Szenved

A gyereked szenvedésénél csak az a rosszabb, ha te okozod. :( Az összes módszert kipróbáltuk, ami eszünkbe jutott, de nem sikerült megkedveltetni Gergővel az orrszi-porszit. Azt viszont sikerült elérni, hogy féljen a porszívótól. :( Ha csak látja, nincs baj, de amikor bekapcsoljuk, olyan rémület és kétségbeesés jelenik meg a szemében, hogy összefacsarodik a szívem. :( Ketten alig bírjuk tartani, iszonyú erővel csavarja ki a kis testét a kezünkből. Nagyon sajnálom, vele sírok, de muszáj. Alig bír elaludni, mert ha tele van a szája, nehezen kap levegőt (rámcsatlakozva alszik el), mégsem hagyja, hogy segítsünk rajta. Azon gondolkodom, kellene valamilyen tengervizes cuccot fújni az orrában, de nem használtam még hasonlót. Ha nem lesz jobban, jövőre veszek egyet. Szegénykém...

De. Szívás.

Mégsem olyan jó móka az orrszívás Gergő szerint. Miután a tegnapi próba egészen jól sikerült, nagy mellénnyel nekiálltunk ma is. Konkrétan ordított, elfordította a fejét, a kezemet pedig eltolta az arcától. Nem jó ez senkinek, de muszáj, mert nem lenne vicces, ha rámenne a fülére. :(

A(z orr)szívás nem szívás

Majdnem 1 évig tartott a jó világ. Még most nem mondom ki, hogy beteg, mert egyelőre szeretném azt hinni, hogy a foga okozza, de ma kénytelenek voltunk beüzemelni az orrszi-porszit. Gáz ez a név, de ez van a dobozára írva...

Gergő pár napja szörcsög, de csak este, az elalvás előtti rámcsatlakozáskor. Napközben egyáltalán. Nyűgösebb a szokásosnál, de ez így volt a meglévő 6 foga esetén, így nem tulajdonítottam nagy jelentőséget neki. Nem azt mondom, hogy nem foglalkozom a gyerekem nyomorával, de nem is tömöm gyógyszerrel az első nyekkenésre. Figyeltem, de nem volt más tünet, csak az esti szörcsögés. Ma viszont a szokásosnál is nyűgösebb volt, nem volt jó semmi, és Péter felfedezett némi nedvességet az orra alatt. Ilyen még nem volt. Eddig csak akkor ficcent ki valami az orrából, ha előtte keservesen sírt valami miatt, de most ilyen nem történt. Megtöröltük az orrát, de kis idő múlva újból mutakozott a nedvesség. Megint megtöröltük. Később éppen teregettem, amikor Péter azzal jött, hogy hol keresse az orrszi-porszit. Rábámultam. Megnyugtatott, hogy nem komoly a helyzet, de szeretné kipróbálni, hátha könnyítene Gergő sorsán. Féltem tőle, mert még nem próbáltuk. Pár perc múlva hallottam a porszívó hangját. Azt hittem, Péter csak kipróbálta, mennyire erős, de azzal fogadott, amikor teregetés után csatlakoztam hozzájuk, hogy már túl vannak rajta. Gergő nagyon jól fogadta, mosolygott közben. Én még ilyet nem éltem. Örülök, hogy valamiben nekünk is lehet szerencsénk. :)

Úgy tűnik, jó volt Péter gondolatmenete, mivel orrszívás után nem sokkal kidőlt a hős. Egész nap próbáltam altatni, de nem sikerült. Péter szerint lázas. Fürdés előtt megmérjük a hőjét, és amennyiben valóban magasabb a normálisnál, konzultálunk a gyerekorvossal (vagy nem...), és kap egy fél kúpot. Nem csináltunk még ilyet, mert nem volt rá szükség. Az összes oltást és az összes fognövesztést láz nélkül abszolválta eddig. Hallottam, hogy a hátsó fogak durvábban jönnek ki az elsőknél, de voltam olyan elbizakodott, hogy azt hittem, nálunk nem így lesz. Tévedtem. Nem baj. Túléljük. :)

Még mindig gép nélkül

Úgy tűnt, Bubu szíve megesett rajtam, és ha nem is a régi lelkesedéssel, de szívesen munkába állt. Már éppen kezdtem megszokni, amikor pár nap kieséssel (karácsonyi készülődés miatt szinte nulla időm volt rá) újra megpróbáltam bekapcsolni. Semmi. Abszolút semmi. Hiáa volna már időm lejegyezni, ami az elmúlt pár napban történt, mielőtt még a feledés homályába veszne, Bubu nem engedi. Péter gépét pedig azért hívják Péter gépének, mert ő használja életvitelszerűen, én csak akkor, ha éppen alszik, olvas vagy zuhanyzik. Ahogy most is, de ezek ritka pillanatok, és ahhoz nem elég, hogy megörökítsek. Majd egyszer...

Hová tűnt?

Ki és mikor cserélte ki a nyöszörgő, szuszogó minicsomagot erre a majdnem 10 kg-s, örökmozgó dumaládára? Aki panaszt vél kiérezni a szavaimból, az téved. Erről szó sincs, mindössze arra a kérdésre keresem a választ, hogy mikor és hogyan sikerült véghezvinnie. Nyáron még megvolt a minicsomag, az biztos, akkor még nagyon hasonlított újszülött önmagára. Azt gyanítom, ősz elején történt a dolog, amikor szinte egyik napról a másikra feldarabolódtak az éjszakáink, azaz egyetlen (de max. 3) hosszú pihenés helyett sok aprót kaptunk, ezáltal gyakorlatilag nem alszunk, csak alig. Akkortájt sokat utaztunk (Budapest-Salgótarján-Sárospatak-Salgótarján-Budapest), jó alkalom kínálkozott a cserére. :)

Alkalom ide vagy oda, mégis azt hiszem, ugyanazt a csomagot dajkálom, akit a kezdetektől, csak közben alaposan megnőtt. Most alszik, én őrzöm az álmát az ágy másik végén (napközben esélytelen a kiságyban altatni, a nagyágyon viszont nem merem sokáig egyedül hagyni, bár már nem esik le róla...). Hihetetlen, milyen hosszú lett, és óriási a talpa. Az 1-2 éveseknek való zoknik jók rá, csak ezeknek a sarka nem csúszik 5 másodperc alatt a talpa közepére. Vehetünk megint zoknikat, pedig legutóbb azt hittem, egy időre el vagyunk látva. Nagy leárazás van a Tescoban, legalábbis a gyerekrészlegen (hétvégén még volt, nem tudom, azóta mi történt), szereztünk Gergőnek néhány melegítőalsót, mert a harisnyák térdét kidörzsöli mászás közben, a 74-es nadrágok viszont már kényelmetlenek. Ha már ott voltunk, vettünk egy 86-os szettet, amibe Péter beleszeretett és néhány 86-os pizsamát, mert most ugyan nagyok, de ha ilyen ütemben nyúlik, hamarosan jók lesznek. Hogy mennyire jól logikáztunk, az bizonyítja, hogy ma ráadtam Gergőre a 86-os szett melegítőalsóját, mert a többi éppen mosásban volt. Az alját ugyan fel kellett hajtani, de olyan, mintha direkt így kellene hordani, mert derékban és fenékben pont jó. Döbbenet... Még nincs 1 éves...

Togyogóveszély

Sikerült életet lehelni Bububa. Nem tudom, meddig tart ez az állapot, mikor int be újra, de most jó.

Mielőtt nekiállnék az (újra) felhalmozódott restanciáknak, muszáj megemlékeznem a tegnapi napról. Anyu éppen itt volt, Gergő hozta a formáját. Egyre több lépést tett meg a bútorokba kapaszkodva, és ezek a lépések egyre biztosabbakká váltak. Anyu azt jósolta, hogy Karácsonyra, de akár napokon belül (ja, hogy az már napokon belülnek számít...?), elindulhat. A húgom megbeszélte Gergővel, hogy bírja ki 25-ig, mert ő is szeretné látni a nagy eseményt. Legalábbis ő úgy gondolta, hogy megbeszélték.

Nem mondom, hogy váratlanul ért minket, mert állandóan figyeltük anyuval Gergő minden mozdulatát. Állt a fotel mellett, fogta a karfát. Nem messze mellette ültem a földön (vagy a kanapén, már nem emlékszem). Valamit mondtam, rám nézett, elengedte a karfát és tett néhány bátortalan lépést felém. Egy vagy kettő volt, nem több, de akkor is. Kiabáltam Péternek, hogy bármit csinál (dolgozott a másik szobában), engedje el. Szaladt. Ha Gergő pontosan nem is tudta, minek örülünk, az biztosan érezte, hogy vele kapcsolatos, mert elégedett mosollyal nézett körbe, bezsebelte a jutalmat. Egyszer volt hajlandó megismételni a mutatvány. Éppen annyira, hogy Péter is lássa, többet nem. Nem baj. A lényeg, hogy már sikerült. Majd használja ezt az új tudást, amikor szükségét érzi. Egyelőre a mászás biztonságosabb és gyorsabb. :)

Gép nélkül

Múlt hétvégén eljött, amit nem tudtam tovább húzni: vasárnap visszavittük a kölcsöngépet a jogos tulajonosának. Itt maradtam gép nélkül, mivel Bubuval van némi gond. Konkrétan nem akarja az igazságot. Remélem, mire újra működik, még emlékszem azokra a dolgokra, amiket mostanában szeretnék megörökíteni...

Évforduló

Majdnem kimaradt a felsorolásból, pedig nem szeretnék elmenni mellette. Novemberben többek között azért mentünk Salgótarjánba, hogy ugyanazon a helyen ünnepeljük az születésnapommal egy napra eső házassági évfordulónkat, ahol az esküvői ebéd volt. Jó előre elterveztük, azt is megbeszéltük, hogy Gergőt is visszük magunkkal, hiszen tavaly is velünk volt, ha nem is ugyanebben az állapotban. :) Előző nap bevillant, hogy talán okos dolog volna asztalt foglalni, hiszen mégis Salgótarján legjobb étterméről van szó. Legalábbis szerintem. Kiderült, hogy nagyon is okos dolog volt. Jöttek-mentek az emberek; félő, ha nem foglaltunk volna asztalt, csak a dohányzó részen lett volna hely, akkor meg hazakullogás lett volna belőle.

Szerencsére nem így lett. Sikerült foglalni, és amikor odaértünk, kiderült, hogy egy helyes fal melletti asztalt kaptunk, volt etetőszék is. Nem zavartunk senkit. Azt biztosan tudtam, hogy nem fogom ugyanazt választani, mint tavaly, de nem voltam kétségbeesve, hiszen nem az volt az egyetlen vegetáriánus fogás az étlapon. Rántott camambert-t kértem eperszósszal és sültkrumplival, hogy Gergő is ehessen belőle, Péter pedig juhtúrós sztrapacskát kért füstölt csülökkel és lilahagymával. Degeszre ettük magunkat, de muszáj volt megmutatni Péternek anyu kedvenc desszertjét, és nekem is lecsúszott egy mogyorókrémes palacsinta. Csak szuszogtunk a nagy adag kajától, ezért igencsak meglepődtünk, amikor hallottam a szomszéd asztalnál reklamáló nyugdíjas párt. Azt ecsetelték, hogy minden finom volt, de nem bírják ki, hogy ne jegyezzék meg, hogy ő sokfelé jártak már az országban, de ilyen keveset még sehol sem kaptak. Csak pislogtunk egymásra Péterrel, hogy miről beszélnek. Kíváncsi lennék, mit ettek, amitől nem laktak jól...

Nekünk tetszett, jövőre is megyünk. Akkor már Gergő sem bébiételt kap, hanem választhat valami gyerekmenüt az étlapról. Ha egyáltalán velünk szeretne majd jönni, és nem lesz ciki majdnem kétévesen a szüleivel ebédelni. :D

Pakol

Mit jelent az, ha egy majdnem 11 hónapos fiúgyermek koppra kipakolja a konyhaszekrény alsó polcát? A sütési alapanyagok érdeklik vagy csupán a rumligyártás? Tartok tőle, hogy az utóbbi, mert ahelyett, hogy tüzetesen megvizsgálná az egyes alapanyagok csomagolásán található leírást és instrukciót, inkább szétrágja őket. Ilyen formában kóstolt már muffinkapszli-tartót, muffinkapszlit, tejszínesdobozt, fűszertartót, mézesüveget, szilikonformát, fogókesztyűt. Én meg csodálkozom, hogy nem eszik olyan jól, mint pár héttel ezelőtt, mert nem veszem észre, hogy két étkezés között felzabálja a lakást... szó szerint. :D

Szünet?

Napokon belül -talán már holnap- vissza kell adni a laptopot, ami ideiglenesen nálam van, hogy tudjam tartani a kapcsolatot a külvilággal. Van nekem sajátom is, de mostanában sztrájkol. A kölcsöngép akkor került hozzám, amikor Bubu (az én laptopom) monitorja elsötétült. Ki kellett cserélni benne valamit. Jó lett, mindent láttam, de azon a problémán nem segített, hogy nagyon lassú. Mármint Bubu lassú. Nagyon. Ha ez nem lenne elég, néhány hónapja nem indítja el a Chrome-ot, az IE pedig már régen nem működik rendesen. Ha eljön a pillanat, és visszaadom a gépet, nem tudom, mikor tudok írni legközelebb. Ez nem jó, mert félek, elvesznek az emlékek. :( Tudom, eddig is nagy szüneteket hagytam, de legalább jegyzetet tudtam írni, ha csak arra volt időm, de most erre sem lesz lehetőségem. Bububa kellene életet lehelni, vagy valahogy rávenni a munkára... Ha szépen megkérem, működhet...?

Megjegyzés 11.29-én: Péter reggel azzal indult el dolgozni, hogy próbáljak ma kiköltözni a gépből, azaz menteni, amit kell. Igyekszem pótolni az elmaradt dokumentációt, amik megcímezve várják a kitöltést. A legtöbb régi bejegyzésként fog megjelenni. Bocsánat.

Advent

Készen állok az idei adventre. Már amennyiben készen lehet állni a várakozásra. Tegnap összeállítottam az adventi asztaldíszt. Szigorúan nem koszorú. Jöhet a kérdés, hogy ha nem koszorút készítek, akkor egyáltalán minek, de annyi mondok rá, hogy csak. Csak, és kész... mert nekem ez tetszik. Hiába vettük meg az alapanyagokat múlt héten, az utolsó napig húztam a dolgot, egészen pontosan tegnap délután álltam neki. Nem tartott tovább 15 percnél.

Éppen itt volt Péter apuja, úgyhogy együtt meggyújtottuk az első gyertyát. Készült néhány kép Gergővel, az asztaldísszel és a meggyújtott gyertyával, aztán elfújtuk, nehogy idő előtt leégjen. Aztán este, amikor már besötétedett, újra meggyújtottam egy rövid időre, és elővettem az ablakdíszt azzal a céllal, hogy jól felrakom, de nem volt rá erőm. Még csak november van, ráérünk, de ismerem magunkat: ha most nem tesszük föl, az idén (is) nylonban ünnepelnek a díszek...

Nem az asztaldísz volt az első karácsonyi megmozdulásom. Még múlt héten, amikor itt volt anyu egy napra, megsütöttem a mézeskalácsot, azaz kipróbáltam. Nem vagyok rá büszke, mert nem saját receptből dolgoztam, még csak nem is receptből. Egyszerűen leemeltem a polcról Tante Nanny mézeskalácstésztáját, kinyújtottam, kiszaggattam, és megsütöttem. Aztán fogtam a -szintén előre gyártott- cukormázzal töltött dekortollat, és megrajzoltam néhány mézeskalácsot. Ez volt a főpróba. Bevált. Pár hét múlva újra sütök. Az idén erre van időm. Azt hiszem, nagyon mérges lennék, ha időt és energiát áldoznék a mézeskalácsra, aztán olyan lenne, mint néhány éve, amikor ölni lehetett volna vele, ha valakit fejbetalál...

Ha már tegnap úgy benne voltam a készülődésben, gondoltam egyet, és nekiálltam életemben harmadszorra saját bejglit sütni. Eddig felemás volt a siker, ugyanis amikor először sütöttem tök egyedül, akkor nagyon jól sikerült. Következő évben botrányos lett, égett a fejem, mert anyu szomszédasszonyának is ígértem belőle, így ő nem sütött. Szegények máig azt hiszik, hogy azt nevezem isteni bejglinek, arra vagyok büszke, pedig olyan rosszat még talán sosem ettem. Tavaly kimaradt, mert sem erőm, sem energiám, sem pedig időm nem volt rá. Örültem, hogy a Karácsonyt családi körben töltöm és nem a csecsemős nővérekkel. :)

Idén viszont semmi sem állt közém és az újabb saját bejgli közé. Kicsit repedt ugyan az oldala, de egyrészt nem szépségversenyre megyek vele, másrészt felvágva nem látszik. A lényeg, hogy finom lett. Még Péternek is ízlett/ízlik, aki bevallottan nincs oda a mákos dolgokért.

Jöhet a Karácsony, felkészültem! :)

B terv

Gergő minden úszás után alszik. Egyrészt alaposan elfárad, másrészt olyankor van a délelőtti alvás ideje. (Mondjuk ilyen már nem nagyon van, mert mostanában tér át a napi két alvásról egyre, ami azt jelenti, hogy 3 variáció van: 1) alszik délelőtt ÉS délután; 2) alszik délelőtt VAGY délután; 3) egyáltalán nem alszik...) Úszás, öltözködés után megkapja a tízórai gyümölcsöt, aztán turbósebességgel elhúzunk a legközelebbi McDonald's-ba, hogy elérjük a reggelit (reggel általában nincs időnk reggelizni, mert 9-re oda kell érni az úszásra). Kap egy kis rágcsát (igen, néha sültkrumplit is, bármennyire ördögtől valónak tartom), mi megreggelizünk, aztán irány Kisautó. Itt hosszabb időt töltünk, bár nem lakunk messze. Az ok egyszerű: Gergő bealszik, amint beindul a motor. Ilyenkor szoktunk elintézni olyan dolgokat, amihez az egyikünk is elég, a másik maradhat Gergővel a kocsiban. Amikor megvettem mindent az Ázsia boltban, amit szerettem volna, vettem akciós bébiételt a Rossmannban, Péter megszerezte a cserekonzolt a függönyboltból, és Gergő még mindig aludt, kellett egy B terv. Abban egyetértettünk, hogy nem ébresztjük föl.

Péternek eszébe jutott, hogy hallotta a rádióban, hogy Szentendre főterén felállítanak valami gyertyát (vagy koszorút... nem emlékezett pontosan), és mivel holnap kell meggyújtani az első gyertyát, talán már készen is van. Nézzük meg! Odaérve Péter mélységes megdöbbenéssel vette tudomásul, hogy kiterjesztették a parkolóövezetet, alig találtunk olyan utcát, ahol díjmentesen letámaszthattuk Kisautót. Végül sikerült, babakocsiba tettük Gergőt, bebugyoláltuk lábzsákba-takaróba, kesztyűt is kapott. Alig látszott ki, de legalább nem fázott. Legalább ő nem, mi ugyanis szétfagytunk. Jót sétáltunk, de rosszul időzítettük a látogatást. A kirakodóvásár még csak félig volt készen, sok standot akkor szereltek össze. A nagy gyertya sehol sem volt, hiába kerestük. Találtunk ugyan egy nagy betlehemet, de az egyrészt egyikünket sem mozgat meg különösebben, másrészt körbeállta egy csapat turista, éppen csak a jászol teteje látszott. Amiért érdemes volt kimenni, az a borlekvár. Kaptunk kóstolót, aztán hazafelé ismét arra jártunk, és beugrott a szatyorba egy fehérborból készült változat. Nagyon finom. Nincs benne semmi zselésítő cucc, annyi a trükk, hogy sokáig kell főzni. Nyilván nem ilyen egyszerű, de hiába mondta volna részletesebben a hölgy, úgysem jegyeztük volna meg. A lényeg, hogy finom. :)

Amikor megéheztünk, elkezdtünk olyan helyet keresni, ahol mindenki talál magának ehető dolgot, nincs füst, babakocsival betámadható, és nem hagyjunk ott egy havi fizetést. Szentendrén ilyet nem találtunk, úgyhogy úgy döntöttünk, elindulunk hazafelé, és inkább a Pastramit próbáljuk ki. Régen beszélünk már róla, hogy ki kellene próbálni. Éhesek voltunk, főtt kaja nem volt otthon, órák múlva tudtam volna pattintani, az meg sok. Úgy döntöttünk, egyszer élünk, megpróbáljuk. Bementünk. Kiderült, hogy jó lett volna asztalt foglalni, de tudtak nekünk szerezni egy apró asztalt az ablak mellett. Éppen elég volt. Kaptunk gyerekszéket is. Amint elültünk, azonnal elkezdtem Gergőt etetni, mert már tombolt az éhségtől. Ennek megfelelően csak egy felületes pillantást tudtam vetni az étlapra, nem láttam túl sok nekem valót rajta. Kicsit elkedvetlenedtem, de kértünk segítséget a pincértől, aki pillanatokon belül elkezdett mindenfélét ajánlani. Miután körbejártuk, hogy a húson kívül a gomolya és a kecskesajt sem nyerő, sült camambert mellett döntöttem. Salátát kínáltak hozzá. Kicsit aggódtam, hogy nem lesz elég, de nagyon is az volt. Miután ilyen segítőkész volt a pincér, bevállaltam, hogy kérek tőle olyan kávét, amilyet szeretek, és amilyen még sehol sem tudtak nekem adni, csak a McCaféban. Olyan hosszú kávéról van szó, ami sokkal hosszabb annál, amit a legtöbb helyen adnak. Nem tesznek bele elég vizet, legalábbis nekem nem eleget. Előadtam a srácnak a kérésem, ő bólogatott, és kihozta a tökéletes kávét. Szabadkozva tette le a csészém mellé a nagy barna cukros tartót, mert nem merte ígérni, hogy a zacskóban valóban igazi barna cukor van, de a tartóban biztos. Csodálkozva kérdeztem Pétertől, hogy kért-e barna cukrot, mert én nem hallottam. Mondta, hogy nem. Elképedve néztünk a pincérre, aki rávágta, hogy nála ez alap, a feleségének sem enged másmilyen cukrot inni/enni. Leesett az állam. A csodálkozástól egy szót sem tudtam szólni, csak valami olyasmi jött ki a számon, hogy aztamindenit... :) Ez ám a kiszolgálás! Minden szempontból jól vizsgázott a Pastrami: van vegakaja, gyereksarok, gyerekülés, a kiszolgálás tökéletes és gyors. Mi kell még? Ja, az árak... nem a legolcsóbb hely, de nem is extrém módon drága. Nem mondom, hogy minden héten ide fogunk járni, de ha úgy adódik, tudjuk, hogy ide jöhetünk. :) Majdnem kihagytam, hogy kiírták az ajtóra, hogy délután 5-ig nem lehet rágyújtani bent. Nekünk így jó volt, nem terveztük, hogy tovább maradunk. :)

Mit mond?

Legutóbb az IKEA-ban beszereztünk néhány igazán hasznos holmit. Főleg Gergőnek. Az egyik ilyen egy 10 darab ujjbábból álló csomag. Nem volt kérdés, hogy a kosárba kerül, mert mostanában próbáljuk Gergőnek az állathangokat tanítani. Gondoltam, a ujjbábok segítségével viccesebb lesz. Nem lőttem nagyon mellé, mert valóban tetszik neki, csak én vagyok bajban. Ahogy mondtam, 10 állatfigura van benne. Egyesével szedtem ki őket a zacskóból; úgy terveztem, hogy mindegyiknek elmondom a nevét és azt, hogy mit mond. Az első a panda volt. -Szia Gergő! Én vagyok a panda.... Itt következett volna, hogy mit mond, de a brumm-brummon kívül nem jutott más az eszembe, pedig sejtem, hogy a panda mindent mond, csak ezt nem. Gergő nevetett, én meg folytattam. Jött a papagáj. -Szia Gergő! Én vagyok a papagáj. Gyurrrrika okos. Érzem, hogy gáz, de mi a fenét mond a papagáj, ha nem ezt? Jött egymás után a többi bábállat: teknős, cápa (Csak nekem tűnik úgy, hogy fogak helyett bajsza van?), nyúl, elefánt, rénszarvas... ezekkel mind befürödtem. Ha nagyon akarom, a nyúl mondhatja, hogy nyusz-nyusz, de a többihez nem tudok hangot prezentálni. A nyusz-nyusz is béna, úgyhogy kihagytam. Maradt az egér (cin-cin), a béka (brekk) és az oroszlán, amihez tudtam hangot csatolni. Az oroszlánhoz nem is én adtam a megoldást, hanem Gergő. Egy ideje már hallatja a torokhangot, amit hosszas munkával társítottam az oroszlánnal.

Az ötlet onnan jött, amikor valahonnan behallatszott egy kutya ugatása, abbahagyott mindent, fülelt, és közölte, hogy vava. Aztán az utcán minden kutyát vavázással köszöntött. Miután ilyenkor mindig elmondtuk, hogy igen, kiskutya, idővel társította, és ha megkérdeztük, mint mond a kiskutya, rávágta, hogy vava. Amikor elkezdte a torokhangot hallatni (fogalmam sincs, honnan jött neki), utánoztam, és mondtam, hogy oroszlán. Egy idő múlva, az oroszlán hallatán rávágta a torokhangot.

Ha valaki tudja, hivatalosan mit mondanak a fent említett állatok, segítsen! :)

Átszervezett szombat

Szmogriadót rendelt el a főpolgármester. Legalábbis úgy tudom, hogy ő, de a történet szempontjából mindegy. Az a lényeg, hogy a piros és a fekete plakettel rendelkező kocsik nem közlekedhetnek ilyenkor. Péter halálosan nyugodt volt, mert úgy tudta, Kisautónak kék plakettje van. Szerencsére leellenőrizte, mert kiderült, piros van. Nem nagyon értette, ugyanis kéket érdemelne. Szétnézett a neten, és kiderült, nem egyedi a probléma. A hasonló műszaki adatokkal rendelkező, kék plakettet érdemlő autót szinte mindegyike piros plakettet kapott. A mi esetünkben ezt annyit jelentett, hogy ki kellett hagyni a tegnapi babaúszást. Tulajdonképpen nem kellett volna kihagyni, mert reggelre eltörölték a szmogriadót, de erről csak alig 30 perccel az úszás kezdete előtt értesültünk, pedig bújtuk a netet, hátha elkapunk valami információmorzsát. Mire kiderült, hogy szabad a pálya, már nem volt idő elkészülni. :( Puffogtunk, dühöngtünk egy sort, sokkal többet nem tudtunk.

Ha már kaptunk egy szabad délelőttöt, úgy döntöttünk, elindulunk harisnyabeszerző körútra Gergőnek. Először a Mammutba mentünk, mert úgy gondoltuk, ott minden van. Miután végigjártuk az emeleteket, és nem akadtunk a keresett boltokra, segítséget kértünk az információs pultnál ülő lánytól. Kiderült, hogy nem véletlenül nem találtuk őket, a keresett boltok nem találhatóak meg a Mammutban. Hjaa... Ha már ott voltunk, betértünk a Guruba. Nem azért, mert imádjuk, hanem azért, mert nem volt más ötletem, hova mehetnénk, ahol elengedhetem Gergőt. Sikerült a gyereksarokhoz legközelebb eső asztalt elfoglalni, mégsem tettem le azonnal Gergőt, ugyanis volt három kislány, akik teljesen elfoglalták a sarkot. Nem úgy néztek ki, mint akik szívesen szorítanának helyet egy babának, és mivel elég vadak voltak, nem tettem volna közéjük nyugodt szívvel. Kivártam, amíg elhagyják a terepet, majd letettem a földre a kiscsajok által a pultra tett játékosdobozt, mellé tettem Gergőt. Élvezettel pakolászott, válogatott a műanyag ételek között. Nem volt semmi baj. Gergő játszott a sarokban, mi pedig a az asztalmagasságú pult másik oldaláról figyeltük. Ez így ment egészen addig, amíg a kiscsajok úgy nem gondolták, hogy elég ideig voltak távol. Az egyikük még a kezében szorongatta az ebédje utolsó falatját. Berohantak, majd elkezdték (volna) visszafoglalni a tévével szemközti kanapészerű ülőkét. Igen ám, de ott volt Gergő, akinek felragyogott a szeme az érkező lányok láttán, potenciális játszótársat vélt bennük felfedezni. Szegényem nagyot csalódott. Amikor a lányok nem tudtak egymás mellé ülni, az egyikük közölte, hogy nem tud arrébb menni, mert ott van a nyálas kisbaba. Olyan hangsúllyal mondta, mintha a nyálas kisbabának kevesebb joga lett volna ott lenni, mint neki. Itt már elkezdtem mélyeket lélegezni és a kezem is ökölbe szorult, pedig ez csak a kezdet volt. A lányok megfogtak néhány széket, és a kisasztal másik oldalához vitték őket, közelebb a tévéhez. Az egyik kislány nehezen mozgott a játékok között, megjegyezte, hogy valaki betette az útba a dobozt. A valaki szónál lopva rám nézett. Legszívesebben odavágtam volna, hogy igen, én voltam, mert az én gyerekemnek is joga van játszani, a pultot viszont nem éri föl, de elharaptam a mondandómat. Nézték a kisvakondot, játszottak a mágneses betűkkel, Gergő közben tovább kotorászott a játékok között. Aztán az egyik kiscsajnak bevillant, hogy azonnal, de tüstént szüksége van egy O betűre. Néhány betű kikandikált a kanapészerűség mögül, odament, ráhasalt, és elkezdett bányászni. Igen ám, de közben nem figyelte, merre hadonászik a lábával, és fejbe rúgta Gergőt. Persze, észre sem vette. Gergő viszont megszeppenve nézett rám, erősen görbült a szája. Eddig bírtam. Közelebb mentem, elővettem a leghalkabb hangom, amit csak tudtam, és finoman, de éllel megkértem a kiscsajt, hogy ugyan vigyázzon már, mert megrúgta a babát (a nyálas jelzőt kihagytam, de nehéz volt megállni). Kiscsaj felnézett, éppen csak a vállát nem vonta meg, és kezében az O betűvel visszament a többiekhez. Gergő ezek után nem akart a játszósarokban maradni, és meg is értettem. Ennek eredményeképpen úgy ettünk, mintha nem is lett volna gyereksarok: felváltva fogtuk Gergőt, amíg a másikunk evett. Közben a három kiscsaj zavartalanul nézte a tévét. Egyszer még megpróbáltam visszatenni Gergőt, amikor változott a terep, mert két külföldi kisgyerek érkezett, akik tündériek voltak, még örültek is, hogy társaságot kapnak, de Gergő már nem akart maradni. Köszi, kiscsaj...

Miután végeztünk, Péter jelezte, hogy szeretne szétnézni az Extreme Digitalban. Bementünk. Bekattant neki egy tévé, és bár jelenleg minden más fontosabb, de ha csak lehetősége adódik szemrevételezi.Az üzletbe belépve elbámészkodtam, kicsit később mentem Péter és Gergő után. Mivel Péter azt mondta, valamit szeretne megkérdezni az információs pultnál, gyorsan szétnézés után a -szerintem- megfelelő pulthoz léptem.valamit Péternek, és mivel az egyáltalán nem hasonlított tévére, sokkal inkább valami alkatrészre, odaléptem, közelebb hajoltam a tárgyhoz, és megkérdeztem, mi az... és akkor Péter rámnézett. Furcsán, kérdőn. Én vissza. Nem Péter volt. Azt hittem elsüllyedek. Ránéztem a pasira, dünnyögtem valami bocsánatkérést. Nem emlékszem, hogy kibírtam-e röhögés nélkül, amíg Péterhez értem, vagy beleröhögtem a pasi arcába. Az viszont biztos, hogy percekig képtelen voltam összefüggően beszélni, összegörnyedve vinnyogtam a röhögéstől, ahogy próbáltam Péternek elmesélni a történteket. A (megfelelő pultnál) álló srác megpróbálta ugyan elnyomni a nevetést, de erősen rángatózott a szája széle. Főleg akkor, amikor Péter azt kérdezte, nem tűnt-e föl, hogy a zaklatott pasinál nincs babakocsi, és meg rávágtam, hogy nem. Tényleg nem tűnt föl.

Séta a városban

Az volt a terv, hogy tegnap meglátogatjuk Dunaharasztiban Péter egy barátját és családját, így Péter szabadnapot vett ki. A látogatás nem jött össze (kivételesen nem miattunk). Ha már így ránk szakadt egy szabadnap, hosszas sétával egybekötött ügyintézést tűztünk napirendre.

Az egyes számú cél az Árpád-hídnál lévő Raiffeisen Bank volt, hogy végre megszerezzünk az elbocsájtó szép üzenetet. Babakocsival mentünk, azaz abban toltuk Gergőt, mert egyikünk sem tudja hosszabb távon cipelni az urat. A megközelítéssel nem volt baj. A gond akkor kezdődött, amikor odaértünk a bank ajtajához. Egyetlen lépcsőfok nem sok ugyan, de babakocsival az is nehézséget okoz. Péter kinyitotta az ajtót, előrement, megemelte a babakocsi elejét, nekem csak a felém eső részt kellett emelni. Ez eddig rendben, mindig így szoktuk. A gond az volt, hogy a bank ajtaja baromi erőszakos akart záródni. Mire Péter kimondta volna, hogy vigyázzak vele (mármint az ajtóval), addigra rácsukódott a lábamra, amit nem húztam be elég sebesen, mivel nem tudtam belépni a babakocsi hurcibálása miatt. Frankón rácsukódott az ajtó a lábamra, lehúzta a bőrt a bokámról. Fáj. Nem kicsit. Azért is volt klassz, mert még előttünk volt egy nagy séta. :S Kifelé már óvatosabbak voltunk, újabb sérülés nem történt.

Ha már ott voltunk, beugrottunk ebédelni az irodaház aljában üzemelő étkezdébe. Nem azért, mert olyan jól megy (jelzem, ha jól menne, nem étkezdébe mennék...), hanem igen nehéz séta és ügyintézés közben főzni. Az étkezdéhez rámpa (is) vezetett. Hurrá. Miután túlestünk a pultos hölggyel (vagy minek hívják, aki az ilyen étkezdében a kaját porciózza) a szokásos párbeszéden (-De szép baba! Kislány, ugye? -Köszönjük. Kisfiú. -Elnézést. -Semmi baj.), megebédeltünk, majd készültünk elhagyni a terepet. Igen ám, de a befelé használt rámpát kinevezték dohányzóhelynek a cigiszünetet tartó dolgozók. :S Gondoltuk, észreveszik magukat, ha elindulunk a babakocsival a rámpa felé, de csak félig váltak valóra az álmaink. A banda egyik fele elvonult, hogy helyet adjon a babakocsinak, a másik fele viszont maradt, mert úgy ítélte meg, hogy elférünk mellettük. Nem mondtam ki, amit gondoltam, mert nem akartam csúnyán beszélni Gergő előtt, csak annyit mondtam Péternek félhangosan, hogy nem tolom be a Gergőt a masszív cigifüstbe. Péter szó nélkül megemelte a babakocsit és levitte a lépcsőn. A banda csak nézett, hogy mi bajunk, hiszen elfértünk volna mellettük a rámpán...

Nem puffogtunk sokáig, inkább az előttünk álló sétára koncentráltunk. Úgy döntöttünk, nem szállunk buszra, hanem elsétálunk a Szent István parkhoz, a másik bankba. Nem volt kis távolság, de társaságban rövidebbnek tűnt, másrészt kellemesebb is volt, mint egyedül bandukolni. Miután minden hivatalos dolgot elintézünk, úgy gondoltuk, megkoronázzuk a napot egy kávézással-sütizéssel a Dunaparkban. Jól esett megpihenni a hazaút előtt. Hosszas válogatás után a tavalyi ország tortájára esett a választásom (szilvásgombóc torta), legalábbis úgy emlékszem, tavaly volt ez. Nem bántam meg. Eszméletlenül finom. Azt viszont ismét meg kellett állapítanom, hogy nincs olyan kávézó, ahol olyan hosszúkávét készítenek, amilyet én szeretek. Mindenhol olyan baromi erős, hogy alig tudom meginni. Kivételt képez a McCafé, ott pont olyan, mint itthon. Lehet, hogy azért, mert nem puccos. :D Na, de nem a kávéról akartam megemlékezni. Sokkal inkább a mosdóról, amit most használtam először, pedig voltam már párszor itt. Volt minden, aminek egy mosdóban lenni kell, csak éppen volt valami, ami más, mint a szokásos. Ez pedig a WC-ajtó. Nem a mosdó bejárati ajtajára gondolok, azzal nem volt semmi gond, hanem konkrétan a WC ajtajára. Tejüveg bakker... tejüveg. Nem olyan színes, anyagában mintás, mint az egyik Liszt Ferenc téri kávézóban (most nem tudom pontosan, melyikben), ami furcsa ugyan, de nem látszik át, hanem konkrétan tejüveg. Ami 5 cm-nél közelebb van hozzá, az frankón átlátszik. Oké, maga a WC ennél messzebb van az ajtótól, de akkor is. Szerintem gáz.

A hazafelé vezető séta rövidebbnek tűnt. Nem meglepő, ez mindig így van. Nem siettünk, szépen komótosan hazasétáltunk, közben megváltottuk a világot, megbeszéltünk, hogy nem mi vagyunk a hülyék, hanem mindenki más (nem globálisan, hanem adott szituációban :D), közben reménykedtünk, hogy a nagy séta pozitív hatással lesz Gergő éjszakai mutatványaira. Nem így történt. Nincs több ötletünk. Abban bízunk, hogy ez egy átmeneti állapot. Kinövi, és akkor visszaáll a rend. Reméljük...

Kövér és sárga

Szeptemberben jártunk utoljára a gyerekorvos környékén, és bár múlt héten még tudtam (és este is láttam a naptárban), reggel döbbenten vettem észre, hogy ott díszeleg a naptár mai napi cellájában a doktornő neve. Mivel mindig reggel 8 körül szoktunk menni, majdnem félrenyeltem a kávémat 7.15-kor. Legurítottam a torkomon, ami még a bögrében volt, és fejben gyorsan megterveztem, miként fogunk laza 20 perc alatt elkészülni. Már éppen a farmert kezdtem magamra rángatni, amikor Péter kiszólt a szobából, hogy ne siessek, mert 12.45-re van időpontunk. Ja, tényleg... akkor már valami rémlett, hogy mintha még beszéltük volna legutóbb, hogy nem a legjobb, de majd elsétálunk Gergővel kettesben.

Kicsit aggódtam, hogy mennyire fogja befolyásolni Gergő délelőtti alvása az indulást, ha egyáltalán lesz neki olyan, de szerencsére egyáltalán nem. Ha nem termelt volna egy szeretetcsomagot nem sokkal az indulás előtt, ráérősen toltam volna magam előtt a babakocsit a rendelőig. Így viszont erősen ki kellett lépni, de nem késtünk el.

Szokás szerint volt néhány gyerek-szülő kombó a váróban, de nem volt vészes a tömeg. Nem tudtam, mikor kerülünk sorra (időpontra mentünk, de sosem lehet tudni), de elkezdtem lehámozni Gergőről a ruhát, hogy ne tartsuk fel a sort, ha szólítanak. Ennek eredményeképpen néhány percig egyetlen rövidujjú bodyban feszített a gyermek, de szerencsére nem volt jégverem. Mosolygott a többi gyerekre, integetett, gagyarászott. Egészen addig, amíg be nem mentünk. Nem tudom, a helyiség nem tetszik neki, a gyerekorvos vagy az új védőnő, esetleg ez így együtt, de végigsírta a vizsgálatot, pedig oltást sem kapott. A doktornő megkérdezte, hogy hányszor eszik. Mondtam, hogy kb. ötször, és megkérdeztem, hogy kövérnek tartja-e. Annyit válaszolt, hogy jó húsban van. Pfff...

Miután minden részét megvizsgálta Gergőnek, amit csak szeretett volna, elkezdtem feladni rá a bodyt (Gergőre :D). Éppen a fején készültem áthúzni, amikor mézesmázosan megkérdezte a doktornő, nem öltöztetném-e odakint Gergőt. Igyekeztem nem ugyanolyan mézesmázosan válaszolni, de nem tudom, mennyire sikerült úgy, hogy ne legyen éle a hangomnak. Közöltem, hogy azt a kis ujjatlan bodyt ráadnám, mégse pelenkában, pucér felsőtesttel vigyem már ki az utcakapcsolatos váróba. Válaszul egy félmosolyt kaptam, amire nem reagáltam. Jelzem, egyik gyereket sem láttam, hogy egyszál pelenkában küldte volna ki. :S

Még a folyosón várakoztunk, amikor megszólított a volt védőnő. A legújabb volt védőnő, szám szerint a harmadik. Egy szóval sem mondta, hogy már nem ő a védőnő, csak a szomszéd lányoktól tudom. Most sem mondta, hogy miért nincs a rendelőben a doktornővel együtt, ahogy máskor, csak odaköszönt, ránézett Gergőre és mosolyogva kérdezte, hogy mennyi répát eszik. Mármint Gergő. Mondtam, hogy mostanában elég sokat, mert szereti. Kibökte, hogy azért kérdezte, mert szerinte sárga Gergő bőre. Meséltem Skype-on anyunak, aki azt mondta, hogy sárga a védőnő feje. :) Hát, szerintem is, úgyhogy ennyiben maradtunk. Továbbra sem tömöm Gergőt répával meg sütőtökkel (ami a védőnő szerint a másik sárgaságot okozó cucc), de nem is vonom meg tőle.

Tehát a gyerekem kövér és sárga. Igazán kedvesek. Lelki szemeim előtt megjelent az M&M's sárga csokigolyója, ami valóban kövér és sárga. Mivel Gergő egyáltalán nem hasonlít rá, egyik tulajdonság sem jellemző rá, és kész.

Hosszügyileg megint érdekes eredmény született, pedig csaltam is. Az új védőnő (a változatosság kedvéért ez is Kati, mint az előző) engem kért meg, hogy tegyem Gergő fejét a mérőcucc felső végéhez, én nem nem nyomtam neki. Amikor közölte, hogy 71 cm, némán bólintottam, elnyomtam egy mosolyt. Két variáció van: ők tévednek vagy mindenki más. A mindenki más alatt értem a gasztroenterológia dolgozóit, akik 69 cm-nek mérték Gergőt 6 hónaposan, és az összes babaruha gyártó céget, mivel a 74-es bodyk némelyikét már csak mély dekoltázsképzés árán tudom összepatentolni. Azt elfogadom, hogy vannak elméretezett babaruhák, de azt nem, hogy az összes ilyen lenne. Az pedig elég fura, hogy lenne, hogy egy 71 cm-es babának a 80-as ruhák az igazán kényelmesek. Van olyan ruhája is, ami 80-86-os, de az tényleg el van méretezve. :) Azt pedig csak csendben jegyzem meg, hogy jó ideje lelóg a 70 cm-es pelenkázófeltétről. :)

Ha már lejegyeztem a testi méreteket, álljon itt az is, hol tart 10 hónaposan. Magabiztosan áll. A bútorokat fogva végigsétál mellettük. Integet; kérésre és spontán módon is. A nem szó hallatán heves fejrázásba kezd. Puszit dob. Egyelőre csak kérésre, de szinte minden alkalommal. Megpróbálja utánozni a szavakat, mostanában a labda szót tanulja anyutól, de még csak mi ismerjük fel, mi is akar lenni. Hosszú percekig eljátszik egyedül, csak legyen valaki a közelében. Éjjel nem alszik, vagyis nem nagyon. Fürdés után a kiságyban kezdi az alvást, éjfélig kel egyszer vagy kétszer, ilyenkor többnyire visszatehető a kiságyba. Néhány hete azonban a hajnali ébredés után annyira felületesen alszik vissza, hogy ha megpróbáljuk a kiságyba tenni, felébred és visít. Néhány sikertelen próbálkozás után beköltözöm hozzá a szobájában lévő nagyágyra, és ott alszunk kettesben reggelig. Igen, tudom... Ellenkezik minden elvemmel, de ez van. Ha másképp csinálom, senki sem alszik. Se mi, se a szomszédok, de talán a kerület sem...

11.11.11

Tisztán emlékszem arra a napra, amikor Annaval beszéltünk a 11. születésnapjáról. Rajzoltunk a nappalijukban, és a képek sarkába odabiggyesztettük az aznapi dátumot. Rövidítve, az évszámból csak az utolsó két számjegyet. Az már nincs meg, pontosan mikor volt ez, de még hozzávetőlegesen sem. Valamikor, amikor sokat rajzoltunk. 2,5-3 éve lehetett. Atyaég! Akkor olyan távolinak tűnt. Ahogy néztem a rövidített dátumot, és bevillant, hogy mivel Anna 2000. november 11-én született, a 11. szülinapja pontosan 2011. november 11-én lesz, tehát ha akkor rajzolnánk, 11.11.11-et kellene a lap szélére írni. Érdekelte a téma, és meg sem próbálta palástolni, mennyire büszke, hogy ilyen nevezetes napon született. :)

Azóta minden évben eszembe jut, hogy nemsokára eljön ez a nap. Most itt van. Anna 2011. 11. hó 11-én betöltötte a 11. életévét. Huh... Alig múlt 7 éves, amikor először találkoztunk, most meg lakatos naplót küldtem neki a szülinapjára, hogy ír Bridget Jones módjára elrejthesse a titkait. Nagylány lett. Hiányzik.

November első fele

Olyan nagyon régen írom ezt a bejegyzést, hogy néhány emlék elhalványodott, de megpróbálom összeszedni magam.

Valamikor 2 hete veszítettem el a fonalat. Közeledtünk a hétvégéhez, péntekre hivatalosak voltunk egy előrehozott Halloween buliba, a hétvégi menetrend nagyjából ötpercenként változott. Kezdtem szétesni. Ez volt az alaphelyzet, amikor Gergő úgy döntött, péntekre virradó éjjel nem óhajt aludni. 0.30 körül kipattant a szeme, és bármit csináltunk, nem aludt vissza. Megettem (többször is), ringattam, simogattam hasát-hátát, még énekeltem is neki (lehet, ezzel rontottam el végleg a dolgot), de semmi sem működött. Időnként Péter felváltott, hogy legalább le tudjak zuhanyozni. Kb. 3.30-ig ment a risza, amikor két vergődés közben váratlanul bealudt. Akkor már odaköltöztem mellé a takarómmal és a párnámmal, felkészültem, hogy ha végre elalszik, reggelig őrzöm az álmát. Nem mertem betenni a kiságyba, miután elaludt. Biztosan felkötöttem volna magam, ha a többórás altatás után a kiságyba vezető úton ébredt volna föl. Nem sok idő maradt az alvásra, ugyanis hiába riszált éjjel 3 órát, reggel ugyanolyan korán kezdte a napot, mint máskor. Nyilván egyikünk sem volt friss és üde. Gergő sem. Nem jött össze a normális délelőtti és délutáni alvás, az utóbbit 5-kor kezdte. Már lemondtunk az esti programról, mert egyrészt hullák voltunk (mondjuk, a zombijelmez megvolt), másrészt nem volt esélyes, hogy az úr időben felébred. Aztán másképp történt. 1 órával a tervezett landolási idő előtt jelzett, hogy kialudta magát, kezdődhet a móka. Gondoltunk egyet, és mégis elkezdtünk készülődni a buliba. Gyorsan befestettem a hajam (tudom, tudom, egy Halloween buliba pont jó a lenőtt haj...), közben kitaláltuk a jelmezeket: én előkaptam egy ősrégi fekete Promod ruhámat, aminek tépedt-loncsosnak tűnő az alja (boszorkány), Péter az övébe dugott egy kalapácsot (kalapácsos gyilkos), Gergő pedig kiskutya lett. Nem akartam összefesteni az arcát, kutyacucc meg nincs itthon, úgyhogy az volt a jelmeze, hogy ha megkérdeztük, mit mond a kiskutya, rávágja, hogy "Vá". Hát, nem vágta rá, cikiben hagyott minket, de elfogadták a jelmezt. :)

Szombaton bevásároltunk, pakolgattam, takarítottam, készültem a vasárnapra, ugyanis nagy esemény volt kilátásban. Végre meg tudtuk szervezni, hogy egy helyen és időben legyen Éviék Matyival, Mitziék Koppánnyal és mi Gergővel. Jól indult a nap. Minden sikerült, amit elterveztem, éppen csak a vendégvárós ruhámat nem öltöttem magamra. A gyerekek ismerkedtek, mi örültünk, hogy találkoztunk, amikor éreztem, hogy valami nem kerek. Iszonyú rosszul voltam. Egy ideig tartottam magam, mert mégis milyen már, hogy a házigazda kidől, de eljött a pont, amikor muszáj volt vízszintbe helyezkednem. A zsúrt gyakorlatilag végigfetrengtem, talán kétszer két percre sikerült csatlakoznom a bandához, annyit bírtam ülve. Háromszor vagy négyszer borultam a fehér porcelánistennő lábai(?) elé, mire képes voltam emberként viselkedni. Próbáltuk megfejteni a jelenség okát. Több variáció vetődött föl. A húgom első ötlete az idegkimerültség volt. Hm... eddig azt hittem, ez valami úri passzió, ami velem nem fordulhat elő, de be kell látnom, hogy az utóbbi időben valóban sok minden volt rajtam, és elsősorban nem Gergővel kapcsolatban, hanem úgy általában. Aztán ott van az is, hogy délelőtt sikerült ipari mennyiséget elpusztítanom a húgom zabpelyhes-aszalt barackos kekszéből. Tömény rost, én meg folyadék nélkül tömtem magamba. Okos. Ha ez a kettő nem lenne elég, napokkal az esemény után jutott eszembe, hogy aznap délelőtt főzés közben találtam a sütőben egy előző napról maradt rántott sajtot, és csak úgy melegítés nélkül elpusztítottam. Nem volt okos dolog ez sem, de akkor jó ötletnek tűnt. Szerintem ez a három esemény együttesen felelős a vasárnap délutáni állapotomért. Ha valaki kíváncsi, hogy kell bojkottálni egy régen várt programot, csak szóljon.... :S

Jó dolgok is történtek ám. Előző héten megrendeltük, szombaton pedig elhoztuk a karnisokat. Sokat, mert minden szobában lesz ám szép függöny. Majd egyszer. Most a karnisoknál tartunk, mert ez volt a keményebb dió. Egy ablak kivételével mindenhova fel van szerelve a konzol, a hálószobában már függöny is van. Tudom, hogy úgy lenne logikus, hogy az első függöny a gyerekszobába kerül, de azért kerül a hálószobába, mert ott aludtak a húgomék Matyival, aki mozinak használta az ablakot alvás helyett. Jé, autó... repülő... madár... bácsi...! Függöny felszerelve. Gondoltuk, most majd könnyebben és gyorsabban elalszik. Aha... Az előbbi mondat helyébe a Jé, kockás függöny! lépett. :D Imádom. :*

A következő hét nagyjából a romeltakarításból, lakásátrendezésből állt. Ha már el kellett húzni a cuccokat az ablakok elől, hogy oda lehessen tenni a létrát, és a bútorok is a nappali középén voltak, máshová tettük őket. Így lett a nappaliban gyereksarok járókával, zenélős kisszékkel, etetőszékkel, étkező a konyha és a nappali képzeletbeli válaszfalán, és nappali is lett kanapéval, fotellel. Most így jó. Szerintem kihoztuk a legtöbbet, amit ezekkel a bútorokkal lehet.

Gergő rosszabb-jobb éjszakákat produkál, észrevétlenül áttört a két felső kettese. Jó étvágya van, ami meg is látszik rajta, de nem extrém módon kövér. Éppen annyira, amennyire egy 10 hónaposnak kövérnek kell lennie, hogy ha majd elindul, legyen tartalék a mozgáshoz. Ha a bútorokba kapaszkodik, már simán végigmegy két szekrény és két szék mellett. Nem erőltetjük, tudja, ő, mikor jön el az ideje. A gyógytornász Anita szerint egyébként sem szabad úgy gyorsítani a járási folyamatot, hogy fogjuk a kezét vagy beletesszük a bébitaxiba (nem a lábbal hajtósra gondolok, hanem aminek kereke van, a gyerek csak beleül, és éppen csak a lábujjhegye ér le), mert akaratlanul is megemeljük, a bébitaxi alátámasztja, a gyerek lábujjhegyre kényszerül, megrövidül a vádlija, és nagyobb korában is lábujjhegyezve, ugrálva fog járni. Nem azt mondom, hogy minden gyerek így megy, akinek bébitaxija van, de nagy az esélye. Olyan lábbal hajtósat majd szeretnék Gergőnek, mert szerintem az nagyon vagány, amikor köröz vele a ház mellett. :) Persze, sanszos, hogy ilyet is örököl majd Matyitól, ahogy minden mást is. Nem volt semmi tervszerű abban, hogy másfél év van az unokatesók között, de nagyon jól jött ki, az biztos.

Az előbb még Halloweenre sütöttem kekszet, vasárnap meg karácsonyi holmikkal volt tele az IKEA. Gergő tegnap volt 10 hónapos. Anna holnap 11 éves lesz. Rohan az idő, az én hajam meg lobog.

Az út meg a széle

Most ennyi. Ha Gergő engedi, kifejtem, hogy miért.

Tömegek

Tegnap sétáltunk egyet az esőben Zsuzsival és az 5 hónapos Áronnal. Beszélgettünk erről-arról, CHF-hitelről, miegyébről, csupa mindennapos dologról... Gergő nyűgösködött, amikor úgy ítélte meg, eleget ült a babakocsi fogságában, ki kellett venni. Felváltva cipeltük Péterrel; amikor beintett a derekam, átadtam. Ennek kapcsán szóba került a gyerekek tömege. Nem tudtam pontos adatot mondani, elég régen mértük már az urat, de a legutóbbi eredményből következtetve 10 kg körül lehet. Hú... ez így kimondva és leírva nagyon soknak tűnik, de bár tény, hogy nincs összeszakadva, nem is pufi extrém módon. Zsuzsi hümmögött, majd elmorzsolt egy nevetést és közölte, hogy Áron 7,5 kg. Pontosan tudja, mert előző nap járt náluk a védőnő. Nem tudtam, mit mondjak, nem voltak a fejemben Gergő 5 hónapos adatai, de picit soknak tűnt. Nemrég eszembe jutott és megnéztem. Az 5 hónapos orvoslátogatáson (10 nappal 5 hónapos kora előtt, de az belefér) 5900 kg-t mértek. Az is igaz, hogy akkor még kérdéses volt, megduplázza-e a születési súlyát.

Hát, nem tudom. Nem tudok én már semmit. Gergő nem látszott soványnak 5 hónaposan, Áron pedig minden, csak nem pufi, az a másfél kg (és még egy kicsi) viszont ott van. Fura... A lényeg, hogy mindketten szépek és egészségesek. :)

Idén tényleg időben

Úgy néz ki, idén végre megvalósul, amit évek óta csak tervezgetek. Gergő születése óta sokkal alaposabban meg kell szervezni mindent, hogy ne felejtsem el, hamarabb el kell kezdeni a megvalósítást is. Leginkább akkor, amikor időm van rá. Már a karácsonyi ajándékok is megvannak. Igaz, egyelőre ötletszinten, de az is valami. Ilyenkor még csak egy félkész listám szokott lenni, az ötletek pedig tényleg csak ötletek, a megvalósításról ilyenkor még fogalmam sincs. Idén nem így lesz. Az ajándékok felét már csak meg kell rendelni, a másik feléhez pedig be kell szerezni a hozzávalókat és neki lehet állni. Egészen pontosan 2 hónap van hátra, elégnek kell lennie. :)

Ami miatt ki merem jelenteni, hogy igazán elkezdtem a készülődést, az a Halloween, azaz a kekszek, amit erre az ünnepfélére már megsütöttem. Próbakeksznek nevezem, mert majdnem 2 héttel hamarabb készült és el is fogyott. Nem a receptet próbáltam ki, az már egyszer bevált (most is), inkább az ízesítéssel kísérletez(t)em, és beavattam az új kiszúrókat. Pár hete találtam rájuk az Allee földszintjén a Spar mellett. Első látásra szerelem volt, de akkor nagyon siettem, nem vettem meg. Péter a közelben dolgozik, múlt héten ráküldtem. Még aznap ki kellett próbálnom.

Tudom, itthon nem szokás Halloweent ünnepelni, néhány éve még én sem tettem. Amikor először találkoztam vele úgy, hogy körülöttem hagyományosan megünneplik, nem is nagyon tudtam vele mit kezdeni. Nem értettem, miért jó, hogy a gyerekek mindenféle ijesztő maskarát öltenek, aztán megszoktam, utánaolvastam, elfogadtam. Ha nem is tudok vele teljes mértékben azonosulni (pl. szellemek), kihagyni sem tudom az év ünnepei közül, nem tudok szó nélkül elmenni mellette.

Tavaly jelmezes bulit szerveztünk. Idén ez kimarad, kisgyerekkel már nem olyan könnyű. Helyette jönnek a húgomék. Egészen más ok miatt, de jól jön ki, hogy pont a hosszú hétvégét tudják nálunk tölteni. Folyamatosan ötletelünk Péterrel, hogy milyen szokatlan ízű spooky kekszet süssek az új kiszúrók segítségével. Az biztos, hogy a szellem kakaós-chilis, már készült belőle egy tepsivel. Úgy tervezem, a tök gyömbéres-currys lesz, hogy narancssárga legyen. Nem tudom, sikerül-e majd, ahogy azt sem, mennyire lesz borzasztó az íze. Szeretem a curryt, de sütiben még nem ettem. Van még boszorkánykalap és szellemkastély. Az egyik lehet, hogy mézeskalács ízű lesz, hogy legyen ehető is. :) Mondjuk, nekem a chilis is ízlik. :)

Hogy teljes legyen a felkészülés, ma írtam egy karácsonyi ajándéklistát a családnak. Nincs nehéz dolgom, mert tavaly bevezettük, hogy csak a gyerekek kapnak ajándékot, a felnőttek csak valami apróságot. Jól van ez így. Legalább nem az ajándékokról szól majd az a pár nap. Tavaly sem arról szólt. Főleg nekem. Azt sem tudtam akkor, mikor van Karácsony. Azóta lett egy újabb téli ünnep. ;)

Életkorának megfelelő...

Van a duck tv, ami aranyos, és bizonyára tudományosan vannak kifejlesztve a mesék, de hiába az erőfeszítés, mert Gergőt nem köti le 5 percnél tovább. Jelzem, nem bánom, mert érzem, ahogy pusztulnak az agysejtjeim, ha nézem.

Ma gondoltam egy merészet és léptettem egyet a csatornaváltóval a Minimaxra. Tudom, hogy nem feltétlenül Gergőnek való, sok mese szerintem tök hülyeség, de van olyan is, amit szívesen nézek akkor is, ha Gergő rá sem néz. Ilyen például Thomas. Ma azon kaptam magam, hogy követem a képernyő alján a szöveget és fennhangon éneklem a főcímet. Azt hiszem, ez már gáz. :D

Nem is ez a lényeg, hanem az, hogy a duck tv-vel ellentétben a Minimax leköti Gergőt. Pont nem érdekel, hogy nem neki készítették, meg korai, meg mittudomén. Erősen szűröm a meséket, de nem hiszem, hogy Thomas vagy Noddy bármilyen rossz hatással lenne a személyiségfejlődésére. Vagy...?

Ja, és mielőtt bárki a torkomnak esne: nem néz Gergő egész nap tévét. Délelőtt picit, ebéd után 1 mesét elalvás előtt és este velünk a vetélkedőt az m1-n. Szerintem ennyi belefér. Vagy...?

Ügyelet

Tegnap már nem volt erőm folytatni a történetet, de nem is akartam piszkozatban hagyni, mert akkor sosem fejezem be. Tapasztalat...

Bekapcsolva hagytuk a bébiőrt, így amikor Gergő felébredt és ennek hangot is adott, Péter már ott is volt, hogy felvegye. Mivel már jócskán benne jártunk a délelőttben, szerettem volna elvégezni a reggeli rutint, hogy engedve a nyomásnak kihívjuk az ügyeletet. Első lépésként az ágyról való felkászálódást kellett abszolválni. Alig mertem mozdulni, centiméterről centiméterre haladtam, minden egyes mozdulatnál számítottam az éles fájdalomra. Amikor sikerült felülni, magam is meglepődtem. Fellelkesültem, elintéztem mindent, amit reggel szoktam, vettem magamra normális ruhát. Kacérkodtam egy leheletnyi sminkkel, de az már túlzás lett volna, hiszen csak az ügyeletet és a pizzásfiút vártuk (esélyem sem volt főzni). Közben megérkezett Péter apuja, akit elhívtunk Gödről, mert Péter ugyan itthon tudott maradni, de az óráit nem tudta elpasszolni, így kb. 3 órát segítség nélkül maradtam volna, és akkor még nem tudtuk, mennyire fogom tudni Gergőt emelgetni.

Felhívta Péter az ügyeletes orvost, aki közölte, hogy mivel nincs életveszély, alacsony prioritásúként kezeli az ügyemet, és jön, amikor tud. Ebből az lett, hogy mire megérkeztek (jött vele egy pasi, akiről nem sikerült eldönteni, hogy asszisztens vagy sofőr, de szerintem inkább az utóbbi), addigra teljes itthoni harci díszben, megfésülködve járkáltam a lakásban. Arra gyanakszom, hogy az Algopyrin segített, de nem tudom. Mindenesetre, amikor megérkeztek, és a doktornő rámnézett, felhúzta a szemöldökét, és szinte gúnyosan kérdezte, hogy én vagyok-e a beteg. Mondtam, hogy igen, de azóta hatott az Algopyrin vagy nem tudom, de jobban vagyok. Felkerült az arcára egy mogorva arckifejezés, és el sem tűnt onnan, amíg itt volt. Kelletlenül kérdezgetett meg vizsgálgatott, éreztem, hogy neheztel, amiért rabolom a drága idejét. Bakker... lehet, hogy tényleg nem voltam (már) a halálomon, de változatlanul nem tudtam ráállni a bal lábamra, és nem mertem nagyobbat mozdulni.

Végül annyit mondott, hogy ha használ az Algopyrin, akkor vegyem be, ha szükségét érzem. Nagyobb bajra írt izomlazítót meg gyulladáscsökkentőt. Péter rákérdezett, hogy az utóbbi kettő szedhető-e szoptatás alatt. Erre a doktornő vágott egy alig észrevehető grimaszt. Azt olvastam le az arcáról, hogy nem elég, hogy fölöslegesen pörgetem, még extra dolgaim is vannak. Közölte, hogy nem kompatibilisek a szoptatással, ha őket választom, fel kell függeszteni a szoptatást, fejni a tejet, hogy ne apadjon el, felújítani a kapcsolatot a tápszerrel. Bólogattam, hümmögtem. Amint kitették a lábukat, mondtam Péternek, hogy ezt a variációt elfelejthetjük. Nem fogom tápszerezni Gergőt csak azért, hogy nekem kevésbé fájjon a hátam.

Az, hogy szerinte mi bajom, csak akkor derült ki számomra, amikor elmentek és megnéztem az ambuláns lapot. Azt írta, hogy lumbago. Klassz. A gyógyszerek mellett még azt az ukázt kaptam, hogy kemény helyen feküdjek (minden matrac puhának számít) és pihenjek sokat. Mindkettő könnyen kivitelezhető. Főleg az utóbbi. :D

Féltem, hogy ha elmúlik az Algopyrin hatása, visszajön az éles fájdalom, de szerencsére nem így lett. Igaz, hogy nem vagyok olyan, mint új koromban, de fel tudom emelni Gergőt, el tudom őt látni, nem szorulok állandó segítségre. Megmaradok. Azt is mondta a doktornő, hogy amíg el nem múlik a gyulladás, nem szabad masszázsra, csontkovácshoz menni. Már csak azt kellene tudnom, milyen jelei vannak annak, hogy elmúlt a gyulladás. :) Kb. 15 éve fáj a derekam. Néha jobban, néha kevésbé. Olyan nem lesz, hogy nem fáj. Jó lenne tudni, mert alaposan helyre kellene tenni a hátam és a derekam. Eddig húztam, tovább nem lehet. Nem akarom, hogy sokkal nagyobb baj legyen belőle...

Becsípődve

Reggel még nem gondoltam, hogy ma este ilyen lazán üldögélek ölemben a laptoppal. Jó, annyira nem vagyok laza, de üldögélek. 9 körül kezdődött, amikor lendületből kiemeltem Gergőt az etetőszékből. Éles fájdalom hasított a derekamba. Megálltam a mozdulat kellős közepén. Nem volt tudatos, egyszerűen nem tudtam megmozdulni, annyira fájt. Szerencsére Péter még itthon volt, kiabáltam neki, hogy jöjjön és vegye el tőlem Gergőt. Amint ez megtörtént, megkapaszkodtam a járókában és kétségbeesve járattam az agyam, hogy akkor mi lesz. Tudtam, hogy baj van a derekammal, évek óta próbál jelezni, de mindig volt fontosabb dolog. Azt hiszem, sikerült feljebb tornáznia magát a listán. :S

Péter bevonszolt a gyerekszoba ágyára (ez volt a legközelebb), valahogy hasra feküdtem (már tudom, hogy nem szabad...), és próbáltam túlélni. Sírtam. Egyrészt a fájdalomtól, másrészt attól, hogy el sem tudtam képzelni, hogy fogom ellátni Gergőt. Van, amit nem tud megtenni helyettem Péter, de más sem. Ha azt mondom, így még nem fájt semmi, akkor azt el kell hinni, pedig volt vesehomokom és Gergő is megszületett valahogy. Mozdulni sem bírtam, csak feküdtem tehetetlenül. Nagyobb levegőt sem mertem venni, mert az is járt némi mozgással.

Tudtam, hogy nem jó a hasonfekvés, ezért amikor Péter elvitte Gergőt pelenkázni, megpróbáltam megfordulni. Nem ment könnyen, ugyanis az első mozdulatkor úgy éreztem, kést szúrnak a derekamba. Századmiliméteres mozgásokkal végül sikerült megfordulni, de közben legalább tízszer akartam feladni, de muszáj volt. A végén Péter segített, végül oldalra fordított, mellém tette Gergőt, hogy meg tudjam etetni és el tudjam altatni. Gergő délelőtti alvását végigasszisztáltam, közben Péter hozott vastablettát, vitamint (anyu telefonos segítsége alapján), és folyamatosan győzködött, hogy hívjuk fel az ügyeletet. Nem akartam, mert tulajdonképpen el sem kezdtem a reggelt, mert a kávé elfogyasztásán és Gergő megreggeliztetésén kívül semmit sem csináltam. Ott feküdtem az ágyon pizsamában, még a fürdő környékén sem jártam, hogy legalább fogat mostam volna. Tudom, hogy ez másnak tökre nem fontos egy ilyen helyzetben, de nekem az. A következő érvem az volt, hogy a lábamon nem siklana le akadály nélkül a selyemkendő. Ezen a ponton Péter felhorkant és közölte, hogy nem vagyok normális. Tudom. Akkor sem vizsgálgat engem senki ilyen állapotban. Végül bevettem egy Algopyrint (szintén anyu javaslatára), és feküdtem Gergő mellett, őriztem az álmát. Reméltem, hogy elmúlik ez az egész, mint egy rossz álom.

Nem így lett...

Víz nélkül

Legutóbb csak beígértem a részletes kifejtést, de végül elmaradt. Elfelejtettem. Tegnap eszembe juttatta a közös képviselő egy levéllel, amit a ház levelezőlistájára küldött. Egyetlen mondatban közölte, hogy ma reggel 8 órától nem lesz víz, és majd ki lesz függesztve a lépcsőházban. Kenheti a hajára a kifüggesztést előző este! Rendszeresen előző délután/este szólnak, hogy nem lesz víz. Lehet, hogy szerintük ez jó móka, de szerintem nagyon nem. Főleg, hogy ezt minden hónapban eljátsszák legalább egyszer (múlt hónapban pénteken, majd az azt követő hétfőn is), minden esetben előtte való nap derül ki a lakók számára. A vízelzárás oka pedig egy csőrepedés az egyik üzlethelyiségben. A földszinten. Bakker, tényleg ilyen szarul van összerakva ez a ház, hogy egyetlen csőrepedés miatt el kell zárni az összes lépcsőház összes lakásában a vizet?

A kérdésemre, miszerint mégis milyen hosszú időn keresztül kell nélkülözni a vizet, még nem kaptam választ, pedig megkapta a közös képviselő, mert utána még írogatott mindenféle szépséget (szerinte információt tartalmazó e-mail-t). :S

Létezik olyan ház, ahol normálisan működik a közös képviselet? Esetleg valaki ismer olyat, aki találkozott már olyannal, akinél normális? Nahát.

Kínai

Vasárnap végre eljutottunk a kínai vacsorára Wang mesterhez, ahova még valamikor nyár elején vettünk kupont. Többen szerettünk volna menni, de valahogy nem akart összejönni, november vége pedig vészesen közeledett. Összeálltunk páran, és jól lezabáltunk 2 kupont. Igen, zabáltunk. Legalábbis én. Kicsit tartottam tőle, hogy lesz-e nekem való kaja, de alaptalannak bizonyult a félelmem. Isteni dolgokat ettem. A kedvencem egy padlizsán volt, amit muszáj lesz itthon is megpróbálni elkészíteni, mert nagyon-nagyon finom.

Mi érkeztünk elsőnek, megkaptuk az asztalt, elfoglaltuk a helyünket. Vittünk ugyan babakocsit, de a legfiatalabb résztvevő nem óhajtott megmaradni benne, így kértünk etetőszéket. Annak sem volt nagyobb sikere. Végül addig megült benne, amíg megetettem, de az este többi részében csak úgy hagyott minket enni, ha addig valaki más fogta. Tud élni az úr. Konkrétan kézről kézre járt és leplezetlenül élvezte. :)

Az előételnél jártunk, amikor Péter felmordult, mert valaki rágyújtott. Csodálkozva kaptuk fel a fejünket. Az nem lehet, hiszen elvileg nemdohányzó asztalt kértünk (most azt hagyjuk, hogy az asztal nem tud dohányozni... :D). Péter elkapta a pincért, aki azt mondta, hogy a kínaiaknak a vacsora része a cigi. Mondtuk, hogy direkt a nemdohányzó részbe kértük az asztalt, de mondta, hogy nekik olyan nincs, és januárig nem is szólhat rájuk. Ekkor felhívtuk a figyelmét a nyilvánvaló tényre, hogy van velünk egy gyerek, miatta kértünk nemdohányzó asztalt, nem heccből. Kiderült, hogy az nem jelent semmit, hogy a telefonos foglaláskor rábólintott a nemdohányzó asztalra a hölgy, ugyanis kínaiként erősen töri a magyart. Lehet, nem is értette, mit akarunk, csak helyeselt. Klassz. Végül Gergőre való tekintettel megkérte a pincér a cigiseket, hogy oltsák el, amit meg is tettek egyetlen szó nélkül. Ezúton is köszönjük. Pörögtünk még kicsit ezen, és arra jutottunk, hogy addig rendben, hogy nem szólhat januárig, de az éttermek kötelesen biztosítani füstmentes helyiséget valamilyen módon. A paraván nem minősül elkülönítésnek ebből a szempontból. Mindegy, elnyomták a cigit, nem volt belőle probléma, én nem is éreztem. Nem rontotta el az estét ez az incidens. Persze, más lett volna a helyzet, ha nem oltják el. Nem tudom, mi lett volna, mert akkor már javában tömtük az arcunkba az előételt. Persze, villával. :)

Vacsora előtt elvégeztem egy intenzív gyorstalpaló kurzust pálcikahasználatból, de nem sikerült a vizsgám, így maradtam a villánál. Valahogy így éreztem magam:

Alapvetően nem szeretem a kínai dísztárgyakat, de az asztal közepén forgó tálcaszerűséget elfogadnám, ha lenne akkora étkezőasztalom. Hasonló, mint amit az IKEA-ban lehet kapni, csak sokkal nagyobb és üvegből van. Tulajdonképpen csak annyiban hasonlít rá, hogy forog. :)

Azt hiszem, gyakrabban kellene mennem a Fővám térre az Ázsia boltba, mert szeretnék ilyen finomságokat itthon is enni, de legalább megpróbálni. :)

Most nézem, hogy a bolt kiköltözik a Vásárcsarnokból. Nekem csak jó, mert kevesebbet kell gyalogolni, ha majd egyszer újra metróval megyek. :)

Itt van az ősz...

Nincs mese, vége a nyárnak. Már a vénasszonyokénak és az indiánokénak is. Be vagyunk zárva a lakásba. Több okból kifolyólag. Még azt sem tudom, hogy abszolválom a délutáni/esti sétát, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy ne legyen rémálom az altatás...

Van egyszer ez a hirtelen jött borzalom, ami őszi időjárásnak nevezi magát. Önmagában még nem lenne semmi baj, bár erős váltás azután, hogy tegnap összeizzadtunk Gergővel a kenguru alatt. A totális szobafogsághoz az kellett, hogy szerda este bekrepáljon a lift. Megint. Egy alig 3 éves házról van szó, a lift mégis olyan, mintha százéves lenne. Állandóan beint. Legutóbb nyár közepén állt le, akkor irdatlan sokat vártunk a garanciális javításra. Azt hittük, egy ideig nem lesz baj. Hát, lett. A ház részéről nulla kommunikáció. Péternek sikerült beszélni a gondnokkal, aki azt mondta, 1-1,5 hét. Nem vicces. Már csak azért sem, mert szombaton a húgom érkezik az unokaöcsémmel, vasárnap pedig az unokatesómék. Kisgyerekkel, babakocsival, cuccokkal... Klassz lesz.

Ugyan koncként elénk vetette a ház, hogy használhatjuk a B lépcsőház liftjét, ami ugyan valami, de minden problémát nem old meg. Kétféle módszerrel lehet kijutni a házból. Az első csak az alsóbb emeleteken lakóknak pálya, illetve azoknak, akiknek nem kell babakocsit cipelni, mert ez a módszer kizárólag a lépcsőház használatát jelenti. Ha nem babakocsival kellene abszolválnom a 6 emeletet, ezt választanám, kell ennyi testmozgás, de így nem. A második variáció, hogy felsétálok valahogy 3 emeletet, ott a tetőn keresztül átmegyek a B lépcsőházba, és az ő liftjüket használva jutok le a földszintre. A gond a valahogy megoldásán van. Ha egyedül vagyok itthon Gergővel, esélytelen, hogy felcipelem a babakocsit a kilencedikre. Tegnap is kenguruba tettem Gergőt, úgy mentünk bevásárolni meg hintázni, de nagyon nem volt kényelmes. Tudom, ne nyafogjak, inkább örüljek, hogy valahogy ki tudok jutni a házból. Nem is tenném, ha egyszeri alkalomról lenne szó, de legalábbis max. évente. A baj azzal van, hogy a ház (és ezzel együtt a lift) korához képest aránytalanul gyakran romlik el. Legutóbb a motorral volt baj, most valami panel dobta be a törölközőt. Legközelebb mi lesz? Leesnek az ajtók? Leszakad a lift?

Másnak lehet, ez nem ilyen nagy gond, de kisgyerekkel igenis az. Aki szerint nem az, az másszon meg 6 emeletet babakocsival és/vagy gyerekkel a karján. Egyik sem buli...

Hétfői sokk

Már reggel kiderült, hogy nem lesz átlagos nap. Péter kíváncsiságból bekapcsolta a gépét, hogy nincs-e valami sürgős dolga. Hát, volt. Igaz, nem munka, de sürgős. 8.35-kor derült ki, hogy mindketten elfelejtettük Gergő időpontját a gyógytornász Anitához. 9-re. :) Nyilvánvaló volt, hogy én nem tudok menni, mivel egyrészt csak félig voltam felöltözve, és az utcakész megjelenésre pont az a 25 perc kellett volna, ami még hátravolt, másrészt ebédet ígértem a napközben érkező sógornak, meg persze, Péternek. Így Péter gyorsan összekapta magát, elvitte Gergőt egy mustrára, én közben főztem. Miután visszajöttek, Péter ment a dolgára, ketten maradtunk Gergővel.

Nem magyarázom a bizonyítványt, mert tény, hogy egy másodpercig nem figyeltem. Gergő ezt kihasználta, és lepiszkálta a falról a fáraóhangya csalétket. Amikor odanéztem (mondom, egyetlen másodperc volt), tele volt a padló apró szemcsével, főhősünk ült a közepén, kezén szemcsék. Nem tudom, megkóstolta-e, de megijedtem. Hívtam a húgomat (igen, hamarabb hívom, mint a gyerekorvost), aztán az orvost, végül az utóbbi javaslatára a Heim Pál kórházat. Hosszú percekig vártam, mire kiderítették, mi lenne a legjobb. Mivel nem tudtam fejből a csalétek márkáját, keresgéltek. Végül megszavaztuk, hogy Raid volt. Azonnal berendeltek, mert foszforsav (vagy mi) van benne, ami mérgező. Kérdeztem, hogy a Madarász utcába menjek-e. Mondta a nő, hogy mehetek oda is, megvizsgálják Gergőt, és ha kell továbbküldenek.

Ennek megfelelően összekaptam magam, babakocsi, hordozó, minden nélkül elindultunk. Azért babakocsi nélkül, mert gyorsan akartam odaérni, a metróhoz viszont nem tudok babakocsival lemenni... :S Már a recepción (vagy minek hívják) közölték, hogy ott nincs toxikológia és a Heim Pálba kellene menni, de elmondtam, mit beszéltünk az ottani orvossal. Leültettek a belgyógyászati vizsgáló elé és vártunk. Többször kijött egy doktornő, mindannyiszor közölte, hogy nincs toxikológia, és mindig egy kicsivel több információt közölt. Mondatonként jött ki, de tényleg. Közben kiderítettem, hogy Bábolna Bio volt a márka, és végre elért hozzájuk az is, hogy nem sima hangyák elleni. Amikor huszonötödjére jött ki a doktornő, végül hozta a döntést: mivel fáraóhangya csalétekről beszélünk, abban nincs foszforsav, így ártalmatlan. Mindenesetre behívott, megvizsgálta Gergőt, majd átküldött a Heim Pálba, de a biztonság kedvéért még kb. ötször elmondta, hogy náluk nincs toxikológia, és csak a hurutos gyerekekhez tudná felvenni Gergőt. Százszor elnézést kértem a kellemetlenségekért, csak hagyja már abba. Elsőre is megértettem, hogy rossz helyre mentem...

Volt a váróban egy lány a szüleivel. Külsőre semmi baja nem volt, csak szomorúnak tűnt. Elejtett beszélgetésből derült ki számomra, hogy a veséje fájt. Első ránézésre az sem volt egyértelmű, hogy beteg és nem vár valakire, ezért nem is értettem, miért néznek rám olyan csúnyán, és miért szórnak felém villámokat a szemükkel. Valami megjegyzést is tettek, de azt nem hallottam. Attól tartok, így van ez jól. Az nem tetszett nekik, hogy Gergőt hamarabb behívták, mint őket, holott korábban érkeztek. Nézzük csak! Adva van egy majdnem 9 hónapos baba, aki vélhetően mérgező cuccot kóstolt, valamint egy majdnem felnőttkorú lány vesefájdalommal. Tudom, hogy mennyire tud fájni a vese, nekem is volt vesehomokom, a húgomnak meg köve, de ha az a lány úgy ott tudott ülni, ahogy.... nos, akkor még a felét sem tudja, milyen egy igazán fájó vese. Na, mindegy... a lényeg, hogy nem voltunk túl népszerűek a Madarász utcában...

