A hosszú hétvégét a szokásos babaúszással indítottuk. Necces volt, nagyon kiszámoltuk az időt, mert délután 3 órakor már a mohácsi polgármesteri hivatalban kellett lennünk teljes pompánkban, de nem akartuk kihagyni. Mármint az úszást. Nem mi lennénk, ha nem reggel végeztük volna az utolsó simításokat a bepakoláson, így reggelizni már nem volt időnk. Korgó gyomorral indultunk, ami egyrészt azért volt rossz, mert az éhség nem jó, másrészt veszélyes dolog ilyen állapotban beszabadulni a Kolosy téri pékségbe. Sikerült túlvásárolni magam, de nem ment kárba egy falat sem, az úton életmentő volt.
Úszás után tepertünk haza, hogy 11 órakor el tudjunk indulni, miután átpakoltuk a holminkat Ami autójába, mert azzal mentünk, neki ugyanis van pályamatricája, mi meg nem óhajtottunk két napért megvenni egy 10 naposat. :S Gergő hajlandó volt gyorsa(bba)n enni (a szokásosnál), a megbeszélt időben landoltunk a parkolóban. Ami sehol. Elkezdtem aggódni, de Péter nyugtatott, hogy biztosan megérkezik. Fölszaladtam valamiért (már nem is emlékszem, miért), még mindig sehol. Vártam, majd a napszemüvegemért is felugrottam, még mindig semmi. Kiderült, hogy egy barátnőjét nem tudta telefonon lerázni... Mindegy, pici késéssel ugyan, de elindultunk.
Borzasztó meleg volt. Gergőről lekerült a cipő és a zokni, boldogan támasztotta a pucér talpát az anyósülés támlájának. Reméltem, hogy az úszás utáni rövid alvását folytatja a kocsiban, de nem így történt. Kipattant szemekkel figyelt végig az úton, helyette én aludtam be valahol féltávnál. Pakson megálltunk egy kávéra, mert -Gergő kivételével- mindannyian úgy éreztük, hogy egy percig sem bírjuk nélküle. Több kellemes meglepetés ért a Shell kútnál. 1) Olyan hosszú kávét kaptam, amilyet szerettem volna. Állítólag amerikai hosszú kávét iszom, én csak úgy tudom, hogy a bögre fülének a felső részéig kérem a vizet. Már több helyet tudtak nekem adni ilyet főzött kávéból is, pedig azt hittem, csak az instantból lesz olyan, ahogy én szeretem. 2) A teraszon volt gyereksarok. Nem mondom, hogy játszótér, mert összesen kettő darab rugós lovacskaszerűség volt, de tökéletesen ellátta a feladatát, amíg megittuk a kávét. Külön pluszpont, hogy a terasz (ezáltal a gyereksarok is) el volt kerítve, így nem kellett minden korty után üldözőbe venni a szökésre hajlamos gyermeket. :) 3) A WC kulturált volt és tiszta, még szappan is volt. Nem kellett kulcsot kérni, megkerülni az épületet, pénzt dobni a forgóajtóhoz a bebocsájtásért, csak besétálni.
A paksi szieszta miatt nem volt sok időnk a készülődésre, csak egy gyors minimálmosdás és átöltözés fért bele. Mondanám, hogy sminkfrissítés is volt, de az csúnyán kimaradt, mert sikeresen Kisautó kesztyűtartójában felejtettem a sminktáskámat, oda pedig úgy került, hogy a reggeli rohanásban az úszáshoz vezető úton dobtam fel a hétköznap nélkülözhetetlen aligsminket. Ezzel voltam kénytelen megjelenni a társaságban, ahol rajtunk kívül mindenki hetek óta tervezte a ruháját, sminkjét, cipőjét. Legalábbis így éreztem, de mindegy volt. Percek múlva már nem is emlékeztem rá, főleg, hogy a fél arcomat eltakartam a napszemüveggel.
