Velem ilyen még nem történt. Ha azt mondom, hogy egyik percről a másikra letten beteg, akkor egy kicsit sem túlzok. Pontosan ez történt. Fürdetéskor, öltöztetéskor, meséléskor még semmi bajom sem volt, de még az altatás elején sem volt semmi előszele a későbbieknek. Hallgattam, ahogy Gergő küzdött a levegővétellel (jól szelelt már az orra, de nem volt még a régi), közben hálát adtam az univerzumnak, hogy nem kaptam el tőle. Abban maradtam magammal, hogy az egyik legkellemetlenebb betegség (első 10-ben benne van) a nátha az eldugult orr miatt. Nagyon nem akart Gergő aludni, csak forgolódott, felült, rángatta (illetve velem százszor felhúzatta) a zenélő macit, szétkapta a párnákat, paplanokat, amik csak arra vártak, hogy végre elaludjon, és elbarikádozzam őt velük leesés ellen. Azt hittem, sosem fog elaludni, amikor hirtelen azt éreztem, hogy nem kapok levegőt. Hű, bazz... Nem jó, nagyon nem. Akkor azt hittem, csak bedugult az orrom, és csak ki kell fújni, de nem úsztam meg ilyen könnyen. Ez volt pénteken. A szokásos módon Gergő mellett aludtam (először a földön, aztán mellette), de az állandó orrfújáson kívül azért is aludtam keveset, mert folyton attól féltem, hogy felébresztem. Nem így lett, de ez csak reggel derült ki, amikor már végigizgultam az éjszakát.
Másnap úszásra mentünk. Nem voltam túl fickós, de nem volt feltűnő a betegségem, csak párszor szöktem ki a medence mellől orrot fújni. Piac és Tesco után jöttünk haza (mindkét helyre egyedül mentem be, Gergő klasszul végigaludta az egészet, Péter meg őrizte az álmát a kocsiban), akkor már minden bajom volt. A Tescoban elhasználtam az összes zsebkendőt, ami táskámban volt, érzésem szerint állandóan fújtam az orrom. Itthon aztán kidőltem. Azt ettünk, amit a hűtőben találtunk, se erőm, se kedvem nem volt főzni. Csak nyomtam a kanapét, próbáltam levegőt venni (kevés sikerrel), még hunytam is egyet. Most értettem meg, milyen az, amikor az embernek a húsa is fáj. Közben Gergőt jött, bújt, játszott, én meg csak annyit tudtam tenni, hogy hagytam, öleltem, etettem.
Abban egyeztünk meg Péterrel, hogy nem alhatok Gergővel egy légtérben, mert egyrészt nem kellene zavarnom az állandó orrfújással, másrészt nem kellene visszafertőzni, ha ez a kórság egyáltalán fertőző. Ennek megfelelően Péter költözött a gyerekszoba padlójára, én pedig elfoglaltam (nem is tudom, mióta először) a nagyágyat a hálószobában. Azt gondoltam, végre jól kialszom magam, de ez két tényező miatt nem igazán akart megvalósulni. 1) Nem kaptam levegőt. 2) Hiányzott Gergő. Pfff... kezdi végre valamennyire végigaludni az éjszakát (már nem érdekel, hogy a nagyágyon), erre én nem tudok nélküle aludni... Forgolódtam, kerestem a helyem, végül lekapcsoltam a sólámpát, ami nélkül korábban elképzelhetetlen volt az alvásom, ha egyedül voltam a szobában, és akkor... valamikor végre elaludtam.
Hajnalban keltem, egészen pontosan 4 órakor. Tudtam, hogy jelenésem lesz, de azt nem, hogy mikor, mert nem szoktam nézni az órát. Most is csak azért néztem meg, mert Péter felhívott. Abban egyeztünk meg ugyanis, hogy amikor Gergő ébred, és nem lehet megnyugtatni, akkor addig csörgeti a telefonomat, amíg ki nem nyomom, mert abból tudja, hogy felébredtem. Erre azért volt szükség, mert hajnalban van egy ébredés, amikor Gergő enni kér, azt pedig Péter nem tudja elintézni. :) Mentem, etettem, 6-ig aludtunk együtt.
Ma még szenvedek egy kicsit, de úgy tűnik, hatásos volt az éjszakai pihenés, mert már arra is volt erőm, hogy a két napja felhalmozódott koszt és rumlit eltüntessem. Még mostam-teregettem is. Megmaradok, azt hiszem. :)
Ha Gergőtől kaptam el, és ugyanezt élte át, mint én, akkor óriási elismerés neki, és mindent értek... étvágytalanságot, nyűgösséget, mindent.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése