Kivontam magam a forgalomból egy időre. Nem volt szándékos, csak így alakult. Pénteken a fővárost Salgótarjánra cseréltük, hogy eltöltsünk néhány napot anyuékkal és a húgomékkal, valamint férjhez adjuk a középiskolás barátnőmet. Vittem ugyan gépet, de nem volt kedvem bekapcsolni. Azaz egyszer bekapcsoltam, de csak áttöltöttem a képeket a fényképezőgépről. Amikor kettesben vagyunk itthon Gergővel, a szunyálásai alatt rabolok rá a netre, olvasok és írok mindenfélét, anyuéknál viszont ilyenkor ezer más, sokkal érdekesebb dolog volt: játék, beszélgetés, főzés vagy éppen alvás.
Persze, ahogy nálunk lenni szokott, nem volt ilyen idilli az egész hét. Kemény hullámhegyek- és völgyek voltak, talán kicsivel több volt a most a völgy a szokásosnál. Nem akarok mindent az időjárásra fogni, de tény, hogy mindenkiből kihozta a kevésbé kedves, türelmes és toleráns énjét. Kőkeményen előjöttek mélyen meglapuló, régen érlelődő feszültségek, véleménykülönbségek, vélt vagy valós sérelmek. Volt olyan pont, amikor azt mondtam, fogom a holmimat és Gergővel együtt elbújok valahova a család és a világ elől.
Könnyebb lett volna, ha pár napig (vagy csak egy napig, az is bőven elég lett volna) tart a nehéz, nyomott, fülledt idő, aztán megérkezik a várva várt vihar, elsöpör mindent: fülledtséget, feszültséget, de sajnos, nem így lett. Hiába érkezett meg a vihar, a zápor, a katarzis elmaradt. Azt sem mondhatnám, hogy aznapra legalább elintézte a dolgokat, mert nem. Nem változott semmi. A feszültség, a fülledtség a levegőben maradt. Pattanásig feszült idegek és összecsapások jellemezték a hetet. Voltak szép pillanatok is, és alapvetően mindenki örült, hogy együtt vagyunk, de nem volt könnyű. Az sem segített, hogy mindkét gyerek érzékenyen reagál a frontokra, ilyen pedig volt minden egyes nap. Ráadásul nagyon úgy néz ki, hogy Gergő készül valamire, ugyanis annyit eszik, mint még talán soha. Látom és érzem, hogy hízott. Gyakorlatilag evett és aludt, a fennmaradó időben szórakoztatást igényelt.
Megváltozott az alvási szokásai is. A fürdést követő evés és beájulás megmaradt, de egyik éjszakát sem aludta végig anyuéknál. Volt, hogy éjfélkor kelt és nem volt hajlandó visszaaludni, amíg nem tömte meg a gyomrát. Másik éjjel 4-kor kért enni, megint máskor 2.45-kor gondolta úgy, hogy eljött az evés ideje. Ekkor nem volt neki elég, hogy elfogyasztotta, amit termeltem (mindkét oldal), kevernem kellett neki egy fél adag tápszert is. Megijedtem, hogy ez már mindig így lesz, de tegnap hazajöttünk, és helyreállt a világ rendje: este 10-től reggel 6-ig aludt Gergő. Most megint alszik, belealudt a tízóraiba, ahogy mostanában szokta. Azt hiszem, már mozgolódik, úgyhogy lassan bekukkantok a szobába.
Megér egy bejegyzést az is, ahogy elhagytuk pénteken a főhadiszállást. Ha még akkor is érdekesnek találom, amikor legközelebb lesz időm pötyögni, akkor megörökítem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése