Tudtam én, hogy jó lesz ez, csak ki kellett várni. Ahogy gondoltam, a szombati úszás kellett ahhoz, hogy visszaálljon a rend Gergő alvásában. A piacra vezető kocsiúton szépen bealudt. Kicsit ugyan szórakozott velünk, mert majdnem az utolsó saroknál csukta be a szemét, már terveztük, hogy családilag bevonulunk a piacra, ha ébren maradt. Szerencsére nem így történt, hanem 11 óra körül megkezdte a szokásos napközbeni alvását. Piac után Péter felvitte a szajrét, én pedig elhelyezkedtem a mellette (Gergő mellett) a hátsó ülésen, amikor úgy döntött, befejezte az alvást. Alig másfél óra volt, de a semminél több. Arra jó volt, hogy estére kellemesen elpilledt; fürdés, mese és csatlakozás után minden gond nélkül elaludt, és hajnalig úgy is maradt.
Azóta ez van: fürdés, mese (ha nagyon álmos, becsukja a könyvet és félreteszi :D), csatlakozás, alvás hajnalig, akkor kér egy kis fejsimogatást, alvás, 6 óra körül csatlakozás, napkezdés. 10-11 óra körül bealvás (tegnap 3,5 óra, ma csak 2), ebéd, játék, játszótér, vacsora, fürdés.... és kezdődik elölről. A fennmaradó időben játszik/játszunk, pakol/pakolunk, tízóraizik, uzsonnázik, rágcsál, pörög, futkározik, rendezkedik, magyaráz. Jön-megy, tesz-vesz, akár egy kis forgószél. Nagyjából ugyanolyan terep marad utána.
Mosolyog. Mindenkire. Válogatás nélkül. Utcán, boltban, játszótéren, liftben, mindenhol. Az esetek nagy többségében visszamosolyognak rá. Azon ritka alkalmak esetén, amikor faarcot kap a mosolyáért, lefagy. Néz a nagy szemével az illetőre, nem érti. Elkomorodik, összehúzza a szemöldökét, koncentrál. Rövid ideig áll, néz, gondolkodik, majd továbbáll. Fogalmam sincs, mit és hova tesz ilyenkor magában, de érdekelne.
Olyan nagyon barátságos, és olyan nagyon őszintén, érdeklődve fordul minden és mindenki felé, hogy féltem ettől a világtól. Félek elengedni. Valamelyik nap beugrott egy kép, amikor arra gondoltam, lassan talán nekivághatunk a városnak babakocsi nélkül. Metróval. Ezen a képen a metrón utaztunk. Gergő meg én. Sorban ültek az emberek, nem volt sok álló utas, lehetett szaladgálni. Gergő elindult az ülők előtt, mindenkire rámosolygott, de az emberek rá sem néztek, csak bámultak ki a fejükből. Egy idő után Gergő csak állt, nézte a közönyös arcokat, mosolya értetlen vigyorba fagyott. Összeszorult a szívem, azóta is sokszor eszembe jut. Elmeséltem Péternek. Mondtam, hogy nem akarom, hogy Gergő közönyös, fásult emberek között nőjjön (így kell írni?) föl. Csak annyit mondott, hogy akkor menjünk Prágába. Márciusban volt ott, annyi vidám, pozitív kisugárzású embert régen látott. Tegnap este már találtam egy blogot; egy srác(?) blogját, aki Prágában talált munkát. Onnan a monster.cz és a grafton.cz oldalaira jutottam. Vagtában szemezgettem, értelmetlenül, mert nem úgy van az, hogy kapjuk magunkat és megyünk. Sajnos. Gergő alig múlt 1 éves. Majdnem 2 évünk van eldönteni, mi legyen. Ez nem jó, de egyelőre nincs más lehetőségünk. Megfulladok. Úgy érzem, kiszívja ez az ország az életerőmet, de fogalmam sincs, hol lenne jobb... Írország még mindig húz, bár nincs rá ésszerű magyarázat. Egyszerűen csak húz. Az összes nehézségével együtt. Megbolondulok ettől az egyhelyben való toporgástól...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése