Felemás nap

Miért van az, hogy mostanában egyetlen nap sem lehet tökéletesen jó? A mai ilyennek indult, azaz úgy gondoltam, ilyen lesz. A sarkam a tegnapi állapothoz képest kevésbé volt buci, nem is fájt annyira, Gergő vidáman ébredt, készültem a délelőtti fodrászkodásra Noémihez a szomszéd lépcsőházba. Közben a nap is kisütött, vártuk Ivettet, minden adott volt egy jó kis naphoz.

Ehhez képest már reggel befigyelt egy apró kellemetlenség: Bubu beintett, és úgy döntött, nem óhajt rákapcsolódni a wifire, de még a listában sem hajlandó megjeleníteni. Abszolút kilökte magából. Mindent csináltunk már, amit csak tudtunk, és amit csak tanácsoltak nekünk; újraindítás, kisebb-nagyobb masszírozás, ráolvasás, minden volt. Bubu makacs jószág. Most eljutottunk odáig, hogy megerőszakoltuk, azaz zsinórt kapott a testébe. Nincs más választása, így muszáj működnie, de akkor sem érzem, hogy mi nyertünk volna. Ülök a nappali közepén, kanapé, asztal, minden a router közelébe húzva. Csak addig maradhatok így, amíg Gerő alszik, utána vissza kell mindent rendezni, ha nem akarom, hogy apró darabokban végezze minden. Hihetetlen, hogy Gergő bármit szétszed, amit nekünk csak csavarhúzóval sikerült. Ha nem megy, letöri, de az tuti, hogy nem marad egyben. :)

Bubu és a nagy ellenállás a nap egyik fele. A másik sokkal szebb. Ha úgy nézzük, hogy a lakás a munkahelyem, a házimunka pedig a munkám, akkor ma Casual Friday van: fodrásznál voltam (Karácsony óta először...), főzés helyett pizzát rendeltünk és megettük dobozból, kólát ittunk hozzá (ezer évben egyszer szabad), Gergő kapott desszertnek epres Dörmit. Nem mostam, nem teregettem, nem is pakoltam be holnapra, pedig nagyon kellene. Kicsit túladagoltam délelőtt a kávét, kólát is toltam rá, úgyhogy számítok némi éjszakai inszomniára, majd akkor bepakolok. Ja, hogy Megasztár lesz? Akkor majd azután, esetleg közben. Most valahogy nem tudom, magam izgatni ezen. Süt a nap, van új hajam, Gergő húzza a lóbőrt 2 óra óta. Most jó így. :)

Sarokbaj

Az milyen, amikor az embernek begyullad a sarka? Elég béna, emellett kellemetlen is. Miért pont én kapom ezt is? :(

Tegnap este még semmi bajom nem volt, csak lefekvésnél éreztem, hogy kicsit mintha fájna. Nem nagyon foglalkoztam vele, mert azt hittem, csak sokat álltam, reggelre jobb lesz. Nem lett jobb. Sőt. Szúrt, lüktetett, nem volt kellemes ráállni, nem is erőltettem. A döbbenet akkor ért el, amikor zoknihúzás közben hozzáértem. Furcsán kemény volt. Gyorsan lehúztam a másik lábamról a zoknit, összehasonlítottam. Egyértelműen látszott a különbség. Odadugtam Péternek is megvizsgálásra, ő megerősítette az észrevételemet, és annyit tett hozzá, hogy a problémás sarok forró. Bakker, tényleg. Pánik. Háziorvos Salgótarjánban (igen, még nem intéztem el), úgyhogy anyu volt az első gondolatom, akit fel lehet ilyesmiért hívni, és valószínűleg tud mondani valami okosságot. Ekkor még csak 7.30 volt, vártam egy kicsit, hogy el tudja indítani a napját a kórházban, és felhívtam. Megijedt, mert az elmondásom alapján sok minden lehet. Kérdezte, hogy van-e rajta seb, megcsípett-e valami, és miután ezeket kizártuk, a következő gondolata az volt, hogy nehogy trombózis legyen. Na, ne... :S Sarokban is lehet trombózis?! Tényleg miért nekem kell minden szépséget megnyernem...? Nyilván az, hogy trombózis is lehet, még nem jelenti azt, hogy biztosan az, úgyhogy egyelőre úgy veszem, hogy nem az, mert nem akarok még jobban megijedni. Telefonos elbeszélés alapján, vizsgálat nélkül anyu sem tudott biztosat mondani, de a biztonság kedvéért Detralexet javasolt és a gyógyharisnyát. Detralex helyett Venoruton van itthon, annak megörült anyu, mert ez lett volna az első ötlete, de mivel vényköteles, a Detralex meg nem, ezért mondta az utóbbit. 2x2 Venoruton. Kibírom. A tavalyi Maripen-kúra után már bármit. Nem is tavalyi, hanem tavalyelőtti. Aztabetegit. :O Mindegy. Venoruton beszedve, eltelt pár óra, amikor mondtam Péternek, hogy anyu utasítására bevettem két szemet. Rámnézett, összehúzta a szemöldökét, és azt kérdezte, hogy anyu tudja-e, hogy V forte-t szedtem be. Rávágtam, hogy persze, de csak azért, mert nem akartam belemenni olyan beszélgetésbe, aminek az a vége, hogy gondolkodás nélkül kapkodom be a gyógyszert, ami egyébként nem igaz. Az igazság az, hogy az esti adag előtt megkérdezem anyut, mennyi legyen.

Azt is mondta anyu, hogy pihenjek. Ezt volt a nehezebb megoldani. Hiába mondta, hogy hagyjam a főzést, mert tegnap óta a hűtőben olvadt a lefagyasztott csirkecomb, muszáj volt ma megsütni. Aztán magamnak is kellett valamit főzni, mert nincs az a sarokgyulladás, ami miatt elrágjak egy csirkecombot... Tehát a nagy pihenésből az lett, hogy reggel 7 órától kb. délig nagyjából 10 percet ültem. Amikor Gergő még ekkor sem akart aludni (délben!), eltört a mécses. Korán kelt, ezáltal én is, és hiába vittem át Péterhez, hogy picit visszafeküdjek, ahogy az utóbbi időben megteszem, ha éjjel nem aludtam jól (vagy egyáltalán nem), 10 perc múlva verte az ajtót, skandálta, hogy aja. Nem volt mese, csatlakoztam hozzájuk. Azt gondoltam, majd jól bealszik 10 óra körül, de esze ágában sem volt, ahogy 11-kor sem, de még délben nem nagyon. Ebédelt, rátolt egy kis grízes pudingféle csemegét, és csak azután láttam, hogy laposabbakat pislog a szokásosnál. Az ölemben aludt el. A kanapén. Rámcsatlakozva. Szerencsére minden gond nélkül bevittem a szobájába, azóta alszik. 2,5 órája. Ez jó. Azóta ülök a kanapén, pöcögtetem a billentyűzetet, a lábam felpolcolva. Nem tud érdekelni a lakás. Délelőtt már megvolt a mosás-teregetés kombó, a mosogatógépet is elintéztem, csak ki kellene pakolni, de azt most nem. Megvár... Pihenek végre, mert megérdemlem, meg azért, mert muszáj, ha nem akarok lesántulni.

Szombaton esküvőre megyünk Mohácsra. Előtte még úszás. Nagyon remélem, hogy addigra megjavul a sarkam, különben álom lesz a kocsiút...

Újabb gyöngyszem

Azt hittem, már mindent hallottam, de akkor szembejött a tápci. Mi a jó élet az a tápci? Nem megfejtést várok, tisztában vagyok, mit (akar) takar(ni), csak azt nem értem, ez mégis miért kell. Értem én, hogy az ember lánya átesik egy másik dimenzióba, amint a kezében tartja a pozitív terhességi tesztet, és a testrészei új nevet kapnak, de ez azért...

Nem, nem ez a legnagyobb bajom az életben. :)

Erkély, erkély, erkély

Rákattantam az erkélyekre. Valószínűleg annak nagy szerepe van ebben, hogy hétvégén nagyon sok szomszéd rendezgetett, takarított, pakolt vagy éppen csak napozott-kávézott a sajátján. A miénk jó nagy, óriási lehetőségeket kínál, mégsem élünk vele megfelelően. Nem használjuk ki. Nagyon tudnám, vannak terveim, de rendre elbuknak, mert nem maradnak fenn Péter szűrűjén. Az egyik ezért, a másik azért. Most ott tartunk, hogy van egy jó kis asztal-pad-székek kombó, amit még tavaly vettünk eszméletlen jó áron az IKEAban, meg egy halom lom. Használatban lévő lomok (azok nem is lomok?), de nem néznek ki jól a dobozokban. Kellene nekik egy jó kis láda, vagy valami hasonló, de egyelőre nem született meg az egyetértés köztünk, hogy milyen is legyen. Nekem már szinte mindegy lenne, csak legyen valami, aztán meglátjuk, mit tudok vele kezdeni. Olyan nincs, hogy semmit. :) Lassan az lesz, hogy szerzek valamit, aztán Péter jól megbarátkozik vele. :)

Ma este a Grace klinika alatt erkélyekről készült képeket nézegettem. Tudom, haszontalan időtöltés, inkább főztem volna helyette ebédet holnapra. :) Most erre volt szükségem. Feltöltődésre, tervezgetésre, nézelődésre. Néhány képet begyűjtöttem későbbi nézegetésre.

Mára befejeztem. Hosszú, eseménydús nap áll mögöttem/mögöttünk, de a kedvem sokkal jobb, mint reggel. Az sem zavar különösebben, hogy a nagy feltöltődés közben nem sok idő maradt a lakásra, mert ez egy ilyen nap volt. Szabadságot vettem ki. :)

Az élet tulajdonképpen szép

Időnként le kell ülni, és átgondolni, észrevenni, mennyi minden szép és jó dolog van az életben. Még akkor is, ha néha nem érezzük a jelenlétüket. Pontosan ezért van szükség arra, hogy összeszedjük őket. Tudatosítani kell magunkban, hogy léteznek, különben felemészt a sok rossz. Csak el kell kezdeni, az első után már jön a többi, és egyre jobban érzi magát az ember. Tudom. :) Csináltam már ilyet, de mostanában elfelejtettem, milyen jó is ez.

Keddenként szedem össze azokat a dolgokat, amik az előző kedd óta megnevettetek, örömöt okoztak, feltöltöttek, és úgy általában jól éreztem magam tőlük. Nem bontom le napokra. Egyrészt azért, mert nem biztos, hogy tudom már, pontosan melyik nap történt, másrészt nem is fontos. A lényeg, hogy jó őket újra átélni.

Az eheti listám mindenféle fontossági sorrend nélkül:

Saját ágyban aludni. Alapvetően nem volt túl pozitív, hogy a göthősségem miatt nem aludhattam Gergővel, nehogy zavarjam az állandó orrfújással meg köhögéssel, de jó volt kényelmesen aludni hajnalig.

Nátha után újra levegőt kapni. Nincs annál rosszabb, amikor az ember nem jut oxigénhez, én mondom.

Gergő tud orrot fújni. Ez a héten derült ki, amikor gyakran kellett fújni az orrát. Sok orrszívástól mentette meg magát. Ha csak megemlíti valaki a saját vagy Gergő orrát, már fújja is, ha kell, ha nem. Ha papírzsebkendőt zsákmányol, teszi az orrához és fújja. :*

Besütött a nap a nappali ablakán. Az elmúlt napok után kifejezetten jól esett.

Szupermuffin. Nem volt itthon elég tojás, átalakítottam a receptet. Mindenkinek jobban ízlett az eredetinél.

Gergő egyedül ugrik Péter karjába a medence széléről. Ha éppen nekem háttal ül, megfordul, szól, hogy aja, megbizonyosodik róla, hogy látom, és ugrik. Imádom.

Puszit ad és dob. Kérésre és kérés nélkül.

Táncol. Kérésre és kérés nélkül.

Újra jól alszik, nincs gond az esti altatásnál.

Nagymamám almáspitéje, ahogy én sütöm.

Medvehagyma. Medvehagyma. Medvehagyma. Kenyérbe, muffinba, salátába, csak úgy. Olívaolajjal eltéve.

Hirtelen ennyi.

Rendet!

Muszáj rendet tenni. Kívül és belül. Megesz és maga alá gyűr a káosz, ami mostanában körülöttem és bennem van. Végzem a napi, heti rutint, közben igyekszem észrevenni az apró szépségeket, de mostanában egyre nehezebben megy. Kívülről nem látszik, ebben mindig jó voltam, de már egyre kevésbé látom ennek értelmét. A hátrányát annál inkább. Ha úgy teszek, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, közben egyáltalán nem, attól még nem fognak megváltozni a dolgok. Ha beszélek/beszélünk róluk, az sem teljesen jó (bár a semminél több), mert csak összeveszés, kiabálás, sértődés van belőle. Ha nem kezdek hozzá, sosem történik semmit. Ez elszomorít. Nagyon, de nem tudok mást tenni, mint időről-időre vulkánként kitörni, kiordibálni magam (suttogva, nehogy felébredjen Gergő), pár napig csapkodva pakolni, aztán (egy időre) beletörődni, hogy a változ(tat)áshoz én kellek. Ez nem nagyképűség, nem arról van szó, hogy nélkülem nem forog a Föld, pusztán családra vonatkozó megfigyelés. Vasárnap komolyan rámjött a sírás, amikor megláttam a szomszéd srácot ablakot mosni meg felmosni a teraszt. Akkor azt hittem, mindent leszórok a hatodikról, lemegyek, és jól meg is taposom. Esküszöm, hogy jól esne.

Ide szeretnék kiülni egy bögre kávéval. Most.

Az apró jó dolgokról akartam írni, erre ez lett belőle. Nem megy ez nekem. Muszáj valami rendszert vinni ebbe is. Az lenne az igazi, ha minden nap végén össze tudnám szedni az aznapi jó dolgokat, de eddig sem tudtam naponta írni, csak egy plusz stresszforrást szereznék magamnak azzal, hogy este muszáj írni. Nem jó. Legyen akkor hetente! Ez jó, de melyik nap? Olyan nap kell, amikor napközben egyedül tudok maradni egy kis időre, amíg Gergő alszik. Hétvége nem jó. Ma kedd van, itt vagyok, Gergő alszik, Péter dolgozik, egyedül vagyok. Akkor legyen a kedd! :) Máris jobb a kedvem, hogy van már egy olyan nap a héten, amikor jó dolgokkal fogok foglalkozni. Összeszedem az elmúlt hét pozitívumait, és jól meg is írom. Remélem, Gergő azt még megvárja Álomföldön! :)

Helyreállt

Tudtam én, hogy jó lesz ez, csak ki kellett várni. Ahogy gondoltam, a szombati úszás kellett ahhoz, hogy visszaálljon a rend Gergő alvásában. A piacra vezető kocsiúton szépen bealudt. Kicsit ugyan szórakozott velünk, mert majdnem az utolsó saroknál csukta be a szemét, már terveztük, hogy családilag bevonulunk a piacra, ha ébren maradt. Szerencsére nem így történt, hanem 11 óra körül megkezdte a szokásos napközbeni alvását. Piac után Péter felvitte a szajrét, én pedig elhelyezkedtem a mellette (Gergő mellett) a hátsó ülésen, amikor úgy döntött, befejezte az alvást. Alig másfél óra volt, de a semminél több. Arra jó volt, hogy estére kellemesen elpilledt; fürdés, mese és csatlakozás után minden gond nélkül elaludt, és hajnalig úgy is maradt.

Azóta ez van: fürdés, mese (ha nagyon álmos, becsukja a könyvet és félreteszi :D), csatlakozás, alvás hajnalig, akkor kér egy kis fejsimogatást, alvás, 6 óra körül csatlakozás, napkezdés. 10-11 óra körül bealvás (tegnap 3,5 óra, ma csak 2), ebéd, játék, játszótér, vacsora, fürdés.... és kezdődik elölről. A fennmaradó időben játszik/játszunk, pakol/pakolunk, tízóraizik, uzsonnázik, rágcsál, pörög, futkározik, rendezkedik, magyaráz. Jön-megy, tesz-vesz, akár egy kis forgószél. Nagyjából ugyanolyan terep marad utána.

Mosolyog. Mindenkire. Válogatás nélkül. Utcán, boltban, játszótéren, liftben, mindenhol. Az esetek nagy többségében visszamosolyognak rá. Azon ritka alkalmak esetén, amikor faarcot kap a mosolyáért, lefagy. Néz a nagy szemével az illetőre, nem érti. Elkomorodik, összehúzza a szemöldökét, koncentrál. Rövid ideig áll, néz, gondolkodik, majd továbbáll. Fogalmam sincs, mit és hova tesz ilyenkor magában, de érdekelne.

Olyan nagyon barátságos, és olyan nagyon őszintén, érdeklődve fordul minden és mindenki felé, hogy féltem ettől a világtól. Félek elengedni. Valamelyik nap beugrott egy kép, amikor arra gondoltam, lassan talán nekivághatunk a városnak babakocsi nélkül. Metróval. Ezen a képen a metrón utaztunk. Gergő meg én. Sorban ültek az emberek, nem volt sok álló utas, lehetett szaladgálni. Gergő elindult az ülők előtt, mindenkire rámosolygott, de az emberek rá sem néztek, csak bámultak ki a fejükből. Egy idő után Gergő csak állt, nézte a közönyös arcokat, mosolya értetlen vigyorba fagyott. Összeszorult a szívem, azóta is sokszor eszembe jut. Elmeséltem Péternek. Mondtam, hogy nem akarom, hogy Gergő közönyös, fásult emberek között nőjjön (így kell írni?) föl. Csak annyit mondott, hogy akkor menjünk Prágába. Márciusban volt ott, annyi vidám, pozitív kisugárzású embert régen látott. Tegnap este már találtam egy blogot; egy srác(?) blogját, aki Prágában talált munkát. Onnan a monster.cz és a grafton.cz oldalaira jutottam. Vagtában szemezgettem, értelmetlenül, mert nem úgy van az, hogy kapjuk magunkat és megyünk. Sajnos. Gergő alig múlt 1 éves. Majdnem 2 évünk van eldönteni, mi legyen. Ez nem jó, de egyelőre nincs más lehetőségünk. Megfulladok. Úgy érzem, kiszívja ez az ország az életerőmet, de fogalmam sincs, hol lenne jobb... Írország még mindig húz, bár nincs rá ésszerű magyarázat. Egyszerűen csak húz. Az összes nehézségével együtt. Megbolondulok ettől az egyhelyben való toporgástól...

Pöttyök, alvás, láz

Nem tudom, hogy van-e összefüggés Gergő jelenlegi alvási rendszere(?) és az oltás között, de nagyon remélem, hogy van. Ellenkező esetben nagy bajban vagyunk. A héten kezdődött, egészen pontosan az oltást követő 7. napon. A doktornő azt mondta, a 8-10. napon várható láz, nyűgösség, kiütésszerű vörös pöttyök. A pöttyök ma megérkeztek. A 11. napon, de még belefér. Jó, hogy szólt előre a doktornő, különben eléggé megijedtem volna. Apró, néhol elég sűrűn elhelyezkedő pöttyökről van szó, mintha megcsípte volna valami. Sokszor. Remélem, holnap nem akadékoskodnak az úszáson, mert nem szeretném, ha ki kellene hagyni azért, mert nem hisznek nekünk...

Nagyon jó lenne, ha a felborult alvást is az oltás számlájára írhatnám. Kedden kezdődött. Aznap jött anyu, csak megállt hazafelé tartva Bükfürdőről. Egész délelőtt próbáltam Gergőt elaltatni. Néha úgy tűnt, sikeres lesz, de végül mindig felült, vigyorgott, és már tolta is le a lábát az ágyról. Éppen kezdtem feladni, amikor megérkezett anyu. Pár percet mórikálta magát anyu útitársainak, majd amikor felemelte (anyu Gergőt :D), szinte azonnal a vállára hajtotta a fejét, egyre laposabbakat pislogott. Bevitte az ágyra, perceken belül elaludt. Nekem csak annyi dolgom maradt, hogy körberakjam párnákkal-takarókkal. Ez majdnem délután 2-kor történt, és aludt kb. 2,5 órát. Azóta ez a módi. Szerdán is 2 körül aludt el, csütörtökön viszont egészen sokáig nem akart aludni. Már éppen kezdtem elfogadni, hogy nem akar aludni, amikor nem sokkal 4 előtt beájult. Aggódtam, mert ha csak 2 órát alszik, az már majdnem este 6, közel a fürdés. Végül 3,5 órát aludt, 19.15 körül hallottam a jól ismert nyöszörgést, pedig akkor már mindent csináltam, hogy felébredjen: visszapakoltam a kiszórt ruhákat a fiókba, nyitva hagytam a szobája ajtaját, bekapcsoltam a tévét, adtam rá hangot is (ha nem is ordítva, de azért úgy, hogy halljam), de semmi sem zavarta. Addig aludt, amíg ki nem pihente magát. Nyilván nem kezdtük el az esti rutint időben, hiszen akkor ébredt, amikor már a kádat szoktam kimosni fürdetés előtt. Vacsorázott, pörgött, játszott kicsi. Azt hittem, éjfél előtt nem tudjuk elaltatni, de nem sokkal 9 előtt már dörzsölgette a szemét, bújt, dünnyögött. Ma megint nem akart aludni, de már nem is foglalkoztam vele. Gondoltam, majd szól, ha álmos. Délután viszont olyan szépen sütött a nap, hogy nem akartam a (nem)alvás miatt egy újabb napot séta és játszótér nélkül, úgyhogy 3 körül felkaptam a felszereléseket, és lementünk. 1 órát bírt Gergő csúszdázással, homokozással, futkosással. Akkor csak az ölemben volt jó, az pedig minden, csak nem játszóterezés, úgyhogy hazajöttünk. Rövid pörgés után megint az ölemben aludt el nem sokkal 5 óra előtt. Szerencsére most csak kb. másfél órát aludt, úgyhogy a szokott időben tudtuk kezdeni a fürdetést. Nem volt egyszerű az altatás, de mondjuk, hogy időben elpilledt.

Azt gyanítom, hogy akkor kezdődött ez az eltolódás, amikor kedden délután későn aludt el, később kezdte az esti alvást, reggel tovább aludt, aztán másnap megint később aludt napközben. Holnap megyünk úszásra, nem alhat reggel 8-ig, úszás után pedig jól bealszik majd a kocsiban 11 óra körül. Azt remélem, ezzel visszaáll minden a régi kerékvágásba. Nagyon szeretném. :)

Az alvási mizérián és a pöttyökön kívül megérkezett a láz is. Szerdán délután 38,1°C-t mértünk, kapott egy fél kúpot. Itt jegyezném meg, hogy igazán gyárthatnának babaméretű kúpot, ugyanis ezt a szappanállagú izét lehetetlen kettévágni, csak faragni lehet, így viszont a fele megy a kukába. Tegnap este altatás közben Péter megint melegnek érezte a kezét és a fejét, de szerencsére a hőmérő csak hőemelkedést mutatott. Ma már nyoma sincs a láznak. Ez volt az első alkalom, hogy oltás miatt belázasodott. Szerintem 15 hónap alatt ez nem rossz.

Törlőkendő - Pampers sensitive

Úgy tisztességes, ha a negatív tapasztalat után gyorsan megosztom a pozitívat is.

Tulajdonképpen eszem ágában sem volt újabb Pampers terméket kipróbálni, pedig több embertől hallottam, hogy a sensitive család teljesen más, nincs illat, sokkal inkább bőrbarát a többinél. Féltem. Amikor végül rászántam magam, hogy veszek egy csomag pelenkát kipróbálásra, nem volt Gergő méretében. Jelnek tekintettem, és nem is foglalkoztam többet vele. Elkönyveltem, hogy a Pampers nem a mi márkánk.

Aztán az egyik bevásárláskor egy hostess a kezembe nyomott egy kis kiszerelésű mintacsomagot. Szegény azt hitte, gyorsan veszek hozzá pelenkát is, de -sajnos- nem volt megfelelő méret (nem is gyártják 4+osban). Ha már így az ölünkbe hullott, kipróbáltuk. Imádom. Gergő bőre is. Kellemesen krémes illatú, nem allergiás rá senki. Ez lett az utazós kendő. Azóta kaptunk egy másikat. Gyanítom, ugyanabba a promócióba futottunk bele máshol. A Nivea mellett ez kapja tőlem a legtöbb pontot, viszont ugyanazon okok miatt erre sem fogom lecserélni a megszokott kendőket.

Felmerülhet a kérdés, hogy mi a fenének próbálom ki ezeket, ha úgyis tudom, hogy nem fogom utána megvenni. Nos, nem mondom, hogy soha, mert bármikor lehet olyan helyzet, hogy nem jutok a megszokott cuccokhoz (ismeretlen város, kevés idő, nem tudom...), vagy éppen ajándékként érkezik. Jó tudni, mi az, amit mindannyiunk bőre szeret, és mi is őt.

Törlőkendő - Pampers

Nyáron sikerült egyszerre hazamenni a húgomékkal, a sógorom (nem hiszem, hogy írott formában használtam már ezt a szót, szóban sem gyakran, de olyan hosszú körülírni) titkos meglepetésként odaszervezte a húgom otthoni barátnőit grillezésre. Az egyik távolba szakadt barátnő nekünk (azaz leginkább Gergőnek) is hozott ajándékot: többek között egy ilyen popsikendőt. Nagyon aranyos volt tőle, hogy gondolt ránk (is), ezért mosolyogva megköszöntem, de sejtettem, hogy nem leszünk nagy barátok. A popsitörlővel.

Amikor rákerült a sor, óvatosan nyitottam ki, élénken élt még bennem a pelenka okozta bőrbaj emléke. Ahogy kibontottam, megcsapott a jellegzetes, nagyon erős illat. Már ennek hatására is elkezdett viszketni a kezem, de mivel tisztában vagyok vele, hogy ez csúnya előítélet, vettem egy nagy levegőt, és kipróbáltam. Tapintásra, nedvességre szuper volt, és mivel akkor még nem tudtam, milyen hatással lesz a kezemre, szívesen használtam. Az illata nem tetszett, de úgy voltam vele, hogy ha nem is veszünk ilyet többet, ezt azért elhasználom.

Másnapra nyilvánvalóvá vált, hogy hasonló (ha nem ugyanaz) cuccal kezelték, mint a pelenkát. Kiszáradt, kivörösödött a kezem, iszonyúan viszketett. Alaposan megvizsgáltam Gergő bőrét, mert emlékeztem, hogy ő sem szerette az ugyanehhez a termékcsaládhoz tartozó pelenkát. Nem lett tőle semmi baja, úgyhogy a Tesco gazdaságos pelenka sorsa jutott a kendőnek, azaz Péter elhasználta, amikor ő pelenkázta Gergőt.

Eddig kettőből kettő. Azt hiszem, megállapíthatjuk, hogy nem a mi márkánk ez a fajta Pampers.

Megjegyzés helyett

Nem tudok megjegyzést írni, ezért ebben a formában reagálok erre a bejegyzésre.

Ha Budapesten élsz kisgyerekkel, tök mindegy, hány gyereked van, amíg van babakocsis, be vagy zárva egy x sugarú körbe. Halálosan boldog lennék, ha a számban lenne a 4-6-os villamos, de ahhoz, hogy megcsípjem, el kéne jutnom a Nyugatihoz. Metróval. A Forgách utcától. Ha valakinek ez sikerül, akkor mondja már el, legyen szíves, hogyan csinálta! Aki esetleg nem ismeri a megállót: nem túl forgalmas, tehát esetenként nem keveset kellene várni, amíg valaki segít lecipelni a babakocsit.

Nem mindenki lakik a belvárosban.

Jár itt ugyan valami busz, de nem láttam még alacsony padlósat, úgyhogy ez sem megoldás. 2 metrómegálló nem távolság, annyit simán gyalogolok babakocsival, de mindenhova nem mehetek gyalog...

Azt hiszem, jogos a nyávogás(om).

Pelenka - Tesco Baby essentials

Gyorsan megírom, mi javasolt a húgom, mi helyett vette meg véletlenül Péter az előbbi borzalmat. Ha már így lehúztam a gazdaságos változatot, meg kell védenem a Tesco becsületét. A mellényúlás után alig vártuk, hogy lehetőségük legyen (értsd: akciós) a színes változat beszerzésére.

Kicsit tartottam ugyan tőle az előbbiek miatt, de akkorát csalódtam pozitívan, hogy szinte hátraestem a meglepetéstől. Tapintásra kellemes, puha, semmiben sem különbözik a korábban megkedvelt márkáktól. Nem emlékszem, milyen minta volt az elsőként kipróbált méreten, de a lényegen nem változtat, akármit is nyomtak rá. (A 4+-oson tuti oroszlán van). Talán elefánt, de tényleg mindegy. A lényeg, hogy megtetszett, bevált, szeretem. Nem is lehet ezt tovább ragozni. :)

Egy időben gyakran vettünk ilyet, ami miatt mostanában ritkábban, az a többi kedvenc barátságosabb ára. Szombaton majdnem leemeltem egyet a polcról, mert brutál olcsó (51 Ft/db a 4+-os), de visszafogtam magam, mert van még 2 bontatlan csomag Huggies (a pelenkázótáskás akcióból), és a Jumbo Pack-es dm-esnek is megvan még a fele. Nem olyan nagy a lakás, hogy ipari mennyiséget tároljunk pelenkából, bármekkora is a kísértés.

Gyors fejszámolással arra az eredményre jutottam, hogy a jelenlegi mennyiség kb. másfél hónapra elég. Nagy valószínűséggel akkor még jó lesz Gergőnek a 4+-os pelenka. Hm... hm... nagy a kísértés...

Pelenka - Tesco gazdaságos

Nem ez a méret volt, de csak ilyet találtam.

Az első időszakban történt, amikor még nem nagyon jártam el Gergővel bevásárolni, hanem Péterre hagytam ezt a nemes feladatot, hogy egyszer egy ilyen csomaggal állított haza. Nem szándékosan, csak sietett. A húgom mondta, hogy a Tesco-s pelenka egész jó, ezért gondoltuk, hogy megpróbáljuk. Gyorsan kiderült, hogy nem pont ezt akarta Péter megvenni, és nem is ezt javasolta a húgom. Ha már így alakult, kipróbáltuk, de gondolom, nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, nem került be több ilyen csomag a lakásba.

Fogásra sem tetszett. Zörgött, kellemetlen műanyagos tapintása volt. Nem volt nehezebb feladni Gergőre, mint a többit, ilyen szempontból nem volt vele gond, de valahogy nem tetszett. Csúszott rajta az összes kisruha. Természetellenes volt. (Értem én, hogy a pelenka maga természetellenes, de most ebbe nem mennék bele.) Olyan érzésem volt, mintha egy Ágnes pelenkát erősítettem volna Gergő fenekére nylonzacskóval. :/

Figyeltem Gergő bőrét, de nem lett tőle semmi baja. Nem úgy nekem. Durván bedurrant tőle az ekcémám; hámlott és viszketett a kezem bőre, de még a szemhéjam sem volt az igazi. Félretoltam a műremeket, és ráraboltam a megszokott márkára. Péter viszont úgy gondolta, hogy ha már megvettük, használjuk el, úgyhogy naponta párszor ő pelenkázta Gergőt, hogy ráadhassa ezt a borzalmat. Alig vártam, hogy elfogyjon, de mivel az esetek nagy többségében én nyertem meg a pelenkázást, igen lassan apadt a csomag tartalma.

Jobban belegondolva lehet, nem is a pelenkára magára voltam allergiás, hanem a ragasztószalagra, amivel rögzítettem szegény Gergő testére. Egy rugalmatlan, kemény, széles, gyerekkoromból visszaköszönő celluxdarab. Azt hiszem, ez volt a legrémesebb az egészben. Ja, nem is... a minta. Ügyes próbálkozás, de a színesen mosolygó tengeri herkentyűk sem tették vonzóbbá.

Soha többet ilyet. 

Dögrovás

Velem ilyen még nem történt. Ha azt mondom, hogy egyik percről a másikra letten beteg, akkor egy kicsit sem túlzok. Pontosan ez történt. Fürdetéskor, öltöztetéskor, meséléskor még semmi bajom sem volt, de még az altatás elején sem volt semmi előszele a későbbieknek. Hallgattam, ahogy Gergő küzdött a levegővétellel (jól szelelt már az orra, de nem volt még a régi), közben hálát adtam az univerzumnak, hogy nem kaptam el tőle. Abban maradtam magammal, hogy az egyik legkellemetlenebb betegség (első 10-ben benne van) a nátha az eldugult orr miatt. Nagyon nem akart Gergő aludni, csak forgolódott, felült, rángatta (illetve velem százszor felhúzatta) a zenélő macit, szétkapta a párnákat, paplanokat, amik csak arra vártak, hogy végre elaludjon, és elbarikádozzam őt velük leesés ellen. Azt hittem, sosem fog elaludni, amikor hirtelen azt éreztem, hogy nem kapok levegőt. Hű, bazz... Nem jó, nagyon nem. Akkor azt hittem, csak bedugult az orrom, és csak ki kell fújni, de nem úsztam meg ilyen könnyen. Ez volt pénteken. A szokásos módon Gergő mellett aludtam (először a földön, aztán mellette), de az állandó orrfújáson kívül azért is aludtam keveset, mert folyton attól féltem, hogy felébresztem. Nem így lett, de ez csak reggel derült ki, amikor már végigizgultam az éjszakát.

Másnap úszásra mentünk. Nem voltam túl fickós, de nem volt feltűnő a betegségem, csak párszor szöktem ki a medence mellől orrot fújni. Piac és Tesco után jöttünk haza (mindkét helyre egyedül mentem be, Gergő klasszul végigaludta az egészet, Péter meg őrizte az álmát a kocsiban), akkor már minden bajom volt. A Tescoban elhasználtam az összes zsebkendőt, ami táskámban volt, érzésem szerint állandóan fújtam az orrom. Itthon aztán kidőltem. Azt ettünk, amit a hűtőben találtunk, se erőm, se kedvem nem volt főzni. Csak nyomtam a kanapét, próbáltam levegőt venni (kevés sikerrel), még hunytam is egyet. Most értettem meg, milyen az, amikor az embernek a húsa is fáj. Közben Gergőt jött, bújt, játszott, én meg csak annyit tudtam tenni, hogy hagytam, öleltem, etettem.

Abban egyeztünk meg Péterrel, hogy nem alhatok Gergővel egy légtérben, mert egyrészt nem kellene zavarnom az állandó orrfújással, másrészt nem kellene visszafertőzni, ha ez a  kórság egyáltalán fertőző. Ennek megfelelően Péter költözött a gyerekszoba padlójára, én pedig elfoglaltam (nem is tudom, mióta először) a nagyágyat a hálószobában. Azt gondoltam, végre jól kialszom magam, de ez két tényező miatt nem igazán akart megvalósulni. 1) Nem kaptam levegőt. 2) Hiányzott Gergő. Pfff... kezdi végre valamennyire végigaludni az éjszakát (már nem érdekel, hogy a nagyágyon), erre én nem tudok nélküle aludni... Forgolódtam, kerestem a helyem, végül lekapcsoltam a sólámpát, ami nélkül korábban elképzelhetetlen volt az alvásom, ha egyedül voltam a szobában, és akkor... valamikor végre elaludtam.

Hajnalban keltem, egészen pontosan 4 órakor. Tudtam, hogy jelenésem lesz, de azt nem, hogy mikor, mert nem szoktam nézni az órát. Most is csak azért néztem meg, mert Péter felhívott. Abban egyeztünk meg ugyanis, hogy amikor Gergő ébred, és nem lehet megnyugtatni, akkor addig csörgeti a telefonomat, amíg ki nem nyomom, mert abból tudja, hogy felébredtem. Erre azért volt szükség, mert hajnalban van egy ébredés, amikor Gergő enni kér, azt pedig Péter nem tudja elintézni. :) Mentem, etettem, 6-ig aludtunk együtt.

Ma még szenvedek egy kicsit, de úgy tűnik, hatásos volt az éjszakai pihenés, mert már arra is volt erőm, hogy a két napja felhalmozódott koszt és rumlit eltüntessem. Még mostam-teregettem is. Megmaradok, azt hiszem. :)

Ha Gergőtől kaptam el, és ugyanezt élte át, mint én, akkor óriási elismerés neki, és mindent értek... étvágytalanságot, nyűgösséget, mindent.

Bigfoot maga

Hónapokkal ezelőtt született a név a húgom jóvoltából. Gergő örökölt néhány szaladgálós cipőt az unokaöcsémtől, hogy amíg nem jár, legyen mit a lábára húzni a babakocsis sétákhoz lefagyás ellen. Egyetlen cipőt sikerült használni, a többi nem ment rá a lábára, pedig elvben jónak kellett volna lennie. Elvben. Papírforma szerint mindegyiknek nagynak kellett volna lennie egy Gergő korú gyereknek. Hát, nem. Kicsik voltak. Ekkor nevezte a húgom Bigfootnak Gergőt, aki azóta igyekszik megfelelni a névnek.

Amikor elkezdett járni, hagytuk a kölcsöncipőket, és beszereztük az első saját cipőt az úrnak. Azzal a tudattal és elképzeléssel vettük meg, hogy nyárig ki van pipálva a cipőkérdés, mert télen vastag zoknival, tavasszal vékonnyal hordható. Mostanában rendszeresen járunk játszótérre Gergővel, sokat szalad, mászik, fut. Néhány napja vettem észre, hogy a nagylábujjánál sötétebb lesz a harisnya vagy zokni a cipőtől. Először nem nagyon foglalkoztam vele, azt gondoltam, ez természetes, hiszen ott jobban dörzsöli. A héten viszont elgondolkoztam, hogy vajon nem nőtte-e ki a cipőt. Reméltem, hogy nem, de azért összemértem a cipő talpát Gergőével, és kerestem az ujjnyi különbséget a két hossz között a cipő javára. Nem nagyon találtam. Pörögtünk még kicsit a témán, végül tegnap elmentünk a Brendonba. Megtaláltuk ugyanazt a lányt, aki januárban segített nekünk, ő is összemérte a talpakat, és kimondta: Gergő kinőtte a cipőt. A bolt adatbázisa szerint 3 féle fiúcipőből volt 22-es méret. Ebből kettőt gyorsan kilőttünk a szabása miatt (Gergő lábfeje elég magas, a legtöbb cipő nem megy rá), próba során a harmadik sem maradt fenn a rostán. Jónak tűnt, de ezen is volt egy varrás, ami miatt nem tudtam felhúzni Gergő lábára. Imádom a traktoros cipőt. Sajnálom, hogy le kell cserélni. 21-es méretig gyártják, úgyhogy esély sincs, hogy máshol találunk. Most figyelhetjük a honlapot, hogy mikor esik be hozzájuk megfelelő szabású 22-es cipő. Aztán már csak abban reménykedhetünk, hogy nem aranyárban mérik..

Bigfoot és az oltások

Két dologról szeretnék írni. Látszólag teljesen különböző témáról, ám mivel a főszereplőjük azonos, valamennyire összekapcsolhatóak. Ha külön bejegyzést szánnék rájuk, nagyon valószínű, hogy a második megírására sosem kerülne sor. Volt már rá példa, tudom, mit beszélek...

Téma 1: Oltások

Kedden reggel tepertünk vissza Bp-re, hogy odaérjünk az orvoshoz 12.30-ra. Hülye egy időpont Gergő napközbeni alvásának kellős közepén (akár 10-kor, akár délben kezdi az alvást, ilyenkor még tuti alszik), így azt a módszert választottuk, hogy a hétfő estét még Salgótarjánban töltöttük, és úgy indultunk, hogy Gergő a kocsiban aludjon. Abban reménykedtünk, hogy kialussza magát az orvos előtt. Jól gondoltuk. Alig értünk ki a városból, már húzta a lóbőrt. Tartottunk tőle, hogy nem ébred fel időben, ami nem lett volna kellemes. Sehogy sem jó egy oltás (pláne kettő), főleg, ha álmából riasztják érte az ember(gyereke)t. Szerencsére erre nem volt szükség; gyanútlanul pislogott a cél előtt.

A szokásos orvoslátogatási hiszti (nem akar a hátán feküdni) megúszása nélkül megvizsgálták, megmérték, megszúrták. A 78 cm-t már magamban sem reagáltam le, miután kb. 1 hónapja 80 cm-t mértünk itthon. Már nem érdekel, mit mérnek. :) Amikor a fonendoszkópos vizsgálatot is végigsírta Gergő, a doktornő azt az észrevételt tette, hogy valószínűleg azért van, mert nem beteges Gergő, nem járunk hozzá rendelésre, csak a kötelező vizsgálatokra, és mivel mostanában ritkábban készít státuszt, majdnem mindig oltásért megyünk.Szerinte Gergő összeköti magában a dolgokat, és azért sír, ha meglátja. Szerintem meg azért, mert nem elég óvatosan és finoman vizsgál. Most két oltást is kapott Gergő (15 hónapos és harmadik Prevenar). A doktornő úgy állt hozzá, hogy kérte, fektessük a hátára (Gergőt, nem a doktornőt...), előbb megnézi a torkát és a fogait, és ugyanazzal a sírással beadja az oltásokat. Borzasztóan hangzott, de mivel fogalmam sincs, hogy lehetne másként, nem pofáztam bele. Szokás szerint most sem mertem odanézni, csak puszilgattam Gergő könnyes, sírástól vörös és gyűrött arcát. Nem néztem oda, mégis tudtam, mikor kapta az oltásokat, mert mindkettőnél erősödött a sírása. Később Péter mondta, hogy nem csodálkozott Gergő reakcióján; ő is hasonlóan viselkedett volna, konkrétan majdnem rosszul lett, amikor a doktornő belenyomta Gergő combjába a második oltást. Nulla érzés nélkül, szinte durván... :/ A váróban volt egy anyuka a 3 hónapos kislányával, szintén oltásra jöttek, csak nyilván másikra. Halkan megjegyezte, hogy a régi doktornő úgy adta a most 7 éves fiának az oltásokat, hogy meg sem érezte. Sajnos, néhány éve meghalt a doktornő, az ő helyére jött a mostani...