Az esküvő olyan volt, amit magamnak sosem kívánnék... kívántam volna. A menyasszony anyukája volt az ötletadó, Ági meg beadta a derekát. Nem volt rossz, de tőlem nagyon távol áll az ilyen. Volt egyszer egy polgári része, ami nem tudom, milyen hosszú lehetett, mert az elejéről lekéstünk, de így sem volt rövid. Gergő nem óhajtott csendben ülni az ölemben, kimentem vele a folyosóra, ahonnan jobban láttuk ugyan a házasulandókat, de végig állnom kellett egy majdnem 12 kg-s gyerekkel, ami nem volt vicces. Ezután a 40°C-ban (nyilván nem volt ennyi, de így éreztem) átsétáltunk a katolikus templomba, ahol egy református lelkész is elmondta a maga szövegét, majd a katolikus pap összeadta őket, aztán újra a lelkész mondott néhány okosságot, aztán elveszítettem a fonalat. Gergő alig 5 percet bírt csendben megmaradni, úgyhogy először én, aztán Péter vonult vele ki a levegőre. Nem tudom, ők jártak-e jobban a kinti hőséggel, vagy én a benti hideggel. A végén már rendesen fáztam, pedig a vállamra terítettem a kendőmet is, amit valami szerencsés véletlen folytán nem felejtettem itthon, és amiről azt mondják, illik használni a templomban, hogy ne látszódjon az emberlány bőre. Az Ave Marianál megijedtem, olyan hangosan nyilvánult meg a hölgy. Szépen énekelt, de nagyon hangosan. Gergő adta a vokált egy-egy kellő hangerővel beszúrt ajával a templom kapujából.
Szerencsére nem volt messze a szállásunk a lagzi helyszínétől (a városháza és a templom is sétatávolságra volt), vacsora előtt gyorsan hazaugrottunk, Péter felvette az előzőleg a menyasszony által engedélyezett farmert, Gergőnek pedig vettünk egy szandált a mohácsi Tesco melletti Deichmannban. Miután sehol sem találtunk olyan cipőt, ami rámegy a lábára, rábólintottam, hogy vegyünk egy szandált. Péter már mondogatja egy ideje, de én eddig ellenálltam, mert szerettem volna egy zárt cipőt tavaszra, de úgy tűnik, egy gumicsizma lesz a kiválasztott azokra a napokra, amikor nem lehet szandált hordani.
Vacsora után (nekem volt vegaleves, vegatál :D) Gergő mértékkel pörgött (nagyobb bulit vártunk tőle), majd amikor kezdett pilledni, elindultunk. Többször is. Legalább háromszor köszöntünk el az asztaltársaságtól, hogy most aztán már biztosan megyünk, mert bealszik, és kb. ugyanennyiszer nem indultunk el, mert valaki megállított minket és/vagy Gergő felpörgött. Végül este 10 körül tényleg elindultunk, pelenka- és ruhacsere után bőven 11 óra előtt Gergő már Álomföldön evezett. Reggel 6-ig aludt, közben egyszer ébredt egy félálomban abszolvált tankolás erejéig. Pont, mint itthon.
Másnap kávézás a sétálóutcában (ismét tökéletes hosszú kávé), apró harc a helybeliekkel, hogy ugyan ne gyújtsanak már rá 1 méterre a gyerektől (az egész terasz nem volt 4 méterre sem a kávézó bejáratától, de ebbe nem mentünk bele, így is elég kellemetlen volt), játszótér, fagyi, majd hazaút a rekkenő hőségben. A visszaút rövidebbnek tűnt, aminek több oka is lehet: egyrészt Gergővel együtt végigaludtam majdnem az egészet, másrészt nem álltunk meg Pakson kávézni. A napot lefojtottuk egy fagyival a Dunaparkban és egy homokozással a Szent István parkban. Jó volt, és még nem volt vége a hétvégének.
Hétfőn reggel érkezett anyu, hogy babázzon, amíg én végre nekiesek a lakásnak. Ebből az lett, hogy valóban sokat babázott, de amikor délután megérkezett Péter apuja, a három fiú elment sétálni, mi meg anyuval rendbekaptuk az erkélyt. Délelőtt vettünk muskátlikat, amíg anyu vigyázta Gergő álmát, azokat beültettük, felporszívóztam az erkélyt, anyu felmosott, előszedtem a kinti bútorokat, a lehetőségekhez mérten gyerekbaráttá tettem az egészet. Elfáradtunk, de jó érzés, hogy készen van. Este még egy nagybevásárlás is belefért, miután Gergő elaludt.
Bármennyire töröm a fejem, nem tudom összerakni, hogy az ebédfőzésen kívül, ami értelemszerűen nem töltötte ki az egész délelőttöt, mivel ment el az idő Gergő alvásáig. Nem meglepő, majdnem minden nap ez történik, de tényleg nem tudom. Valamit biztos csináltunk, és az nem az alvás volt, az biztos. :) Amint Gergő felébredt, összekaptuk magunkat, és elmentünk a Szent István parkba (nem ez a mániánk, de ez a legközelebbi nagyobb játszótér), aztán siettünk vissza, mert anyunak indulnia kellett. Mivel még világos volt, és elég meleg, gondoltunk egyet, és kisétáltunk a Margitszigetre az Árpád-hídon keresztül. Már kanyarodtunk föl a hídra, amikor észrevettük, hogy az északi oldalon nincs járda, csak bicikliút. Nem volt vicces. Bonyolult lett volna átbumlizni a másik oldalra, ezért maradtunk, és bevállaltuk a biciklisek rosszalló pillantásait. Visszafelé a másik oldalon jöttünk, de olyan büdös volt, hogy az valami borzalom. A margitszigeti játszótér legközelebbi meglátogatásával még várunk, mert nem pont Gergő korosztályának való, de nem rossz hely.
Nagyon furcsa volt, hogy szerdán Péternek dolgoznia kellett, de nem volt olyan érzésem, hogy elszaladt felettünk a hétvége, mert volt program bőven. Több ilyet! :)
Borzasztó meleg volt. Gergőről lekerült a cipő és a zokni, boldogan támasztotta a pucér talpát az anyósülés támlájának. Reméltem, hogy az úszás utáni rövid alvását folytatja a kocsiban, de nem így történt. Kipattant szemekkel figyelt végig az úton, helyette én aludtam be valahol féltávnál. Pakson megálltunk egy kávéra, mert -Gergő kivételével- mindannyian úgy éreztük, hogy egy percig sem bírjuk nélküle. Több kellemes meglepetés ért a Shell kútnál. 1) Olyan hosszú kávét kaptam, amilyet szerettem volna. Állítólag amerikai hosszú kávét iszom, én csak úgy tudom, hogy a bögre fülének a felső részéig kérem a vizet. Már több helyet tudtak nekem adni ilyet főzött kávéból is, pedig azt hittem, csak az instantból lesz olyan, ahogy én szeretem. 2) A teraszon volt gyereksarok. Nem mondom, hogy játszótér, mert összesen kettő darab rugós lovacskaszerűség volt, de tökéletesen ellátta a feladatát, amíg megittuk a kávét. Külön pluszpont, hogy a terasz (ezáltal a gyereksarok is) el volt kerítve, így nem kellett minden korty után üldözőbe venni a szökésre hajlamos gyermeket. :) 3) A WC kulturált volt és tiszta, még szappan is volt. Nem kellett kulcsot kérni, megkerülni az épületet, pénzt dobni a forgóajtóhoz a bebocsájtásért, csak besétálni.
A paksi szieszta miatt nem volt sok időnk a készülődésre, csak egy gyors minimálmosdás és átöltözés fért bele. Mondanám, hogy sminkfrissítés is volt, de az csúnyán kimaradt, mert sikeresen Kisautó kesztyűtartójában felejtettem a sminktáskámat, oda pedig úgy került, hogy a reggeli rohanásban az úszáshoz vezető úton dobtam fel a hétköznap nélkülözhetetlen aligsminket. Ezzel voltam kénytelen megjelenni a társaságban, ahol rajtunk kívül mindenki hetek óta tervezte a ruháját, sminkjét, cipőjét. Legalábbis így éreztem, de mindegy volt. Percek múlva már nem is emlékeztem rá, főleg, hogy a fél arcomat eltakartam a napszemüveggel.
Az esküvő olyan volt, amit magamnak sosem kívánnék... kívántam volna. A menyasszony anyukája volt az ötletadó, Ági meg beadta a derekát. Nem volt rossz, de tőlem nagyon távol áll az ilyen. Volt egyszer egy polgári része, ami nem tudom, milyen hosszú lehetett, mert az elejéről lekéstünk, de így sem volt rövid. Gergő nem óhajtott csendben ülni az ölemben, kimentem vele a folyosóra, ahonnan jobban láttuk ugyan a házasulandókat, de végig állnom kellett egy majdnem 12 kg-s gyerekkel, ami nem volt vicces. Ezután a 40°C-ban (nyilván nem volt ennyi, de így éreztem) átsétáltunk a katolikus templomba, ahol egy református lelkész is elmondta a maga szövegét, majd a katolikus pap összeadta őket, aztán újra a lelkész mondott néhány okosságot, aztán elveszítettem a fonalat. Gergő alig 5 percet bírt csendben megmaradni, úgyhogy először én, aztán Péter vonult vele ki a levegőre. Nem tudom, ők jártak-e jobban a kinti hőséggel, vagy én a benti hideggel. A végén már rendesen fáztam, pedig a vállamra terítettem a kendőmet is, amit valami szerencsés véletlen folytán nem felejtettem itthon, és amiről azt mondják, illik használni a templomban, hogy ne látszódjon az emberlány bőre. Az Ave Marianál megijedtem, olyan hangosan nyilvánult meg a hölgy. Szépen énekelt, de nagyon hangosan. Gergő adta a vokált egy-egy kellő hangerővel beszúrt ajával a templom kapujából.