Készültem az újabb metrózásra, de úgy alakult, hogy Péter elszállította a hátsónkat a Heim Pálba. Mire odaértünk, Gergő bealudt. Nyilvánvaló volt, hogy nincs semmi baja, de felelőtlenség lett volna nem meggyőződni róla. (Azt most hagyjuk, mennyire volt felelőtlenség elérhető helyre tenni a hangyacsapdát...) Becaplattam Gergővel a karomon a főbejáraton. A recepción (felvételi?) elmondtam, miért vagyok ott, elirányított a nő az ötödikre. Még mondta is, melyik lifttel menjek. Az ötödiken ki volt írva, hogy bőrgyógyászat és toxikológia. Odabent már csak a bőrgyógyászat volt kiírva, de gondoltam, nem fért ki. Ott is elmondtam, mi járatban, mire a nő felemelte a mutatóujját, a feje fölött lévő táblára mutatott, és kioktató hangon közölte, hogy a bőrgyógyászaton járok. Mondtam, hogy odakint még a toxikológia is ott figyel a feliratok között. Ezt egy anyuka is megerősítette. Ezúton is üzenem, hogy hálás vagyok, amiért nem hagyott cikiben. Amint ez elhangzott, a nő a pult mögött hirtelen megvilágosodott, és elmondta, hogy a toxikológiai is az ötödiken van, csak a folyosó másik végén, és valamiért nem lehet átmenni. Sorolták az emeleteket, ahol át lehet menni. Akkor már nagyon elegem volt. Lifttel le, át a folyosón, lifttel föl, majd végre valóban a toxikológián voltunk. Újra elmondtam, mi a fenéért cipeltem oda a gyereket, majd vártunk. Vártunk. Vártunk. Aztán jött egy doktornő, és az ápolótól csak annyit kérdezett felénk bökve, hogy Ő az? Végre. Bent elmondtam ugyanazt, mint a Madarász utcában, a doktornő elvégezte ugyanazokat a vizsgálatokat, mint a kolléganője a Madarász utcában, végül megszületett a döntés: húzzunk haza, nincs semmi baj. Engedélyt kértem Gergő megetetésére (bébiétel... Sarka Kata örülne...), majd miután a pólómon, nadrágomon és Gergő pólóján landolt az ebédjének egy része, vártunk. Vártunk és vártunk. Annyit kellett várni, hogy belenéztem a táskámba, nem kaptuk-e már meg a papírokat, csak elkerülte a figyelmem. Érzésem szerint kb. 1 órát vártunk, közben a doktornő csevegett egy jót egy ismerőssel, mindenki elment ebédelni, de beteg nem érkezett egy sem. Végül rákérdeztem egy arrajáró nővérnél, hogy egyáltalán számíthatok-e papírra. Kaptam egy ígéretet, hogy utánanéz. Mit ad isten, kb. 10 perc múlva jött a doktornő a papírokkal. Kedves, nyájas hangon közölte, hogy már két papírom is van arról, hogy ne adjak a gyereknek fáraóhangya csalétket. Mindezt kb. olyan hangsúllyal, mintha azt mondta volna, hogy Na, te hülye, itt vannak a papírjaid, de ha legközelebb találkozunk, rádküldöm a gyámügyet. :S Kinyitottam a számat, hogy magyarázzam a bizonyítványt, de a nő azzal folytatta, hogy érti ő azt, hogy a vonulási útvonalra kell tenni a csalétket, csak a gyereket nem szabad odatenni. Vágtam egy idétlen vigyort, megköszöntem a segítségét, és elhagytam a terepet, mielőtt valami szépet mondtam volna.

Mire végre kiléptem a levegőre, már alig álltam a lábamon az éhségtől, elzsibbadt a karom és szét volt hányva a ruhám. Ezzel a külcsínnel szálltam fel a metróra, azaz szálltam volna, mert a megállóban is volt még kaland. Láttam, hogy hosszú sor van a jegypénztár előtt, ezért megrohamoztam az automatát. Az elsőn átesett a százas, a másodikat már ki sem próbáltam, mert megláttam egy papírt a földön, miszerint Rossz!, de nem tudtam, melyikről esett le. Annyira nem álltam jól apróval, hogy kockáztassam az esetleges benyelést. A jegyárusító stand zárva. Az újságos ablakában öles betűk hirdették, hogy ott bizony nem tudok jegyet venni. Maradt a jegypénztár. Beálltam a sor végére. Nem reméltem, hogy előre engednek. Hát, nem is. Már majdnem sorra kerültem, 2 ember volt előttem, amikor a közvetlenül előttem álló hölgy mondta, hogy cseréljünk helyet, ne álldogáljak a gyerekkel a huzatban. A metrón aztán levágtam magam két srác közé, és reméltem, Gergő sármja elvonja rólam és a széthányt ruhámról a figyelmet. Azt hiszem, bejött, mert a folyamatosan cserélődő szomszédok közül mindenki megengedte Gergőnek, hogy piszkálja a ruháját, táskáját. :)

Tudom, hogy hallatszik ez a sztori kívülről, mégsem tettem Gergőt a csalétek mellé. Azt sem mondtam neki, hogy kóstolja meg. A csalétek eltakarva, elbarikádozva végezte a dolgát, Gergő pedig a szoba másik végében volt, amikor elfordultam arra a bizonyos másodpercre. Most jut eszembe, hogy a mintának magammal cipelt maradék csalétek még mindig a táskámban figyel bezacskózva. Megszabadulok tőle, mielőtt Gergő kitúrja... :S

Megszámolva

Megszámoltattam magam. Hát, basszus... ez nem semmi. Az előző bejegyzés előtt csak átfutottam a kérdéseket, most viszont megpróbáltam válaszolni és újabb gyöngyszemeket találtam. Főleg, amikor Gergőét próbáltam kitölteni. Azért csak próbáltam, mert egy kérdést még nyitva hagytam. Majd mondom, melyiket. :)

Bajban voltam a saját adatlapommal is. Többször rámszólt a rendszer, hogy renyhe voltam, nem figyeltem eléggé, amikor úgy gondoltam, végeztem, és át akartam térni Gergő adatlapjára. Nem adatlap... kérdőív vagy mifene... Gyanús volt a dolog, hogy ha azt írtam, gyesen vagyok, akkor miért kell mindenáron kitöltenem, mennyi időt utazom a munkahelyemre. A 0 percet nem fogadta el. Nem tudom, végül mit írtam be, de konkrétan jelezte a rendszer, hogy azzal a kérdéssel, azaz a válaszommal van baja. Jobban megnéztem, és akkor észrevettem, hogy nem azt írtam be, hogy a lakáson van a "munkahelyem", ezért kér utazási időt. Nagyon kell figyelni, kérem szépen. Sumákolásnak helye nincs.

Gergő kérdőíve annyival könnyebb volt, hogy mivel se munkája, se tanulói/óvodai/bölcsődei jogviszonya, sok kérdésre nem is kellett válaszolni. Volt viszont helyette olyan, ami igencsak megizzasztott. Konkrétan egy ilyen volt. Igen, ezt hagytam sokáig nyitva. A nyelvismeretre vonatkozó kérdés. Milyen nyelven beszél? Milyen nyelven képes másokat megérteni és magát megértetni? Először azt hittem, erre nem kell válaszolni, de az istennek se akart bezöldülni a kérdés. (Aki nem a neten töltötte/tölti ki: azok a kérdések zöldülnek be, amikre nem kell válaszolni az előző válaszok függvényében.) Mégis milyen nyelven beszél egy majdnem 9 hónapos gyerek? 25 nyelven, bakker, de folyékonyan ám...! Péter lazábbra vette. Amikor segítséget kértem, lazán bemondta, hogy magyar és angol. Angol, mi? :D Annyi volt a magyarázata, hogy annyira beszél a gyerek angolul is, mint magyarul. Na, ebben igaza van, de akkor is. Egyik nyelven sem tudja magát megértetni. Nagyon hajlottam rá, hogy odavágom, hogy babanyelven beszél, aztán csináljanak belőle statisztikát, aztán pihentettem kicsit, és beírtam a magyart. Mondjuk, erős csúsztatásnak érzem, de valamit muszáj írni.

Elhiszem, hogy vannak csodagyerekek, akik pár hónapos korukban folyékonyan beszélnek, de szerintem többen vannak, akik nem. Jó, ne legyen zöld a kérdés automatikusan, ha a gyerek nem érte el az x hónapot, de legalább lehessen beírni, hogy még nem beszél! Már bánom, hogy nem írtam be viccből a babanyelvet, mert ha megint 10 év múlva számolnak meg, tuti nem lesz olyan gyerekem, aki nem beszél. :)

Itt jegyezném meg, hogy nehezményezem, amiért nem lehetett a valláshoz beírni, hogy jedi. Azt sejtem, hogy kiszagolták a tervet. Túl jól sikerült a kampány. :)

Megszámolnak

Tegnap este Péter felhozott egy A4-es borítékot. Nem volt lezárva, egyértelmű volt, hogy nem postán érkezett. Hát, nem. A feladónak rendszeresített helyen ott figyelt, hogy kinek köszönhetjük. Névvel, telefonszámmal, e-mail címmel.

Nem bírtam ki, bele kellett néznem, hogy mire és hogyan várnak választ, esetleg részletes kifejtést. Nem emlékszem, hogy legutóbb ennyi mindenre kellett volna válaszolni. Annyi van meg, hogy az egri albérletben kapott el a népszámlálási biztos (arra nem emlékszem, hogy nő volt vagy férfi...), a nevemet kérdezte, az állandó címem, iskolai végzettségem, néhány származásra és családra vonatkozó dolgot. Másra nem emlékszem. Az biztos, hogy most ennyivel nem ússza meg, aki rászánja magát a kitöltés valamelyik módjára. 4 db A4-es oldal van teleírva mindenféle kérdéssel. Van közte olyan is, amire lehet azt mondani, hogy nem akarunk rá válaszolni, de ha a lakosság fele ezt választja, szerintem tök mindegy, mit válaszolnak a többiek, mert nem lehet belőle statisztikát gyártani... Persze, nekem mindegy...

A kedvenc kérdésem, hogy együtt él-e a nyilatkozó az élettársával. :) Ezt mégis hogy...? :D Az én értelmezésem szerint, ha nem élnek együtt, akkor az csak kapcsolat. Attól élettársi, hogy együtt élnek. Nem? Ha azt kérdezik (jelzem, meg is teszik), hogy a házastársával együtt él-e, az jogos, hiszen ez nem egyértelmű. Élettársak viszont attól lesznek, hogy összeköltöznek. Szerintem.

Aztán ott van az a kérdés, hogy családi, baráti közösségben milyen nyelvet használ. Ez miért fontos? A fogyatékosságnál legfeljebb három választ lehet megjelölni. Mi van akkor, ha valakinek több van? Persze, ne legyen, de akkor is... Kiválasztja a három legsúlyosabbat? Nahát.

Megyek, megnézem magamnak közelebbről ezt a cuccot, aztán talán elkezdem kitölteni.

Könyvek, blogok

Akármilyen kevés időm van, olvasásra mindig jut. Hol ezt, hol azt. Volt egy időszak, amikor párhuzamosan tudtam könyvet és blogokat olvasni, de az utóbbi időben nem megy. Főleg, ha letehetetlen könyv olvasásába kezdtem.

Azt vettem észre, hogy az utóbbi időben este, amikor Gergő végre elalszik, blogolvasás és/vagy -írás helyett bevackolom magam és olvasok. Most éppen Harry Pottert. Hiába láttam már ezeket filmen (a félvér hercegeset és a halál ereklyéiset még nem), minden rész tud újat adni. Írtam már erről, nem akarom magam ismételni, de egyre jobban érzem, hogy a filmek nem sokat érnek a könyvek nélkül. Persze, szórakoztatóak meg érdekesek, de vajmi keveset adnak vissza abból, amit az írónő megálmodott. Olyan érzésem van olvasás közben, mintha kiszíneződnének a kontúrral megrajzolt alakok, mintha megmozdulna egy képregény.

A blogokkal kapcsolatban is született néhány észrevételem. Nem fontosak, nem váltják meg a világot, csak érdekes. Mindenféle blogot olvasok. Olyat is, ahol a szerzőnek gyereke(i) van(nak). Ezek közül van olyan, amelyiket akkor kezdtem el olvasni, amikor még csak 1 gyerek volt, vagy annyi sem, azóta viszont nőtt a család létszáma. Blogon keresztül is lejön, hogy a sokadik gyerekre nem jut annyi idő, mint az elsőre. Nem úgy értem, hogy bevágják a sarokba és csak akkor néznek rá, ha éhes. Mindössze annyit vettem észre, hogy amíg az első gyerek minden egyes méretváltozása, mozdulata, foga, szava, hajszála megörökítésre kerül, a másodiknál már szinte csak a méretváltozás és a szavak.

Ez valamilyen szinten törvényszerű, ezzel tisztában vagyok. Nem is korlátoznám a blogírásra. Így van ez a babaúszással, játszóházzal, és még sok dologgal is. Az első gyerekkel még eljár az ember mindenhova, ahova csak az ideje és a pénztárcája engedi, a másodikkal, harmadikkal... már nem tud ugyanúgy, mert ott van a nagyobb gyerek, ha még nem óvodás, és neki nem túl szórakoztató, amíg az öcsike/hugica pancsol. Ráadásul rá is vigyázni kellene valakinek. Ha nincs nagyszülő elérhető közelségben, ez nehezen megoldható. Nekünk nincs. Mármint nagyszülő van, csak nem a közelben.

