Rendszerezni kellene

Múlt héten szerdán anyu az esti rendelés után kocsiba vágta magát, és eljött hozzánk, hogy megszabadítson a kínok kínjától. Csak annyit mondok, mellgyulladás, és akinek volt ilyen, az tudja, miről beszélek. Akinek meg nem volt, azt kívánom, ne is legyen. Én mondom, rosszabb a szülésnél is, és tudom, miről beszélek. Nem részletezem, de konkrétan sírtam és üvöltöttem, annyira fájt, amikor anyu macerált. Ott tartottam, hogy hagyom az egészet és levágom. Utólag viccesen hangzik (nem is), de ott és akkor komolyan gondoltam. A hátam is fájt tőle. Amikor már nem bírtam tovább, elmentünk aludni, reggel pedig Gergő hasában landolt a felgyülemlett termés. Szerencsére. Féltem, hogy begyullad és antibiotikumot kell szednem. Hallottam már ilyet. Nem így lett. Öröm és boldogság. Kemény menet volt.

Ha már anyu itt volt, csütörtök este fürdetés után, amíg én Gergőt etettem-altattam, Péterrel elhozták a gödi házból azokat a bútorokat, amiknek nagy hasznát vesszük. Sok problémát meg fognak oldani. Már csak annyi kellene, hogy eldönteni, melyik hol lesz majd, odatolni, belepakolni. Ez nagyon egyszerűnek hangzik, de korántsem az. Csütörtök óta egyetlen nap sem volt, amikor ezzel tudtam/tudtunk volna foglalkozni. Pénteken Péter dolgozott. Igaz, itthonról, de akkor sem ért rá a bútorokat tologatni. Szombaton Gödön voltunk, hogy eltakarítsuk az előző bérlők nyomát. (Külön bejegyzést érdemelne, ami utánuk maradt. :S) Vasárnap majális (vagy valami hasonló), utána meg elpilledtünk.

Azt hittem, a héten majd tudok valamennyire haladni, de egyelőre csak a terv van meg. Hétfőn és kedden Gergő iszonyú nyűgös volt. Már tudom, hogy a szél miatt volt. Alig akart enni, azt viszont gyakran. Kedden egy extra történet is fűszerezte a napunkat. Délután etettem Gergőt, mindketten belealudtunk. Arra ébredtem, hogy olyan szél fúj, mint talán még soha. Tudtam, hogy kint vannak a szárítón a -száraz!- babaruhák, de Gergő még rám volt csatlakozva, nem tudtam kimenni beszedni őket. A szemben lévő lakás ablakában látszott, amint a szél tépi a ruhákat. Vízszintesen lebegtek. Hűha! Pár perc múlva Gergő befejezte a táplálkozást, szélsebesen (haha...) téptem az erkélyre a ruhákért. A hűlt helyüket találtam. Jesszus! Lenéztem. A földszinti terasz szélén láttam meg a szárítót a ruhákkal együtt. Darabokra törve. Most mi lesz? Persze, Péter ilyenkor az irodában. Gergőt beraktam a hordozóba, azt a babakocsira, és elindultam ruhát vadászni. Becsöngettem a teraszhoz tartozó lakásba, azaz csöngettem volna, ha lett volna csöngő. Névtábla sem volt. Klassz. Nem lakik ott senki. Becsöngettem a mellettük lakókhoz, ők is át tudnak menni. Nem nyitottak ajtót, pedig hallottam, hogy otthon vannak. Klassz, klassz. Fel a lakásba. Telefon Péternek, hogy kellene a gondnok száma. Telefon a gondnoknak. Ígéret, hogy előássa a karbantartót és felküldni hozzánk. Esélyesnek tartom, hogy a beszélgetésünk bekerül a társaság leghülyébb beszélgetései közé. Elég hülyének éreztem magam, amikor elmeséltem, hogy lefordult a szárító a hatodikról és elterült a földszinti teraszon. Szerencsére a gondnok nem pattintott le, hanem valósnak ítélte a problémámat. Az is igaz, hogy belefűztem a mondandómba, hogy van egy baba a képben. ;) Végül nem a karbantartót küldte, hanem személyesen jött (érzem a törődést :D), kért egy nagy zacskót, összeszedte és felhozta a cuccokat. Az egyenleg: mínusz egy fél pár kacsás zokni. :( Sajnálom, mert imádtam. Keressük. Péter készített WANTED plakátokat a zokni képével, szétszórta a házban. Hátha...

Tegnap moshattam újra az egész kollekciót. Ma meg már csütörtök van. Gergő angyali üzemmódba kapcsolt: reggel hajlandó volt visszaaludni 11-ig. Az igazat megvallva mindketten visszaaludtunk. Belealudt a tízóraiba (vagy mibe), amit hirtelen ötlettől vezérelve a nagyágyban kapott meg. Miután felébredt, valami miatt úgy döntött, hogy jó fiú lesz. Hagyott mosni, teregetni, ruhákat hajtogatni, felsöpörni, felöltözni. Ma pont lett volna időm pakolgatni, de mást találtam helyette. Majd holnap. Mindig holnap... :)