott minket. Volt ugyan légkondi, de nem akartuk bekapcsolni, nehogy Gergő megfázzon. Ezt a véleményünket tartottuk is... kb. 10 percig. Olyan szinten folyt rólunk a víz, hogy aludni sem tudtunk volna. Elszántan nyomkodtuk a gombokat a távirányítóján, de nem akarta az igazságot. Itt kezdte az agyam feladni a harcot a pénteki történésekkel. Péter lement a recepcióra megkérdezni, mit csinálunk rosszul. Azt a választ kapta, hogy a légkondi csak csukott ajtó mellett működik. Becsuktunk mindent. Semmi. Ekkor felhívtuk a tulajdonost, aki azt a tippet adta, hogy nézzük meg a légkondi bekapcsológombját. Nem a távirányítón, hanem a szerkezeten. Lehet, hogy az előző lakók kikapcsolták. Pfff...

Ezután gyorsan előszedtem, ami az estéhez szükséges, Péter kinyitotta a kiságyat (ezúton is nagyon szépen köszönjük :*) és kezdődhetett a fürdetés. Na, ez még érdekes volt. Mivel nem volt kád, csak zuhanytálca, mi pedig nem vittük a kiskádat, mert nem fért be, más módszerhez kellett folyamodni: Péter beállt a zuhany alá, a kezébe adtam Gergőt, bekentem fürdetővel (Gergőt), majd lezuhanyoztam róla. Úszott az egész fürdőszoba, de nem érdekelt. :) Szerencsére Gergőt egyáltalán nem zavarta, hogy teljesen idegen helyen hajtja álomra a fejét. A szokásos módon beájult vacsora után és reggelig úgy is maradt. :)

Persze, hogy jól aludt, hiszen neki volt a legjobb helye. :) Nem tudom, melyikünk ágya volt a rosszabb, de szerintem az enyém, mert nem elég, hogy rettenetesen kényelmetlen volt, még borzalmasan nyikorgott is. Igyekeztem mozdulatlanul aludni, nehogy felébresszem Gergőt, bár szerintem engem jobban zavart, mint őt. :)

Ettől függetlenül szuper volt az egész. Meg aztán ne nyafogjon az, aki rendkívül akciósan, ráadásul kuponnal nyaral. Nyilván nem ez volt a legjobb szállás Siófokon, de jó volt ez. Másnap felfedeztük a környéket: a dm-ben vettünk pelenkát meg bébiételt, a McDonald'sban kávézni akartunk, de nem volt McCafé, sétáltunk, kimentünk a szabadstrandra, kaptam papucsot, este elmentünk vacsorázni. Nyaraltunk, na. :)

Gergő előtt ismét megemelem a kalapom, mert az egészet minimális nyígással csinálta végig, azt is csak az étteremben tette, mert meleg volt, ő meg elfáradt.

Lángost ugyan nem ettem, pedig nagyon készültem rá, de valahogy nem jött szembe. Majd legközelebb. Már tudjuk, hogy Gergővel már lehet nyaralni. :)

Napirend 5 hónap elteltével

Kezdetben nem volt napirend, akkor evett Gergő, amikor akart, a köztes időben aludt, minimálisat volt ébren. Már tudjuk, hogy evés szempontjából ez nem volt jó, de most nem erről szeretnék írni, sokkal inkább azt szeretném megörökíteni, hogy alakult a napirend az elmúlt 5 hónapban.

Amikor lefogyott, a kórházban azt az ukázt kaptuk, hogy szigorúan háromóránként ennie kell. Azt hiszem, túlzás nélkül állíthatom, hogy ez volt a legnehezebb időszak, mióta Gergő velünk van. Éjjel-nappal háromóránként etetni embertpróbáló feladat volt, de Gergőért bármit. :*

Amikor elkezdett szépen hízni, a védőnővel konzultálva úgy döntöttünk, az éjjel 11 óra utáni éjszakai evések miatt nem ébresztjük. Ha ébred és kéri, akkor kap, de egyébként hagyjuk aludni. Nem kérte. :) Már nem tudom, mikor volt az, hogy a fürdés utáni evés volt az utolsó aznap, de egy jó ideje már 11-kor sem ébresztjük. Ha kel, akkor természetesen kap enni, de szerintem egy kezemen meg tudom számolni, hányszor volt ilyen. Általában az van, hogy fürdés után teletömi a bendőjét és alszik reggelig, azaz hajnalig. Ez a vacsora lehet rövid vagy hosszú, attól függ, mennyit evett napközben.

Pár napja vettem észre, hogy a napközbeni alvásoknak szép mintája van. Előtte is aludt valamennyit, időnként nem is keveset, de általában a karomban abszolválta, úgyhogy nem ér. Nem erőltettem rá semmit, akkor aludt, amikor akart, próbáltam alkalmazkodni hozzá. Nem nagyon ment. Volt olyan nap, amikor még felöltözni sem volt időm, de nem tudtam, mit kellene tennem. Aztán Húsvétkor hazamentünk anyuékhoz pár napra. Éviék is ott voltam, így mindenki a saját gyerekével aludt a szobában (kivéve anyuékat). Napközben a nappaliban etettem Gergőt, mert ott volt kényelmes a fotel, de fürdetés után már nem szoktam kivinni a szobából, így bent kellett találni valami megoldást. Először az ágy szélén ülve próbálkoztam, de nagyon kényelmetlen volt. Néhány próbálkozás után kiakadt a hátam. Gondoltam egyet és magam mellé fektettem Gergőt és úgy etettem, mint a kezdet kezdetén. Könnyebb és kényelmesebb volt, ráadásul nem izzadtunk össze. Nem tudom, miért hanyagoltam ezt a módszert. Evés után Gergő kellemesen beájult, könnyedén át lehetett tenni a kiságyba. Azóta néhány kivételtől eltekintve így eszik, szépen be is alszik, amikor kell. Napközben is. :) Ennek tükrében a következőképpen alakul a napirend:

5-6 óra között ébredés. Mondanám, hogy reggel, de ez nálam még nagyon komolyan hajnal. Pelenkacsere, a reggeli egyik felének elfogyasztása, majd bandázás a nagyágyban.

6-7 óra között a reggeli második felének elfogyasztása a nagyágyban, utána bealvás (én is :D).

9 óra körül ébredés. Kezdődik a nap, ilyenkor még Péter is itthon van. Kávézás, Gergő részéről aktívkodás.

10-12 óra között tízórai két részletben, utána bealvás (én nem). Ilyenkor 1-1,5 órát alszik, én ebédelek, mosok, takarítok, vagy amit éppen kell.

14 óra körül ebéd, ez újabban valamilyen gyümölcs, mert elkezdődött a hozzátáplálás. Eddigi eredmény: alma semleges, őszibarack pozitív, sütőtök pozitív, meggy negatív (almával keverve semleges).

Ebéd után játék és séta, ha az idő engedi (ma pl. nem voltunk, mert elromlott a lift, és a fene cipeli a babakocsit Gergőstől 6 emeletet le meg fel). Közben kisebb-nagyobb evések. Nem számolom és nem mérem. Annyit és akkor eszik, amikor kér.

16 óra körül bealvás az evésbe, ez mostanában jó hosszúra sikerül, ma pl. 2,5 óra volt. Lehet, másnak ez nem hosszú, de nekem az. :)

Az esti fürdetésig ismét kisebb-nagyobb evések, közben játék, móka.

19 óra körül hazaér Péter, ő is beszáll a mókába, én előkészülök a fürdetéshez, szétnézek vacsoraügyben.

20-21 óra körül fürdetés. Nincs értelme korábban kezdeni, amíg világos van, nem alszik el Gergő, csak szenvedünk. Ő is, mi is. Fürdés után bealvás a vacsorába, ez 22 óra körül történik. A vacsora hossza változó, a napi fogyasztástól függ. Ájulásig eszik magát, könnyen berakható a kiságyba. Ha nem történik semmi extrém, reggelig... azaz hajnalig ott is marad.

Még meg kell szoknom, hogy kétszer is van viszonylag sok időm egyhuzamban, bátran bele lehet kezdeni nagyobb dolgokba. Eddig nem mertem, mert nem tudtam, mennyi időm van. Na, majd most. :)

Nyilván nem ilyen szép szabályos minden nap, ha jönnek hozzánk vagy mi megyünk, eltolódnak az időpontok erre-arra, de nagyjából sikerül tartani, nem is nehéz. Gergő szól, amikor éhes, nekem csak azt kell eldönteni, mit kapjon és hogyan. A többi adja magát. Jó ez. Szeretjük. Remélem, így lesz még egy darabig...

Eseménydús hétvége

Sűrűre sikerült az idei pünkösdi hosszúhétvége, és ez így van jól. Ha nagyon akarom, mondhatnám, hogy már pénteken elkezdődött, hiszen Péter aznap itthonról dolgozott és elég laza napja volt. Nem azt mondom, hogy nem dolgozott, mert nagyon is, de nem volt a géphez kötözve. Reggel megejtettük az ortopédia kontrollt és a gyógytornász meglátogatását, aztán húztunk haza. Fejben készültem a hétvégére, rendeztem a gondolatokat, hogy mihez mi kell és mikorra.

Szombaton volt az egyetlen nap, amikor nem hozzánk jöttek, hanem mi mentünk. Mostanában egyre gyakrabban kimozdulunk Gergővel, teszteljük, figyeljük, hogy reagál, feszegetjük a korlátokat. Persze, mindezt úgy, hogy nem kínozzuk, nem cipeljük magunkkal, ha nagyon nem akarja, és azonnal távozunk, ha látjuk, hogy valami nem kerek (pl. a múlt heti lagzi).

Nem keltünk korán. Azaz Gergő minden reggel tesz egy erőtlen kísérletet a nap korai elkezdésére, de könnyen rábeszélhető a visszaalvásra. (Az új napirend megérdemel egy saját bejegyzést.) Nem sokkal 10 óra előtt ébredtünk családilag, alaposan bele kellett húzni, hogy elkészüljünk és időben elinduljunk. Csodák csodájára ez meg is történt, és ugyan belekalkuláltunk az útba egy ebédet, mégis csúsztunk, mert Gergő is megéhezett, ahhoz viszont meg kellett állni. Mókás lett volna úgy etetni Gergőt, hogy közben be van kötve a hordozóba. :) A külső szemlélőnek biztosan az lett volna, nekem kevésbé... Szóval, jól elkéstünk, ezúton is bocsánatot kérek, de aki minket ismer, tudja, hogy az is nagy szó, ha ugyanabban a napszakban érkezünk mostanában, amikorra megbeszéltük. :) Helyes településeken mentünk keresztül, és az is nagyon tetszetős, ahova készültünk. Csend, béke és nyugalom. Minden, ami itt nem adott. (Néhány hete beindult az élet a Hajógyári szigeten, nemsokára itt a Sziget, minden van itt esténként, csak nem csend. :S) Ezúton is bocsánat (ezért is), hogy nem voltunk tisztelettudó vendégek: Gergő telerakta a pelenkát, Péter elkapta az xbox-ot, én nem tudtam kommunikálni, csak makogtam. A végén még a használt pelenkát is az ajtó előtt hagytam, pedig előtte még eszemben volt...

Vasárnap a szokásos módon indult a reggel, aztán beraktam a kenyérsütőgépbe a pizzagolyó tésztájának hozzávalóit, ugyanis délre érkezett Péter egyik kollégája, aki ráizgult a pizzagolyóra, amikor Péter közzétette a facebook-on, hogy az milyen finom. Megszerveztük, jött, nekem sem volt ellenemre, hogy ez legyen az ebéd. :) Délután aztán sütöttem egy újabb adag pizzagolyót, ha már lendületben voltam, mert Péter húgáék jöttek hozzánk. Nem mondom, hogy kevés pizzagolyót ettünk, de még mindig nincs elegünk belőle. :)

Tegnap nagyon hasonlóan indult a nap, csak annyi volt a különbség, hogy a pizzagolyó helyett a grillezni kívánt cuccokat szeleteltem, fűszereztem. Szerencsére az idő kegyes volt hozzánk, talán túl kegyes is. Nem is tudom, mikor volt utoljára olyan hétvége, amikor egyik nap sem esett az eső. A nap végére kellemesen elfáradtunk, senkit sem kellett különösebben ringatni, Gergő is bonyodalom nélkül bekómált és úgy is maradt reggelig (azaz hajnalig, ez is majd a napirendes bejegyzésben).

Szinte fizikai fájdalmat okozott mindenkinek, hogy eljött az első munkanap és Péternek az irodában kell töltenie a napot. Egy ismerős lány viccesen megjegyezte, hogy kiteregette a ruhákat és mindenki reszkessen. A szárító halálugrása óta minden ilyesmit komolyan veszünk, nem merjük megtenni, hogy ne, így munkába indulás előtt Péter behozta az erkélyről a grill elektromos részét, a többit fedél alá húzta (nem mindenhol van az erkély fölött másik erkély, nem egyformák a lakások, de még az emeletek sem). Utólag kiderült, hogy jól tette. Kora délután megérkezett a vihar. Először csak fújt a szél és esett az eső. Gyorsan becsuktam az erkélyajtókat, azokat is, amik csak bukóra voltak kinyitva. Hamar kiderült, hogy jól tettem. Jégeső kopogott az erkély járólapján, a szél oda is befújta az esőt és a jeget, ahova csak nagyon ritkán. Ijesztő volt, csak néztem, és arra gondoltam, milyen jó, hogy nem hétvégén érkezett.

Ha lehet, a mostani hétvége is ilyen legyen, mert megtámadjuk a Balatont. Ha nem is a mártózás az elsődleges cél (nekem még az utolsó sem, egyáltalán nem szerepel a listámon), azért jó lenne egy kis napsütés.

Nyilvános

Múlt héten volt egy riport a nyilvános szoptatásról. H-S Kata hivatásos celeb és BG riporter is elmondta a véleményét a témával kapcsolatban. Alaposan felbosszantottak.

Az előbbi kifejtette, mennyire irritálja (már nem tudom, pontosan mely szót használta), ha egy nő nyilvánosan szoptat. Talán azt mondta, megbotránkoztatja, de nem vagyok benne biztos. Elmesélte, hogy egyszer távozott egy étteremből, mert egy nő nem átallotta megszoptatni éhes gyermekét. Erre csak azt tudom mondani, hogy az ő baja, ha képes ezzel elrontani a saját estéjét, szórakozását. Mi a fenének kell ennyire foglalkozni másokkal? Persze, nyilvánvalóan vannak olyan dolgok, amik nem a nyílt színre valók, hanem határozottan a négy fal közé, de szerintem ez nem feltétlenül az a kategória. Igenis vannak olyan szituációk, esetek, amikor nem lehet másképp csinálni. Vegyük például azt az esetet, amikor Gergő már nagyon éhes volt, én meg próbáltam bejutni a Westend baba-mama szobájába, végül a tetőteraszon etettem meg. Hú, az erkölcstelen mindenemet! Ha a fent említett nőszemély meglátott volna, bizonyára üveghangon visított volna anélkül, hogy tudta volna, előtte mennyit álltam a sorban és mennyit köröztem a tetőteraszon, amíg azt a padot kiválasztottam, amit a legeldugottabbnak ítéltem. Visszatérve az éttermes sztorihoz kevéssé tudom elképzelni, hogy a felháborodást kiváltó nő az étterem kellős közepén kezdett bele a szoptatásba, alaposan kiválasztva azt a helyet, ahol a legjobb a megvilágítás. Sokkal inkább úgy történhetett, hogy az egyik oldalsó asztalnál történt mindez, és csak az vette észre, aki nagyon akarta. Itt megjegyzem, szombaton én is az étteremben etettem meg Gergőt, ugyanis éppen befejeztük az evést és indultunk volna, hogy ne késsünk el, amikor a fiatalember egyértelművé tette étkezési szándékát. Nem volt mit tenni, elfordítottam a széket az étterem üres része felé, és a jelenlévőknek a hátamat mutogatva megetettem a gyerekemet. Egyetlen rosszalló pillantást vagy megjegyzést nem tapasztaltam. Ha lett volna, arra is magasról tettem volna, mert egyrészt úgysem látom őket többet, másrészt a gyerekem fontosabb néhány pampogónál.

A másik hölgy azt mondta, ő nem tudna nyilvános helyen szoptatni, mert az túl intim, viszont hosszasan ecsetelte, hogy szokott táplálkozni a csemetéje. Konkrétan elmondta, mit és hogyan csinál a gyermek. Ezzel az erővel már meg is mutathatta volna.

Jelezném egyébként, hogy lehet úgy szoptatni nyilvánosan, hogy abból a felületes szemlélődő csak annyit vesz észre, hogy egy anya a karjában tartja a gyerekét. Azon én is ki tudok akadni, ha a villamoson utazva találkozom szoptató nőkkel, az már tényleg igénytelenség, de általában nekik ez a legkisebb bajuk. Ha meg lehet oldani, hogy valamennyire elvonulva megetessem a gyerekem, akkor megteszem. Legutóbb a fodrásznál tettem mindezt. Amikor elkezdtem, még csak hárman voltunk (plusz Gergő): a fodrász, a lány, akinek a haját éppen csinálta és én, aki kicsit korábban érkeztem. Mire befejeztem, benépesült a fodrászat, főként pasikkal (három fodrászpasi dolgozik ott), de senki sem botránkozott meg. Legalábbis nekem nem mondták. Befordultam a sarokba, magamhoz öleltem Gergőt. Nem láttak semmit, csak a testtartásomból tudták mi történik. :)

Még azt megjegyezném, hogy egyes számú versenyzőnk kirakta már ezét-azát mindenféle magazinokban. Kérdem én, az mennyivel jobb?

Beszűkülve

Egy ideje gyakrabban járunk felnőtt társaságba Gergővel, és azt vettem észre magamon, hogy ha a beszélgetőpartner nem kisgyerekes és nem a gyereknevelés/gondozás kezdeti nehézségei vannak napirenden, akkor csak makogok. Lehet, hogy nem így van, de ezt érzem és szerintem ez iszonyú gáz.

Ma délután érkezik hozzánk egy srác pizzagolyózni, aki teljesen gyerekmentes és valószínűleg hidegen hagyják a gyerekekkel kapcsolatos témák. Még sosem találkoztunk (azaz egyszer elmentünk egy egyetemi színi előadásra, amiben szerepelt, de az nem ér, mert ezzel az erővel ismerek egy halom színészt), csak Péter elmondása alapján tudok róla dolgokat, nem mondhatom, hogy ismerem. Szegény. Idejön lelkesen és kap egy beszűkült érdeklődési körű, ideggyenge, leharcolt valakit... Na, jó, az nem teljesen igaz, hogy nem is érdekel más a gyereknevelésen kívül, mert nagyon is, de nem tudok hozzászólni érdemben a dolgokhoz. Van véleményem, de azok meg olyan markánsak, hogy legtöbb esetben csak Péternek adom elő őket (vagy éppen itt :D), mert valamilyen szinten még bennem van, hogy nem szeretném, ha elítélően néznének rám csak azért, mert nem úgy vélekedek dolgokról, ahogy egy kisgyerekesnek kellene vagy éppen túl szélsőségesen.

Igen, hajlamos vagyok a szélsőségekre, ezt elismerem. Ezzel együtt a világ nem fekete és fehér nekem, de vannak dolgok, amikkel kapcsolatban nincsenek árnyalatok. (Nem ismerem pl. a teljesen vega fogalmát, mert a vega az vega. Nincs kicsit, nagyon vagy teljesen. Ezt egyébként tegnap kérdezte az étteremben a pincér. A rendelés felvételekor kérdezte (az volt a kérésem, hogy gyors és vega legyen a kaja), hogy teljesen vega legyen-e, mert elvileg van rajta bacon. :D)

Már megint jól elkanyarodtam az eredeti témától és már nem is tudom felvenni a fonalat. Megörökítem inkább azt, hogy úgy néz ki, vége a jó világnak, és ez lesz az általános éjszakai rutin, amit Gergő anyuéknál elkezdett. Tegnap este 7 óra körül értünk haza, fürdetni korán volt (hiába fürdetjük, etetem, altatom Gergőt, ha nincs kellő szürkület/sötét, nem alszik el), viszont jelzett a gyomra, így adtam neki enni. Bealudt. A nap folyamán nem aludt keveset, ugyanis a vendégségbe vezető úton oda és vissza is végig aludt, reggel 10-kor riadtunk fel közösen a nagyágyban... Este 8 után nem sokkal elkezdett nyűgösködni, törölgette a szemét, jeleket küldött azzal kapcsolatban, hogy ő bizony menne aludni. Nem ellenkeztünk. Megfürdettük, elkezdtem etetni, Péter pedig elugrott a Tescoba bevásárolni a hétvégére, hogy legyen mit enni adni a vendégeknek. Gondoltam, hogy nem lesz egyszerű menet, de kicsit azért könnyebbre számítottam. Először elfogyasztotta Gergő, amit az egyik oldalon termeltem, majd azt is, amit a másikban. A kettő között ment a risza (húgom által bevezetett fogalom, amikor a gyermek alvás helyett aktívkodna inkább). Vállra tettem, próbáltam ringatni. Risza. Újra kezdtem az egyik oldal-másik oldal szeánszot. Alig mertem elhinni, amikor beájult. Óvatosan az ágyába tettem, de felriadt. Szokott ilyet, de a következő pillanatban már alszik tovább. Most nem. Megsimogattam a fejét, kapott puszit és kiosontam. Próbálom mostanában az önálló elalvásra szoktatni, több a siker, mint a kudarc. :) Úgy tűnt, működik a dolog, de pár perc múlva éktelen sírásba kezdett. Enni kért. Még jó, hogy mielőtt Péter elindult, elmosta a cumisüveget, így nem kellett sokáig kínoznom Gergőt. (Bennem már nem volt több, ezért fordultam a tápszer felé.) Már alig lötyögött az alján, amikor kiköpte. Risza. Basszus. Vállra tettem, ringattam. Risza. Kérte a maradékot. Odaadtam. Risza. Büfiztettem, ringattam. Risza. Betettem a kiságyba. Fejsimogatás, puszi, kiosonás. A bébiőr felől halk morajok jöttek, semmi sírás. Aztán a morajok is megszűntek. Elaludt. Éljen!

Mehettem volna aludni, de azt választottam, hogy megvárom Pétert. Csendben elpakoltuk a szajrét. Mire mindennel végeztünk, elmúlt éjfél. Gergővel ellentétben engem nem kellett elringatni, aludtam, mint akit agyonvágtak. A hajnali 3.44-es ébresztő fájt. Nem is fájt, inkább megijesztett. Ha nem tudok kezelni egy hirtelen dolgot, abba marok, aki a legközelebb van. Szegény Péter... Elmosattam vele a cumisüveget, végül nem volt rá szükség. Gergő fogyasztott némi táplálékot, majd bealudt. 6-kor kelt ismét. Kezdődhetett a nap. Reggeli után bevittem a nagyágyba cimbizni. Mi aludtunk volna, Gergő részéről ment a risza. Aztán megéhezett. Kapott. Bealudt. Nem tudom, mikor, mert én is. Úgy hallom, most kezd ébredezni. Riasztom Pétert is (együtt alszanak), mert nemsokára kezdeni kell a készülődést az ebédhez, az pedig nem megy, ha Gergőt is nekem kell szórakoztatnom. Alapvetően nincs ellenemre, de most főzni kell.

Szeretem a hétvégéket, főleg, ha hosszúak. :)

Ortopédia búcsú

Anyu csak akkor szembesült a ténnyel, hogy mi sem maradunk náluk a pünkösdi hétvégére (a húgomék korábban bejelentették, anyu abban bízott, hogy legalább mi maradunk), amikor már ott voltunk. Többek között azért kellett visszajönni, mert jelenésünk volt pénteken (azaz ma) az ortopédián kontrollra. Kivételesen nem hajnalra kaptunk időpontot, hanem 10 órára, így bőven volt idő elkészülni. Azt, hogy így is sikerült elkésni, nem kommentálnám. :) Nem kellett hozzá sok, csupán egy utolsó pillanatban megéhezett Gergő nevű 5 hónapos baba.

Rutinosan foglaltuk el a rajtállást a vizsgáló előtt, ahol Péter ismerőst is talált. Miért pont itt ne talált volna? :) Nem kellett sokat várni, alig álltunk ott 10 percet, amikor hallottam, hogy Gergő nevét mondja az asszisztens. Sokkal gyorsabban ment minden, mint az első látogatáskor és az előző kontroll alkalmával. Pillanatokon belül a doktornő kezei között találta magát Gergő. Legutóbb azt kaptuk ukázba, hogy nappalra el lehet hagyni a terpeszbetétet, csak estére kell kínozni vele Gergőt. Az első néhány este rá is adtam becsülettel, aztán néhányszor elfelejtettem. Egyik este új pelenkát kellett volna neki elővenni, ehelyett gondoltam egyet, és betettem a fiókba. A pelenkára azért volt szükség, mert először be kellett pelenkázni Gergőt ugyanúgy, mint máskor, és erre kellett ráadni a terpeszbetéttel kibélelt másik pelenkát. Amikor a felső pelenka tépőzáras része kinyúlt, másikat vettem elő. Legutóbb nem vettem elő másikat, úgy döntöttem, elég volt a terpeszbetétből. Nem vagyok felelőtlen, nem akarok rosszat Gergőnek, de már nem láttam értelmét. A gyógytornász Anita szerint is szépen fejlődött, megszűnt a kezdeti jobbra húzása is (csak jobbra fordította a fejét), de az is benne volt a döntésemben, hogy az unokaöcsémnek is kellett volna hordania, de Kaposváron nem lehetett kapni, így nem volt neki, mégis tökéletes a csípője. A nagy melegben nem akartam olyasmivel kínozni Gergőt, aminek a szükségességéről nem voltam teljesen meggyőződve.

Tartottam tőle, hogy a doktornő ki fogja szúrni, de lapítottam. Alaposan megvizsgálta Gergőt, mindent tökéletesnek talált. Kérdezte, hogy kellett-e terpeszbetétet hordania, mondtam, hogy csak estére. Erre Gergőhöz intézte a szavait, miszerint biztosan nagyon szépen mosolygott, ha csak éjszakára kapta a betétet. Megnyugtattam, hogy először állandóra kapta, csak az első kontroll után kellett (volna) éjszaka. :) Persze, Gergő izgett-mozgott vizsgálat közben, a doktornő megjegyezte, hogy mindjárt átfordul. Mondtuk, hogy már egy ideje forog. Elkerekedett szemmel kérdezte, hány hónapos. -Öt. -Akkor jó. :)

A csípőultrahang sem talált semmi rendellenességet, a doktornő a tökéletes szót használta Gergő csípőjére. :) Azt mondta, a terpeszbetétet tegyük el a következő gyereknek. Nagyon vicces...

A neurológia után az ortopédiát is kipipáltuk, ide sem kell többet jönni. Már csak a gasztroenterológia maradt. Ha egyáltalán elmegyünk. Nem sok értelmét látom, mert szerintem irgalmatlanul ki fognak röhögni, hogy egy éppen csak nem guruló babával állítunk be táplálékfelszívódási zavar gyanújával. :) Amiért mégis arrafelé hajlunk, hogy elmegyünk, az a doktornő. Sok jót hallottunk róla, ráadásul nagyon nehéz bekerülni, ha nem magánrendelésre akar menni az ember. Még van 1 hónapunk a döntésig.

Lagzi kánikulában

Nem könnyű kisgyerekkel felnőttprogramot szervezni, de még az sem egyszerű, ha csak jelen kell lenni. Szombaton férjez adtuk a középiskolás barátnőmet. Amikor megkaptuk a meghívót, tudtuk, hogy elmegyünk, csak azt nem, meddig tudunk maradni.

Előző este érkeztünk anyuékhoz, minimális alvás után (mármint a felnőtteknek minimális) a gyerekek elég korán kezdték a napot, ami nem is volt baj, mert kellett idő a készülődésre. Dögmeleg volt, az a párás, nehéz fajta, amikor az ember nehezen mozog, és a zuhanynak sincs sok értelme. Lassan haladtunk, a két gyerek nehezítette a pályát, de ment minden. Gergő megkapta ugyanazt a kisinget, amit a múltkori esküvőn viselt és egy farmer rövidnadrágot. Ennyi volt az összes ruha rajta, plusz a pelenka. Vittünk váltóruhát baleset esetére és egy zoknit, hátha lehűl a levegő. Az előbbire azért nem volt szükség, mert nem voltunk olyan sokáig, hogy legyen idő lebukni, az utóbbira pedig a hőség miatt. Tulajdonképpen az előbbire is a hőség miatt nem került sor, mert azért kellett hazamenni.

Indulás előtt túléltünk egy óriási vihart felhőszakadással. Szerencsére pont elállt, mire indulni kellett, így szárazon megúsztuk a kocsiba pattanást. Alig hagytuk el a várost, leszakadt az ég. Alig bírt az esővel az ablaktörlő. Csak arra tudtam gondolni, hogy szegény Betty a szép ruhájában rommá fog ázni, meg különben is milyen szívás már, ha az ember esküvőjén esik az eső. Néhány településen átautóztunk, mire elállt az eső. Nem úgy történt, hogy szépen elcsendesedett, hanem mintha nem lett volna szabad belépnie a következő faluba. Mintha lett volna egy határ. Volt eső, nincs eső. Mi meg ott álltunk (haladtunk) a csuromvizes kocsival. :)

A városkába érve se nyoma, se előszele nem volt az esőnek. Persze, felkészítettünk mindenkit, hogy mi vár rájuk (ránk), ha errefelé jön, amiben részünk volt. Csak abban reménykedtünk, az étteremig eljutunk szárazon. Utána már szinte minden mindegy. Ja, gondoltuk mi...

16 órára voltunk hivatalosak a városka polgármesteri hivatalának házasságkötő termébe. 2 perccel hamarabb ott voltunk, mégis elkéstük. Ez milyen már? Szerencsére nyitva volt az ajtó és nem voltak sokan, a fal mellett jól elfért a babakocsi. Nem maradtunk le semmiről.

Megtaláltuk az éttermet, és a helyünket is. Nem volt könnyű, mivel a húgomnak és nekem tulajdonképpen nem volt helyünk, ismeretlen emberek neve állt az ültetőkártyán: X-né Y Z mindkettőnknél. Mi viszont két másik variációt választottunk asszonynévnek: a húgom X-Y Z, én pedig maradtam Y Z. Mindegy, így is tudtuk, hol a helyünk. :) Iszonyú meleg volt odabent. Először nem tűnt fel, mert ugyanolyan meleg volt, mint kint, nem volt hirtelen más, ahogy beléptünk. Akkor kezdett furcsa lenni a dolog, amikor azt vettük észre, hogy nem kapunk levegőt és alattomban gyöngyözni kezdett a homlokunk. Elkezdtem keresni a szememmel a légkondit, amit alap esetben utálok, de ott és akkor ölni tudtam volna érte. Megtaláltam ugyan, de valami nem stimmelt, mintha nem lett volna bekapcsolva. Kerestem Betty tekintetét, és amikor elkaptam, elmutogattam neki, hogy mit kellene tenni és kivel annak érdekében, hogy működésbe hozzuk a légkondit. Visszamutogatott, hogy nem működik. Ekkor jött a pánik, mivel nyilvánvalóvá vált, hogy a helyzet nem fog változni. Gergő is kezdett nyűgösködni. Igyekeztünk minél többször kivenni a hordozóból, hogy levegőzzön a háta, felváltva hordtuk sétálni az udvarra, folyamatosan jártam vele szobára enni-inni, de csak addig tudtuk húzni az indulást, amíg megettük a levest és a másodikat. Bármennyire szerettem volna maradni, megvárni, hogy beinduljon a buli, haza kellett menni, mert Gergő nem bírta tovább a kiképzést. Attól féltünk, hőgutát kap szegény.

Ennyi volt az első igazi felnőttprogram Gergővel. Voltunk ugyan már egy esküvőn, de az teljesen nyitott volt, sátras, és nem volt igazi buli, csak amolyan állófogadásféle, és csak beugrottunk. Most viszont úgy terveztük, hogy addig maradunk, amíg Gergő bírja. Olyan kép is volt előttem, hogy Gergő megtáncoltatja a menyasszonyt, de másképp alakult. Ha nem lett volna ilyen meleg, szerintem simán belefért volna.

Hazamentünk, megfürdettük Gergőt, és éppen elkezdett evezni Álomföld felé, amikor hallottuk, hogy megérkeztek a többiek is. Matyi sem bírta sokáig.

Konklúzió: kisgyerekkel bármilyen program 40°C-ban nem OK. Főleg, ha nincs légkondi és minimális a légmozgás.

Amit még szeretnék megjegyezni az estével kapcsolatban, az a dohányzás megoldása. Képesek voltak az ajtó, és az időközben kinyitott ablak elé telepedni, úgy kellett szólni nekik (nem mi tettük :D), hogy ezt mégse kellene. Aztán anyu próbálta lehűteni Gergőt, kigombolta az ingét, legyezgette, sétált vele, amikor a cigisek közül felpattant egy csaj, és megkérdezte, elveheti-e. Anyu nemleges válasza hallatán meglepődött, mire anyu diplomatikusan csak annyit mondott, hogy Gergő nagyon nyugtalan. Csak nekem fura ez? Eszembe sem jutna elkérni egy őrjöngő, idegen kisbabát, akin látszik, hogy valami nagyon nem kerek, és akivel még a családja sem bír. Mindezt úgy, hogy az előző pillanatban nyomtam el a cigit és nyilván nem mostam kezet... Velem van a baj!?

Gergő és az alma

Mivel Gergő 2 hónapos korától kap több-kevesebb tápszert (mostanában napi egyszer egy teljes étkezést helyettesítve), abban maradtunk a védőnővel, hogy nem kell megvárni a 6 hónapos kort, hanem 5 hónaposan el lehet kezdeni a hozzátáplálást. Igaz ugyan, hogy ma tölti Gergő az 5 hónapot, de nem kell ezt napra pontosan nézni, így anyuéknál megismertettük vele az alma ízét. Hétfő volt a nagy nap. Sokfelől hallottam, hogy először párolva kell adni a babáknak az almát, de én ezt kihagytam. Nem lustaságból, csak azért, mert ebben maradtunk a védőnővel. Nem lettem fanatikus követője a védőnőnek, de valamihez muszáj tartanom magam. Ha nem mond oltári hülyeséget, megfogadom a tanácsát.

A húgom választott egy szép almát és megmutattam Gergőnek. A reakció váratlan volt: hatalmas vigyor, mintha azt is mondta volna, hogy Végre! :) A sztorihoz hozzátartozik, hogy vasárnap Matyi nagyon nem akart rendesen enni, és anyu kínjában azt mondta neki, hogy mutassa meg a babának (Gergő), hogy kell szépen enni. Matyi mutatta, Gergő pedig nagyon figyelt, közben nagyokat sóhajtott, mintha azt mondta volna, hogy Ne csak mutassátok, adjatok is valami rendes kaját, de izibe'! :) Évi meghámozta, lereszelte az almát, Péter tartotta Gergőt az ölében, én meg közelítettem a szája felé a kiskanállal. Először egy kis rosttal próbálkoztam, de azzal nem tudott mit kezdeni, kidolgozta a szájából. Félrekotortam, és csak a levéből vettem a kanálra, azt tettem a szájába. Picit összevonta a szemöldökét, de inkább csak a koncentrálástól. Nagyon komolyan ízlelgette, néhány kanállal be is nyomott belőle. Úgy döntöttünk, elsőre ennyi elég, kapott testmeleg ebédet és bevágta a szunyát. Hatalmasat aludt. Másnap ugyanígy. Tegnap elég összevissza nap volt, elmaradt az almaevés, ma meg azért, mert nem hoztunk. Esélyem sincs eljutni a piacra, nem is szívesen indulok el ebben a szélben. Holnap majd veszünk az esedékes nagybevásárlás alkalmával. Még a jövő héten is próbálkozunk az almával, és ha kiderül, hogy szereti és nincs tőle semmi baja, akkor jöhet a barack, utána szépen sorban a többi. Igyekszem majd megörökíteni, mert nekem is fontos dolgok ezek. Jó lesz visszaolvasni évek múlva. :)

Ja, és nem azért szándékozom piacra menni, hogy bioalmát vegyek. Volt idő, amikor nagyon hittem benne, de mostanában nem. Az ok csak annyi, hogy magyar almát szeretnék. A kistescoban nincs igazi gyümölcsválaszték, a nagyba meg nem tudok eljutni Péter és a kocsi nélkül; se fel, se le nem tudok szállni a metróból, azaz nem tudok a földfelszínre jutni. :S

Zrínyi kirohanása

Az első terv az volt, hogy csütörtökön este indulunk, amikor Péter végez a munkával. Ahogy közeledett az időpont, egyre biztosabbak voltunk benne, hogy nem szeretnénk megismételni a húsvéti erőltetett menetet, amikor munka után indultunk, kicsivel este 10 után landoltunk anyuéknál. Gergő ugyan aludt a kocsiban, de az nem ugyanaz, mintha ágyban tette volna, ráadásul még fürdés és vacsora előtt volt, ezáltal kellőképpen nyűgösen ébredt. Matyi meg azért volt nyűgös, mert meg akarta várni Gergőt, de majd' elesett az álmosságtól, mire befutottunk. Ilyet többet sose!

Jó lett volna, ha be tudok pakolni csütörtökön, de a ruhák nagy része a szárítón lógott (ebben a párás időben lassabban száradtak a mostanában megszokottnál), így csak pénteken tudtam bepakolni. Csütörtök este még el kellett szaladni a gyerekekhez is, így hazaérve már kezdtük a fürdetést, utána meg nem akartam csörögni. Úgy terveztük, hogy nagyon korán indulunk, mintha gyógytornára mennék, különben elcsúszik a nap. Gondolom, nem meglepő, hogy az utóbbi történt. Mivel Gergő mostanában gyakran eszik, nem tudtam egyhuzamban bepakolni, csak az evések közötti időszakokban. Így elaprózva viszont nagyon nehéz, hogy ne felejtsem el, mi az, ami még feltétlenül szükséges.

Gergő szórakoztatását megosztottuk egymás között Péterrel, én vállaltam az etetést (más választásom amúgy sem volt :D), Péter pedig folyamatosan hordta a cuccokat a kocsiba. Mindezek mellett pattintani kellett valami rendfélét, mert megkértünk egy ismerős lányt, hogy legalább egyszer öntse nyakon a muskátlikat az erkélyen. Tudom, hogy aki viráglocsolást vállal, nem azért jön, hogy alaposan szétnézzen, de nekem fáj, ha vállalhatatlan a lakás. Főleg, ha nem vagyok ott. Így aztán még bele kellett férnie egy gyors felmosásnak is, ez pedig a pakolástól vette el az időt.

Volt néhány olyan élelmiszer, ami nem bírta volna ki a távollétünket (krumpli, hagyma...), így azokat bezacskóztam és kikészítettem a pultra. Volt némi tej is, azt Péter bevállalta (a bevitt folyadék félúton távozni akart, alig bírta ki szegény anyuékig :D), a bacont és a kolbászt külön tettem, hogy ne vegye át más a szagát.

Jóval később a tervezettnél, de abban a tudatban ültünk a kocsiba, hogy most kivételesen minden nálunk van. Ez így is volt, de nem ment ez ilyen egyszerűen. Anyuékhoz érve gyorsan megfürdettük-megetettük-elaltattuk a gyerekeket és levonultunk a konyhába vacsorázni. Ahogy előkerültek a felvágottak a hűtőből, eszembe jutott, hogy hoztunk bacont és kolbászt. Kérdeztem Pétertől, behozta-e a kocsiból. Mondta, hogy nem találkozott vele, és abban sem biztos, hogy egyáltalán elhoztuk-e. Ajaj! Akkor a pulton maradt. Az ablakokat becsuktuk, hogy egy esetleges óriásvihar ne rendezze át a lakást a távollétünkben, így ha a húskészítmények valóban a pulton maradtak, iszonyat szag lesz, mire visszaérünk. Próbáltuk összerakni az eseményeket. Kérdezte Péter, hova készítettem. Mondtam, hogy a pultra, és azt is, hogy indulás előtt még meg is kérdeztem, felnyalábolta-e a szatyrokat. Egyikünk sem tudta felidézni az indulás előtti pillanatokat, és mivel nem találtuk a cuccokat, abban maradtunk, hogy a pulton maradt és készültünk a bűzre.

Tegnap hazaérve az volt az első dolgunk, amint kinyitottuk az ajtót, hogy beleszagoltunk a levegőbe. Semmi rohadásszagot nem éreztünk, ez furcsa volt. Ahogy beljebb mentünk, a pultot kezdtük vizslatni. Nem volt ott a szatyor! :O Néztünk egymásra, aztán a pultra, megint egymásra, megint a pultra. Nem értettük. Nagyon nem. Ha sem a kocsiban, sem a pulton nem volt, akkor valami történt az anyuékhoz vezető úton, a szatyrot beszippantotta egy arra tévedt Bermuda-háromszög vagy egy repülő csészealj. Ötletünk sem volt, mi történhetett.

Amikor megérkeztünk, csak a legszükségesebbeket hoztuk fel magunkkal, a többit Péter hordta föl, amíg én megvacsoráztattam Gergőt. Így történt, hogy az egyik forduló alkalmával diadalittas mosollyal az arcán felmutatta a zacskót. Nem tűnt el, csak átalakult. A bacon valami irgalmatlan büdös valamivé, a kolbász megúszta. Hozzá sem mertem nyúlni, meg sem közelítettem az objektumot, de Péter bátor volt és beleszagolt. A Nagyon büdös? kérdésemre annyit válaszolt, hogy Gergő szokott hasonlókat termelni egyes napokon.

Összességében azt kell mondjam, elég jól megoldottuk a dolgokat, csak kisebb veszteséget kell elkönyvelnünk (bacon). Lehetett volna nagyobb is, mivel otthon derült ki, amikor megerősítést várva megkérdeztem anyutól, hogy jól tettem-e, hogy alaposan nyakonöntöttem az orchideát vízzel, hogy nem kellett volna. Sőt, azt is le kellett volna öntenem, amit nem szívott föl. Pfff... kinyírtam azt a két virágot (is), ami eddig a legtovább bírta az ápolásomat vagy annak a hiányát. Szerencsére túlélték. Tudják, hogy nálam keménynek kell lenni annak a virágnak, amelyik a túlélésre hajt. :)

Jövő héten megint megyünk, csak akkor Kaposvárra. Úgy tervezem, hogy előző nap bepakolok, aztán meglátjuk, mi sikerül. :)

Viharos hét

Kivontam magam a forgalomból egy időre. Nem volt szándékos, csak így alakult. Pénteken a fővárost Salgótarjánra cseréltük, hogy eltöltsünk néhány napot anyuékkal és a húgomékkal, valamint férjhez adjuk a középiskolás barátnőmet. Vittem ugyan gépet, de nem volt kedvem bekapcsolni. Azaz egyszer bekapcsoltam, de csak áttöltöttem a képeket a fényképezőgépről. Amikor kettesben vagyunk itthon Gergővel, a szunyálásai alatt rabolok rá a netre, olvasok és írok mindenfélét, anyuéknál viszont ilyenkor ezer más, sokkal érdekesebb dolog volt: játék, beszélgetés, főzés vagy éppen alvás.

Persze, ahogy nálunk lenni szokott, nem volt ilyen idilli az egész hét. Kemény hullámhegyek- és völgyek voltak, talán kicsivel több volt a most a völgy a szokásosnál. Nem akarok mindent az időjárásra fogni, de tény, hogy mindenkiből kihozta a kevésbé kedves, türelmes és toleráns énjét. Kőkeményen előjöttek mélyen meglapuló, régen érlelődő feszültségek, véleménykülönbségek, vélt vagy valós sérelmek. Volt olyan pont, amikor azt mondtam, fogom a holmimat és Gergővel együtt elbújok valahova a család és a világ elől.

Könnyebb lett volna, ha pár napig (vagy csak egy napig, az is bőven elég lett volna) tart a nehéz, nyomott, fülledt idő, aztán megérkezik a várva várt vihar, elsöpör mindent: fülledtséget, feszültséget, de sajnos, nem így lett. Hiába érkezett meg a vihar, a zápor, a katarzis elmaradt. Azt sem mondhatnám, hogy aznapra legalább elintézte a dolgokat, mert nem. Nem változott semmi. A feszültség, a fülledtség a levegőben maradt. Pattanásig feszült idegek és összecsapások jellemezték a hetet. Voltak szép pillanatok is, és alapvetően mindenki örült, hogy együtt vagyunk, de nem volt könnyű. Az sem segített, hogy mindkét gyerek érzékenyen reagál a frontokra, ilyen pedig volt minden egyes nap. Ráadásul nagyon úgy néz ki, hogy Gergő készül valamire, ugyanis annyit eszik, mint még talán soha. Látom és érzem, hogy hízott. Gyakorlatilag evett és aludt, a fennmaradó időben szórakoztatást igényelt.

Megváltozott az alvási szokásai is. A fürdést követő evés és beájulás megmaradt, de egyik éjszakát sem aludta végig anyuéknál. Volt, hogy éjfélkor kelt és nem volt hajlandó visszaaludni, amíg nem tömte meg a gyomrát. Másik éjjel 4-kor kért enni, megint máskor 2.45-kor gondolta úgy, hogy eljött az evés ideje. Ekkor nem volt neki elég, hogy elfogyasztotta, amit termeltem (mindkét oldal), kevernem kellett neki egy fél adag tápszert is. Megijedtem, hogy ez már mindig így lesz, de tegnap hazajöttünk, és helyreállt a világ rendje: este 10-től reggel 6-ig aludt Gergő. Most megint alszik, belealudt a tízóraiba, ahogy mostanában szokta. Azt hiszem, már mozgolódik, úgyhogy lassan bekukkantok a szobába.

Megér egy bejegyzést az is, ahogy elhagytuk pénteken a főhadiszállást. Ha még akkor is érdekesnek találom, amikor legközelebb lesz időm pötyögni, akkor megörökítem.

Vásárlás babakocsival 5.

Szerencsére elég a napi egyszeri tápszer, az viszont kell. Anélkül hangosan kopogna Gergő szeme, és valószínűleg ismét fogyásnak indulna, eltűnne a helyes kis tokája. Tegnap eljött a tápszer ideje. A víz megmelegítve (forralt és lehűtött víz, de picit melegítettem rajta, hogy kellemes legyen), fogom a tápszeres zacskót. Ajaj! Alig zörgött valamennyi az alján. Elfelejtettem, pedig kedden megállapítottuk Péterrel, hogy első dolgunk egy recept kiváltása. Kivételesen nem halmoztunk fel belőle, mert nem tudjuk pontosan, mennyi ideig tart egy doboz. Hanyagok vagyunk, tudom. Egyébként szerintem csak statisztikának jó, mert tök mindegy, mennyi ideig tart egy doboz. Az a lényeg, hogy naponta mennyit eszik. Beszorozhatnám, összeadhatnám, de nincs kedvem, mert szerintem fölösleges. Talán majd egyszer, ha nagyon ráérek...

Mivel nem volt elég a kevéske por egy étkezéshez, tűzoltásként azt kapta Gergő, amit időközben én termeltem, majd elindultunk a beszerzőkörútra. A cél: Valeriana gyógyszertár, Váci út és Frangepán út sarka. A Váci útig semmi gond nem volt, csak kimentem a Dagály utcáig, azon pedig a Váci útig. Egyetlen zebrán kell átmenni, de ez nem akámilyen zebra. Nem is a zebrával van a baj, hanem a kereszteződéssel, a telezölddel. Valószínűleg több ilyen cucc is van város- és országszerte, de egyelőre csak ehhez volt szerencsém. Nem szeretem. Sajnos, nem tudtam elkerülni, mert a másik lehetőség az lett volna, hogy elmegyek a Forgách utcáig, és ott megyek át a (szintén óriáshosszú, de legalább nem telezöldes) zebrán, az viszont nagy kerülő.

Az út előtt még beugrottam a B lépcsőházba, ahol egy 1 hetes Áronnak (azaz a szüleinek) átadtam azokat az apró babaruhákat, amiket nemrég visszakaptunk egy másik Árontól. :) Még sütött a nap, amikor becsöngettem hozzájuk, de elég csúnya volt az ég. Azon viccelődtünk, hogy ha nem sietek, napszúrás helyett bőrig ázunk. Hát, nem sok kellett hozzá. A Dagály utcára érve apró szemű eső kezdett hullani, mire az említett zebráig értünk, már nyilvánvaló volt, hogy megszívtuk. Vártunk egy kicsit, mivel eső ide vagy oda, nem ugrunk a kocsik közé, és amikor zöld lett, elindultam a babakocsival. Igen ám, de ilyenkor majdnem mindenkinek zöld a lámpa, éppen csak annak nem, aki a Váci útról érkezik. A Dagály utcáról és a Frangepán utcáról bármerre lehet kanyarodni, plusz a zebrán is szabad az út. Akár kocsiban ülök, akár gyalogosan szeretnék átjutni, mindig félek ennél a kereszteződésnél. Szerintem agyrém, de nem tudom, hogy lehetne megoldani, nem értek hozzá. A lényeg, hogy átjutottunk.

Tulajdonképpen voltam már ebben a gyógyszertárban, úgyhogy nem volt ismeretlen a dolog, tudtam, hogy nincs rámpa. Nem ért felkészületlenül. Most annyival volt egyszerűbb a dolog, mint legutóbb, hogy nem a mózeskosárba tettem Gergőt, hanem a hordozóba. Nem volt benne semmi szándékosság, nem gondoltam végig, hogy ezzel könnyebben lavírozok. Egy ideje már nem használjuk a mózeskosarat, nagyjából azóta, hogy Gergő elkezdett forgolódni, emeli a fejét, megtartja magát az alkarján. Szerintem nem is fér már el rendesen a mózeskosárban.

Szóval, legyűrtem a két lépcsőfokot a babakocsival, beszlalomoztam a gyógyszertárba. Addigra rettenetesen zuhogott az eső. Megkérdeztem a gyógyszertáros nőt, hogy meddig vannak nyitva, és amikor kiderült, 1 órával tovább, mint gondoltam, engedélyt kértem a vihar kibekkelésére. Nyert ügyem volt, mert Gergő alaposan elvarázsolta a hölgyet, még olvasnivalót is akart nekem adni. Máskor is Gergővel megyek ügyet intézni. :)

Amikor úgy ítéltem meg, alábbhagyott annyira az eső, hogy hazaérünk bőrig ázás nélkül, elhagytuk a biztonságos gyógyszertárat és elindultunk. Visszafelé nehezebb volt átjutni a zebrán, ugyanis szemből kezdődnek a lámpák zöldülni. Ez szép magyaros mondat, de nem tudom másképp megfogalmazni. Az van, hogy ahhoz, hogy átjussak a másik oldalra, először a szervízúton kell átosonni, utána a Váci úton, végül a másik szervízúton. A visszaúton a szemközti oldal szervízútjánál lett először zöld a lámpa, utána a Váci úton és annál a szervízútnál, ahol álltam. Mire végre elindulhattam, akárhogy szedtem a lábam, a Váci út kétharmadánál már piros volt a lámpa. Totál felelőtlen szülő benyomását kelthettem, aki áttolja a babakocsit a piroson, pedig nagyon nem. Korábban is nehéz volt engem rávenni, hogy lelépjek a járdáról, ahol és amikor nem szabad, Gergő születése óta meg sem fordul a fejemben ilyesmi. Annál a pár másodpercnél, amit nyerhetnék, többet ér, hogy ne tépje ki a kezemből a babakocsit valami őrült, aki teljes gázzal áthajt a sárgán (vagy az éppenpiroson). Ez a zebra nem lesz a kedvencem. Le kell cserélni, esetleg a gyógyszertárat, de azt nem szívesen, mert kedvesek és babakocsival is lehet benne mozogni.

Sikerült hazaérni a vihar második felvonása előtt. Már itthon voltunk pár perce, amikor megérkezett az égszakadás és a földindulás. Sokkal nagyobb volt, mint amit a gyógyszertárból figyeltünk. Jó volt itthon lenni.

Lusta szerda

A tegnapi vihar eléggé megtépázta a családot. Gergő és én szabályosan kidőltünk; öntudatlanul horpasztottunk a kanapén. Arra még emlékszem, hogy óriás cseppekben elkezdett esni az eső és friss illat érkezett a nyitott ablakon keresztül, de másra nem. Egy ideig harcoltam, keményen küzdöttem, de elvesztettem a csatát, Álommanó legyűrt, csatlakoztam Gergőhöz, aki már akkor jó ideje Álomföldön hancúrozott.

Péternek nem volt lehetősége a csatlakozásra, dolgoznia kellett. Minden alvás ellenére este megint nem volt szükségem ringatásra. Képzelem, ő mennyire fáradt lehetett a délutáni szunyóka nélkül.

Ma reggel Gergő korán kezdte a napot. Nem tudom, mikor csinált ilyet utoljára: 6 óra előtt ébredt és benyújtotta az igényt a reggeli elfogyasztására. Mit 6 óra előtt?! Ezzel azt sugallom, hogy nem sokkal 6 óra előtt ébredt, pedig alig múlt 5 (azaz öt) óra. Az még nem is reggel. Nálam ez még erősen hajnal. Nem baj, nem volt mit tenni. Látszott Gergő arcán, hogy nem viccel, így elkezdtük a reggeli rutint. Pelenkacsere, ruhacsere, reggeli első felének elfogyasztása, bandázás a nagyágyban, a reggeli második felének nagyágyban történő elfogyasztása. Eddig nagyjából ugyanúgy történt, ahogy máskor. Hanem, ami ezután jött... Először csak Péter kómált be. Még ez is normális, így szoktuk. Reméltem, hogy Gergő is követi őt Álomföldre, és akkor én is beszállhatok a csónakba, hogy csatlakozzam hozzájuk. Nem tudom, ez volt-e a sorrend, de az tény, hogy mindhárman áteveztünk. Amikor felébredtem, gyanús volt a dolog, kérdeztem Pétertől, figyelte-e az órát. Álmosan rápillantott, és azonnal kinyílt a szeme: 9 óra volt. :) 10-re a város másik végében kellett lennie, azaz összesen alig 30 perce volt a kávézásra, felöltözésre, reggeli pepecselésre. Lehet, hogy sikerült, mert ilyen gyorsan még nem láttam őt elkészülni.

Szeretem az ilyen reggeleket. Nincs jobb dolog annál, amikor még vissza lehet aludni, és a család is partner benne. Gergő megint alszik. A tízórai elfogyasztása közben átevezett. Az élet szép. :)