Többek között ezért is nem érzem, hogy záros határidőn belül szeretnék kistestvért Gergőnek. Persze, nem ez az egyetlen ok, de az biztos, hogy addig egyke lesz, amíg legalább óvodás nem lesz. Lehet, hogy nincs igazam, de úgy gondolom, hogy csak így kaphatja meg a kicsi is az őt megillető figyelmet, közben a nagy sem szorul hátrányba, mert ő már egy másik életszakaszban jár. Persze, ez nem ígéret arra vonatkozóan, hogy amint Gergő óvodás, jöhet a kistesó, csak lehetőség, ami bármikor visszaszívható. Jelzem, jelenleg egyáltalán nem gondolom, hogy bármikor is jöhetne. Még nem tartok ott. :)

Közös kaja

Ma megtörtént. Hamarabb, mint gondoltam. Gergő kikapta a kezemből a pizza szélét. Kellett nekem megkóstoltatni vele! :D

A történethez szorosan hozzátartozik egy néhány hónappal ezelőtti esemény. Ha jól emlékszem, Húsvétkor volt, hogy a hétvége elé és után is csaptunk néhány napot, és az így kapott időt anyuéknál töltöttük a húgomékkal együtt. Gergő akkor még nagyon pici volt, az volt akkoriban a nagy esemény, hogy lendületből megemelte a fejét, a húgom kisfia viszont már 20 hónapos volt, kb. ugyanazokat tudta, mint most. Anyu hétközben dolgozott, 2 este rendelt is, amikor aznap hazaért, már megvacsoráztunk. Hurka és kolbász volt a menü (nyilván nekem nem), az utóbbiból egyetlen szálon osztoztak, anyunak is megmentettünk egy darabkát. Anyu hazajött, ölébe kapta az unokaöcsémet, akinek mindenképpen kellett vacsoráznia a mamával is. :) Anyut pont nem érdekli, ki mit mond, ő kézzel szereti enni a hurkát és a kolbászt. Egyik kezében a megmentett kolbász, másikkal Matyit fogta, hogy ne essen le az öléből, amikor egy jól kiszámított mozdulattal Matyi kikapta a kezéből a kolbászt és betömte a saját szájába. Nyilván túl fűszeres volt, így nem ette meg, úgyhogy végül mégis anyué lett a zsákmány, de szenzációs volt a jelenet. (Persze, lehet, hogy csak nekünk. Talán leírva nem olyan jó.)

Hogy jön ez Gergő pizzaevéséhez? Hát, úgy, hogy akkor megjegyeztem, hogy jövőre Gergő is ugyanúgy kikapja majd a kolbász a mama kezéből, de úgy tűnik, tévedtem. Nem kell addig várni. :D

Alvás fogzás idején

Gergő úgy áll az alváshoz, mint az okos lány: alszik is meg nem is. A mindennapi betevő alvást megszerzi magának, de ezt úgy teszi, hogy a körülötte élőknek (elsősorban nekem) nem sok szabadidőt hagy. Nem panaszkodom, csak mondom.

Az egész a fogzással kezdődött. Először csak napközben volt nyűgös, aztán egyre többször ébredt éjjel. A szeptember elejei salgótarjáni kényszerwellness idején vezette be, hogy miután századszorra ébredt és kért enni, hajnali 3-4 körül nem aludt vissza. Ilyenkor magam mellé vettem, mert nem volt jobb ötletem. Amikor hazajöttünk és újra külön szobában töltöttük az éjszakát, új szokást vezetett be. Nem kezdte ugyan a napot hajnali 3-kor, viszont olyan sokszor ébredt éjszaka (volt, hogy félóránként), hogy szinte semmit sem aludtam, mert alig ért párnát a fejem, jelzett a bébiőr. Tudom, hogy van a gyereknek apja is és nyugodtan kelhetne ő is néha, de szándékosan vállaltam az éjszakai menetet. Tervet szőttem, amiről már írtam, de akkor még egyszeri alkalomról volt szó. Azóta viszont rendszer lett belőle. Bevált. Gondoltam, megosztom, hátha valaki hasonló cipőben van. :)

A következőképpen alakulnak az estéink, éjszakáink és reggeleink (időpontot nem írok, mert nem mindig azonos időben történnek):

Péter hazajön a munkából, Gergő sikítva üdvözli. Úgy örül neki, mintha én egész nap kínoztam volna és végre szabadulhat az elnyomás alól. :D Ekkor örülnek egymásnak, amíg én előkészítem a kádat Gergő fogadására. Kiengedem a vizet, ezalatt Péter lehámozza Gergőről a ruhát. A fürdetés is Péter reszortja, én közben elrendezem a gyerekszobát. Fürdés után változó, hogy ki csomagolja be Gergő testét, de általában ezt is átadom Péternek, hiszen szinte csak ilyenkor tudnak együtt lenni. Ezután jön az altatás, ami értelemszerűen az én feladatom, hiszen még mindig a pótvacsorába alszik bele, én pedig nem bánom. Változó, hogy mennyi idő múlva alszik el. Az utóbbi 2 napban viszonylag könnyen, mert áttörtek a metszőfogai, amik eddig halálra kínozták. Éjfélig általában ébred legalább egyszer, aztán hajnalban is néhányszor. Ilyenkor én megyek. Amikor egyértelmű, hogy nem lesz visszaalvás, akkor átviszem a nagyágyba. Ilyenkor két verzió van: 1) a pasik maradnak a nagyágyon, én átköltözöm a gyerekszobában lévő ágyra, 2) bekuckózom a helyemre, a fiúk pedig kimennek a nappaliba mesét nézni. Ma az utóbbi történt. 4.30-kor. :) 7 körül találkoztunk ismét, amikor már muszáj volt felkelni, 8-ra ugyanis vízszünetet hirdettek a házban (erről később). Érdeklődtem, hogy mi történt a nappaliban. Voltak járókában töltött percek, közös mesenézés, majd a kisebb elaludt a nagyobb hasán. Így kerek a világ.

A metszőfogak kint vannak. Ahogy a húgom mondja: megvan a szotyizókészlet. Félek, hogy a java még hátravan, de egyszer minden fog kibújik. :)

Véletlen szerencse

Idejét sem tudom, mikor voltam utoljára Matchban. Korábban sem nagyon jártam, sosem volt a környéken, de Gergő születése óta egyáltalán nem. Azóta ugyanis kizárólag nagybevásárlásokat eszközölünk, néha betévedek a kistescoba meg a zöldségesbe, máshova nem.

Ez működött is addig, amíg Gergő rá nem kapott a pufira. Rágcsálnivalóként elsőként tönkölybúzát kapott, eleinte úgy ette, mintha az lenne a legfinomabb csemege a világon (pedig nagyon nem az), de elég volt egy salgótarjáni hét és szomszédolás, hogy megkóstolja és örök szerelembe essen a kukoricából készült verzióval. Azóta rá sem néz a tönkölybúzásra, az alternatívaként felkínált kölesgolyót is csak morzsolgatja az ujjai között, mint akinek fogalma sincs, mit kell vele csinálni. Állítólag minden gyerek szereti. Hát, Gergő nem. Marad a kukoricapufi. Legalább nem kell halomra vásárolni mindenféle cuccot, elég ezt az egyet.

Igen ám, de nem lehet akárhol kapni. A Tescoban például nem. Vasárnap direkt ezért zarándokoltam el a kistescoig, de dolgom végezetlenül kellett hazajönnöm. (Na, jó, ez így nem teljesen igaz, mert ha már ott voltam elmentem az Árpád-hídhoz Glamourt venni. :D) Másnap aztán altatási céllal beraktam Gergőt az új babakocsiba (nem új, csak ezt a tartozékot eddig még nem vettük elő) és elsétáltam a Duna Plazába. Ha már ott jártam, bementem -többek között- a Matchba, ahol azóta nem jártam, hogy anyuval szívózott a pénztáros. (Ez hosszú történet és nem is friss, de ha valakit érdekel, elmesélem. :D) Most bementem, hátha árulnak pufit. Szerencsére volt, vettem is gyorsan két csomaggal, nehogy meglepetés érjen. Nem ez volt az egyetlen dolog, amiért érdemes volt bemenni. Meglepve tapasztaltam ugyanis, hogy az általam nagyra tartott Jogobella durván akciós. Tényleg durván, ugyanis egy ideje 109 Ft-ért árulják a Tescoban, itt viszont 69 Ft-ért kellette magát. Rávetettem magam a polcra, vettem minden ízből egyet. Többet csak azért nem, mert nem akartam, hogy rámromoljon, ha esetleg nem pusztítom el időben a készletet. Ilyen még nem fordult elő, de akkor is. Ha már a Jogobellával ekkora szerencsém volt, gondoltam, viszek Péternek a kedvenc csücskös cuccokból néhányat. Gondoltam, hogy amit megspóroltam a Jogobellán, azt hozzácsapom ehhez, hiszen biztos drágább, mint a Tescoban. Ekkor jött a másik döbbenet: ez is akciós volt. Jó 50 Ft-tal olcsóbban vettem a szokásosnál. Egycsapásra elfelejtettem, mit művelt tavaly anyuval a pénztáros, és megszerettem a Matchot. :)

Azóta rájöttem, hogy a kistescohoz nagyon közel is van egy Match, csak eddig valahogy átnéztem rajta, nem érintette az ingerküszöbömet. Kedden viszont a pékségből hazafelé muszáj volt bemennem. Nem bírtam ki, hogy megnézzem, egy adott áruházra vonatkozott-e az akció vagy láncszinten. Szerencsére az utóbbi, úgyhogy ismét vettem egy kollekciót. Vettem még ezt-azt, a pénztárhoz érve Gergő megunta a banánt és elkezdett nyígni. Siettem végezni a fizetéssel, hogy megnyugtassam. A nagy kapkodásban azt is elfelejtettem, milyen boltban vagyok, és kissé felháborodtam, amikor nem akarta elfogadni a pénztáros hölgy a Tesco pontgyűjtő kártyámat. Bután néztem rá, az első gondolatom az volt, hogy megszűnt a törzsvásárlói rendszer, csak engem nem tájékoztatott senki, de szerencsére 2 másodperc múlva helyreállt a kép. Sűrű bocsánatkérések és vihogás közben kifizettem a szajrét, és elindultunk kifelé. (Azért a többesszám, mert Zsuzsi és Áron is velünk tartott a bevásárlókörúton.) Szerencsére olyan szomjas voltam, hogy azonnal meg kellett húznom a frissen vásárolt ananászlevet, így még a boltban voltunk, amikor a következő vásárló fizetett a kártyájával, ugyanis a pénztáros akkor vette észre, hogy az én kártyám a gépben maradt. Bele sem merek gondolni, hogy találtuk volna meg egymást a kártyával, ha nem köptem volna vattát a szomjúságtól... Idétlen mosolyt váltottunk a pénztárossal, ő megjegyezte, hogy ez nem a mi napunk, én meg kitoltam a babakocsit az utcára, mielőtt újabb baki történik.

Ma rátaláltam a Match akciós szórólapjára. 25-ig él az akció, úgyhogy szerintem megyek még néhány kollekcióért. Péternek is fogynak a csücskösök.

Szeparációs szorongás

Nem is tudom, hány hónapos volt Gergő, amikor ráugrottam a netre, hogy megtudjam, milyen tünetei vannak a szeparációs szorongásnak, miből lehet felismerni és mikor jön el. Nem találtam egységes leírást se a tünetekre, se a időre vonatkozóan, úgyhogy ejtettem a témát. Szinte el is felejtettem. Annyira, hogy már szenvedtem egy ideje, hogy nem tudom, mi baja a gyerekemnek, amikor rádöbbentem, hogy 8 hónapos. Nem arra döbbentem rá, hogy 8 hónapos, hanem inkább bevillant és elkezdett lüktetni a szemem előtt, folyamatosan váltakozott a 8 hónap és a szeparációs szorongás felirat. Pár napig figyeltem Gergőt, a reakcióit, végül felállítottam a diagnózist: a gyermekem elérkezett a szeparációs szorongás fázisába.

Mivel amikor kerestem, csak általános dolgokat találtam az extrém kötődésre vonatkozóan, konkrét dolgokat nem, leírom, Gergőnél hogy van. Aztán lehet cáfolni. :)

A szinte folyamatos nyűgösséget nem ennek a számlájára írom, hanem a fogzásnak, hiszen sokszor akkor is nyűgös, ha fogom. Az viszont új, hogy:

- amint kikerülök a látóteréből, szívettépően sírni kezd, ha van rá lehetősége, azonnal elkezd felém startolni, csak úgy csattognak a tenyerei a padlón. Amint beúszok a képbe vagy utolér, elapadnak a könnyei, sikongatva nevet;

- ha éjjel megébredt, eddig visszaaludt magától, csak akkor jelzett, ha megkordult a gyomra. Most viszont szinte sosem alszik vissza egyedül, azonnal szól. Van, hogy nem kér enni, annyi is elég, hogy kiveszem a kiságyból, leteszem a szobájában lévő ágyra, melléfekszem és/vagy simogatom a hátát/hasát;

- ha próbálok valamit csinálni itthon, ami nem kompatibilis azzal, hogy Gergő a karomban van, akkor mögém mászik, felkapaszkodik a nadrágomon, és kapaszkodik, kapaszkodik, közben panaszkodik. Nem könnyű félig lecsúszott/lehúzott nadrágban főzni, mosni vagy éppen felmosni. Utóbbi esetben konkrétan lehúzta rólam a nadrágot, mert elérte a derékrészét, ugyanis nem felmosófával meg ronggyal szoktam felmosni, hanem egy erre kifejlesztett törlőkendővel. Tudom, én vagyok a fogyasztói társadalom díszpéldánya...

Nem egyszerű egy nap, de megvan a maga bája. Sajnálom szegényt, mert mindenféle dolgokat kell megemésztenie, megszoknia, feldolgoznia, ráadásul a fogai is bántják, ugyanakkor imádom, ahogy a pihés fejét a vállamra hajtva szuszog. Valamelyik nap el is aludt a vállamon, ami nagyon tetszett. Idejét sem tudom, mikor aludt el utoljára a vállamon.

Azt nem tudom, minek a számlájára írjam, hogy újabban teljesen felborult az alvási minta. Vegyük csak ezt a hetet! Hétfőn háromszor is aludt, tegnap abszolút kimaradt a délutáni alvás, pedig elvittem sétálni is, ma szintén próbálta kihagyni a délutáni alvást, de kb. 1 órája legyőzte az álommanó. Nem tudom, mi lesz így este, de majd ő tudja.

Az utóbbi heteket tekintve egyre igazabbnak (van ilyen?) érzem azt a mondást, hogy ami nem öl meg, az megerősít. :)