Feltöltődés

Nyugodt, csendes estének nézek elébe. Elsősorban azért, mert így akartam. Néhány hete befészkelte magát a fejembe a gondolat, hogy egyáltalán nem kell nekem mindenképpen sokadmagammal koccintanti ma éjfélkor csak azért, mert úgy szokás. Ennek megfelelően egy kicsit sem adom sopánkodásra a fejem, amiért megkaptam.:) Ha valaki becsöngetne, nyilván nem küldeném haza isten hírével, de nem nagyon járna jól. Nincs itthon egy falat aprósüti, rágcsálnivaló, pezsgő, de még kenyérféle sincs. Holnapra majd sütök kenyeret a lencséhez, amit anyu otthon megfőzött és szétosztott köztünk. Kellőképpen babonás a család, lencse nélkül nincs új év. Azaz van, de minek?:)

Ha már a babonáknál tartunk, ma visszafogtam magam, és nem mostam. Ha valahonnan hazaérek, legtöbbször az az első, hogy beindítom a mosógépet, de valahol azt olvastam (vagy hallottam, de mindegy is), hogy nem hoz szerencsét, ha az új évet száradó ruhákkal kezdjük. Azt már nem jegyeztem meg, hogy milyen szörnyűség érne el, ha mégis mosnék, de nem is nagyon érdekel. Elég annyi, hogy nem moshatok, és mivel nem létszükséglet, nem keresem a kiskaput a babona alól.:)

A magam részéről abban bízom, hogy 2010 sokkal jobb lesz, mint az idei év. Mondjuk, ennél csak jobb lehet.

Persze, történtek jó dolgok is 2009-ben. A legfontosabb az unokaöcsém megszületése. 1 hetet töltöttem el vele és a húgomékkal anyuéknál az ünnepek alatt, ezalatt teljesen feltöltődtem. Most úgy érzem, kibírom azt a röpke(!) 1 hónapot, amikor legközelebb összejön a család anyu szülinapja alkalmából. Erre majd esetleg visszatérek egy idő múlva, amikor a súlyos Matyi-elvonási tünetektől szenvedek. Alig pár órája szálltam ki a kocsijukból és integettem nekik a ház kapujában, de máris hiányzik a puha pofija, a mosolya, a babaillat, ami belengi az egész lakást. Szuper jófej kissrác.

Az, hogy nem megyek egyetlen kötelező buliba sem, távolról sem jelenti azt, hogy unatkozni fogok vagy magamba fordulni. Neeeem. Mindjárt készítek valami finom vacsorát, megnézem a Mesterszakács döntőjét, esetleg elmerülök egy illatos habfürdőben egy pohár borral vagy pezsgővel (vagy ami van itthon). Kell ennél jobb program? Ahogy ezt végiggondoltam, kezdem sajnálni azokat, akiknek el kell menniük valahova és jól kell magukat érezni, csak azért, mert Szilveszter van, pedig legszívesebben az én példámat követnék. Én megtehetem, ők nem. Persze, akkor lenne a legjobb, ha Berci kibírná a lakásban, és felhozhattam volna bulizni, de nem kínozhatom. Az ő helye már anyuéknál van.

Az utóbbi másfél hetet úgyis együtt töltöttük. Először hagyományos módon, azaz reggeltől estig ott és akkor bújhatott hozzám, ahol és amikor csak akart. Aztán amikor megérkeztek a húgomék, átszerveztük a napokat. A húgomék nem szerették volna, ha Berci megközelíti Matyit (megértem, így döntöttek, nem lehet mindenki olyan macskabolond, mint én), így napközben csak az előszobába volt szabad bejárása, este viszont magamhoz szorítottam, felszaladtam vele a tetőtéri főhadiszállásomra, és reggelig aludhatott a fejemen. Hiányzik, de tudom, hogy ott sokkal jobb neki.

Boldog új évet kívánok mindenkinek, és kívánom, hogy ott és úgy köszöntse az új évet, ahol és ahogy szeretné!

Ami pedig a saját kívánságaimat illeti, idézném a percekkel ezelőtt kapott új évi sms-t: Jelzem mindazoknak, akik 2009-re a legjobbakat kívánták nekem, hogy sz*r sem teljesült belőle. Épp' ezért kérek mindenkit, hogy 2010-re jókívánságként kizárólag készpénzt, alkoholt vagy üzemanyag utalványt küldjön!:)

Süt, főz, macskázik

Mindenki, legalábbis a többség szeretne egy szép, nagy házban lakni. Ahogy én is. Az emeletek számára viszont eddig nem gondoltam. Egészen hétfő estig, amikor Berci 10 percenként akart enni valami finomat, és természetesen frisset. El van kényeztetve, ez nem kérdés, nem is tagadja egyetlen családtag sem. Berci gyakorlatilag azt csinál a családdal, amit csak akar, és mindenki önként és dalolva hajtja a fejét az igába (kivéve a húgomékat). Azt gyanítom, a hétfő este ismét büntetés volt azért, mert néhány hétig nem mutatkoztam Salgótarjánban. A legutóbbi találkozástól eltérően most nem került el nagyívben, sőt, egészen barátkozó és bújós volt. Ez volt a beetetés.:) Lámpaoltás után kezdődött a "buli". Legalább 1 óra telt el azzal, hogy 10 percenként mentem le a konyhába, szórtam valamit Berci tálkájába. Mindig mást, mivel egy-egy konyhaturné után tüntetőleg ült a szoba ajtajában, időnként fájdalmasan elvirnyákolta magát, mintha azt mondta volna: Az előbb nem jót adtál, mást kérek. Most. Különben reggelig itt fogok sírni. Én pedig önként és dalolva vonultam a konyhába. Azt hiszem, a negyedik járat volt a nyerő, amikor eltaláltam, mit óhajt az uraság, és engedélyezte, hogy folytassam (vagy inkább elkezdjem) az alvást.

Másnap a konyhaműszak következett. Elkezdtem a sütést, amit megígértem. Nagy volt a szám, nem győztem sorolni, hogy miket szeretnék majd sütni. Mind kipróbált recept. Ugyan, mi az nekem?! Nem is volt baj, hosszú, tömött sorban kerültek ki a kezem alól a beiglik és muffinok. A baj velem volt. A vaníliás kifliket már ülve sodortam, úgy éreztem, leszakad a derekam. Azt mondják, az ember annyi éves, amennyinek érzi magát. Nem tudom, mennyinek éreztem magam, de az biztos, hogy jó soknak. Milyen már, hogy belerokkanok néhány beiglibe? Szép kis segítség vagyok, mondhatom. Mindenesetre ma folytattam a sütést, mivel az örökszomszéd Mandi néninek (amióta az eszemet tudom, a szomszédban laknak, még az előző házban kezdődött) is viszünk, aki most beteg. Ma csak beiglire volt energiám, abból viszont dupla adagot készítettem. Holnap már Karácsony, bár a húgomék csak pénteken jönnek. Nem tudom, holnap lesz-e még idő sütni, mivel anyu már itthon lesz, és gondolom, a sütő kell majd a húsoknak, nem lesz hely a beiglinek, muffinnak. Pedig még kellene almás pite, hogy teljes legyen a kollekció.

Boldog, békés ünnepeket kívánok minden kedves errejárónak!:)

Nem röfög

Ma is esett egy kicsit a hó, de közel sem annyira, mint az elmúlt pár nap. Tegnap viszont egész sokat esett, kisebb-nagyobb megszakításokkal. Még éjfélkor is esett, és talán akkor volt a leghangulatosabb. Szeretem havat. Fehér lepellel beborítva, szállingózó hópelyhekkel még a Rákóczi út is határozottan szép.

Tegnap ugyan már kellőképpen beöltöztem, de lehet, a korábbi Vörösmarty téri körsétáknak lett meg az eredménye, ugyanis estére elkezdtem tüsszögni. Nem röfögtem, tüsszögtem. Leküldtem egy NeoCitrant, ez kellemesen elbódított olyannyira, hogy többszöri nekifutásra sikerült csak reggel felkelnem. Reggel? Hm...:) A jó hír viszont, hogy a tüsszögés, orrdugulás elmúlt. Volt, nincs. Nem kell ide ilyen-olyan oltás, anélkül is megmaradok.:) Tudom, ez nem ilyen egyszerű, és közelről sem volt ez influenza, se sima, se sertés. Az oltás ellen viszont még továbbra is kitartok, egyre biztosabb vagyok benne, hogy nem kell nekem. Legfeljebb úgy járok, mint Malacka. Oké, nem vicces. Bocs. Akkor sem kell.

Egyre közelebb a Karácsony, és egyre jobban várom. Már van hozzá hó is.:) Miután tisztáztuk, hogy nem ajándékozunk, sokkal könnyebbnek érzem magam. Az ajándékvásárlás minden évben óriási stressz, hogy olyan dolog legyen, amire a másiknak/többieknek szüksége van, és megfizethető. Gyakran kiegyezünk valamivel, ami nem tökéletes, de szép és hasznos, a megajándékozott pedig örül neki. Ezt megtalálni nem könnyű, de most nincs rá szükség. Kedden este megvolt az első próbasütés, a karácsonyi muffin már megvan, azaz a recept. A többi már megvan, csak meg kell majd sütni. Arra lesz 4 napom anyuéknál.

Ma kaptam egy e-mail-t a nagynénémtől, hogy megszületett az unokanővérem kisfia. Annak az unokanővéremnek, akinek az esküvőjén voltunk szeptemberben. Tele van a család babával, talán egy ideig nem piszkálnak engem.:)

Készülődés

A hangulatra való várakozást felváltotta a pánik. Nem nagy, csak egy kicsi. Nem maradt sok idő a készülődésre. A pánik egészen addig tartott, amíg rá nem döbbentem, hogy nem is kell készülődnöm. Az idén ugyanis megegyeztünk, hogy nem veszünk nagy ajándékokat, és kicsiket is csak a gyerekeknek. Abból meg egy van, az unokaöcsém. Azt még nem tudom, ő mit kap, majd egyeztetek a húgommal, de az a lényeg, hogy elég a Karácsonyig hátralévő 10 nap a készlődésre. Annál is inkább, mivel 21-én átteszem a főhadiszállásom anyuékhoz, és valamikor a két ünnep között vagy jövőre jövök csak vissza. 21-től lesz időm a halomnyi süti elkészítésére. Ezt kapja tőle a család. És persze, a jelenlétemet.:) Végre arról fog szólni a Karácsony, amiről mindig is kellene, nem pedig az ajándékokról. Persze, kíváncsi vagyok, hogy fog megvalósulni a nem adunk semmit terv. Ismerem az anyukámat. Magunkat is.:) Érzem, hogy lesz néhány apró doboz a fa alatt.

Ma is esett a hó. Szombat óta minden nap esik egy kicsit. Nem nagyon, a belvárosi betonon meg sem marad, de a kertekben igen. Tetszik. Persze, emellett szorítok, hogy ne legyen olyan nagy hó Karácsonyra, hogy a húgomék ne merjenek elindulni Kaposvárról a babával. Legyen hó előtte, aztán utána is.

Nemcsak havazik időnként, hanem nagyon hideg is van. Megbántam, hogy ma nem a hosszabb kabátomat vettem fel. Fázott a hátsóm. Azt is nagyon sajnáltam, hogy a kesztyűmet nem hoztam el anyuéktól, de a fene gondolta november elején, hogy legközelebb Karácsonykor megyek haza. Ez a cudar idő viszont még semmi. Állítólag csütörtöktől még hidegebb lesz, akár -15°C is lehet majd. Szeretem a hideget, a telet, csak attól félek, áthúzza a számításainkat az időjárás.

Az igazat megvallva én már kaptam egy ajándékot. Ma. Vettem egy üveg bort a Kaiser's-ben. Semmi mást, csak egy üveg bort tettem a pénztáros elé. A hölgy a borra nézett, majd rám, és annyit szólt, hogy "Kérek egy igazolványt." Pár másodpercig meredtem rá, nem értettem, mit akar. Először azt hittem, bizonyos ár fölött csak igazolvánnyal lehet bort venni, de gyorsan elvetettem, mert bár tény, hogy nem az alsó polcról választottam, nem is volt extrém módon puccos. Azt hiszem, vissza is kérdeztem egy tessék-kel, mire a hölgy elismételte az igazolványom iránti igényét, még tán bólintott is egyet nyomatékosításként. Ekkor leesett, hogy miért kéri. Alig bírtam visszafojtani a röhögést, a szám széle igen közelített a fülemhez. Gondoltam, hogy a pénztáros lány szája hamarosan hasonló alakzatot vesz fel. Nem tévedtem. Halkan felröhögött, éppen csak annyira, ami nem feltűnő, és közölte, hogy ekkorát régen tévedett. Szinte azt mondta, hogy nem gondolt ennyire öregnek.:) Abban maradtunk, hogy nem haragszom. Persze, hogy nem. Ez sokkal jobban tetszett, mint az Asszonyom.:)))))

Tökéletes ráhangolódás

Nem lehetett kihasználatlanul hagyni a lehetőséget, hogy anyu is és a karácsonyi hangulat is egy városban tartózkodott. A konferenciának délután vége lett, összeszedtem anyut a Moszkva tér közelében, lepakoltuk a csomagokat a lakásban, és nem sokkal 4 óra után elindultunk a Vörösmarty tér irányába. 5-re mindenképpen ki akartunk érni, hogy elkapjuk az ablaknyitást. A Gerbeaud homlokzatán ugyanis van egy adventi naptár. Az emeleti ablakok szimbolizálnak egy-egy napot. Az első próbatétel az volt, hogy megtaláljuk a tegnapi naphoz tartozó ablakot. Meg voltam győződve, hogy 13-a van, aztán megláttam a sarkon a 12-es számot. Mi a fene? Nyertem egy napot.:) Elhelyezkedtünk, jó helyünk volt, de még volt 15 perc, mi pedig nagyon fáztunk. Gondoltuk, elugrunk egy forralt borért. Olyan nincs, hogy ne lássunk, bárhol is találunk helyet, ha visszaérünk, mivel felfelé kell nézni.:) Az első standig sem jutottunk, amikor visszafordultunk. Hatalmas volt a tömeg, és mindenki a Gerbeaud irányába haladt, esélyünk sem volt. Inkább maradtunk, vártunk, és gyönyörködtünk, mert volt miben. Pontban 5 órakor a legfelső emeleten kinyílt az erkélyajtó, kivonult 4 zenész, eljátszottak néhány karácsonyi dallamot. Szép volt. Aztán harangjáték következett, szintén karácsonyi dallamokkal. Ekkor szépen lassan "kinyílt" az ablak. A már kinyílt ablakok helyén festmények vannak. Nem feltétlenül karácsonyiak, de nagyon szépek. Ha eddig nem lett volna karácsonyi hangulatom, ettől biztosan megérkezett volna.:) Sajnos, nem vittünk magunkkal gépet. Remélem, még az idén kijutok, és akkor meg is tudom örökíteni.

A műsor megvolt, jöhetett a forralt bor. Az idén bevált helyre mentünk, a Váci utca elején felállított standhoz. Volt sor, de kibírható. Nem vártam kisebbet Karácsony előtt 2 héttel. Teljesen át voltunk fagyva, a forralt bor vérré vált bennünk. A kirakodó vásár idén is fantasztikus. Persze, nekem mindegyik az, szeretem a vásárokat. Beleszerettem néhány almapárolóba, végül nem jött velem haza egy sem, mert egyrészt nincs rá igazán szükségem, másrészt nem tudom hova tenni. Mindenestre szépek. Végül egy nagy fatálat vettünk anyu egyik barátnőjének, aki azóta keresi, mióta Bangó Margit azon tálalt a főzőműsorban. Összességében pozitív mérleggel zártunk. Megérte fagyoskodni.

Este fájt mindenünk. Kinek ez, kinek az. Anyu azt gondolta, átfagyott a lába, én a sok teára fogtam, hogy majdnem pizsamabuliba fulladt az alvás. Ennek megfelelően reggel telefoncsörgésre ébredtünk. Majdnem átaludtuk a délelőttöt. A redőny felhúzásakor kiderült az éjszakai álmatlanság oka: szállingózott a hó. Igaz, nem megmaradó fajta, de ez is valami. Kis hó is hó. Aki a kicsit nem becsüli...:)

Ma Luca napja van. Számtalan népszokás és hiedelem kapcsolódik a mai naphoz. Jósolnak ezen a napon férjet, gazdagságot, miegymást. A leghíresebb mégis a Luca széke. A szokás szerint ma kell elkezdeni, minden nap faragni kell rajta valamennyit, és 24-re kell elkészülni. Aki az éjféli miséről kifelé jövet rááll, megláthatja a boszorkányokat a gyülekezetben, azaz a szarvukat. Ekkor futni kell haza, mert a boszorkányok elkaphatják és széttéphetik. Ha viszont mákot szór maga után, a boszorkányok azt összeszedik, így a szék tulajdonosa időt nyer, és hazaér. Azért egy ilyen szituációt megnéznék.:)

Van egy olyan szokás is, hogy december 13-án a lányoknak és az asszonyoknak tilos dolgozni. Ez tetszik. Kár, hogy nem terjedt el.

Szokások

Dublinban azon keseregtem, hogy muszáj a zuhany alá állnom minden esetben, nem tudok csak hajat mosni. Itthon meg elfelejtem, hogy nem muszáj. A héten döbbentem rá, hogy csendes beletörődéssel vonulok a zuhany alá hajat mosni, és eszembe sem jut, hogy nem kellene feltétlenül. Vissza kell szoknom a kényelemhez.:)

Ahhoz viszont gyorsan hozzászoktam -gyakorlatilag az első pillanatban:)-, hogy a mosógép használatához nem kell sorszámot húznom vagy egyéni csúcsot futnom százon.

Azt is újra meg kellett szoknom, hogy sötétedéskor le kell engedni a redőnyt vagy egyetlen világítást sem szabad felkapcsolnom, ha nem szeretném, hogy minden mozdulatomat kövessék a szemben lakók. Nem az a baj, hogy látják, amikor tévézem. A baj az, hogy az udvarban nincs állandó világítás, így nem feltétlenül veszem észre, ha nincs leengedve a redőny. Abból, hogy vannak még szomszédaim, azaz nem menekültek Új-Zélandra arra követeztetek, hogy nem kompromittáltam magam hiányos öltözetben. Egyelőre.

Tegnap megérkezett a régen várt karácsonyi hangulat. Éppen ideje volt. Annyi kellett hozzá, hogy tegnap délelőtt anyu érkezésére vártam, és az útlezárások miatt jócskán késett. A várakozás közben gondoltam egyet, és elővettem a díszeket. Utolsó reményem volt a hangulat előcsalogatására. Bevált.:) Feltettem a fenyőágat szimbolizáló girlandot a galériára és a korlátra, az utóbbira égősort is tekertem. Anyut már karácsonyi világítással vártam, és vele együtt a hangulat is megérkezett. Ezen felbuzdulva este nekiálltam mézeskalácsot sütni. Nos, nem ez lett életem főműve. Mézes sütikben sosem voltam erős, néhány éve dobálózni lehetett a művemmel, egyetlen harapás is komoly agyrázkódás-veszély volt. Most is hoztam a papírformát. Mire lejárt a sütési idő, és a teteje szépen megbarnult, az alja totálisan megégett. Borzasztó lett. Még látványnak sem szép. Még jó, hogy most sütöttem. Így már tudom, hogy nem ez lesz a fő karácsonyi aprósütim.

Kocsilopás magyar módra

Nemrég Írországban röhögtünk hangosan a rendőrökön, itthon viszont egy bűnöző próbálkozása dobta fel az estémet. Nem nagy sztori, de olyan béna, hogy muszáj röhögnöm, ahányszor csak eszembe jut.:) A gyorshírekben hallottam az előbb, hogy egy férfi a Népszínház utcában megpróbált ellopni egy rendőrautót. Benne volt a kulcs, könnyű zsákmánynak tűnt. Főhősünk bepattant az autóba, és vitte volna, ám nem vette észre, hogy a hátsó ülés foglalt. Erre akkor derült fény, amikor a hátul ülő két rendőr közül az egyik megkocogtatta a vállát, és közölte, hogy a helyében nem tenné. Vizuális típusként elképzeltem a jelenetet, és nem tudok nem röhögni.

Alapvetően nem nevetséges a helyzet, hiszen valaki el akart lopni valamit. A kivitelezés viszont igenis nevetséges. Csodálom, hogy a két rendőr kibírta röhögés nélkül.:)

Ritkán nézek mostanában híradót, igyekszem magam távol tartani ettől a rengeteg sza... khm... szeméttől, ami körülvesz, de ha ilyenek a hírek, akkor lehet, gyakrabban kapcsolok rá.:)

Hangulat

Egyre közelebb a Karácsony, én pedig nem és nem tudok ráhangolódni. Jártam már ezügyben -mármint ráhangolódásügyileg- a Vörösmarty téren, forralt bort is ittam, fogdostam helyes karácsonyi csecsebecséket, de semmi. Nincs karácsonyi illat a levegőben. Tavaly is úgy kapott el a hangulat, hogy Annatól mentem hazafelé az utcán, amikor megcsapott a Karácsony-illat. Nehezen lehet meghatározni. Hideg, de nem metszően. Hideg, mégis van benne valami megnyugtató puhaság. Hogyan lehet ilyen egy illat? Azt nem tudom.:)

Átöltöztettem a blogot is, hátha ez segít. Remélem. Az idő szorít, alig több, mint 2 hét van, és még a karácsonyi ajándékokon, sütésen kívül is van néhány dolgom. A bevásárlást már elkezdtem. Nem, nem az ajándékokat szereztem be, hanem sütési alapanyagokat. Valamivel el kell kezdeni.:)

Mindentől függetlenül nagyon nehezen mozdulok ki a lakásból. Reggel felcsapom a laptopot, végigböngészem az álláshirdetéseket, közben szemmel tartom a tévét és a facebook-ot, hogy nem őrüljek meg. Persze, lehet, hogy pont ezektől őrülök meg szépen lassan.:) Mára eljutottam arra pontra, amikor -ha Marika néni nincs itthon- együtt énekelek a reklámokkal, és azt is tudom, melyik tvpaprikás szakács hogyan kíván jó étvágyat.:)

Általában alaposan megrémülök, ha döntéshelyzetbe kerülök. Többször mérlegelem a lehetséges következményeket oda meg vissza, meghallgatom a tanácsokat, aztán újra mérlegelem a következményeket. A tanácsokat vagy megfogadom, vagy nem. Döntés után tovább tépelődöm a következményeken. Ha valaki viszont nemtetszését fejezi ki, tüskéket növesztek és szúrok. Ha már egyszer döntöttem, kitartok mellette. Akkor is, ha nem jól döntöttem. Majd jön az újabb döntéshelyzet, és kezdődik az egész elölről.

Mostanában viszont az rémít meg, hogy nem vagyok döntéshelyzetben. Csinálhatok ezt-azt, próbálhatom előrevinni a dolgokat, de a döntés most nem az én kezemben van. És ezt utálom. Akkor már inkább a döntéshelyzet és az azzal járó macera.

Találtam ezt-azt

A hétvégét a húgom férje curling meccsen töltötte, mi pedig (anyuval) kihasználtuk, hogy úgy látogathatjuk meg őket, hogy nem zavarunk bele a családi hétvégébe, és leruccantunk. 1 hónapja láttam őket utoljára, és bár képeket kaptam tőlük, nagyon kíváncsi voltam az unokaöcsém testi és lelki fejlődésére. Persze, a húgoméra is, de ő már lassabban változik.:) A kislegény gyönyörű, nagy, kommunikatív. Ha jókedve van, teleszájjal mosolyog, kacag. Imádom.

Kihasználva a szép időt, elmentünk sétálni, addig a nagymamákat elküldtük a Tescoba.:) Két háztömb mellett osontunk éppen, amikor a parkolóban ismerős autót láttam meg. Először csak az tűnt fel, hogy márkára és színre ugyanolyan, mint anyuék előző kocsija. Aztán a rendszámot néztem. Nocsak! Megnéztem mégegyszer. Gyanús volt. Mondtam a húgomnak, hogy a kocsi ugyanolyan, a rendszám pedig nagyon hasonlít a régi kocsiéra. Várjunk csak! Hiszen ez az a kocsi! Megtaláltuk Jenőt. Láttuk, hogy jó sora van, mégis összeszorult a torkom. Mindez alig pár saroknyira történt a húgomék háztömbjétől.

Nemcsak Jenőt találtuk meg Kaposváron, hanem a régen keresett fekete nadrágot is. Tudtam, hogy Kaposváron is van Orsay, és reméltem, hogy eljutunk, de nem erőszakoskodtam. A vasárnapi sétát arrafelé szerveztük, bementem, szétnéztem, megtaláltam, megvettem. Azaz nem is én találtam meg, hanem a húgom. Azt hittem, alaposan átnéztem, és amikor nem találtam, készültem lógó orral távozni, amikor Évi meglobogtatta. Nem tudom, hogy nem vettem észre, amikor hetek óta erre van ráállva a szemem. A lényeg, hogy van nadrág, és Kaposvárig kellett érte mennem.

Anyu nagy Danubius rajongó volt. Csak ez volt beállítva az autórádión, mást nem is hallgatott. Most, hogy itt vannak az új adók, nem váltott sávot. Kaposvárra oda és vissza a Class FM-et hallgattuk. Első benyomásom az, hogy nagyon hasonlít a Danubiusra, már ami a zenéket illeti. Nem rossz. A Class FM-nek köszönhetően átértékeltem a Péterfy Bori és a Love Banddel kapcsolatos véleményem. Azt hittem, nem szeretem, mivel az Amorf Ördögök nem jött/jön be. Aztán meghallottam ezt, és tetszik. Meghallgattam még néhány számot tőlük. Nem rossz. Tetszik. Mindig tanul az ember valami újat.

Tutaj és tündér

Van egy tutajom. Nem túl komfortos, és éppen csak akkora, hogy elférek rajta. Dobálnak a hullámok. Időnként közelít egy másik tutaj, én pedig vad csápolásba kezdek, mert örülök az érkezőnek, vagy apróra összehúzom magam, és igyekszem észrevétlen maradni. A vége mindig ugyanaz: egyedül maradok a tutajon. Nem biztos, hogy ez olyan rossz nekem. A tutaj most egyszemélyes. Előbb szépen be kell rendeznem, komfortossá tennem, akkor majd a hullámok sem dobálják annyira.

Ha valaki megkérdezné, hol lennék most a legszívesebben, könnyen válaszolnék rá, ha nem lenne ott a hogyan. Ülnék Howth tetején a Summit Inn egyik nagy asztalánál. Odakint hideg van, fúj a szél. Bent kellemesen meleg van. A kandallóban pattog a tűz, a tévében egy fontos meccs megy. Előttem sajtos klubszendvics sültkrumplival és körtés Bulmers, körülöttem mindenki, aki kedves és fontos nekem. Ez a hangulat megnyugtatóan körbevesz. A legjobb hely. Ezt kérném egy jótündértől, ha elém penderülne. A hogyan az ő dolga lenne. Oldja meg!:)

Lassan 8 éve élek világvárosban (úristen, majdnem 8 éve végeztem a főiskolán?!), felváltva kettőben is. Ennek ellenére tegnapig nem láttam hajléktalanszállót. Nem azt mondom, hogy nem jártam egynek sem a környékén, de eddig nem tudtam róla. Egy megmagyarázatlan ötlettől vezérelve nem az Andrássy út-Teréz körút útvonalon közelítettem meg a nagypostát, hanem bevágtam magam a Csengery utcába, majd a Podmaniczky úton mentem tovább. Ott át akartam menni a ... khm... tilosban, de nem mertem. Nem az autók miatt, nem volt nagy a forgalom, hanem éppen javítják az utat, és nem voltam benne biztos, hogy a középső, forgalomól elzárt sávon kellőképpen megszilárdult az aszfalt. Nyúl vagyok.:) Továbbmentem a Podmaniczkyn, és akkor láttam meg a tömeget. Először azt hittem, a trolira várnak, de a megálló még odébb volt. Közelebb érve már láttam, hogy sorban állnak, de bolt nem volt ott. Szatyrokat is láttam náluk. Aztán leesett. Feltűnés nélkül felgyorsítottam a lépteimet, rosszul éreztem magam. Leginkább azért, mert elszégyeltem magam. Jövök itt a hülye kis gondjaimmal, másnak meg nem az a legnagyobb baja este, hogy időben elérje a postát, hanem az, hogy időben beálljon a sorba, és legyen egy ágya éjszakára.

Tudom fokozni a hülyeséget. A posta csomagos részén megszereztem az Avon szállítmányt, és éppen pakoltam a táskámba a cuccokat, amikor jött egy lány, fogta a dobozom (akkor már a többihez raktam, nem előlem kapta el), és nagyon úgy nézett ki, abban szeretne valamit feladni. Nem tartottam igényt a dobozra, de befurakodott az agyamba egy rossz érzés, hogy rajta van a címem. Fene a rossz szokásom, hogy nem tudom tartani a szám, amikor kellene! Óvatosan megkértem a lányt, hogy hadd vegyem le a címem a dobozról. Mondta, hogy akár másik dobozban is küldheti a cuccát, de úgyis áthúzzák a címet. Ekkor már egy akadékoskodó hülyének éreztem magam. Hát, még akkor, amikor rájöttem, hogy nem is az én címem van a dobozon, hanem a postáé. Szerencsére minden cuccot bepakoltam, és gyorsan eltűnhettem a tett színhelyéről. Hülye, hülye... :)

Mivel fekete nadrágom még mindig nincs, és arra jártam, beugrottam a Westendbe. Nincs nadrág. Azaz van, de nem a nekem való méretben. Akkor legyen feltöltőkártya! Valamit venni kell. Szerintem az egyetlen vagyok a városban, aki személyesen, Pannon képviseletben veszi a feltöltőkártyát, de nem biztos. Sokat kellett várnom. Gondolom, az előttem lévő ügyfél nem feltöltőkártya-vásárló volt.:) Amikor leültem a helyére, találtam egy szatyrot. Otthagyta. Jeleztem a srácnak (az alkalmazottnak, mert igen, itt is egy sráchoz kerültem, nemcsak a postán:D), mit találtam. Úgy reagált, mintha mindenki otthagyna valamit, rutinosan vette át a szatyrot. Utána sem nagyon éreztem, hogy rám figyel. Abban sem voltam biztos, hogy fogta, mit szeretnék. Pötyögött valamit a gépen, közben csevegett a másik sráccal, én meg nézelődtem. Arra kaptam fel a fejem, hogy "20...". Kérdőn felemelte a hangsúlyt. Fél másodpercig rábámultam, aztán kapcsoltam, és befejeztem a telefonszámom. Máskor megkérdezte (mert nem először kerültem hozzá), azonnal szeretném-e feltölteni. Most automatikusan kérdezte a számom. Máskor kedvesebb volt, vagy legalább úgy éreztem, addig a pár percig, amíg a széken ülök, velem foglalkozik. Én vagyok érzékenyebb vagy a világ változik körülöttem. Mondjuk, én az előbbire tippelek.:)

A kegyelemdöfés a kijárathoz vezető úton következett be. Éppen a feltöltéssel kapcsolatban érkezett sms-sel foglalkoztam, amikor valahonnan azt hallottam, hogy valakit asszonyomnak szólítanak, ezzel akarván megállítani. Amikor másodszorra is elhangzott a megszólítás, odanéztem. Jesszus, a pasi nekem szólt! Szikkadt sültkrumplira hasonlító valamit tartott a kezében, és szemmel láthatóan arra akart rávenni, hogy kóstoljam meg. Nyilvánvalóan nem szikkadt sültkrumpli volt, de annak látszott. Eszemben sem volt megkóstolni, de nem is nagyon foglalkoztam vele. Leragadtam ott, hogy eldöntsem, sírjak vagy nevessek, amiért leasszonyomoztak. Azt hiszem, beleröhögtem a képébe, amikor kiderült, hogy én vagyok az asszony, akit szeretne megetetni, nyögtem egy köszönöm, nem-et, és inkább nevetve, mint sírva hazasétáltam. Hibáztam, amikor időnyerés céljából smink nélkül indultam el hazulról, ráadásul végigslattyogtam a Westenden. Megérdemeltem.:)

Itthon aztán azt kellett beismernem, hogy inkább Cavintont kellene hajkurásznom a városban, mint csini nadrágot. Bekészítettem a mosógépet, hogy közvetlenül az indulás előtt bekapcsoljam, és hazaérkezéskor teregethessem a ruhákat. Nos, nem kapcsoltam be induláskor. Nem történt tragédia, nem volt még késő elkezdeni a mosást, de akkor is... Kezdek hülyülni. Asszonyom... :S

Fekete nadrág projekt

Szorított az idő. Bár már 1 hete beszereztem a adventi naptárat Annanak, szinte érintetlenül várt a feladásra. A szinte szócska nem arra utal, hogy nem tudtam ellenállni a Boci csoki csábításának, és néhány ablak kinyitásakor Anna csak papírgalacsint talál, csupán egyik helyről a másikra pakoltam. Mivel adventi naptárról van szó, nem hátrány, ha december elsején már kinyithatja Anna az aznapra kijelölt ablakot.

Még szerdán találtam egy fekete nadrágot az Orsayban, de nem volt abban a méretben, ami nekem kellett volna. Itt álljunk meg egy megjegyzés erejéig! Dublinban ruhavásárlás közben gyorsan rájöttem, hogy nem én mentem össze, hanem más a méretezés. Kisebbek. Ezt jól megszoktam, és bevallom, tetszett, hogy életemben először a legkisebb méret simán jó volt rám.:) Szerdán először vonultam a próbafülkébe az általam kiválasztott darabokkal. Merészen olyan méreteket választottam, amiket Dublinban. Kíváncsiságból. Legnagyobb megdöbbenésemre kisebb kellett volna. Tudom, hogy nem én lettem kisebb, nem erre szeretném felhívni a figyelmet.:) Itt is kisebbek lettek a méretek. Nem mondom, hogy nem jó érzés kisebb méretet látni a ruháimon, de meg is ijeszt a dolog. Remélem, ha sikerül eltüntetnem magamról, amit szeretnék, ezek a ruhák akkor is jók lesznek!:)

Nos, mivel nem volt megfelelő méretű nadrág a Westendben, máshol meg nem találtam olyan szabásút, felkerült a listámra néhány üzletközpont meglátogatása, azokon belül a fent említett ruhabolt. A lista második helyén az Aréna Plaza állt. Egyrészt ott is van Orsay, másrészt nincs messze, harmadrészt még nem voltam ott és kíváncsi voltam. A reklám alapján 5 percre van a Keletitől. Az jó, nincs messze. Csütörtökön gondoltam egy merészet, és gyalog indultam el otthonról. Mit nekem a Rottenbiller utca? Nincs az a Keleti olyan messze! Tényleg nincs, és legalább felfedeztem néhány ígéretes boltot séta közben. Már csak emlékezni kell, mit láttam.:) Kiérve a Baross térre az első lépcsőn alámerülem az aluljáróba. Megbántam. Tudom, metróépítés meg minden, de azt nem gondoltam, hogy az alujáróban nem lehet ugyanúgy krosszozni, mint régen. Találtam egy rendkívül büdös részt (ha azt mondom, büdös, akkor az nagyon az, láttam már néhány kül- és belvárosi aluljárót), aminek nem volt más értelme, csak annyi, hogy átjutottam az út másik oldalára, amit egy zebra igénybevételével is elértem volna. Mindegy, irányba kerültem. Innen egy laza sétával meg is találtam a plázát, bár úgy emlékszem, többet sétáltam 5 percnél. Ja, hogy busszal 5 perc? A fene száll föl egy megálló miatt a buszra, miután háromszor annyit várt rá! Inkább elindultam. A séta alatt többször erőteljes lószag ütött fejbe, de mindent megmagyarázott az egyik utcatábla: Lóvásár utca. Ja, vagy úgy!:)

Nadrág szempontjából itt sem volt szerencsém, de egy másik boltban beleszerettem egy fekete szoknyába. Nem jött velem, mert első a nadrág, de talán visszamegyek érte a közeljövőben. Nadrág ide vagy oda, ha már ott voltam, kerestem egy papírboltot. Jól el volt dugva, de megtaláltam. Hatalmas pufis borítékkal a kezemben elindultam hazafelé. Újabb aluljárós kaland után úgy döntöttem, nem veszem a nyakamba a Rottenbiller utcát. A kevésbé vonzó Garay utcát választottam. Nem azért, mert nem tudtam ellenállni neki, hanem, mert onnan indul a troli, ami majdnem a házig visz. Ez nem hátrány, mivel már szívesen leültem volna.

Adventi naptár, boríték már megvolt, már csak fel kellett adni. Erre tegnap került sor. Tettem-vettem a lakásban (igen, szüttyögtem), és este 7 után indultam el a lakásból. Lutri volt, nem tudhattam, hogy a zárás előtt nem sokkal mindenki próbálja az utolsó pillanatban feladni a levelet, mint én, vagy már mindenki otthon van, és csak a hozzám hasonló szerencsétlenek járnak este a postára. Az utóbbi jött be. Lehet, máskor is ilyenkor fogok menni, ha éppen akkor arra járok. Mivel az idő szorított, mondtam a srácnak (igen, nem elég, hogy gyakorlatilag nem volt sor, még nem is egy középkorú nőt fogtam ki, hanem egy srácot;D), hogy gyorsan oda kellene érnie. Azt mondta, gyorsposta. Tőlem... Osztott, szorzott, méregetett és azt mondta, 10.000 Ft lenne. Feltételes módot használt, a mondatban benne volt, hogy nem javasolja. Igyekeztem nem sokkot kapni, vagy nem mutatni, és megkérdeztem, ha simán adnám föl, mikorra érne oda. Ha elsőbbségivel, akkor elvileg 3-5 munkanap. Az jó lesz. 1050 Ft sokkal barátságosabban hangzik. Remélem, tényleg odaér! Ha 30-ra odaér, vagy akár 1-re, az szuper. Addig van 6-7 munkanap. Ennek működnie kell.

Ha már arra jártam, beugrottam a Westendbe, hátha érkezett megfelelő méretű fekete nadrág. Sajnos, nem. Lesz még néhány köröm nadrág-ügyben, de nem adom föl.

Hazafelé felszálltam a villamosra. 4-es vagy 6-os volt, nem emlékszem, de mindegy is azon az 1 megállónyi távolságon, ameddig én igénybe vettem. Szándékosan írtam villamost és nem kombínót, mivel nem az volt. Amikor közelített, nem tűnt fel. Sárga, sárga. Amikor viszont be akartam lépni, akkor vettem észre, hogy valami nem stimmel. Lépcső volt előttem. Mi a fene? Visszahozták a régi villamosokat is? Oda kombínóval, vissza régi villamossal. Az élet apró csodái.:)

A végére pedig egy felhívás. Ha valaki tud olyan helyet Budapesten, ahol lehet korcsolyát éleztetni, ne tartsa magában! Korcsolyapartner is kerestetik. Mostanában több embertől is hallottam a korcsolyázásról, és rádöbbentem, hogy az én korcsolyám itt lapul az egyik szatyorban életlenül, elhagyatva, magányosan, én meg azt sem tudom, meg tudok-e még állni a jégen.:)

Kijáratok

Van, amikor úgy érezzük, innen már csak felfelé vezethet az út. Ez nem igaz. Helyesen úgy hangzik, hogy felfelé is vezethet az út. Nemcsak egy regény cselekménye futhat több szálon, hanem egy ember élete is. Több helyszín, több élethelyzet. Számtalan területe van az életnek, és kivételesen szerencsésnek mondhatja magát az, akinek mindegyik rendben van.

Még az én életemnek is van olyan területe, amelyik rendben van, vagy azt hiszem, hogy rendben van. Erősen kapaszkodom beléjük (mert több is van), nélkülük elvesznék. Ez a két alappillérem. Az az igazán kétségbeejtő, amikor valamelyik meginog. Pánik. A jól bevált kommandó bevetésre kész. Hiszem... remélem, hogy újra erős lesz ez a pillér is, mert szükségem van rá.

Úgy érzem, most el vagyok veszve valahol a saját életem labirintusában. Csak kóválygok, mint egy angol (vagy francia?) kastély kertjében a kijáratot keresve, és csapódva egyik bokortól a másikig. Elvesztettem az irányítást az életem fölött. Ijesztő és kétségbeejtő. Tulajdonképpen nem most, de most fogtam föl igazán. Tudom, hogy mit szeretnék, csak az utat nem látom. Egyelőre. Valahol ott van a labirintuson túl, csak ki kell belőle jutom. A kijutáson túl van egy másik gondom is: két kijárat van. Ahhoz, hogy kijussak, el kell döntenem, melyik kijáratot keresem. Amíg ezt meg nem teszem, csak bolyongok a labirintusban, csapódok bokortól bokorig, de egyik kijáratnak sem tudom az irányát. Csapdában vagyok. A saját csapdámban. Szeretnék kijutni, de az azt jelentené, választottam. Tudom és érzem, hogy nagyon közel vagyok az egyik kijárathoz, és nagyon szeretném megtalálni, de akkor a másik bezáródik. Ez az, amire még nem vagyok felkészülve. Szükségem van a másik kijáratra is, és ezzel nincs is baj. Csak engednem kellene, hogy egy időre bezáródjon. Ekkor könnyedén megtalálnám a másikat, átléphetnék rajta, ki a labirintusból. Később már nem lenne szükségem a labirintusra, ha egyik kijárattól a másikig szeretnék eljutni. Csak ennyit kellene elfogadnom. Tudom. Csak nehéz.

Hálás

Keseregtem, hogy nem az a durva, hogy az ember betöltötte a 30-at (bőven...), hanem az, hogy a következő kerek a 40 lesz. Erre a múltkor azt a választ kaptam, hogy ez attól függ, hogy az ember hol tart, amikor betölti a 40-et. Ott tart-e, ahol tervezte. Ezzel egyet kellett értenem. Miután jól átgondoltam, egy rövid időre megnyugodtam, aztán elszomorodtam. Pont azért, amiért először megnyugodtam. Az igazság az, hogy álmaiban, terveimben, elképzeléseimben máshogy láttam magam 33 évesen. Mindegy, ez már így van, nem tudok visszamenni az időben. Őszintén szólva nem is biztos, hogy visszamennék. Minden élményemre szükségem van, a jókra és a rosszakra egyaránt.

Alapvetően nem is tudom, mit kesergek. Ha nem is tökéletes az életem, van egy csomó dolog, amiért hálás lehetek. Kezdjük talán azzal, hogy megértem a 33-at. Van, aki nem. Van hajam -ha nem is túl sok-, saját fogam, tudok járni, mozogni, nem szorulok segítségre a napi tevékenységeimben. Ezek alap dolgoknak tűnnek, de van, akinek nem azok. Van családom, barátaim, nem is akármilyenek. Van egy lakásom, ahova elvonulhatok, ha úgy akarom -még, ha most csak hétvégéken tehetem is meg-, de ha kimozdulni van kedvem, nem kell egyedül üldögélnem a parkban. Igyekszem ezekre a jó dolgokra koncentrálni, mert csak így megy a pozitív gondolkodás, amire viszont most nagy szükségem van.

Emlékezés

Pont ma 1 éve volt, amikor Anna kijött az iskola kapuján, elémállt, és mielőtt bármit mondtam volna, megkérdezte, nem akarok-e neki valamit mondani. A Happy Birthday hallatán felcsillant a szeme és boldogan mosolygott. Aztán miközben hazafelé tartottunk Katie-vel és Jinaval kiegészülve, elhangzott kérdés, hogy milyen nap van ma. Azt hittem, megint a szülinapjára szeretné felhívni a figyelmet, hogy Katie is mondjon valamit a jeles nap alkalmából, de nem. Mondta, hogy más is van. Nos, ekkor tudtam meg, hogy november 11-én ért véget az első világháború. Ma van a Remembrance Day. Nem tudom, hogy azért éreztem-e magam kellemetlenebbül, mert nem tudtam, vagy azért, mert két 8 évestől tudtam meg.

Még aznap utánanéztem, és megtudtam, hogy Angliában ezen a napon pipacsot tűznek az emberek a ruhájukra, ezzel emlékeznek az első világháborúban elesett katonákra. Mivel akkoriban Írország nem volt független Angliától, sok ír katona harcolt angol színekben, ezért sokan Írországban is kitűzik a pipacsot. Szerintem szép szokás.

Ugyanaz, de mégsem

Furcsa érzés, amikor az ember elhagyja a várost, ahol élt, dolgozott, szórakozott, ahova halomnyi emlék és élmény köti, majd visszatér, és semmi sem ugyanaz. Amíg Dublinban voltam, úgy képzeltem, hogy ha majd visszajövök, minden ugyanúgy lesz, mint régen. Hát, nem. Nagyon nem. Az emberek, az utcák ugyanazok, de valahogy a város nem. Ugyanannyira szeretek az Andrássy úton végigsétálni, de a város hangulata megváltozott. Hasonló volt pár év kihagyás után Egerben eltölteni néhány napot. Mindig sokat fog nekem jelenteni, de azt a várost már nem fogom megtalálni, ahol a főiskolás éveimet töltöttem. Az a város bennem van. Most Budapesttel kapcsolatban is hasonlót érzek. Itthon vagyok, de mégsem. Ha viszont itt nem, akkor mégis hol? Talán csak vissza kell találnom. Lehet. A lakásom sem ugyanaz. A falak, a bútorok nem változtak, mégsem érzem, hogy ugyanúgy itthon vagyok itt, mint régen. Nyilván ezen az sem segít, hogy (még) társbérlőm van, és jobb lesz, ha majd normálisan berendezkedem, ha megint kettesben leszünk én meg a lakás.

Azt a várost sem találom, ahol annyit és olyan jókat buliztam. Szombaton megpróbáltam. Egy igazi jó bulira vágytam, zenés-táncos helyre, emberekre. Végül egy többszörös szülinapi bulin kötöttünk ki, ami nem volt ugyan rossz, hiszen nagyon jókat beszélgettem, mégis másra vágytam. Ha már minden pórusom eltömi a füst, legalább bulizzunk egy jót. Talán velem van a hiba, és nem fogadtam még el, hogy nem lehet ugyanott folytatni dolgokat, ahol abbahagytuk. Megváltoztak a körülmények, mi is változtuk, csak talán én nem akarom ezt elfogadni. Szeretném azt hinni, hogy még nincs itt a vége, és fogok én még bulizni Budapesten. Ha viszont reálisan nézem... nos, akkor jobb, ha megyek sétálni egyet a Városligetbe. Várjunk csak, ott most nagyon hideg van, és az eső is esik... Nyaff.

Na, jó, összeszedem magam, és újra összebarátkozom mindennel, amivel régebben jóban voltam. Van a listán néhány tétel. Nem fogok unatkozni.:)

Itt a tél

Vasárnap reggel korán keltünk. Az utóbbi években anyuék azt a módszert választották, hogy inkább korán reggel mennek a piacra virágért, nem veszik meg pár nappal korábban. Így nem kell tárolni, nem potyognak le a szirmok. A korai indulásnak az volt az oka, hogy ne fogyjon el az összes (szép) virág, és a temető mellett viszonylag közel legyen szabad parkolóhely. Az előbbi sikerült, az utóbbi már nem annyira. Megpróbáltuk. Anyu beügyeskedte a kocsit a temetőhöz legközelebbi kis utcába, de hiába jött kifelé néhány autó, a felszabadult parkolóhelyeknek már volt gazdája. Lógó orral távoztunk, és abban reménykedtünk, hogy nem a város határánál lesz a következő szabad parkoló. Végül viszonylag közel találtunk egy helyet, de Murphy törvénye jelentkezett: amint a temető bejárata elé értünk, a második legközelebbi parkolóhelyről kitolatott egy autó. Felajánlottam anyunak, hogy beállok a virágokkal, amíg ő odahozza a kocsit, de akkor már mindegy volt. Persze, nem is gondoltam komolyan. Nem vagyok én olyan bátor, hogy a szembeszállok a parkolóhely-vadászokkal. Milyen már, hogy az embert november elsején lapítják ki a temető mellett, virággal és gyertyával a kezében, miközben autó nélkül parkol?

Amikor csütörtökön elindultam Salgótarján irányába, még a nagykabátot is túlzásnak tartottam. Pénteken este viszont megérkezett a tél. Este 7-8 óra magasságában O°C-ot mutatott a kocsi külső hőmérője. Jaj. Anyuval pánikszerűen bemenekítettük a virágokat. Na, jó, javarészt én csak asszisztáltam, azt sem tudom, melyik virág bírja a fagyot és melyik nem. Inkább már a pakolásnál adogattam a cserepeket.

Szombaton már igen hideg volt. Mivel nem gondoltam, hogy szükségem lesz rá, eszembe sem jutott kesztyűt vinni magammal. Lilára fagyott a kezem, mire elrendeztem a virágokat a sírokon. Szerencsére aznap nem esett semmi, és csak mérsékelten volt sár, mivel nyilván nem volt annyi eszem, hogy ne magassarkú csizmában vonuljak ki. Tudom én, hogy nem divatbemutató, nem is azért volt rajtam a csizma, hanem egész egyszerűen csak az volt nálam. Gratulálok magamnak. Mire a másik temetőhöz értünk, mindannyian átfagytunk, anyunak már nagyon fájt a lába, így kihasználtuk a temető kialakításának előnyét -sík területen van, és körbe lehet járni kocsival-, és négy keréken közelítettük meg a sírt. Az egyetlen sír, ahol attól függetlenül, hogy nem rokon, minden évben gyújtunk gyertyát, és a legtovább itt időzünk. Együtt nőttünk föl. 17-én lenne 31 éves.

Vasárnap este Marika néni azzal hívott föl, hogy másnap nem lenne-e kedvem vele tartani a színházba. A színházas barátnője lebetegedett. Ó, hogyne volna kedvem! Már nem is tudom, mikor voltam utoljára színházban, de arra tippelek, legalább 2,5 éve. A darab címe első hallásra elég bizarrnak tűnt -Sírpiknik-, november elseje után nem sokkal kissé morbidnak, de kíváncsi voltam rá. Nem bántam meg. 3 özvegyasszonyról szólt, akik a férjeik halála óta minden szerdán találkoznak, de nem kávézóba ülnek be beszélgetni, hanem közösen kimennek a temetőbe. Ez a sírpiknik. Közben azt boncolgatják-nem feltétlenül a temetőben-, hogy az özvegység hányadik évében illik új társat keresni, és egyáltalán kell-e. Mindez iszonyú viccesen előadva. A téma komolyságától függetlenül rengeteget nevettünk.

Már nézegetem a színházak kínálatát, keresem az érdekes darabokat. Nem jártam régebben minden hónapban színházba, de évente néhányszor eljutottam. Itt az ideje felvenni a régi szokásokat.

Ünnepek

Tavaly ilyenkor tele volt a város jelmezes emberekkel, az ablakokban töklámpák égtek. A város idén is -nyilván- ugyanolyan, csak én nem látom. Most egy másik városban vagyok, egy másik országban. Itt a mai nap ugyanolyan, mint a többi. A budapesti ablakba ugyan kitettem egy töklámpás alakú mécsestartót néhány napja, de ennyi. Csütörtökön az Andrássy úton szembejött velem egy anyuka a kisfiával, és elkaptam egy félmondatot, amiben a kisfiú azt sajnálta, hogy nálunk nincs Halloween. Nem is tudom. Érdekes volt látni, megtapasztalni ezt az ünnepet, de nem hiszem, hogy ugyanolyan lenne, ha mi is elkezdenénk ünnepelni. Távol van a mi kultúránktól. Persze, azért egész nap bennem volt, hogy milyen nap van, de nem faragtunk töklámpást. Még sütőtököt sem szereztünk be. Csak halkan jegyzem meg, hogy ha kaptam volna egy kisebb, formás tököt, az most az ablakban figyelne lámpásként.:) Mégis van egy Halloween dekorációnk: anyu egyik nagyobb orchideája ledobta az összes virágját, és mivel nem szabad levágni a szárait, hanem hagyni kell elszáradni, most üresen meredeznek. Tökéletes Halloween hangulat.:)

Persze, azért az, hogy itt nem ünnepeljük a Halloweent, még nem jelenti azt, hogy ne lennének a boltokban megfelelő dekorációk. Nem tudják, mit jelent az adott ünnep (tisztelet a kivételnek), de látványos, és lehet dekorálni a boltokat, eladni egy halom csecsebecsét.

Ami engem illet, ha nem is vágtam magam ma narancssárgába és feketébe, de már nem tudok ugyanúgy elmenni a Halloween vagy éppen a St. Patrik nap mellett, mint régen.

Légi élmények

Tudom, már sokszor fogadkoztam, hogy a Ryanair légitársaságnak még a nevét is elfelejtem, de most már tényleg így lesz. Az történt, hogy az októberi dublini villámlátogatáskor a lehető legolcsóbb jegyet kerestem, és nem tudtam ellenállni a Ryanair ajánlatának. Nem is tudom, hogy megbántam-e, hiszen tényleg nagyon olcsó volt. Azt viszont már tényleg nem tudom, ki tudnak-e még valamit találni.

Tulajdonképpen nem nagy ügy, hogy megnézik a csomagot és a kézipoggyászt, de az eljárás... Mivel csak kézipoggyászt vittem, alaposan megnéztem, mit teszek bele, kis adagokba osztottam és bezacskóztam a folyadékokat, folyamatosan mértem a táskát, nehogy túllépjem a megengedett 10kg-t, mert nem tudtam volna kinek odaadni a "fölösleget". Ez már a visszaút volt, Budapestről Dublinba Aer Lingus-szal utaztam, akkor nem is volt semmi probléma. Az elején a Ryanair-rel sem. A reptéren az ellenőrző helyen lemértem a csomagom. 9,2kg. Király! A pultnál kiderült, hogy nem kellett volna sorbaállnom az on-line csekkolás során megszerzett beszállókártyámmal. Meg is lepődtem, hogy én vagyok az, aki túlbonyolítja a dolgokat és nem a Ryanair.:) Az átvilágításnál sem volt probléma, a beszállókapu is megvolt, a sorban is elég jó helyre kerültem, nem kellett sokat várnom. Ekkor kezdődött az őrület. Egy mogorva tekintetű reptéri alkalmazott hölgy az általa túlméretezettnek gondolt kézipoggyászokat és azok tulajdonosait egy méretező szerkezethez irányította, és ha nem fért bele a csomag, akkor oldalra kellett húzódni, és átrendezni a holmikat. Ha semmiképpen sem ment bele a csomag a méretezőbe, akkor le kellett (volna) adni a csomagtérbe, de nem ingyen ám, hanem 35 euróért. Tudom én, hogy a kézipoggyász mérete és súlya is meghatározott, de ezt miért az utolsó beszállókapu után kell csinálni, amikor az embernek esélye sincs hazaküldeni valamit a csomagból? Az én csomagom is nagyobb volt a kelleténél, azaz nem ment bele a méretezőbe. Pánik. Mivel már hazafelé tartottam, nem volt nálam 35 euró, még a fele sem. Ilyenkor kidobják a cuccaimat vagy mi van? Alaposan kiakadtunk. Gondolom, mondanom sem kell, hogy igen nagy tumultus alakult ki, az utasok fele próbálta kisebbre pofozni a csomagját. Nem tudtam mit tenni, mégsem nyelhettem le a ruháimat. Gondoltam egyet, és újra megpróbáltam beletenni a csomagom a szerkezetbe. Kicsit megnyomtam az első részét (gurulós bőrönd), erre hirtelen belecsusszant. Boldogság. Vigyorogtam, mint a vadalma. Kifelé viszont nem ment ilyen könnyen, mivel a hirtelen becsusszanáskor a fogó a szerkezet pereme alá került. A hölgy azt mondta, hogy ha nem jön ki, akkor túl nagy. Közöltem vele, hogy nem túl nagy, és elszántan megragadtam a bőrönd fogóját, és megrántottam. Kijött! Megvan! Diadalittas mosolyt villantottam a csajra, és elégedetten távoztam a tett helyszínéről. Szerencsére sikerült megoldani, de azt a pár percet nem kívánom senkinek, amikor azt mérlegeltem, melyik cuccomtól búcsúzzam örökre.

Ha már a légitársaságoknál tartunk megemlíteném olvasmányi tapasztalataimat. Mindkét légitársaságnak van saját újságja. Havonta, kéthavonta jelenik meg, úgyhogy mindkettő újdonság volt számomra. Mivel oda az egyikkel, vissza a másikkal utaztam, mindkét újsághoz volt szerencsém.

Az első az Aer Lingus kiadványa volt. Az egyik város, amiről részletesebben írtak, Bukarest volt. A cikk jó volt, még kedvet is kaptam Bukarest meglátogatásához. Aztán elértem egy mondathoz, amit többször el kellett olvasnom, mert nem hittem el, amit látok. Szó szerint nem tudom idézni, és az utca nevét sem jegyeztem meg (ígérem, utánanézek), de a lényege az volt, hogy az a bizonyos utca átmegy egész Budapesten. Először elgondolkoztam, hogy lehet az, hogy nem hallottam erről az utcáról, hiszen nyilván híresnek kell lennie, ami Bukaresttől egészen Budapestig elér, de elég volt fél másodperc ahhoz, hogy leessen a dolog, és hipergyorsan felhúzzam magam. Nemes egyszerűséggel ugyanis összekeverték a két várost. Nem először találkoztam ezzel a helyzettel, de nyomtatásban sokkal durvább. Csak elképzelem, hány ember olvasta a cikket, mielőtt nyomtatásba került (a cikk írója, lektor, szerkesztő...), és senkinek sem tűnt fel. Persze, tudom, kicsik vagyunk mi nekik, és közel is van a két ország, a történelmi események sem tiszták a nyugati országok lakóinak, mégis rosszul esik a érdektelenség. A cikket továbbolvasva újra találkoztam a mondattal, ugyanis ahogy a hosszabb cikkeknél szokás, néhány mondatot vastagon szedve szétszórtak a hasábok között. Az egyik mondat ez volt. Nagy levegő, továbbolvas, ommmmm...

A Ryanair kiadványában nem vérlázító dolgot találtam, inkább vicceset. Korábban már hallottam a szóbeszédet, miszerint lesznek állójegyek, de azt hittem, viccelnek. Hát, nem.:) A rövidebb járatokon (max. 1 óra) 60 széket kivesznek, és állóhelyeket, ún. függőleges székeket alakítanak ki. 20 hely ingyenes lesz, a többi pedig 50%-al olcsóbb. Már csak azt nem tudom, hogy érkezési sorrendben lehet-e az ingyenjegyekhez hozzájutni. Mi jön még?:)

Új helyzet

Keresem a helyem, tanulom az új helyzet kezelését. Legtöbbször jól megy, de időnként elfog a világvége hangulat. Ilyenkor szükségem van valamire, ami eltereli a figyelmemet, és rávilágít az élet jó dolgaira.

Gyakorlatilag Dublinból egyenesen Kaposvárra vettem az irányt. Aludtam egyet a lakásban, másnap átvettem a legújabb Avon szállítmányomat, majd az alig átpakolt bőröndömet magam után húzva megközelítettem a vasútállomást. Szerintem már lépni sem tudnék anélkül, hogy ne cibálnám magammal a piros bőröndöm. Más kézitáskát hord, én bőröndöt.:)

Kedden este érkeztem Kaposvárra, hogy néhány napot a húgomékkal töltsek, és nem utolsósorban alaposan kibabázzam magam. Sosem fogtam még ilyen pici babát, de eszembe sem jutott félni tőle. Pici csomag, törékeny, de nem féltem tőle, hogy összetöröm. Alig vártam, hogy rámkerüljön a sor, és evés után az én vállamon pihenjen a család legfiatalabb tagja. Imádom. Édes. Tündéri. A legszebb kisbaba a világon. Puha, illatos, gyönyörű. Ma 26 napos, de már emelgeti és forgatja a fejét. Hihetetlen, de érzem, ahogy erőből nyomja a fejét, amikor a vállamon pihen. Nem lehet vele betelni.

Feltöltődtem Kaposváron. A helyemet viszont még mindig keresem. Nem tudom, hová tartozom. Nem tudom, tartozom-e valahová. Salgótarjánban nőttem fel, ott élnek a szüleim, de már kirepültem a fészekből, ott csak látogató vagyok. Kaposváron jó lenni, ott a családom másik fele, de ott is látogató vagyok, nem tartozom oda. Dublinba már nem tartozom, és nem tudom, tartoztam-e oda egyáltalán. Átutazó voltam. Akkor marad Budapest. Igyekszem megtalálni a régi önmagam, aki Budapesten itthon volt, otthonosan mozgott az utcán, csukott szemmel tudta, mit hol érdemes megvenni, vagy keresni. Egyelőre esetlenül téblábolok, igen bénának érzem magam. A lakásom sem a régi, vagy éppen túlságosan is az. Nem tudom. Lehet, hogy jobban megtalálnám magam és a helyem, ha kicsit átszervezném a dolgokat. Nem vagyok jóban a változásokkal, most mégis úgy érzem, sokat segítene, ha az új helyzethez új, átalakított lakással próbálnék meg alkalmazkodni. Átrendezni, lefesteni, és kész is van. Nem nagy dolgokra gondolok, inkább sok apróra. Legalább ezzel is lefoglalom magam és a gondolataimat. Jó lesz.

..

Már tudom, miért mondják, hogy küzdés az élet. Minden egyes boldog percért keményen meg kell küzdeni, a siker pedig nincs garantálva. Igazság sincs.

.

Miért teszek úgy, mintha a zöld kuka vagy annak hiánya volna a legfontosabb dolog az életben? Miért teszek úgy, mintha minden rendben lenne? Talán azért, hogy ne kelljen szembesülnöm a ténnyel, hogy módszeresen és alaposan elszúrtam az életemet. Amikor azt hittem, vége a rossz időszaknak és elkezdődhet valami jó, elindultam a jó úton, akkor egyszerűen eltűnik az ösvény, a föld kicsúszik a lábam alól, és minden további lépés értelmetlenné válik.

Pedig úgy érzem, most kész vagyok olyan áldozatokat (is) meghozni, amikre eddig különböző okokból képtelen voltam. Utálom magam, mert mindent elrontottam, és félek, nem tehetem már jóvá.

Szelektív

Nem szeretnék csatlakozni azon külföldről hazatért magyarok táborába -még, ha most nyafogós hangulatban vagyok is-, akiknek semmi se jó, de az tény, hogy vannak olyan dolgok, amiket elsajátíthatnánk nyugati embertársainktól. Ilyen például a szelektív szemétgyűjtés. Nagyon tetszik, ahogy Írország áll a témához. Minden háznak van hagyományos és szelektív kukája, ez utóbbi a papír- és fémhulladéknak, de mostanában előkerültek a szerves hulladék tárolására való kukák is. Az embereknek természetes, hogy külön gyűjtik a szemetet, a gyerekek is automatikusan tudják, mit hova kell dobni. Amikor egy háromgyerekes ír családnál vállaltam helyettesítő bébiszitterkedést, és 4 éves kislány kérdezés nélkül megmutatta, hol a zöld kuka, amikor meglátta a papírdobozt a kezemben. Tudta, hova kell dobni, és mivel a kert hátsó részében volt, megmutatta nekem. Ez neki természetes.

Nincsenek ilyen nagy igényeim, nem feltétlenül kell minden háznak külön zöld kuka, bár jó lenne. Egyelőre viszont azzal is kiegyeznék, ha visszakerülne a ház szelektív kukája onnan, ahova elszállították. Először azt hittem, csak a mi kis kukánk tűnt el. Gondoltam, sebaj, majd elviszem a papírjaimat a Lövölde téri színes kukákhoz. Aha, persze. Tegnap észrevettem, hogy azok is eltűntek. Most akkor mi van? Végre kezdett megvalósulni, vagy inkább elkezdődni a szelektív hulladékgyűjtés, az emberek -legalábbis, aki akarta-, megtanulta, mit hova kell dobni, erre eltűnnek a gyűjtők.

Egyelőre a konyhapult félreeső részén gyűjtöm a papírhulladékot, és várok. Nem tudom, mire. Talán van valahol a környéken egy szelektív kuka. Nem szívesen dobom a papírt a hagyományos kukába. Már úgy megszoktam a válogatást. Ma is nyaff.

Egyedül

Szombaton este kiválogattam azokat a dolgokat, amiket mindenképpen szerettem volna magammal hozni az első körben, és elosztottam őket a bőröndökbe. Azt gondoltam, reggel csal felkapom a táskákat, aztán indulás. Na, persze! Az nem én lennék.:) Számtalan szatyrot megtöltöttem apróságokkal. Apu szorgosan rendezgette a táskákat a kocsiban, hogy minden beférjen, amikor anyu meglátta az előszobában várakozó kenyérsütőt. Behúzott nyakkal összemosolyogtunk. Kihívás volt, de végül sikerült mindent bepakolni. Magunk is meglepődtünk.

Rendesen kiürült a kocsi, amikor kiszálltam. Na, nem miattam, sokkal inkább a cuccaim miatt.:) Még nem pakoltam ki. Elsősorban azért, mert nincs hova. 2 éve bedobozoltuk azokat a holmikat, amiket nem vittünk magunkkal, ezek elfoglalják a gardróbot. Ösvényt kellene először vágni a gardrób felé, helyet kellene csinálni benne a ruháimnak. Nem lesz egyszerű. Már látom, hogy leszek olyanok, amiket elszállítok anyuékhoz, mert ugyan már nem használom őket, kidobni mégis sajnálom. Tudom, rossz szokás, de képtelen vagyok a módszeres lomtalanításra.

A héten egyedül vagyok, Marika néni (anyu barátnője, nyugdíj mellett dolgozik, eddig ő volt a lakásban, most egy ideig ketten leszünk... ameddig bírjuk) nyaral. Ezalatt szépen el kellene rendezkednem. Már kidolgoztam a koncepciót, csak meg kell valósítani. Tegnap elsétáltam a boltba, beszereztem a szükséges tisztítószereket. Nem mintha Marika néni nem tartott volna rendet, de nekem ennél több kell.

Meg aztán legalább valamivel lefoglalom magam és a gondolataimat. Testben itt vagyok, de lelkileg még nem igazán. Még mindig keresem azt a kaput, amin keresztülsétálva Dublinba kerülhetek és vissza.

Anyuék elindultak Kaposvár felé, én pedig ott álltam egyedül a lakásban a bőröndökkel. Mivel Attila anyujának a múlt héten volt a születésnapja, átugrottam felköszönteni. Még szoknom kell az új buszközlekedést. Tulajdonképpen nem új, de nekem az. A szokásos módon mentem a földalatti-busz kombinációval. Már hazafelé tartottam, várakoztunk a buszmegállóban, amikor kiderült, hogy van közvetlen busz tőlem Attila anyujáékhoz. Jó tudni.

Tegnap a tisztítószerek mellett némi főzési alapanyagot (Azt a mindenit, de választékos vagyok!:D) is be kellett szereznem. Hiába lenne olcsóbb a bevásárlás a Tescoban, de mivel gyalog nem tudom megközelíteni, buszjegyet meg nem volt kedvem venni, inkább a Matchba mentem. Tulajdonképpen jól döntöttem, mert megspóroltam magamnak némi pénzt azzal, hogy nem tudtam megvenni mindent, amit akartam. Legközelebb mégis inkább a Tescoba megyek. Dublin előtt álmomból felkeltve tudtam, hol mit érdemes megvenni. Az elmúlt 2 év alatt Dublinban tanultam meg ugyanezt. Most újra itt kell megtanulnom. Nincs kedvem. Gyalogszerrel megközelíthető Tescot szeretnék. Nyaff.

Irány Budapest

Nem tudtam tovább halogatni, ma szét kellett bontanom a csomagot, amit nem olyan régen még a dublini lakásban kerülgettünk, és amit Attila olyan gondosan lezárt, útjára bocsájott, apu pedig a múlt héten átvett. Holnap anyuék mennek Kaposvárra unokázni, engem pedig kitesznek Budapesten. Igaz, nagy a kocsi csomagtere, és a hátsú ülés egyik felére is lehet pakolni, de a csomag nem fér el. Muszáj szétszedni, és szelektálni a dolgokat. Ami ráér Budapestre kerülni néhány hét múlva, az még várakozik egy kicsit a dobozban, a többi jön. Negyedik napja nézegetem, mérgetem, mintha félnék kinyitni. Féltem is, hiszen tudtam, mi vár rám.

Már a ragasztószalag szétvágása sem volt kellemes, megsirattam, hiszen Attila keze munkája volt. Kinyitottam. A világoskék kapucnisom láttán ismét könnybe lábadt a szemem. Hiszen csak egy ruhadarab, ráadául nem túl egyedi! Akkor is. Dublini lakás illata volt. Sorban a kezembe akadtak az edények, könyvek, ruhák, tárgyak. Félve kerestem egy bizonyos dolgot. Reméltem, hogy nem tört el. Szerencsére túlélte a szállítást. Furcsa volt a kezembe tartani a Bulmers-es poharat. Nem tudom, szegényt fogom-e még rendeltetésszerűen használni, azaz lát-e még Bulmerst. A közeljövőben biztosan nem.:(

Egyre rosszabb volt, ahogy túrtam a dobozban. Kezembe került a könyv, amit Veronicaéktól kaptam a születésnapomra. Egy szép könyv Dublin élővilágáról, az fedőlapon egy vörös mókussal. Jaj.

Holnap megyek Budapestre. Tulajdonképpen haza, hiszen Magyarországon már egy ideje ott vagyok otthon, de már magam sem tudom. Itt is, ott is otthon vagyok, vagy itt sem, ott sem. Itthon vagyok, de még nem jöttem haza. Jó lesz Budapesten, végre megint a saját konyhámban, a saját lakásomban, a saját dolgaim között. Jó lesz megint gyakrabban találkozni -egyáltalán találkozni:)- a barátaimmal.

Mindemellett jó lenne, ha valahol Budapesten lenne egy kapu, amin keresztül néha átléphetnék Dublinba.

A csomag

Nem tudtam minden holmimat magammal hozni, amikor hazajöttem. Beszereztem egy gurulós utazótáskát, mert az könnyebb egy bőröndnél, hogy azzal is nyerjek némi súlyt (kis fogalomzavar, de jobb nem jut eszembe) a cuccaimnak. Végül magam is elcsodálkoztam, mennyi minden fért a táskába, a kézipoggyászba és kistáskába. Köszönöm annak, akinek eszébe jutott engedélyezni a kézipoggyász mellé a női táska felvitelét az utastérbe. Sokat számít.

Sok holmit el tudtam hozni, de közel sem mindent. A készülődés utolsó napjaiban módszeresen két csoportra osztottam a ruhákat és egyéb tárgyakat. Az egyik csapat ment a -természetesen piros:)- táskába, a többi egy nagy dobozba. A téli ruhák egyértelműen a dobozba kerültek, de igen sok dologról nem volt könnyű eldönteni, szeptember végéig szeretném-e használni vagy nem. Utólag már jobban látom a helyzetet, hiszen a ruhákon kívül gyakorlatilag semmit nem vettem ki a táskából. Akkor és ott viszont elképzelhetetlennek tartottam, hogy némely dolog nélkül akár egyetlen éjszakát is eltöltsek.:) Az is igaz, hogy mióta megérkeztem, Salgótarjánban és Kaposváron celláztam, még nem cuccoltam vissza Budapestre. A legtöbb használati tárgyra majd akkor lesz szükségem, ha a saját konyhámban, a saját lakásomban, saját magamnak szervezem és intézem a napjaimat. Addig minden pihen és várakozik.

Azóta a csomag is megérkezett, úgyhogy nagyjából minden itt van, amit szerettem volna Dublinból elhozni. A többit majd valamikor, valahogy.

Érdeklődtünk, nézelődtünk, összehasonlítottunk, és döntöttünk. A választásunk a John Franco csomagszállító cégre esett. Kinéztük, hogy szeptember második felében gyűjtik a csomagokat Írországban, és pár nap múlva várható Magyarországon az átadás. Tökéletes. Vártunk a megrendeléssel, mivel nem tudtam, hol leszek az adott napokon. Minden attól függött, mikor érkezik az unokaöcsém. Amikor már nem lehetett tovább várni, gyakorlatilag az utolsó pillanatban küldtem el a megrendelést. Mivel apu nem jött velünk Kaposvárra, rá hárult a csomag átvételének felelőssége. Minden probléma nélkül megérkezett a szállítmány, mire Kaposvárról hazaértünk, várt engem a megbeszélt helyen. Attila bombabiztosan lezárta, nem bízta a véletlenre.:) Még nem bontottam ki, mert így könnyebb lesz Budapestre szállítani. A kíváncsiság nem gyötör, hiszen minden egyes darabot én tettem bele.:) Azt gyanítom, lesz még sírás, amikor elkezdem kiszedni belőle az elmúlt 2 év emlékeit.

A nagy találkozás

Az utolsó szeptemberi nappal valami véget ért, helyette jött valami egészen új. Véget ért a várakozás, az állandó készültségi állapot. Tegnap kora délután a húgom kisbabája úgy gondolta, nem szórakozik tovább a családtagok megtépázottan is boldogan izgatott idegeivel, és megmutatja a kis pofiját a világnak. Utoljára 10 óra körül kaptunk hírt, miszerint Évi a szülőszobán van, és perceken bell megindítják a szülést. Ezután semmi. A megbeszéltek alapján mi nem kerestük őket. Azt gyanítottuk, hogy ha nincs hívás, akkor megindult a szülés. Az utolsó napra áthurcolkodtunk Évi anyósáékhoz, négyesben (leendő nagymamák, dédnagymama és én) vártuk a fejleményeket.

Amint megtudtuk, hogy megérkezett a baba, kaptuk magunkat, és a kórházban termettünk. A másik nagynéni már ott volt a férjével, tőlük tudtuk meg, hogy szinte fölöslegesen siettünk, mert nem láthatjuk a babát 14.40 előtt. Kóvályogtunk egy kicsit, aztán bevonultunk. Sehol senki. Meghallottuk Bandi (tesóm férje) hangját. Hohó, jó helyen vagyunk.:) Egy emberként bámultuk az ajtót, ahonnan érkezni gondoltuk őket. Nem kellett sokat várni, megjelent Bandi a pakkokkal. Előkerült a telefonja is, benne az értékes első babafotókkal. Nem tudom, kellett-e fél perc ahhoz, hogy mindkét nagymama birtokoljon legalább egy képet a saját telefonján.:) A képen látható csöppség szép volt, tökéletes, nagy hajú.:) Nem sokkal később kitolták Évit. Ha nem tudtam volna, nem mondtam volna meg, hogy néhány órája szülte meg a babáját. Az arca kisimult, mosolygott. Azt mondta, nagyon éhes és elfáradt, de ebből semmi nem látszott rajta. Szép volt.

Egymás után hozták ki az újszülötteket, hogy átvigyék őket a csecsemőosztályra. Mivel nem túl gyakori, hogy a babák ekkora hajjal szülessenek, amint megláttunk egy sötét hajú bébit, rátapadtunk az ajtóra. A második babánál az a gyanúnk támadt, hogy tegnap csak nagy, sötét hajú babák születtek. Egyik sem a mi Matyink volt. A kis folyosón rajtunk kívül egy másik család is várakozott, ők is szerették volna látni a saját csöppségüket. Ők is, mi is megpróbáltunk egyetlen percnyi találkozást a babával az üvegen keresztül, de nem lehetett. A szabály értelmében 16 órától nyílt erre lehetőség, a látogatási idő alatt. Azt mondták, ha egyszer elkezdik, elindul a lavina. Ebben igazuk van, viszont nem volt lavinaveszély. Összesen két család várakozott, más nem is látta volna a partizánakciót, de ha nem, hát nem. Szétszéledtünk, és megbeszéltük, hogy 1 óra múlva találkozunk ugyanott. Alig értünk a kocsihoz, amikor Évi telefonált, hogy most viszik át hozzá a babát, a folyosón elkaphatjuk. Gondolom, mondanom sem kell, hogy hirtelen egyik nagymamának sem fájt a dereka, térde, lába, mégsem voltunk elég gyorsak. Valószínűleg pont arra vártak, hogy elhúzzuk a csíkot, és akkor tolták át a babát. Elhiszem, hogy idegesítőek lehettünk, ahogy ott tobzódtunk a folyosón, de akkor is. Éppen orrunkat a földön húzva ismételten távozni készültünk, amikor kiszólt a csecsemős főnővér, hogy Matyira várunk-e. Először nem kapcsoltunk -legalábbis anyu meg én-, mivel nem a mi vezetéknevünket mondták. Kellett 1 másodperc, mire eljutott, hogy ő kell nekünk.:) Többször is elmondta a főnővér, hogy ez igazán rendkívüli, és nem tologathatják állandóan ki-be a babát, de most megnézhetjük. Szerencsére az éppen szolgálatban lévő csecsemősnővér nagyon kedves volt. Odatolta Matyit az üvegajtóhoz, elhúzta a függönyt. Nem tudom, melyikünk szeme lett először könnyes, szerintem mindenki azt mondja, a sajátja.

Matyi hófehér ruhában, elégedett arccal pislogott a kiskocsin. Igen, pislogott. Meg is lepődtünk, hiszen arra számítottunk, hogy bevágja a szunyát, de nem így volt. Apró szemeit ránk emelte, és ha nem tudnám, hogy ilyenkor még nem látnak rendesen, azt hinném, alaposan megnézett magának minket. Hihetetlen kislegény. Csodaszép.

Nagynéni vagyok, a titulus minden tudatával. Igyekszem majd megfelelni a szerepnek.

Várakozás

A húgom egy angyal. Vagy tündér. Vagy csak egyszerűen egy nagyszerű csaj. Hihetetlen módon viseli a terhességét. Tulajdonképpen nem is a viseli a legjobb szó. Nem tudok olyan tevékenységről, amiben akadályozta volna a pocakja a 9 hónap alatt. Közel 2 héttel ezelőtt azért jöttünk Kaposvárra, hogy az utolsó napokban megtanuljuk, mit hogy csináljunk, amikor majd a baba megszületése után egyedül kell helytállni, ha segíteni jövünk.

