Hétvége a szabadban

Mivel az utóbbi időben volt már nagyon szép idő, és csúnya is, úgy döntöttünk, minden percet kihasználunk, amikor süt a nap. A szombat reggeli úszást azért nem akartuk kihagyni, de lehet, jobb lett volna. Nem akarom bántani Nóriékat, mert nekik is kellőképpen tele van mindenük az óvodával, ahol a bérelt medence van. A  helyzet az, hogy sorozatosan hideg a víz. Néhányszor már előfordult, hogy néhány gyereket a foglalkozás vége előtt kivettek a vízből, annyira fáztak, de olyan még nem, hogy Gergő sem bírta. 20 perc pancsolás után elhagytuk a helyszínt. Féltem, hogy nem volt elé a pörgés a bealvásra, de szerencsére tévedtem. Délután megfuttattuk Gergőt a Hajógyári sziget játszóterén. Minimális hintázás után újra és újra vissza kellett vele menni a csúszdákhoz. A legkisebbet választottuk, amit én még nem szavaztam volna meg neki, de Péter meggyőzött. Kiderült, hogy igaza lett. Nem számoltam, hányszor csúszott le Gergő, de szerintem az összes végtagom összes ujja sem lenne elég. :)

Vasárnap anyák napja volt. A nőnapi nagysemmi után kíváncsi voltam, mi lesz. Alaptalannak bizonyult az aggodalmam, ugyanis amikor a szombati bevásárláskor rámosolyogtam a cserepes fréziákra, Péter közölte, hogy válasszak egyet, amit Gergőtől fogok kapni másnap. :) Ilyenem sem volt még. Nagyon fogok rá vigyázni.

Megbeszéltük, hogy amennyire csak tudjuk, megpróbáljuk Péter anyuját közel hozni Gergőhöz; beszélünk neki róla, szokásokat alakítunk ki. Nem sok lehetőségünk van, de az anyák napja pont ilyen. Elindultunk Gödre, de mire kiértünk, Gergő jól bealudt, így Péter egyedül ment be a temetőbe feltérképezni a terepet, hogy milyen virágot vegyen. Dolgavégezetlenül jött vissza, ugyanis a rokonok abszolút telepakolták a rendelkezésre álló vázát mindenféle virággal (urna), egyetlen szál sem fért volna el. Sajnáltam, hogy nem tudtunk virágot vinni, de Péter megnyugtatott, hogy az a lényeg, hogy kimentünk, nem a virág. Tulajdonképpen igaza van.

Mivel Péter apuja nem volt otthon, elindultunk a következő cél felé. Nem voltam túl boldog, és ezt még itthon közöltem Péterrel, mert nem kifejezetten szeretem a lovakat. Nincs velük semmi bajom, csak nem vagyok oda értük. Ja, de... van velük bajom. Büdösek és mindenhova citromot szórnak. (Milyen egy felszínes liba vagyok!) Péter nagyon akart menni, így mentünk. Óriási kerülővel és egy türelmetlen gyerekkel a hátsó ülésen végül megérkeztünk. Saját magam leptem meg a legjobban azzal, hogy azt éreztem, megérte az út. Őrbottyán egyik lovardájában voltunk. Lovak, tehenek, kutyák, rönkház. Csend és nyugalom. Hazaindulás előtt Péter is felült a lóra, aztán Gergő is. Nyilván ő nem egyedül. Az ő boldog arca volt az, ami végképp feledtette velem az út viszontagságait, az álmosságot, a második kávé hiányát. Senkit sem kellett este elringatni. :)