Annyit nyavalyogtam már az orvos miatt, hogy jogos lenne a kérdés, hogy miért nem megyünk máshoz. Igen, logikus lenne, de ugyanazért maradunk, amiért őt választottunk annak idején: nem ismerjük a többit, ő pedig közel van. Amikor Gergő lázas volt, és kénytelenek voltunk elmenni a helyettes doktornő rendelésére, egyikünk sem érezte a késztetést a váltásra. Ő sem jobb... Ez egy ilyen körzet. Maradunk, csak időnként puffogok...

Nem tudom, hogy az oltás, a fogzás, esetleg a kettő együtt hat most Gergőre, de valami biztosan. Azt kizárhatjuk, hogy megfázott volna, mert néha még túlságosan is felöltöztettem. Szerda óta viszont taknyos, nyűgös, nyugtalan. Nem kicsit. Nagyon. Tegnap délután előszedtem az orrszívót is, mert annyira tele volt az orra, hogy képtelen volt szegény elaludni. Reméltem, hogy este megússzuk nélküle, de nem. A második ébredésnél muszáj volt kitisztítani az orrát.Szenvedtünk mindannyian, de megérte, mert hajnalig aludt. Ma még folyik kicsit az orra, de közel sem olyan vészes a helyzet, mint tegnap, amikor szinte ötpercenként támadtam rá a zsebkendővel. Édes, ahogy próbálja fújni az orrát. Már jelzi, ha orrfújást kér. Kétféleképpen hozza tudomásomra: matatja az orrát (kívül vagy belül), vagy odamegy a komódhoz és mutogat a papírzsebkendős dobozra. Imádom.

Úgy tűnik, mégis egy másik bejegyzésből derül ki Bigfoot személye, mert Gergő felébredt. Ember tervez...

C&A, Salgótarján, satöbbi

Nagyon készültünk az idei Húsvétra. Leginkább arra, hogy egyik gyerek sem tölti háton fekve a napokat. :) Sajnos, az idő nem volt kegyes hozzánk, a programok egy részét elvitte a hó(!), de így is maradandó élmény volt. Nekünk mindenképpen, és remélem, a gyerekeknek is.

Szombaton érkeztünk hosszú, tömött sorban. Ebédre ígértük magunkat anyuhoz, előtte beugrottunk Péter apujához. Kis csúszással indultunk ugyan, de sikerült 13.05-kor landolni anyunál. Szerintem az még ebédidő, úgyhogy sikeresnek veszem az érkezést. :) Útközben végig C&A-t kerestünk. Hónapok óta keresünk az unokaöcsémnek egy bizonyos tigrises fürdőköpenyt. Gergőnek lőttünk egyet korábban (kuponnal :D), és mivel a dm-es újraregisztráláskor megint kaptunk egy kupont, gondoltuk erre költjük. Igen ám, de azóta nem láttunk sehol. Pénteken elfelejtettem magammal vinni a KÖKIbe, így be sem szagoltunk a C&A-ba, pedig érzem, hogy ott lett volna... Itthon eltettem a kupont, hátha sikerül még bejutni egy C&A-ba, mielőtt kipakolnánk a szajrét a kertbe. (Kaposváron ugyanis divat az ajándékkeresés (egyáltalán az ajándékozás) Húsvétkor, és bár tőlem fényév távolságra áll az egész, nem állok a szórakozás útjába...) Mivel nem gyakran járok Salgótarjánban, és nem is követem, hogy mikor mi épül/nyílik, a Google-t hívtam segítségül a lehetséges C&A üzleteket felkutatásához. Azt írta, hogy Salgótarjánban van. Kétkedve húztam föl a szemöldököm, de amikor a C&A honlapja ugyanezt állította, kezdtem elfogadni, azt viszont továbbra sem tudtam, hogy hol, ugyanis arról végképp nem volt tudomásom, hogy épült volna egy Stop.Shop. Nem adtuk föl. Salgótarjánhoz közeledve előkerült az iPhone. Vadul kérdeztük tőle, lát-e valahol a közelben C&A-t, de következetesen a losonci áruházat dobta föl. Nem jó. Nagyon nem. Nem jó jel. Az sem, hogy a Salgótarján mellett lakó barátnőm sem tudott segíteni. Konkrétan azt mondta, hogy ha megtalálom, szóljak neki, mert azonnal indul bevásárolni. :) Már teljesen letettem róla, hogy megtaláljuk, amikor beugrottam a Tescoba, és a parkolóból kihajtva Péter bekanyarodott az egyik utcába. Azt hittem, elfelejtette, merre kell menni, mert totálisan az ellenkező irányba fordult, de mondta, hogy kapaszkodjak meg, mert megtalálta a Stop.Shop-ot. Na, ne! Mentünk, mentünk, egyre beljebb jutottunk az egyre rondább utcán, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy valaki szórakozik velünk. Hatalmas agyunkkal végül rájöttünk, hogy a cikkben ugyan valóban arról van szó, hogy 2009-ben tervezték az építkezést, de valószínűleg el sem kezdték a válság miatt. Más ötletünk nincs. Már csak azt nem tudom, miért van az összes illetékes honlapon tényként feltüntetve.

Tegnap beugrottunk Péter munkahelyére, hogy találkozzunk a húgával, aki elhozta a megjavított Bubut (éljen éljen), és ha már arrafelé jártunk, megnéztük, van-e az Allee C&A-jában köntös. Nem volt. Kezdek elkeseredni. Félek, hogy kilistázták, mert mindenhol csak a másikat lehet kapni, ami nem pont olyan, mint amelyiket keressük, ráadásul a legnagyobb mindenhol 80-86-os, nekünk (azaz Matyinak) viszont 92-es kellene. Ha valaki lát egyet, sikítson! (Most alszik Gergő, de amint felébred lefényképezem az övét, mert a neten sehol sem találok képet, csak a másikról.)

Játszótéri közösködés

Túl hamar alkottam véleményt. Ezúttal pozitív véleményt. Konkrétan a játszótérrel kapcsolatban, azaz nem is magával a játszótérrel, mert azzal semmi baj, inkább a közönséggel. Azt tartom, hogy alapvetően egy jó kis közösség ez, de akadnak kivételek. Na, ma ezek a kivételek váltak számomra nyilvánvalóvá. Eddig valahogy nem vettem észre. Talán azért, mert a(z egyik) főszereplő család eddig nem nagyon volt jelen, apuka csak kirobogott a gyerekekkel a házból, aztán vissza. Az utóbbi pár napban azonban megjelentek; gondolom, a napsütés késztette őket erre. Nyilván azoknak nem újak, akik már tavaly is játszótereztek, de mivel mi most csatlakoztunk Gergővel, és még az ismerkedés fázisában tartok, figyelem az embereket, tanulom, hogy kivel lehet/érdemes/tanácsos cimbizni. Tulajdonképpen az egész mai dolog akkor csapódott le bennem, amikor már a liftben tartottunk felfelé.

Kezdem az elején. Tegnap anyuka a legszélső padon, a lehető legtávolabb mindnekitől, kezében az aznapi metropol. Gyerekek (övéi és a haverok) játszanak a füvön Gergő labdájával. Az mindegy, hogy azzal a labdával, mert a játszóterek alapszabálya értelmében mindenki azzal játszik, amivel éppen akar, csak a végén adja vissza. Még azon sem akadtam fönn, amikor rászóltak a feléjük szaladó Gergőre, hogy kisbabák nem játszhatnak, mert ez rendben van. Neki az még nem játék, ami a nagyoknak. Az viszont kevésbé tetszett, hogy ugyanezek a gyerekek (főleg a kislány) nem tudták hova dugni a labdájukat Gergő elől, amikor ráizgult...

Ma ugyanez a felállás: anyuka, pad, metropol, gyerekek szanaszét. Először még annyira kedvesek voltak a fiúk, amikor körbeülték Gergőt a játszótér kavicsos padlóján (vagy mije az a játszótérnek, amin taposunk), beszéltek hozzá, cirógatták, tanították kavicsot szórni, hogy el is felejtettem a tegnapi labdás ügyet.

Később Gergő mepróbálta megszerezni az egyik szomszéd kislány labdáját, de ő nem adta, pedig Micimackósat adtunk volna cserébe (persze, csak kölcsön). Éppen kezdte Gergő elfogadni, hogy a saját labdájával kell játszania, amikor jöttek a fiúk, hogy kérhetnek-e egy labdát. Mondtuk, hogy éppen harc van a birtoklásért, de amikor Gergő eldobta a sajátját, és inkább a homokozót célozta meg, odaadtam nekik. Ekkor még tele volt a játszótér, volt egy halom homokzócucc, de a homokozónak a közelébe sem mentek.

Indulás előtt elkezdtem összegyűjteni a szanaszét figelő játékokat: kismotort, labdát, homokzócuccokat. Anyuka végignézte, amint a cuccok egyik részét a zsákba teszem, a nagyobbakat pedig a vödörbe, az utóbbit pedig a pad mellé a földre, amíg elmentem a labdáért. Még meg is kérdezte, hogy elüljenek-e máshova. (Ezt nem nagyon értettem, mert attól, hogy azon a padon volt a táskám, és a támlára tettem a zsákot, még pont elfértek...) Felnyaláboltam Gergőt, vállamra vetettem a zsákot, megfogtam a motort, elrugdostam a bejáratig a labdát, kinyitottam a kaput, berúgtam a labdát. Éppen nyomtam volna a lidt hívógombját, amikor észrevettem, hogy valami hiányzik. A vödör. Motor le, vissza a játszótérre. Anyuka első kérdése az volt, hogy mi maradt ott. Mondtam, hogy a vödör, de már láttam, hogy nem leszek népszerű, mert vígan játszottak vele a gyerekei. Hát, basszus. Ha azt mondom, 5 perce tettem le a pad mellé a vödröt, akkor sokat mondok. Hangosan szólt a gyerekeknek, hogy szolgáltassák vissza a vödröt, közben kérdezte, hogy mi az enyém. Valahogy így: Mi a tiétek? Minden? Volt a hangjában valami, ami miatt kellemetlenül éreztem magam, hogy elveszem a gyerekektől a játékokat, de basszus... Változatlanul jól hallhatóan mondta a gyerekenek, hogy szedjék össze a cuccokat, és felhívta a figyelmüket, hogy maradt egy forma. Megláttam egy vödröt, mondtam is Anyukának, mire ő megköszönte, de hozzátette, hogy nem tudja, kié. Hm... Gergő vödrétől és formáiról tudta (vagy tudhatta volna), hogy az övé (bazibetűkkel rajta van a neve), az nem zavarta, ismeretlen vödörhöz viszont nem nyúl.

Ezzel az egésszel nem az a bajom, hogy játszanak a cuccokkal, mert mindenki ezt csinálja. A különbség csupán annyi, hogy a többi gyereknek is van sajátja, bedobják a közösbe. a végén pedig szétválogatjuk. Azzal sincs baj, ha valaki esetleg játék nélkül érkezik, mert van elég. Az viszont nálam kiveri a biztosítékot, ha rendszeresen cuccok nélkül érkeznek, arra apellálnak, hogy másnak úgyis van, aztán én vagyok a rosszarcú, ha utolsó homokzócucc tulajdonosként elszedem tőlük. (Volt már, hogy nem kértem el a labdát, annyira játszott vele az egyik kisfiú, de velük jóban vagyok, másnap hozták.) Nem hiszem, hogy nagyobb macera nekik lehozni pár holmit, mint nekem, mivel ezek a gyerekek nagyobbak, pont tudják hozni a labdát, vödröt, lapátot, nem kellene Anyukának rugdosni a liftbe és liftből, közben egyensúlyozni a motorral, összefogni az összes homokzócuccot, és terelgetni Gergőt....

Törlőkendő - Nivea baby

Azt hiszem, egy dm kuponnal vettük, de nem vagyok benne biztos, abban viszont igen, hogy nem teljes áron. Alapvetően nem szeretem a Nivea termékeket, az illatukkal van valami bajom, de mostanában csupa pozitív élményem van a márkával kapcsolatban, mégsem veszem gyakran, mert elég drága. Nekem. Kuponnal viszont kipróbáltuk.

Imádtam. Puha, illatos, kellőképpen nedves a makacsabb szennyeződések (:D) eltávolításához is. Az pedig csak a hab a tortán, hogy apró kék macik figyelnek rajta. :) Hiába viszont a jó tapasztalat és a szerelem, nem tudják olyan olcsón adni, hogy ezt vegyem le a polcról a megszokottak helyett. Sajnálom. Válság van. Akkor is, ha ezt divat mindenre ráhúzni...

Játszótér

Van egy játszótér a ház előtt, nem kell messze menni, ha vegyülni akarunk (azaz én, Gergő meg jön velem :D) a lakóközösség gyerek(ek)kel rendelkező tagjaival. Tavaly már méregettem az embereket, de akkor még a pálya széléről. Róttuk a köröket Zsuzsival a még mászni sem tudó (vagy alig) gyerekekkel. Szigorúan babakocsis legeltetés volt ez, a játszótér még távoli ismeretlennek volt. Féltem tőle, mert mindenféle klassz dolgot hallottam innen-onnan, de vártam is, hogy milyen lesz, ha majd nem kell a távolabbi játszótérig zarándokolni, mert ott van olyan zsebes hinta (nem tudom, mi a hivatalos neve, én így hívom) az egészen kicsiknek. A mi kis játszóterünkön nincsen hinta, úgyhogy csak az első tavaszi napsugarak megérkeztével vonultunk le. Vittük a kötelező felszerelést is: homokozószett, örökölt kismotor (pedál nélküli, lábbal hajtós), labda, uzsonna. Volt pár ember, akit már ismertem, a többiek viszont teljesen újak voltak. Nem sokáig. Alaptalannak bizonyult a félelmem, mert néhány kivételtől eltekintve mindenki szuperjó fej, befogadó, segítőkész. Nyilván van olyan, akivel nem sikerült egyelőre megtalálni a közös hangot, de nem azért, mert nem szimpatikus, csak éppen annyira mások vagyunk, hogy nincs közös téma. Nem baj, vannak elegen. :) A gyerekek vegyesek kor és nem szempontjából egyaránt. Furcsa módon a lányok között vannak inkább a romboló jellegűek, de azok sem vészesek. Összességében érzem, hogy óriási szerencsém van, mert nem jellemző az, amit mindenhonnan hallok, nevezetesen a saját gyerek fényezése, versenyeztetése. Még egyik szülőtől sem hallottam, hogy dicsekedett volna azzal, hogy a gyereke mi mindent tud már, vagy éppen azért kérdezett volna meg valamit, hogy elmondhassa a saját (gyereke) sztoriját, produkcióját stb. Jó lesz ez. :)

3-4 éve épült társasházról van szó, többségében fiatal párok, családok laknak itt. Sok a gyerek, ami egyrészt jó nekik, mert vannak játszótársak, és jó nekünk, mert általuk közelebb kerülünk egymáshoz. Ma például komolyan fontolóra vettem, hogy 10 év után fodrászt váltok. Nem szívesen, mert elég bizalmi a pozíció. Azt mondják, hogy az ember (lánya) a fodrászához, a fogorvosához és a nőgyógyászához hűséges, ha máshoz nem is. :D Nos, a fogorvosomat tavaly muszáj volt megcsalni, mert messze van, és nem akartam feldobni a prakkert. Nehéz ez a fodrász dolog is. 10 éve nem vágta más a hajam, még Dublinból is hozzá jártam, bár akkor sokkal (sokkal-sokkal) ritkábban a kelleténél, de akkor is. Most viszont nagy gondban vagyok, mert a sokadik költözés után sikerült a MOM Parknál tanyát vernie, ahova lehetetlenség kiverekedni magam úgy, hogy ne menjen rá az egész nap. Ráadásul az egész nem olyan, mint régen, mert egy szépségszalonba költözött tele hülye pi...val. :(

Ma elkapott beszélgetésekből és konkrét rákérdezéssel összeraktam, hogy az egyik szőke kislányhoz tartozó anyuka fodrász. Komolyan elgondolkoztam. Most egészen közel kellene mennem, egészen pontosan a szomszéd lépcsőházba, és később sem sokkal messzebb. Még alszom rá párat, de elég esélyesnek érzem, hogy a hónap végi esküvő előtt beugrom hozzá...

Játszóház

Van a szomszéd utcában egy ifjúsági ház, azon belül pedig egy játszóház. Szemezek vele egy ideje, de több oka van annak, hogy eddig csak a hírét hallottam. Egyrészt úgy gondoltam, Gergő még kicsi hozzá, aztán jött a tél, az influenzás-taknyos időszak, amikor nem óhajtottam begyűjteni semmit a többi gyerektől, de rájuk sem akartam semmit ragasztani. Amikor már mentem volna, várni kellett a kerületi kártyára. Nem szükséges a belépéshez, anélkül is igénybe lehet venni a játszóházat, csak éppen nem mindegy, hogy óránként 1000 Ft-ért vagy ingyen... Nevezzetek, aminek akartok, nekem sok óránként ezresért, ha csak arról van szó, hogy a játszóterezést szeretném vele kiváltani rossz idő esetén. Nyilván alkalmanként kifizeti az ember, főleg, ha egy jobban felszerelt, nagyobb játszóházról van szó, de ez nem az. Nem panaszkodom, mert sok dolog van benne az ugrálóasztaltól kezdve a kiskonyháig, de inkább hasonlít egy óvodai teremhez, mint játszóházhoz. (Vagy csak nekem jelent a játszóház mindenféle mászókás, bújócskás, labirintusos, labdás-medencés helyet?) Szóval, jó hely, de jobban érzem magam, ha kerületi kártyával veszem igénybe. :)

Amikor megérkezett a kártya, olyan jó volt az idő, hogy minden nap nyakig merültünk a játszótér homokozójában, nem volt szükség alternatív megoldásra. A szél viszont betett a játszóterezésnek, így valamit ki kellett találni, hogy Gergő ne szedje szét kínjában a lakást, azaz ne fejezze be, amit elkezdett. Eltettem a kártyám, ölbekaptam Gergőt, majd megközelítettük objektumot. Egy másodpercre átvillant az agyamon, hogy vihetném a babakocsit, de gyorsan elvetettem az ötletet, mert ilyen rövid úton csak a macera van vele, főleg, ha Gergő nem óhajtja igénybe venni. Gyorsan kiderült, hogy jó ötlet volt: a játszóház az emeleten volt. Esernyőre csukható babakocsi ide vagy oda, fogalmam sincs, melyik végtagommal cipeltem volna föl a lépcsőn. Jó volt ez így. Cipelni egyébként is könnyebb Gergőt, mint álldogálni vele.

A játszóház tulajdonképpen egy terem tele mindenféle kreatív és hasznos játékkal. Készítettem képeket, de hatalmas eszemmel a telefonommal, amiről viszont nem tudom kinyerni, mert nem találom az átjátszókábelt. A lényeg, hogy bőven volt játék, és mivel rajtunk kívül nem volt senki, azt választhatta Gergő, amelyiket csak akarta. Még a teremőr csaj sem volt bent az elején, csak akkor tudtam meg, hogy van ilyen, amikor benézett, hogy van-e valaki, mert tojást festett a mosdóban. :) Amíg én szétnéztem, Gergő elkapott egy funkciójában csattogós lepkéhez hasonló kacsát (bot végén kerekes kacsa), és el sem engedte másfél órán keresztül. Közben főzött egy keveset, összedobott egy pizzát, néhány feltétet meg is kóstolt, megmászta az ugrálóasztalt, bökött néhányat egy labdán és összekeverte a dominót. Valami csilingelő vackot is talált, de szerencsére hamar elhagyta. Később érkezett néhány nagyobb gyerek, de egyik sem érintette annyira az ingerküszöbét, hogy játszani akarjon velük. Amikor láttam, hogy kezdi unni a dolgot, és óvatlan pillanatban visszacsempésztem a botos kacsát a helyére, mert olyan hűségesen cipelte magával mindenhova, hogy féltem a nehéz elszakadástól.

Jó volt. Megyünk még, ha kell valami játszótér helyett. Mindemellett az etetési listám is gyarapodott egy tétellel. Mostanában napközben néha jelentkezik Gergő, hogy szeretne belőlem némi táplálékot. Elég diszkréten oldja meg: könyékig nyúl a ruhám kivágásába, vagy éppen köldökig lehúzza. Nem tudom, melyik a jobb, de ez van. Még mindig inkább ez, mint egy hangos ciccciii. Jelzem, nem is tudja, hogy mi az, mert tőlem egyszer sem hallotta, és jól van ez így. Inkább matasson, de ne kiabáljon. :) Matatott, bújt, és mivel senki sem volt a helyen rajtunk kívül, befoglaltuk a babzsákfotelokat, és slukkolt párat. Én szégyentelen... játszóházban.... ejnye... :D

Szél meg fog

Jó lenne egy inerciarendszer. Nehéz a megfigyelés, ha mindig jön valami újabb tényező, ami befolyásol(hat)ja az eredményt. Az utóbbi pár éjjel elég vegyesre sikerült; általában éjfélig pisszenés nélkül alszik, utána párszor kér enni reggelig, de a hét második fele nem volt ilyen szép. Olyan is volt, hogy fel kellett ébresztenem a már Álomföldön hajókázó Pétert, hogy szórakoztassa Gergőt, amíg lezuhanyzom. Ma már ébredt egyszer, pedig -viszonylag- messze még az éjfél.

A mai nap valami borzasztó volt alvásügyileg. Más szempontból szuper volt, mert végre sikerült összehozni, hogy eljöjjenek hozzánk Zitáék a Szív utcából. 3 hónappal fiatalabb a kislányuk Gergőnél, hihetetlen édesek voltak együtt a gyerekek. :) Kevés az olyan ember, aki nem ad kéretlen tanácsokat, nem véleményezi a gyereknevelési módszereinket, csak elfogad. Felüdülés volt velük találkozni. Már tele a nemlétező padlás a kéretlen tanácsokkal, szájhúzogatásokkal, rosszalló pillantásokkal. Egyre jobban sikerül magasról tenni arra, ha valakinek valami nem tetszik, csak fárasztó... Ma feltöltődtem. Kellett.

Mindemellett van ez a hülye szél. Nem tudom, kinek milyen élménye van, de nekem már nagyon elegem van belőle. Írországban is volt/van szél, de ott a mindennapi élet része, itt viszont nem, az pedig végképp nem vicces, amit a hatodik emleten képes művelni. A múlt héten vásárolt és elültetett fűszernővényeim sem szeretik; úgy tűnik a bazsalikon végleg feladta a harcot. Hosszúkás ládákba tettem némi földet, elszórtam virágmagokat, locsoltam, vártam a csodát. Megérkezett. Tegnap az utolsó ládából is kifújta a szél a földet. Ez a láda bírta a legtovább, mert valamennyivel több föld volt benne, mint a többiben. Most eldönthetem, hogy szeretném-e újrakezdeni az egész virágmagos projektet, de egyáltalán nem vagyok benne biztos. Van 5 db tök üres virágládám, mert felborította és kifújta belőlük a szél a földet. Klassz. Még szerencse, hogy nem volt időm előszedni a sarokból, leporolni és helyükre tenni a kinti bútorokat, mert talán néhány székkel most szegényebbek lennénk. Menjen innen ez a hülye szél most!

Gergőt is teljesen megbolondítja, bár nem tudom, mennyi szerepe van az alvási mintázatában a szélnek és a fogzásnak. Mondom, inerciarendszer kellene. Sosem tudom meg, hogy végigalussza-e a nagyágyon az éjszakát, ha mindig jön valami újabb zavaró tényező. Azt sem tudom, minek a számlájára írjam, hogy ma reggel 6-kor sikerült ébrednie, és bár ilyen nem ritkán fordul elő, sosem alszik el 10 óránál korábban, ma a 8.30-as reggeli utáni rámcsatlakozáskor elaludt a karomban. Lettem a nagyágyra, ahol 9.30-ig egyfolytában aludt, aztán fürdésig semmit, pedig többször próbáltam elaltatni. Este aztán 19.45-kor már becsuktam magam mögött a gyerekszoba ajtaját. Pillanatok alatt elaludt. Nem tudom, milyen lesz a mai éjszaka, de tudnék már aludni egy igazán jót. Mindegy, hogy a földön, Gergő mellett, esetleg a helyemen. A lényeg, hogy egyhuzamban...