Mindig van valami

Annyi minden kavarog fejemben, hogy nem tudom összeszedni a gondolataimat. Csapongok mindenfelé. Az elmúlt napokban többször is leültem és elkezdtem leírni, ami bennem van, de abbahagytam, visszaolvastam, kitöröltem. Azon túl, hogy olyan kusza, hogy én sem értem, mit akartam írni, még unalmas is. Tömény nyűgösködés és világfájdalom, pedig nem ezek töltik ki a napjaimat. A jó dolgok mindennaposak, és úgy megszoktam őket -mert a jóhoz könnyű hozzászokni-, hogy ha valami nem várt vagy rossz dolog történik, hajlamos vagyok befordulni.

Mára is van. Tulajdonképpen tegnap kezdődött, amikor kiderült, hogy használhatatlan a telefonom. Nem tudok hívást kezdeményezni, sms-t írni, de engem sem lehet hívni, és az sms-eket sem kapom meg. Az ügyfélszolgálat nem vette föl. Az sem, ami azonnali kapcsolást ígér, ezért értelemszerűen drágább. Ma újra megpróbáltam. Először valami tök más jelentkezett, pedig a szám jó volt. Másodjára sikerült eljutnom egy ügyintézőhöz, és egészen odáig úgy éreztem, végre sínen vagyunk, amikor jelszót kért. Hogy mit? Nem a PIN kódot, nem a netes jelszót. Akkor mit? Az kellett volna, amit regisztrációkor megadtam. Pfff... 3 éve kb. 10 perc alatt vettem meg ezt a SIM kártyát, foglalkoztam is én akkor azzal, hogy milyen jelszót adok. Van néhány tippem, de nem akartam telefonon keresztül próbálkozni, inkább bevállaltam, hogy elfelejtettem. Ezzel azt értem el, hogy nem tudott a hölgy segíteni. Be kell sétálnom személyesen valamelyik képviseletbe. A legközelebbi a Duna Plazában van. Volt egy a háztól 5 perc sétára is, de megszűnt. Nyilván. Miért is ne? Ezer más dolgom volna, mivel péntek estére vendégek érkeznek, hétvégén pedig a családom jön, a húgomék itt is alszanak, a lakás meg szalad.

Gergő nemrég elaludt. Délelőtt még nyűgösködött, de ahogy megérkezett az eső, ebéd után beájult. Érzékeny az időjárásra, ahogy én. Úgy éreztem, szétmegy a fejem. Lehet, neki is, csak még nem tudja mondani. Alszik. Most kellene tenni-venni, de le vagyok lassulva. Hülye időjárás...

Ezt a történetet és a hozzá tartozó videót pedig tegnap kaptam, azaz megosztotta egy ismerősöm facebookon. Három gondolatot hoz ki belőlem, az egyik következik a másikból. Az első az, hogy mennyire képtelen lennék rá, nem kizárólag a videón szereplő dolgokra, hanem az egészre általában. Ettől rossz érzésem van, mert milyen ember az olyan, aki így gondolkodik. Ezen elmélázok kicsit, aztán gyorsan megnyugtatom magam, hogy nem is kell ilyesmit véghezvinnem. Ekkor jön a harmadik gondolat, a hála amiatt, hogy nem is kell ilyesmit tennem. Hatalmas sóhaj. Hajlamosak vagyunk elfelejteni, milyen jó is nekünk, csak azért, mert nem minden olyan, ahogy azt elképzeltük, pedig attól, hogy nem olyan, még lehet jó. Sőt...