Ez a 2 hét nem volt mindig felhőtlen. Adott 3 nő, mindegyikük saját háztartást vezet, saját szokásrendszerrel és főzési technikával. Ez alapvetően nem lenne gond, mivel egy ideig működik a kimondatlan megállapodás, pár napig nem nehéz alkalmazkodni. Azt hiszem, nem kell bemutatni egyetlen háztartást vezető nőnek sem, hogy mi történik akkor, amikor a meglévő szabályokat (amelyeket a lakásban lakó nő alakított ki), a másik kettő megpróbálja a saját szájíze szerint átalakítani és/vagy kiegészíteni. Igen, ilyenkor robban a bomba. Persze, óvatosan, hiszen a kismamát nem idegesítjük. Volt egy feszült nap, meg- és átbeszéltünk. Azóta semmi gond, óvatosan lépegetünk a tojáshéjon.:)

Érthető módon mindenki türelmetlen és kíváncsi. Mindenkinek megvan a saját tippje vagy tippjei. Nekem is volt már több, de szépen sorban mind elmúlt. Már nincs, hiszen nem sok variáció maradt. Holnap reggel Évi bevonul a kórházba a csomagjával, és még aznap, de legkésőbb szerdán megindítják a szülést. Persze, ha addig magától nem akar kibújni a kislegény.

Tehát még a héten nagynéni leszek. Ez is elég furcsa, de az még ennél is furcsább, hogy a húgom anya lesz. Hogy micsoda? Nemrég érettségizett, és csak tegnap volt a diplomaosztója. Most meg anya lesz. Egy kisfiú anyukája. Huh...

Szüret

Egyelőre nincs unokaöcsém, tehát még maradunk. Folytatjuk a tanulást, főzünk, mosunk, vasalunk, takarítunk. Közben a szokásos módon megy a töketlenkedés.:) Lassan fel kellene tudnom ismerni -ha az elmúlt 7 évben nem sikerült volna, amióta a Bandit ismerem-, hogy mit mond komolyan, és mit nem. Fel kellene fognom, hogy gyakorlatilag sosem komoly.:) Nehéz, mert segíteni jöttünk, nem útban lenni. Folyamatosan figyelünk, mikor vagyunk már útban. Egyelőre úgy tűnik, nem, de jó résen lenni.:)

Gyakorlatilag már bármikor jöhet a baba. Tudom, ezt már mondtam, de most már tényleg. Amikor megmondták, kb. mikorra várható, az volt az első gondolatom, hogy jó lenne, ha Mérleg lenne. Az olyan jó jegy.:) Nos, ehhez még várni kell 4 napot. Ez most nagyon soknak tűnik. Majd meglátjuk.

Még pénteken elterveztük, hogy ma kimegyünk a vásárba. Akkor még nem volt biztos, hogy menni fog. Nos, megcsináltuk. Azaz a húgom megcsinálta.:) Sétáltunk, vásárolgattunk, szórakoztunk. Ebéd után pedig elindultunk Kata-hegyre, ahol a húgomék telke van. Még nem voltam, nagyon kíváncsi voltam már rá. Úgy volt, hogy Bandi szülei is jönnek velünk, de mára virradóra az anyukája beteg lett. Elkapta az unokáktól. Nem tudjuk pontosan, mi a bajuk, valami influenzához hasonló, de annyira nem komoly. Ahhoz viszont elég komoly, hogy most nem nagyon jönnek Évi közelébe. Az apósa azért nem jött, mert ápolja az anyóst, meg aztán lehet, ő is elkapta, csak még nem jött ki rajta. Jobb a béke, inkább nem jöttek.

Hát, az a telek valami fantasztikus. Mondták, hogy nagy, de nem gondoltam, hogy ekkora. Vannak mandulabokrok -vagy inkább fák-, diófák, almafák, rengeteg szőlő. Először csak egy-egy szem szőlőt kaptunk le, aztán azon kaptuk magunkat, hogy tele van kezünk szőlőfürtökkel.:) Leszedtük a mogyorót, aztán nekiestünk a szőlőnek. Alaposan megpakoltunk a szatyrot. A diónak új szatyrot kellett nyitni, mert már nem fért.:) Csak pár szemet akartunk -ahogy a szőlőből:)-, de nem tudtunk abbahagyni. Ha egyszer lehajoltunk, fel sem álltunk, amíg volt dió a lábunk körül.:) Aztán megnéztük, van-e dió az úton. Volt.:) Miután már alig fért a szatyorba, megbeszéltük, hogy nem keresünk többet. Nem is kerestünk, mégis találtunk.:)

Évi is megmászta velünk a meredek lejtőt. Hátha ez segít a szüléshez.:)

Kaposvári jelentés

Csütörtök este elindultunk. Alig múlt reggel 9 óra, amikor kigördültünk a ház előtt. Jól haladtunk, nem volt túl nagy forgalom. Még korán volt. A autópályán már éreztük, hogy nem vagyunk egyedül. Gondolom, mindenki hasonlóan szokta érezni, de az összes idióta előttünk, mögöttünk és mellettünk autózott. Ebben egészen biztosak voltunk. Az M3 még viszonylag nyugodt volt-amennyire egy autópálya nyugodt lehet-, de az M7 kész rémálom volt. Előtte még át kellett verekedünk magunkat Budapesten. Az sem volt egyszerű, de gondolom, nem kell bemutatni. Még szerencse, hogy csütörtök volt, és még nem indult meg a balatoni járat.

Kaposváron jó lenni. Még mindig nem tudom, hogy ha elindulunk valahova, az a város melyik részén van pontosan, de nincs is rá szükségem. Valaki elvisz.:) Jobb is, ha nem indulok neki egyedül. Hogy nézne ki, hogy eljöttem segíteni, azaz egyelőre betanulni, mégis én csinálok programot a bandának azzal, hogy engem kell vadászni a városban?:)

Unokaöcsém egyelőre még nincs. Legalábbis ma még nincs. Mindenkinek megvan a saját tippje a nagy napra vonatkozóan. A leendő apai nagyapa szerint a névnapján, azaz 29-én fog megszületni. A legtöbben arra tippelünk, hogy ezt nem várja meg. Van egy olyan érzésem, hogy hétvégén megyünk a kórházba. Évi nagyon szeretne kimenni vasárnap délelőtt a vásárba, és enni egy igazi lángost. Arra tippelek, hogy a bébi megvárja a lángost, majd jelzi, hogy kijönne. Lehet, hogy nem lesz igazam, de ezt érzem.

Bárhogy is lesz, szeptemberben nagynéni leszek.:) Terveink szerint addig anyuval itt leszünk, és megtanuljuk, mit hova kell tenni. Már tudjuk, hol tartja a fűszereket, hogy szeret teregetni, és hogy kell használni az új szuperfelmosót. Elkezdtük a főzést is, és én személy szerint nagyon élvezem, hogy Évi hagyja, hiszen ezért jöttünk. Anyu főzött egy nagy fazék tejes, rizses, zöldséges levest, én sütöttem dupla adag palacsintát. Holnap tejfölös bableves lesz, anyu már előfőzte a csülköt. Sütünk, főzünk, tanulgatunk, beszélgetünk. Jó itt.:)

Bercivel az élet

Amikor 3-án éjjel megérkeztem anyuék házához, Berci éppen csak meg nem köpködött. Megvetően rámnézett -esküszöm, hogy tud ilyet-, és nagy ívben elkerült. Hozzám sem szólt. Jelezte, hogy igazán nem szép dolog ilyen hosszú időre eltűnni, ráadásul rendszeresen. Tulajdonképpen igaza van.

Akármilyen sértődős, azt belátta, hogy ha nem jön közelebb, nem lesz simogatás. Egyre közelebb merészkedett, és este már én voltam a párnája.:)

Azóta is így vagyunk. Nem egyfolytában, hiszen időnként el kell intéznem ezt-azt, és néha a várost is elhagyom, de már nem vagyunk rosszban. Amikor hazaérek, mindig észreveszem a macskaformájú nyomot az ágytakarón. Ma el kellett mennem a munkaügyi központ szervezett előadására. A macskanyom meleg volt, onnan tudtam, hogy a délelőttöt ott töltötte Berci. :)

Éjszaka két variáció van: Berci bent alszik és hajnalban ki akar menni, vagy kint alszik és be akar jönni. Nincs mese, ugrani kell, különben nemcsak mi nem alszunk, hanem az egész lakótelep. Keservesen tud panaszkodni.

Szerintem már érzi, hogy egy időre megint elválunk. Nem sokáig, de pontosan én sem tudom, meddig. Holnap reggel megyünk Kaposvárra, hogy az unokaöcsém megszületése előtt megtanuljuk, mit hova kell tenni, mit hogyan szeret a húgom, hiszen utána be lesz osztva, hogy ki mikor segít a háztartásban, hogy neki csak a babával kelljen törődni. Az nem segítség, ha 5 percenként megkérdezzük, mi a teendő. Megyünk tanulni. Jó lesz.:)

Berci apura lesz bízva, aki -mármint apu- csak a baba megszületése után jön utánunk, hogy megnézze az unokáját. Izgalmas időszak ez. Az igaz, hogy nehéz mindezek mellett bármi mást megszervezni, de majd annak is eljön az ideje.

Élmények az Alföldön

Szombaton esküvőre voltunk hivatalosak. Miután megbeszéltük a születendő unokaöcsémel, hogy a hétvégén még pihenjen, elindultunk. 7 óra után nem sokkal indultunk, és 10.30 körül már a mezőpeterdi panzióban öltöttük magunkra a báli ruhát. Szerintem jó időt futottunk. Egymás üdvözlése, néhány falat elfogyasztása és a menyasszony kikérése után -hány tevét kér cserébe az örömapa?:D- megrohamoztuk a biharkeresztesi polgármesteri hivatalt, annak is a házasságkötő termét. Voltam már néhány esküvőn, de ilyen szép házasságkötő termet én még nem láttam.

Kaptunk a tükörre selyemszalagot, és a kocsisor megközelítette a panziót. Minden tökéletes volt, még az idő is kedvezett nekünk: szikrázott a napsütés, egyetlen kósza bárányfelhő sem éktelenkedett.

A hosszú oda- és visszaúton rádiót hallgattunk, amikor már untuk egymás hangját.:) Mivel az autórádió nem írja ki, éppen melyik számot halljuk -micsoda hiányosság!:)-, nem tudtam, miként fogom megtalálni a számot, amit többször hallottam, és azóta azt dúdolom. A megoldást Attila adta. Az esti beszélgetéskor átküldött egy számot, hogy hallgassuk meg, mert ez most neki nagyon tetszik. Az első pár hang után kiderült, hogy ugyanarról a számról van szó. Kérnem sem kellett, máris megkaptam.:) El tudnám viselni a hasonló helyzeteket.:)

Most egy ideig nem fogok lekattanni erről a számról, de olyan nagyon nem is akarok.:)

Tudja valaki, hogy kell internetről videót linkelni? Lehet, ezt meg ez a blogszolgáltató nem engedi. Nem létszükséglet, csak jó lenne.:)

Egy (majdnem) tökéletes nap

A tegnapi nap nagyon jól indult, és sokáig úgy is maradt. Igaz, korán keltem, de az utóbbi napokban volt időm hozzászokni. Nem bírja a paraszt a szántást, de már alakul.:)

Még hétfőn kiderült, amikor beszéltünk, hogy Bettyék is szerdán készülnek Budapestre, és felajánlották, hogy felvisznek. Mivel aznap elég hosszú a VI. kerületi okmányiroda ügyfélfogadási ideje, nem kellett sietni. Megfordult ugyan a fejemben, hogy esetleg már nem kapok sorszámot, amikor du. 1 óra körül belibbentem, de nem foglalkoztam vele. Nem is volt szó semmi ilyenről. A sorszámon az állt, hogy 2 ember várakozik. Már tudom, hogy ebben én is benne vagyok. Nem gáz.:) Bár annál azért többet kellett várnom, mint a salgótarjáni munkaügyi központban, mégis mindennel együtt, az új lakcímkártyával a zsebemben, du. 3 körül már a volt munkahelyemen voltam. Ebben benne volt egy kisebb séta a Nyugatihoz, és egy buszút a Margit-hídon át.

A buszmegállóban nem hittem a szememnek: Dóri jött velem szemben egy -számomra- ismeretlen fiatalemberrel kézenfogva.:) Csak álltunk, néztünk és hüledeztünk. Gyors bemutatkozás -mivel a srác létezéséről sem tudtam eddig:)-, majd elbúcsúztunk, mert valahova siettek. Szeretem az ilyen éppen akkor, éppen ott helyzeteket.:)

Miután mindenkit jól megzavartam a munkavégzésben -remélem, azért annyira nem:)-, elsétáltam Gyurihoz, hogy varázsoljon nekem valami emberi fejet az unokatesóm szombati esküvőjére. Már nem is tudom, mióta járok hozzá. Még Dóritól -unokatesóm- örököltem, ő volt az első fodrász, akihez beültem Budapesten. Költöztem már én is, ő is váltott szalont, de a kapcsolat megmaradt. Amíg Gyuri fodrászkodik, és amíg lesz mit levágatnom, hozzá fogok menni, mert ez nekem jó.:) Már tudom, hogy nem kevesebb, nem több, pontosan 1 órát vesz igénybe a hajam rendbetétele. Simán tudok programot szervezni utána.

Így is történt. Becéloztam a este 7 órai salgótarjáni buszt, így volt másfél órám. Gondoltam egyet, és mert olyan kedvem volt, az időmbe pedig belefért, átsétáltam a Margit-hídon, a Szent István körúton, bementem a Westendbe egy feltöltőkártyáért, majd le a metróba és irány a Stadionok. Mivel ekkor egyetlen BKV jegy lapult a zsebemben, a Deákon viszont át kellett szállnom, vennem kellett egy jegyet. Legalábbis így gondoltam, és beszereztem.

A Deákon aztán nagyon meglepődtem. Metróból ki, mozgólépcsőn le, újabb jegy zsebből ki. Menetirányba állítottam a jegyet, hogy a kezelőgépbe csak be kelljen dugni. Már láttam a megszokott oszlopokat, de a harapógépeket sehol. Elbizonytalanodtam, de mentem tovább. Gondoltam, biztosan majd a mozgólépcsőnél. Ott sem volt. Ahogy mentünk egyre lejjebb, megláttam a cipőket. Az összetéveszthetetlen cipőket. Menetiránnyal -azaz a mi menetirányunkkal- szemben. Ajaj. Most engem elkapnak. Kezemben az érvényesítetlen jeggyel, arcomon a(z ilyenkor szokásos és jól bevált) legyen szíves segíteni, mert én nem tudom, hogy működnek ezek a dolgok kifejezéssel, megkérdeztem a legközelebbi ellenőrt, hogy mégis merre tudnám kezelni a jegyem. Azt mondta, neki a másik jegy kell. Még jó, hogy nem dobtam ki. Kiderült, hogy átszálláskor nem kell újabb jegyet lyukasztani. Azt is hozzátette, hogy január elseje óta. Na, ebből látszik, hogy nem most volt, amikor én utoljára a piros metróval utaztam.:) Megköszöntem a segítséget, és kissé hüledezve, a kellemes meglepetéstől elámulva folytattam az utam.

Már a metróban is találkoztam néhány szurkolóval, akik nemzeti színeket viseltek magukra borítva vagy éppen az arcukra festve. Ahogy közeledtünk a Stadionokhoz, egyre többen lettek. Az utcán pedig nagyon sokan lettek. Igaz, volt még egy bő másfél óra, de már a meccsre igyekeztek. Hihetetlen hangulat volt. Saját magamon is meglepődtem, és sosem gondoltam volna, hogy valami hasonlónak csak a gondolatcsírája megjelenik bennem, de akkor és ott szerettem volna velük menni.

A meccset végül itthon láttam Attilával. Nem, nem jött haza, a tévé ment ki.:) Szerintem ilyet még nem látott a világ, de ha mégis, akkor nem sokat. Attila webkamerán keresztül nézte a meccset.:) Szék-hokedli-szék összeállítású torony tetejére tettem a webkamerát (ebben a szobában elég magasan van a tévé), ráállítottam a tévére, és mehetett az élő közvetítés.:) Együtt néztük a meccset. Attól eltekintve, hogy nem láttuk egymást, olyan volt, mintha egy helyiségben lettünk volna. Még kommentáltuk is az eseményeket, mintha a szokásos módon néznénk: én a széken ülve, Attila a kanapén ülve-fekve. Vicces volt.

Ami miatt csak majdnem tökéletes a nap, az a sajnálatos vereség a meccsen. Kár volt azért a gólért, mert nem játszottak jobban a portugálok, de a végeredmény számít.

Nyilvántartásban

A pénteki felemásra sikerült ügyintézés után ma ismét megpróbáltam elintézni, amit kell. Azt hittem, felkészültem a hosszas sorban állásra azokkal, akik rendszeresen odajárnak, de amikor közelítettem az intézmény felé, kicsit inamba szállt a bátorság. Képzeletben megtorpantam, de mentem tovább magabiztosan. Azaz igyekeztem azt a benyomást kelteni.:) Az épület előtt senki. Eddig jó. Akkor biztos bent. Ott sem. Megkérdezték a lakcímem és a születési dátumom, és máris a kezemben volt egy sorszám. Várakozók száma: 1. Nocsak, az én lennék? Én voltam. Alig 2 perces ücsörgés után felvillant a sorszámom a kijelzőn. Nem egészen 40 perc múlva pedig már az APEH felé igyekeztem. Kiderült, hogy oda nem kellett volna külön elmenni, mert a munkaügyi központ majd intézi automatikusan, amit kell. Mindegy, volt rá időm. A lényeg, hogy nyilvántartásban vagyok mint aktív álláskereső. Hivatalosan is hazajöttem.

Hétvégén Kaposváron jártunk. Minden bizonnyal először és utoljára szemlélhettem meg a húgomat az első babával a hasában. Mire kettőt pislogunk, lesz egy unokaöcsém.:) Megbeszéltük vele -igen, a babával:)-, hogy legalább a jövő hétvégét bírja ki odabent. Akkor lesz az unokatesóm esküvője az Alföldön, és szeretnénk elmenni. Ha viszont a baba szeretné megnézni a külvilágot, akkor nyilván Kaposvárra megyünk. Szerintem értette, és mindent megtesz, hogy 20-ig még úszkálhasson.:) Jó gyerek.:)

Mivel tusfürdőt, testápolót, egyéb fürdőszobai kelléket nem cipeltem haza Dublinból, és itt is szükségem van rájuk, indulás előtt megrendeltem az interneten, és a salgótarjáni főpostára kértem a szállítást. Ilyet még nem csináltam. Úgy mentem ki Írországba, hogy működtek a Kontakt Pontok. Tudtam róla, hogy megváltozott a rendszer, a posták bevonásáról is hallottam, de még sosem vettem igénybe ezt a módszert. Gyakorlatilag semmiben sem különbözik a Kontakt Pontoktól: személyi igazolvány bemutatásával megkapom a csomagot, és a szétszedett dobozt visszaadhatom nekik, nem kell a hónom alatt hazacipelni. Annyi a különbség, hogy nem az Avon, hanem a posta alkalmazottai állnak a pult mögött. Részemről ez teljesen mindegy. Kipróbáltam. Működik. Máskor is így fogom.

Itthon

Tegnap megérkeztem. Hazahozott a pilóta a géppel, majd anyu a kocsival.

Nem tudom, mit érzek. Egyrészt jó itt lenni, másrészt rossz nem ott lenni. Nem is várom, hogy ez egyik napról a másikra megváltozzon. Tudom, hogy kell egy kis idő, amíg rendeződnek a dolgok. Nem mondom, hogy kialakulnak, mert maguktól nem fognak. Nekem kell kialakítani. Azon vagyok.

Ma el is kezdtem az ügyintézést. Azaz elkezdtem volna. Elszántan elindultunk apuval a városba. Megvolt a lista és sorrend, hogy hova, és mi után kell menni egyik helyről a másikra.

A munkaügyi központtal kezdtük, bármi is most a neve, hogy nyilvántartásba vetessem magam mint álláskereső. Eszembe sem jutott megnézni a nyitvatartási időt, azt hittem, hiába péntek, du. 1 óráig lesz ügyfélfogdás. Hiba volt. Tévedtem. 10.30 körül libbentünk be, és a pult mögött üldögélő kedves lány közölte, hogy nem fogok ma beférni, mert 11-ig(!!) van ügyfélfogadás, és most is van bent valaki. Menjek vissza hétfőn, de akkor is inkább reggel, mert sokan vannak és kevés az ügyintéző. Jaj. Érzem, hogy öröm lesz állni a sorban...

Az első kudarc után kihagytuk az APEH meglátogatását, mivel oda csak akkor kell menni, ha már nyilvántartásba vettek, ezáltal megváltozott a státuszom. Majd hétfőn.

Következő állomásként a bank következett. Küldtek egy levelet, miszerint adategyeztetési célból meg kell jelennem. Ez az a számla, amit a lakásvásárláskor nyitottunk. A számlatulajdonos én vagyok, de anyu a rendelkező, vagy mi. A lényeg, hogy bár ebben az esetben csak anyunak kell majd bemenni adategyeztetésre, az ügyintéző lány hallotta, amint megjegyeztem apunak, hogy a régi számom szerepel a szerződésen. Kérte, hogy azt azért írjuk át. Rendben. A lakcímkártyám nézegetésénél bevillant, hogy hiszen napokon belül át fogok jelentkezni a budapesti lakásba. Megbeszéltük, hogy logikusabb, ha minden változással majd egyszerre megyek be hozzá. Megígértette velem, hogy visszamegyek.:)

Hazafelé letettük anyunál a kocsit, és busszal folytattuk az utat. Ehhez szükségünk volt 2 db buszjegyre, amit takarékossági okokból nem a sofőrtől, hanem a közeli kisboltban szereztünk be. Nem volt egyszerű. Először is apu reflexből fordult balra, de nem volt ott a pult, ahol korábban árulták a jegyet. Nekem nem tűnt fel a hiánya, hiszen talán második alkalommal jártam ebben a boltban, és nem az utóbbi 5 évben volt az első alkalom.:) Érdeklődésünkre felvilágosítást kaptunk, hogy a sütis pulthoz kell fáradnunk. Rendben. Odaérve a bolt másik végéből szólt oda egy hölgy, hogy mindjárt jön. Hát, nem kapkodott. Aztán nem tudott visszaadni. Fel kellett váltanunk a pénzt a pénztárnál. Végre volt jegyünk.

Következő epizód: várakozás a buszra. Röpke 30 percet ácsorogtunk. Nekem mindegy volt, Dublinban többet is vártam már, pedig a menetrend alapján mentem ki, csak apu puffogott kicsit. Idestova 57 éve Salgótarjánban él, mégis képes kiakadni, ha sokat kell várni a buszra.:)

A következő projekt az volt, hogy hozzájussak Gyuri számához, aki a fodrászom. Alap esetben ez nem lenne nehéz, a helyzetet viszont némileg nehezítette, hogy az itthoni telefonom akksija bedobta a törölközőt. Jókor. Beletettem ugyan a SIM kártyát apu mobiljába, de a keresett számot nem találtam. A telefonra van elmentve. Szerencsére anyu telefonjának ugyanolyan akksija van, mint az enyémnek, így egy gyors cserével életet leheltem a telefonomba. Mission accomplished.:) Jövő szerda délutánra van időpontom, hogy a lehetőségekhez mérten emberi fejem legyen a jövő szombati esküvőre. Aznap sem fogok unatkozni. Terveim alapján reggel busszal megközelítem a fővárost, bejelentkezem a kéglimbe, flangálok a belvárosban, beülök a fodrászszékbe, majd visszabuszozom Salgótarjánba. Csütörtök reggel jelenésem van mindenféle vizsgálatokon. 30 felett már gyakrabban jár az ember orvoshoz, mint szeretné, még akkor is, ha semmi baja sincs.:)

Mindezek mellett az akklimatizálódás útján is jól haladok (vagy csak ott haladok jól). Igaz, kicsit csalok, mert éppen zuhog az eső. Csak, hogy ne legyen túl durva a váltás.;)

Nem véletlen

Hallottam már róla, olvastam megvalósult álmokról, de mivel fizikailag még nem találkoztam vele, és személyesen sem ismertem senkit, akinek működött volna, városi legendaként könyeltem el. Mélyen viszont piszkálta a fantáziámat, elsősorban a kíváncsiságomat. Régen nem gondoltam már rá, lefoglaltak az intéznivalók, a szervezkedés, a készülődés, a csomagolás körüli dolgok.

Pontosan 1 hete egy ártatlan beszélgetés során került szóba. Akárhogy töröm a fejem, nem tudom összerakni, hogy jutottunk el idáig, a beszélgetés egészen másról szólt. Most már tudom, hogy nem volt véletlen, hiszen ha nem is most, de korábban nagyon szerettem volna elolvasni. A lényeg, hogy a boltból már a könyvvel a táskámban tértem haza. Mivel akkor 3 hetem volt a hazaútig, azalatt az idő alatt kellett kiolvasnom, mert a tulajdonosa itt lakik, és én sem örülnék, ha az én könyvemet szállítaná el valaki, akinek kölcsönadtam.:)

Nos, már tegnap kiolvastam, pedig nem is kezdtem neki azonnal. Nem lehet letenni. A könyv maga a pozitívum. Nem agymosás, nem egy szekta könyve -az ilyet azonnal letenném, és nem visszavinném, hanem visszadobnám a tulajdonosának-, csupán azt kéri, hogy legyél boldog. A hogyanra egy híres mondat jut eszembe: Always look on the bright side of life. Mindig az élet napos oldalát nézd! Ilyen egyszerű.

Kis dolgokban próbára tettem a módszert, és azt kell mondjam, a siker 100%-os. Olyan ez, mint egy játék.

A legjobbkor talált rám. Nem voltam jó passzban. Tudom, volt már ilyen, de most tényleg nem. Sok dolog volt mögöttem, ami nem pont úgy alakult, ahogy szerettem volna, és sok dolog áll(t) előttem, az út pedig elég homályos. Az úttal már nem foglalkozom. Csak a végeredményre koncentrálok, mert így jutok előre. Boldog vagyok, mert tudom, hogy minden rendben van/lesz.

Reni, köszönöm a könyvet! A legjobbkor, és még éppen időben került hozzám.:)