Szerencsére nem volt messze a szállásunk a lagzi helyszínétől (a városháza és a templom is sétatávolságra volt), vacsora előtt gyorsan hazaugrottunk, Péter felvette az előzőleg a menyasszony által engedélyezett farmert, Gergőnek pedig vettünk egy szandált a mohácsi Tesco melletti Deichmannban. Miután sehol sem találtunk olyan cipőt, ami rámegy a lábára, rábólintottam, hogy vegyünk egy szandált. Péter már mondogatja egy ideje, de én eddig ellenálltam, mert szerettem volna egy zárt cipőt tavaszra, de úgy tűnik, egy gumicsizma lesz a kiválasztott azokra a napokra, amikor nem lehet szandált hordani.
Vacsora után (nekem volt vegaleves, vegatál :D) Gergő mértékkel pörgött (nagyobb bulit vártunk tőle), majd amikor kezdett pilledni, elindultunk. Többször is. Legalább háromszor köszöntünk el az asztaltársaságtól, hogy most aztán már biztosan megyünk, mert bealszik, és kb. ugyanennyiszer nem indultunk el, mert valaki megállított minket és/vagy Gergő felpörgött. Végül este 10 körül tényleg elindultunk, pelenka- és ruhacsere után bőven 11 óra előtt Gergő már Álomföldön evezett. Reggel 6-ig aludt, közben egyszer ébredt egy félálomban abszolvált tankolás erejéig. Pont, mint itthon.
Másnap kávézás a sétálóutcában (ismét tökéletes hosszú kávé), apró harc a helybeliekkel, hogy ugyan ne gyújtsanak már rá 1 méterre a gyerektől (az egész terasz nem volt 4 méterre sem a kávézó bejáratától, de ebbe nem mentünk bele, így is elég kellemetlen volt), játszótér, fagyi, majd hazaút a rekkenő hőségben. A visszaút rövidebbnek tűnt, aminek több oka is lehet: egyrészt Gergővel együtt végigaludtam majdnem az egészet, másrészt nem álltunk meg Pakson kávézni. A napot lefojtottuk egy fagyival a Dunaparkban és egy homokozással a Szent István parkban. Jó volt, és még nem volt vége a hétvégének.
Hétfőn reggel érkezett anyu, hogy babázzon, amíg én végre nekiesek a lakásnak. Ebből az lett, hogy valóban sokat babázott, de amikor délután megérkezett Péter apuja, a három fiú elment sétálni, mi meg anyuval rendbekaptuk az erkélyt. Délelőtt vettünk muskátlikat, amíg anyu vigyázta Gergő álmát, azokat beültettük, felporszívóztam az erkélyt, anyu felmosott, előszedtem a kinti bútorokat, a lehetőségekhez mérten gyerekbaráttá tettem az egészet. Elfáradtunk, de jó érzés, hogy készen van. Este még egy nagybevásárlás is belefért, miután Gergő elaludt.
Bármennyire töröm a fejem, nem tudom összerakni, hogy az ebédfőzésen kívül, ami értelemszerűen nem töltötte ki az egész délelőttöt, mivel ment el az idő Gergő alvásáig. Nem meglepő, majdnem minden nap ez történik, de tényleg nem tudom. Valamit biztos csináltunk, és az nem az alvás volt, az biztos. :) Amint Gergő felébredt, összekaptuk magunkat, és elmentünk a Szent István parkba (nem ez a mániánk, de ez a legközelebbi nagyobb játszótér), aztán siettünk vissza, mert anyunak indulnia kellett. Mivel még világos volt, és elég meleg, gondoltunk egyet, és kisétáltunk a Margitszigetre az Árpád-hídon keresztül. Már kanyarodtunk föl a hídra, amikor észrevettük, hogy az északi oldalon nincs járda, csak bicikliút. Nem volt vicces. Bonyolult lett volna átbumlizni a másik oldalra, ezért maradtunk, és bevállaltuk a biciklisek rosszalló pillantásait. Visszafelé a másik oldalon jöttünk, de olyan büdös volt, hogy az valami borzalom. A margitszigeti játszótér legközelebbi meglátogatásával még várunk, mert nem pont Gergő korosztályának való, de nem rossz hely.
Nagyon furcsa volt, hogy szerdán Péternek dolgoznia kellett, de nem volt olyan érzésem, hogy elszaladt felettünk a hétvége, mert volt program bőven. Több ilyet! :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése