Idő

Mindenkinek arra van ideje, amire akarja. Nos, akkor én semmire sem akarok ezek szerint időt szakítani, mert tényleg csak arra van isőm, hogy belefogjak dolgokba, de nem tudom befejezni. Eljutottam például a borítékok megcímezéséig, de a postára nem. Eljutottam oda, hogy Karácsony előtt szeretném elvégezni a tértiszítást (nem feltétlenül a Karácsony miatt, inkább azért, mert baromira elegem van ebből az évből és próbálom írmagját is eltűntetni), de képtelen vagyok a kellő ütemben haladni a takarítással. Most is párhuzamosan végzem a pakolást, a mosást és az evést. Az pedig, hogy minden délután legkésőbb 1 órakor el kell indulnom itthonról, hogy rendesen beérjek, nem kicsit stresszel.

Fogalmam sincs, mikor fogok sütni. Szombaton biztosan, és mivel anyu jön Gergővel játszani, meg is fogom tudni sütni a családnak szánt adagot, de péntekre is kellene, mert estére ígértem, aznap viszont reggel 8-tól dolgozom, mert kevesen leszünk, egy műszak lesz.

Nagyon szeretném, ha már vége lenne ennek az évnek. Jövő év elején sem lesz pihenés, hiszen akkor indul be igazán a születésnap-dömping, de nem is a pihenés miatt szeretném, ha már 2015 lenne. Hiába van páros év idén, hiába szerencsésebbek nekem a páros évek, az idei nem jött be.

Remélem, nektek jobban telnek a karácsonyi hangolódás napjai...!

A napok csak mennek...

Nem tudom, milyen így 38 évesen. Leírva ijesztő. Kimondva is. A hétköznapokban nem érzem magam öregnek akkor sem, ha hamvasan fiatal kollégák is vannak körülöttem, viszont egy belvárosi bulieste felér egy arculcsapással. Legutóbb a Vakegérben a 2000-es évek zenéje ment egyetemi zenékként aposztrofálva. Egyetemi, ja... A legtöbb számnak az eredetijét ismertem vagy azt sem. Végtelenül öregnek éreztem magam. Aztán ott van az az este is, amikor Mitziékkel végigsétáltunk a belvároson a fiatalok között. Próbáltam nem arra gondolni, hogy Gergőnek kevesebb ideje van egy ereszdelahajam buliig, mint nekem a legutóbbitól mostanáig. Jó, ez túlzás, de akkor is...

Egyre erősebb a gyanúm, hogy nekünk a pókokon és a hangyákon kívül nem lesznek háziállataink. Mire Péter elfogadta a számára elfogadhatatlant, azaz belement a kutyatartásba, Gergő kereken kijelentette, hogy nem szeretne kutyát. Konkrétan így hangzott a beszélgetés egyik reggel a buszhoz sétálva:

Én: -Gergő, szeretnél kiskutyát?

G: -Nem.

Én meglepődve: -Nem szeretnél kiskutyát?

G: -Nem.

Én: -Tényleg nem?

G kicsit már türelmetlenül: -Neeem.

Téma lezárva. Ha ő nem szeretné, akkor nem erőltetjük, azaz erőltetem, mert nincs értelme. Sejtem ám, mi lehet a háttérben. Beszéltünk már róla többször, és tudom, hogy nagyon szeretne cicát (azt mindenképpen, de általában kutyát is), de azt is megbeszéltük, hogy ahhoz el kell költözni családi házba, és akkor nem lakhatunk az Esztergomi úton, ő viszont itt szeretne lakni. Nem akar elköltözni. Inkább nem kér kutyát. Az most mindegy, hogy ebben az esetben szó sem volt költözésről, mert ha ilyen könnyen lemond róla, akkor rövid időn belül kizárólag az én kutyám lesz, ami az ellátást illeti...

Ma Börzsönyligetben voltunk Péter kollégáival egy bográcsozós összeröffenésen. Jó volt, kellemesen csalódtam, de ezt majd legközelebb írom meg.

Szerelem

Sűrű, eseménydús hónapon vagyunk túl. Volt hideg, meleg, öröm, bánat. A végét egy jó is Halloween estével zártuk. Itt az új hónap, kezdődnek a családi ünneplések, elkezdődött a karácsonyi szervezkedés, ami a családi részét illeti, hogy mikor hova menjünk és kivel. Szeretem a Karácsonyt, de ez a része egyáltalán nem hiányzik. Mindig úgy kezdjük, hogy megpróbáljuk addig szervezni, amíg mindenkinek jó, de a vége úgyis az, hogy valaki besérül, megsértődik, elégedetlen. Már kezdődik...

Most viszont még csak november van. Eltelt 2 hónap ebből a csodálatos 6 hónapból, amit a közfoglakoztatás keretén belül töltök. Ezzel kapcsolatban az első dolog, ami egyértelművé vált, hogy a mi családunk nem működik, ha ennyit nem vagyok itthon. Más megoldás kell. Azt viszont nem állítanám, hogy nem kaptam semmit a munkahelytől. Egyrészt érdekes a munka (erre a kis időre), másrészt új emberekkel ismerkedtem meg, más szemszögből (is) látom a világot, bizonyos dolgokat.

Ma reggel szerelembe estem. Hirtelen és váratlanul, számomra is érhetetlen módon. Az alaphelyzet az, hogy alapvetően macskásnak vallom magam; mindig az voltam és mindig az leszek. Olyan ez, amikor az embernek a szőke, kék szemű a zsánere, és végzetesen szerelmes lesz egy barna, barna szeműbe. Visszajöttem az óvodából, belenéztem a postaládába és megláttam egy szórólapot 4 kiskutya fényképével, akiknek szerető gazdát keresnek. Azonnal szerelmes lettem. Felhoztam a lapot, előadtam Péternek a dolgot, mire éktelen röhögésbe kezdett, amit csak akkor hagyott abba, amikor teljesen komoly arccal néztem rá. Láttam a pánikot a szemében, és egyre inkább eltökéltem magam. Sok dologban engedtem már, amiről kategorikusan kijelentette, hogy lehetetlen, és olyanban is, amiről viszont hallani sem akartam, mégis meggyőzött (pl. Gergő foci(!) edzésre jár, amivel kapcsolatban úgy győzött meg, hogy ez nem foci, hanem csoportos mozgás, csak fociedzők tartják...).

Nagyon komolyan elkezdtem kampányolni. Az megvan, hogy a háló- és a gyerekszobába nem mehet be. Péter a nappaliból is kizárná, mert összekaristolja a laminált padlót (nem mintha nem lenne már összekaristolva...), de ennél a résznél csúnyán néztem rá. Újabb ötlete a kutyaház az erkélyre, ami nem hangzik rosszul, de nem tudom, társasházban ez mennyire lehet. Ezekkel még nem foglalkozom. Az első lépés, hogy engedje be a lakásba, aztán Gergővel ketten elérjük valahogy, ahogy adja fel az ellenállást.

Azt már elfogadtam, hogy nem lehet ebben a lakásban macska. Megértem, hiszen valahova tenni kell az almot, a kaját sem eszi meg egyszerre, annak szaga van. Tudom, mert mindig is volt macskánk otthon. A kutya az annyiban más, hogy a kezdeti időszak után nem intézi a lakásban a dolgait, ételt nem hagy. Igen, le kell vinni, de szerintem az csak jót tenne mindannyiunknak.

Szeretném.

Visszatérés

Nem azért hallgattam el, mert nem történt semmi. Igaz ugyan, hogy a munkahely annyira nem érdekes már, mint az elején, és nem sokban különbözik más munkahelyektől, de azért ott is történnek a dolgok. A hallgatásom oka viszont egészen más. Először nem akartam róla írni, azaz még nem akartam. Aztán felültünk a hullámvasútra, amiről kb. másfél hete szálltunk le, én viszont néha úgy érzem, még rajta vagyok, máskor úgy, hogy egyáltalán fel sem szálltam.

Nem írtam eddig, mert túl friss volt minden, túl intenzíven élt bennem, nem akartam olyan bő lére ereszteni, ahogy akkor tudtam volna róla írni. Két lehetőség volt: sokat vagy semmit. Sokat nem akartam, így a semmit választottam. Most már tudok keveset is írni. Röviden, tényszerűen. Csak tájékoztatásul, mert ez is az életem része.

Úgy volt, hogy Gergőnek lesz kistestvére. Nem előzte meg hosszú tervezés (ahogy annak idején Gergőt sem :D); az már nyilvánvaló, hogy a próbáljuk meg nálunk mit jelent. Jöttek a tünetek (elsőként az, hogy a szeptember elején elkezdett 90 napos diétára ellentétesen reagált a testem), az orvos megerősítette, de mire elkezdtük volna megszokni, jött a görcs, a vérzés, aztán a vizsgálat, ahol nem volt szívhang. Másnap műtételőkészítő vizsgálat, amihez egy kontoll ultrahang is tartozik. Itt ültünk fel a hullámvasútra, hiszen akkor már elkezdtük elfogadni a sorsunkat, a kontrollvizsgálatot végző doktornő viszont mért szívhangot. Műtét lefújva, 1 hét várakozás, minél több pihenés. Csütörtökön újabb görcs, újabb vérzés, de sokkal enyhébb az előzőnél, úgyhogy nem gondoltam rosszra. Hétfőn viszont kiderült, hogy nőtt ugyan az előző vizsgálat óta, de megint nem volt szívhang, másnap a kontrollvizsgálaton sem történt csoda, szerdán altatás mellett megtörtént a műszeres befejezés, ahogy a kórlapomon állt.

Olyan gyorsan történ minden, hogy időm sem volt megszokni, igazán nem is sírtam. Egyetlen egyszer sírtam, amikor az első kontrollvizsgálaton a doktornő mért szívhangot. Nem tudtam feldolgozni, hogy naponta változott a helyzet, akkor jött ki a feszültség. Azóta sem sírtam. Nem tudom, normális-e. Ha majd lesz időm rendesen foglalkozni magammal, és arra jutok, hogy ez így nem jó, fel kell dolgozni, akkor segítséget kérek a gyászfeldolgozással foglalkozó barátnőmtől. Eddig azért nem tettem, mert úgy érzem, nem tartozom ebben a csoportba. Nem mondtam ki és nem írtam még le, hogy konkrétan mi történt, csak annyit azon keveseknek, akik tudtak róla, hogy nincs baba. Kb. úgy, mintha elvégeztem volna egy tesztet, ami negatív lett. Ez annyira érzéketlenül hangzik, de néha úgy érzem, mintha nem is velem történt volna, csak kívülről szemléltem volna az eseményeket.

Nem sokan tudják. A munkahelyemen pl. csak az a két lány (nő, asszony), akivel sokat beszélgetek, együtt eszünk. A többiek annyit tudnak, hogy volt egy műtétem, amiért kivettem egy napot, de többet nem. Nem szerettem volna megkülönböztetett figyelmet, sem sajnálatot. Ezekre továbbra sincs szükségem. Élem tovább az életem, és nem felejtem el, előre nézek...

Kisbusz

Tegnap este kipróbáltuk a dolgozói járatot. Pont tele lett velünk a tízszemélyes kisbusz. Szélsebesen száguldottunk, negyed körül már megérkeztünk az Árpád-hídhoz. Onnan a többiek mentek a metróhoz, én pedig lassú léptekkel elindultam hazafelé, hogy véletlenül se érjek haza korábban, nehogy megzavarjam az altatást. Nem tudom, mi késztetett, hogy ránézzek a telefonra -talán az időt akartam megnézni-, mert az utcán ritkán van wifi, mindenesetre ott várt egy üzenet Pétertől, amit akkor tölthetett le a telefon, amikor megérzett egy wifit. Csak egy szó volt: Alszunk. Gyorsabban kezdtem szedni a lábam, hiszen semmi okom sem volt húzni az időt. Valóban aludtak. Péter ugyan azt kérte még napközben, hogy ébresszem fel, mert szeretne valamit dolgozni, de aztán elhalasztotta a zuhanyzásom utánra, végül azt mondta, nincs már ereje hozzá. Fogtam a párnám és bevackoltam magam a helyemre és úgy aludtam reggelig, amikor Gergő jelentkezett egy reggeli összebújásra.

Alalkulnak a dolgok, a fiúk jól szórakoznak délutánonként, Gergő viszont bepisil az óvodában a délutáni alváskor. Beszéltünk róla az óvónőkkel, és az az általános vélemény, hogy a munkába állásomra reagál így, majd elmúlik. Szerencsére nem kell ezért kivenni az óvodából. Hallottam olyat, ahol igen...

Az esték

Nem akartam elkiabálni, ezért csak most írom, hogy miként is oldják meg a fiúk a délutánokat-estéket.

Általában tudom, merre járnak, mert üresjáratban beülök a wifisarokba (nem mindehol van jel), és akkor látom a Swarm-történetben, merre járnak/jártak. Rendszerint valami cukrászdában kötnek ki egy fagyi mellett, de egy süti sem kizárt.

Az első hét nem volt zökkenőmentes a fülgyulladás miatt. Az utolsó itthon töltött nap után arra jöttem haza este, hogy kidőlve alszik mindkét fiú a nappaliban(!). Nem voltam boldog, elő is vettem Pétert, de csak azt hajtogatta, hogy korán kelt. Ja, bocs. Másnap nem aludt Gergő, amikor hazaértem (a nappalis este előtt mindig ébren várt...), de pénteken síri csend fogadott. Nem mertem elhinni, azt hittem, szívatnak. :) A gyerekszoba ajtaja csukva. Óvatosan benéztem, ott aludtak békésen mindketten. Mivel betakarózni nem sikerült, nem tudtam volna Gergő mellé feküdni (akármilyen meleg van, nem tudok takaró nélkül aludni), hanem bevackoltam magam a helyemre, és végre kényelmesen aludtam egész éjjel. Nem panaszkodom, mert tök jó Gergő mellett alduni, de azért sokkal kényelmesebb a saját helyemen. Nem lenne muszáj amúgy mellette maradni, csak amíg elalszik, úgyis kijön, ha felébred és keres, de amíg nem magabiztos az éjszakai szobatisztaság, addig maradok mellette, és ahányszor megriad, próbálom kivinni pisilni. Mostanában bemondja, hogy nem kell, de ma reggelre nem sikerült megoldani szárazon az éjszakát. :(

A lényeg viszont az, hogy tegnap is aludtak a fiúk, amikor hazaértem. Mindketten. Amíg zuhanyoztam, Péter felébredt, kijött, megbeszéltük a szülői értekezletet, ami tegnap volt és nem tudtam menni. Amikor elkezdtem mesélni, tegnap mi volt bent, kijött Gergő, és méltatlakodva kérdezte Pétertől, miért jött ki a szobából. Amikor mondta, hogy azért, mert hazajöttem, felderült az arca, és a félkómás állapothoz képest gyorsan szalad és hozzámbújt. :) Nyilván nem volt kérdés, hogy felváltom Pétert Gergő mellett az éjszaka további részében, de nem bántam.

Kíváncsi vagyok, ma hova mennek. :)

Új útvonal

Tegnap felfedeztem magamnak a HÉV-et. Úgy értem, utaztam már HÉV-vel, de mindig csak akkor, ha Szentendrére mentem vagy a(z akkor) Békásmegyeren lakó barátnőmhöz, meg egyszer Gödöllőre, de azt gondoltam, az már a világ végén van, ahova HÉV-vel kell menni. (Egyszer interjúra is kellett mennem HÉV-vel, akkor a következő megálló már Dunaharaszti lett volna, és tényleg a világ végén volt.) Ezt át kellett értékelnem, és elfogadni, hogy Óbudán teljesen normál közlekedési forma a HÉV. Hazafelé már HÉV-vel jöttünk a csajokkal, de tegnap HÉV-vel is mentem. Egyedül. Oda is értem a munkahelyemre rendesen, nem tévedtem el a házak között csalinkázva. :) Ezzel a módszerrel 20-25 perccel később kelle indulnom. Kincset érő idő ez. :) Este ugyan szedem a virgácsaimat, miután leszállok a Népfürdő utcánál az 1-es villamosról, de nagyobb utakon megyek és gyorsan. Különben is... fél 11 körül már és még nem jár senki az utcán. Meg különben is... :)

Az utolsó szabad hétvége és ami előtte volt

Csütörtökön ülök az oktatáson, rápillantok a mobilra. Nem fogadott hívás az óvodából. Közben látom, hogy Péter írt facebook-on (menő munkahelyen wifi is van, bizony ám), hogy azért hívtak, mert Gergő füle fáj, alvás után menjünk érte. Kiszámoltuk, hogy ha pontosan 1 órakor abbahagyja a dumát a pasi, akkor kilövünk (2 lánnyal megbeszéltük, hogy elhozzuk az Árpád-hídig), ehhez képest csúsztunk pár percet. Esély sem volt odaérni a Madarász Viktor utcába rendelési időben -azaz rendelési időben odaértünk volna, de 30 perccel a rendelési idő vége előtt már nem vettek fel beteget...-, úgyhogy az ügyeletes kórházba mentünk, ami jelen esetben a János Kórház volt. Utaztunk egy keveset.  Kiderült, hogy az óvodában azon kívül, hogy fájt a füle, folyt is belőle valami. Klassz. Az orvos megállapította, hogy felsőlégúti megbetegedés folyományaként kialakult egy faszányos középfülgyulladás, ami ki is fakadt. Írt antibiotikumot, mellé Nasivint javasolt, és este ihat 8-10 kortyot, ha szomjas és fáj a füle, hogy kiegyenlítődjön a nyomás. Azóta nem nagyon fáj, de iszik rendesen.

Amikor meséltem, hogy szerda éjjel is fájt a füle (éjjel cseppentettem bele kövirózsa cseppet, és mivel reggel már nem fájt, láza sem volt, elvittük óvodába), és elkezdtem mondani, hogy mit adtam neki, befejezte a mondatomat, hogy biztosan Nurofent, és közben bólogatott. Elképedtem, hogy miért kellett volna belenyomnom a Nurofent, amikor nem volt láza, de ezt nem mondtam ki hangosan, csak befejeztem a mondatomat, hogy kövirózsa csepp volt az, amit kapott. Ekkor nem mondott semmit, csak a vizsgálat végén, amikor megkaptuk a receptet és megbeszéltük, hogy mehetünk kontrollra a Madarász Viktor utcába vagy a János Kórházba is, azért odavágta, hogy a kövirózsa cseppet nem tartja mainstream kezelési módnak. Így, ezekkel a szavakkal. Hümmögtünk, megköszöntük a szolgálatait és eljöttünk.

A hét utolsó napjai és a hétvége nagyjából abból áll, hogy reggel és este eljátszuk a Hogyan vegyük rá Gergőt, hogy önként és dalolva -esetleg némi zsarolást bevetve- bevegye a gyógyszert, mert ha egy kicsit is erőszakoskodunk, kihányja? című egyfelvonásos tragikomédiát. Mindemellett teljesen vidám, életerős, változatlanul kétemberes. Hétfőn még tuti nincs óvoda, és a kedd is necces, mert szeretném, ha addig itthon maradna, amíg tart az antibiotikum, de majd meglátjuk.

Következő hétfőn szülői értekezlet, én pedig nem tudok menni...

Ui: Kiosztottam meghívókat a másik bloghoz, akinek megtaláltam és/vagy emlékeztem az e-mail címére. Ha nem kaptál, de találkoztunk, beszéltünk vagy valamilyen módon már kommunikáltunk a blogon kívül és be tudlak azonosítani, és amennyiben kérsz meghívót, légyszi írj az oldalsávban lévő cuccon keresztül.

Elkezdődött

Tegnap aláírtuk a papírokat. Olyan része is volt, hogy a munkaadó nem szerepelhet előzetes engedély nélkül semmilyen nyilvános felületen, úgyhogy visszamenőleg átírtam Cégre, ahol eddig megemlítettem, ezután pedig csak ezt fogom használni.

Tegnap volt az eligazítás, bértárgyalás (haha... inkább bérelfogadás), ismerkedés, orvosi vizsgálat, fénykép készítése a belépőkártyához. Ez utóbbi elég vicces volt. Kaptunk egy papírdarabot, amit ki kellett tölteni a megfelelő helyen az adatainkkal, és amin volt egy kétjegyű szám vastag fekete filccel. Egyesével kellett a kijelölt fal elé állni, a papírdarabot pedig úgy kellett magunk elé tartani, mint rabosításkor az azonosítószámot. Annyira komikus volt az egész, hogy mindenki úgy vigyorgott, mint a vadalma. Kíváncsi vagyok a képekre. :) Próbáljátok ki! Írjatok valamit egy darab papírra, és kérjetek meg valakit, hogy fényképezzen le benneteket! Kizárt, hogy bárki komoly tud maradni, amikor maga elé emeli a papírt. Péter azt kérdezte, oldalról is lekaptak-e minket, mert úgy lett volna az igazi.

Ma folytatódott az oktatás. 3 különböző archiválással foglalkozó részleg vezetőjével ismerkedtünk meg. Mindegyik elmondta, az ő részlege mivel és hogyan foglalkozik. Érdekes volt, nem azt mondom, de mivel egyik sem az volt, ahova én kerültem, a végére eléggé elveszítettem az érdeklődésem. Végül a mi vezetőnk elengedett minket, mert holnap úgyis találkozunk, majd akkor elmondja, amit ő szeretne. Örültem, mert nagyon jöttem volna már haza.

Hazafelé az ellenkező oldali buszra szálltunk fel. A szerencsétlen busz előbb elment a garázsba, majd onnan visszafelé jövet megálltunk a Cég mellett, ahol tulajdonképpen fel kellett volna szállnunk, csak átmentünk a kereszteződésen. :) Szétnéztünk Óbudán. Nem lesz annyira gáz a be- és hazajárás, csak ki kell tapasztalni, mikor kell elindulni. 1 megálló az 1-es villamossal, aztán kb. 100 a 118-as busszal. Még mindig jobban jártam, mint az, akinek Csepelről, Pesterzsébetről, Pestszentlőrincről kell bejárnia ugyanide. Eldugulok.

Annyira nincs mostanában mivel foglalkoznunk, hogy úgy döntöttünk, nem húzzuk tovább, hanem tegnap belekezdtünk a 90 napos programba, már ami a táplálkozást illeti. Tegnap fehérjenap volt, ma keményítő. Nem egyszerű, mert nem készültünk fel rá alaposan, hanem egy családi hétvége folytán kiürített hűtővel kezdtük el, de holnap szénhidrát nap lesz, lehet enni pizzát. Alig várom! :) Venni kell egy halom gyümölcsöt meg magot, mert utána gyümölcsnap lesz. Magok nélkül nem élem túl. Főleg Péter nem. :)

Egyébként a Kunigunda útjára kerültem és a magasabb bért kaptam meg. Apró örömök az életben. :)

Hajrá!

Jól van, hát, felvettek. Hazudnék, ha azt mondanám, valahol titkon nem reméltem, hogy elutasítanak, de azért csodálkoztam volna. Nem azért, mert el vagyok szállva magamtól, de az interjúra várakozás alatt azért sikerült felmérnem a konkurenciát. Anélkül, hogy bárkit megszólnék, csak annyit mondok, hogy nagyjából 4-5 embernek (velem együtt) rebbenhett meg a szeme, amikor kibökte a csaj a műszakokat az eligazításon. (Volt egy lány, aki szűk miniruhában és fekete magassarkúban jelent meg. Ő biztosan nálam is nagyobbat nézett, mert attól tartok, nem pont erre számított. Szerintem többe került a hacukája tetőtől talpig, mint a havi fizetés ebben a programban, és akkor nem azt mondom, hogy Prada cuccokban ficcent.)

Hétfőn Kunigunda útja. Orvosi vizsgálat, papírmunka, miegymás. Azzal mondjuk bajban leszek, hogy elvileg vinni kell az előző munkahelyen kapott kilépő papírokat, mert szerintem azok nekem nincsenek, de ha kaptam, akkor sem tudom, hogy a 7 év alatt hova tettem. Ja, vagyis... hoppá... anyu elvileg adott, hiszen utoljára nála dolgoztam. :)

Most, hogy pozitív választ kaptam, megint összeszorult gyomorral ülök. Ezen a héten elvileg tesztüzem volt itthon, hogy a délutánt hogy' oldják meg a fiúk egyedül, de eddig mindig kellettem. Ma azt teszteljük, el tud-e indulni Péter időben Vácról, hogy időben az óvodába érjen.

Ha elkezdem ezt az egész cécót jövő pénteken (csütörtökig betanulás), és minden délután összevesznek, mert az egyik fáradt, a másik meg türelmetlen, akkor hagyom a francba az egészet, mert ennyi pénzért (nem merem leírni) nem éri meg...

Feszültség

Még azt sem tudom, egyáltalán felvesznek-e, nem tudok én semmit, de a dolognak van már negatív következménye. Pénteken hívtak telefonon, hétfő reggelig kellett eldöntenem, hogy megjelenek-e a munkaügyi központban a közvetítési papírért, úgyhogy nagyjából az egész hétvégénk baromi feszülten telt, mert én nagyon nem akartam ezt az egészet, Péter viszont erősködött, hogy jót tesz nekem, ha emberek közé kerülök (wtf?), de ez csak duma, mert biztos vagyok benne, hogy csak az villogott a szeme előtt, hogy dolgoznék valahol, amiért fizetést kapok (most azt hagyjuk, hogy ez nagyjából éhbér), nem pedig otthon teszem a dolgom és próbálok valamit kezdeni magammal. (Hát, így nem fogok egy ideig, az biztos.)

Gergő nem tudta nem észrevenni a feszültséget. Tudom, rosszul csináltuk, hogy nem a színfalak mögött rendeztük a konfliktusokat, de ez lehetetlen lett volna, ugyanis nem túlzok, ha azt mondom, minden második mondat erről szólt. Morogtunk, szurkálódtunk, beszóltunk. Vidám volt a hétvége, na...

Gergő ennek megfelelően hétvégén példátanul szófogadatlan volt, még most is tart. Hisztizik, ellenáll, akaratoskodik. Hétfőn picit bepisilt az óvodában, de tényleg csak egy nagyon picit figyelmetlenségből, tegnap viszont eláztatta a pizsamát a délutáni alváskor, mára virradóra pedig éjszaka is bepisilt, amit már nagyon régen nem csinált. Sejtem is, hogy mikor történt, mert hajnalban volt egy pár perc, amikor nagyon mozgolódott, kérdeztem is, hogy kell-e pisilni, de nemleges volt a válasz. Utólag bánom, de tényleg olyan régen nem pisil már be éjszaka.

Biztosan annak is köze van hozzá, hogy levette a beszélgetéseinkből, hogy valószínűleg nemsokára nem leszek itthon délután egy ideig. Ez az ő kis életében elég nagy változás. Kicsit dühös vagyok Péterre, amiért belehajszolt ebbe az egészbe, de túl kell tennem magam rajta, hogy Gergő ne azt lássa, hogy ez nekem rossz. Ha felvesznek, nekifutunk, aztán meglátjuk, megy-e. Ha nem, akkor meg visszamondom.

Az interjú

Kicsit megint úgy érzem, hogy magamnak írogatok, de hátha érdekel valakit, hogy is néz ki egy interjú a Cég közfoglalkoztatási programjában.

9 órára szólt a behívó. Mivel a reggel nem indult könnyen (ma sem), és különben is csak nagyjából tudtam, hova kell menni, abban maradtunk, hogy Péter elvisz minket az óvodába, ott bekísérem Gergőt, onnan pedig tovább a Céghez. Azért is tűnt jó ötletnek ez a megoldás, mert bizonytalan voltam a helyszínt illetően. Persze, OK, ott van a Nemzeti Múzeum mögött, de az kicsit aggasztott, hogy a munkaügyi központ által kiállított meghívón VII. kerület volt, az útvonalterv viszont kizárólag a VIII. kerületben talált ilyen címet, és Péter is állította, hogy a Pollack Mihály tér a VIII. kerületben van. Én is tudom, hogy az az épület, amire gondolok, ott van, de a behívó elbizonytalanított. Végül ott volt, ahol gondoltam és a VIII. kerületben. Ha visszamegyek a munkaügyi központba, azt azért jelzem nekik, hogy ne adjanak már téves információt, mert akinek nem evidens, hol van a Cég (én), eltévedhet.

Sokan álltak az épület előtt. Nem erre számítottam. Azt hittem, kulturáltabb formában oldják meg, és a recepcióról egy váróterembe irányítanak, de helyette egy oldalsó épület ELÉ küldtek. Szellősen álltak az emberek, senki sem szólt senkihez, csak két pasi beszélgetett fennhangon, akikről később kiderült, hogy már vettek részt ebben a programban korábban, visszatérő dolgozók, ismerik egymást.

9 óra után pár perccel bebocsájtást nyertünk az épületbe. Régi, szépen karbantartott. A kapualjból balra nyíló ajtón mentünk be, lépcsőn fel, ajtón be, aztán megálltunk. A csapat eleje befért, a többiek (mi) az első teremben maradtak. A kétszárnyú ajtónak csak a fele volt kinyitva, nem láttunk be, nem tudtuk, miért nem férünk be, miért nem mennek beljebb. Nyújtogattam a nyakam, de semmi. Annyit láttam, hogy bement néhány ember. Azt gondoltam, őket máris behívták, de azt nem tudtam értelmezni, hogy miért egyszerre. Csoportos interjúra gondoltam, ami szerintem ebben az esetben nem lett volna jó, hiszen nem feltétlenül a csapatmunkáról szól ez az egész.

Ahogy beljebb kerültem, már láttam, miért nem fértünk be korábban. A bejutottak beálltak a sorba egy asztal elé, ahogy 4 db papírra fel kellett iratkozni, utána bemenni egy terembe. A székek úgy voltak elrendezve, mintha koncertre várnánk, csak színpad nem volt. Miután mindenki feliratkozott, vártunk. Síri csendben. Volt, aki olvasott, volt, aki csak nézelődött vagy csak bámult maga elé. Csak a két pasi beszélgetett, ők viszont fennhangon.

9.20 - Nem történik semmi. Kezdtem úgy érezni, hogy ez az első megmérettetés: ki adja fel. Végül 9.30 körül belépett egy nő és egy srác. Bemutatkoztak és nagyvonalakban vázolták a helyzetet. Több helyszín van, napi 8 óra, két műszak. A délelőttös reggel 6-tól délután 2-ig, a délutános délután 2-től este 10-ig. Nem tagadom, hogy sokkot kaptam, és azon gondolkoztam, hogy lehet kulturáltan nemet mondani, de éreztem, hogy az nem lenne jó pont sem a munkanélküli központban, sem otthon. Hallgattam a további információkat a bérezésről, a kétféle bérezésről, hogy ha megfelelő az érettségin felüli végzettség, akkor adhatják a magasabb bért (ami még mindig nevetségesen kevés szerintem, de ez van), de közben azon járt az agyam, hogy ez nem fog menni. Mindenesetre tollal, kézzel írtam gyorsan egy önéletrajzot (szerencsére ez még megy, a formátumra is ügyeltem :D), mert azt nem vittem; eszembe sem jutott, hogy kellene, sosem voltam még ilyen helyzetben, aztán sírva hívtam Pétert, hogy mi legyen. Ő is mondta, hogy gáz, de nyugtatgatott, hogy vállaljam el a délelőttöset, megoldjuk valahogy. Ha nem megy, akkor meg bármikor mondhatom, hogy nem kérem.

Csatlakoztam a többiekhez a nagy várakozásban. Elkezdték behívni az embereket a feliratkozós papírok alapján. Jó sokára kerültem be, közben összecimbiztem egy csepeli lánnyal, és azt is megszültem, hogy mégis a délutános műszak lenne nekem jó, mert így reggel el tudnám vinni Gergőt a szokásos módon, este Péter megoldja, hogy elmenjen érte, játszótér, vacsora, fürdés, aztán lehet, hogy hazaérek, mielőtt elalszik, hiszen nem gyakran alszik el este 11 előtt. Így a reggeli óvoda után lenne egy kis időm bármi másra, mielőtt elindulok. Jó lesz ez így. Szükségem van délelőttönként néhány szabadon eltöltött órára. Konkrétan a fodrászom csak óvodaidőben dolgozik, és általában délelőtt, és archiválás ide vagy oda, valahogy mégis ki kell nézni.

Csütörtökön értesítenek e-mailben, hogy felvételt nyertem-e. Ha igen, akkor hétfőn-kedden-szerdán-csütörtökön a Kunigunda utcába kell menni felvételre, betanulásra, üzemorvoshoz (azt  hiszem, ilyenen soha az életben nem voltam még, utálok orvoshoz járni), aztán péntektől a munkavégzés helyszínére, ami lehet nagyjából bármi, ami a rádióhoz tartozik.

Itt tartunk. A Cég épülete szép. Már ezért is érdemes volt elmenni az interjúra, mert másképp nem hiszem, hogy bejutottam volna...

Igen

Holnap megyek az interjúra. Elég bizonytalan lehetett a hangom pénteken a telefonban, ha ma azzal fogadott a munkaügyi központban az ügyintéző srác, hogy "Mégis eljött...". Nem is értettem előszöt, vissza kellett kérdeznem, aztán már nem tudtam egy igennel elütni, muszáj volt kifejteni, hogy hétvégén átgondoltam blablabla.

Tulajdonképpen még most sem tudom, hogy fogom megoldani, de nem is igazán fogtam föl. Olyan, mintha valami párhuzamos valóságba kerültem volna, ami a megszokott életem mellett halad majd szeptembertől. Ha felvesznek. Mondjuk azért archiválónak csak el tudom magam adni... vagy nem. Ha nem, akkor meg nagyjából értelmetlen tovább próbálkozni.

Leginkább azon jár az agyam, hogy mikor fogok azzal foglalkozni, amit valójában szeretnék, mikor lesz időm azok előkészítésére? Éjszaka csíkszemmel? Hajnalban félálomban?

Közmunka

Nem bírok aludni. Kattog az agyam. Harmadik napja kattog. Pénteken hívtak fel a munkaügyi központtól, hogy szeptembertől lehet menni közmunkára a Céghez archiválni szeptembertől februárig. Holnap kell bemenni a munkaügyi központba a közvetítős papírért, aztán kedden a Céghez interjúra. Basszus, interjús ruhám sincs, de ez csak most jutott eszembe, erre eddig nem is gondoltam. Különben is... hogy kell felöltözni egy közmunkás interjúra?

Tudom, ha az embernek nincs munkája, fogadja el, ami jön, de azért basszus, ez nem éppen ideális. 8 óra. Az azt jelenti, hogy reggel bedobom Gergőt az óvodába, este pedig éppen beesek érte, mielőtt mindenki hazamenne. Jó esetben. Rosszabb esetben februárig nem tudok érte menni vagy nem tudom bevinni. Péter sosem vitte még és sosem ment érte. Ez az én dolgom. EZ AZ ÉN DOLGOM! Szeretem, hogy az én dolgom. Ez a mi időnk Gergővel, kialakultak a szokásaink. Ilyenkor beszélgetünk. Komolyan annyira szarul állunk, hogy helyette egy poros irodában kell archiválnom -számomra- kicsit sem érdekes akármiket 8 órában minimálbérért?

Nem vagyok boldog, de félek, ha nemet mondok, kihúzom a családi gyufát... :(

Tej

Azt hiszem, záros határidőn belül el kell mennem egy gasztroenterológushoz. Félek, hogy a tej meg én nem vagyunk a legjobb barátságban. Hétfőn kicsit, kedden borzalmasan rosszul voltam. Sósperec és egy banán volt a menüm. Tegnap visszatért belém az élet, erre nagy vagányan palacsintát sütöttem ebédre, amiből aztán igen rendesen be is ettem. Éjszaka fetrengés volt a program. Nem új a dolog, egy ideje már észrevettem, hogy joghurt után fáj egy kicsit a hasam, de mindig azt gondoltam, csak sokat ettem. Most már kezd gyanús lenni a dolog.

Annyi hiányzott...

Túléltük

És igen! Vége az idei Szigetnek is végre! Sokkal zajosabb volt a tavalyinál, sokkal tovább is tartott (úgy értem, naponta), hajnali 4-kor még simán tolták, engem viszont számomra is érthetetlen módon kevésbé húzott fel, mint ezelőtt. Talán azért, mert Gergő kis ficergés után ugyan, de el tudott aludni, hajnalban sem okozott neki gondot visszaaludni. Engem jobban zavart, nehezen aludtam el, többször felébredtem, volt olyan éjszaka, amikor Péter nem tudott elaludni, pedig az nagy szó.

Túléltük, és ha minden jól megy, ez volt az utolsó ilyen nyarunk, de nem akarok semmit elkiabálni.

Este pedig alszunk. Könnyen, jól és mélyen. :)

A kép csak illuszráció :)

Nyár

Nem azért nem írok, mert nem történik velünk semmi, hanem pont azért, mert igen. Élünk, tesszük a dolgunkat, elmegyünk ide-oda. Kívülről úgy tűnik, hogy még mindig nem csinálok semmit, csak meresztem itthon a meresztenivalómat és lógatom a lógatnivalómat. Már csak megvonom a vállam, igyekszem nem felvenni.

Ma piac után barátokkal ebédeltünk, amikor csevegve-érdeklődte megkérdezte az egyik srác, hogy keresek-e munkát. Csak annyit mondtam, hogy azon vagyok, hogy itthonról tudjak csinálni valamit, mire rávágta, hogy az nem egészséges, és az ember nem akarja otthon tölteni minden idejét. Mondtam, hogy annak nem egészséges, aki mást szeretne. Ha valaki elvágyódik otthonról, be szeretne járni valahova, akkor annak valóban nem vonzó az otthoni munka. Nekem az. Vonzó és praktikus. Nem kezdtem belemenni, hogy mennyire tudjuk megszervezni az életünket, ha napi szinten kötött időre elásom magam egy irodában, mert már unom. Aki nincs benne, úgysem érti. Persze, megkaptam a kérdéseket, hogy van-e egyáltalán ilyen munka, milyen munka van, de csak annyit válaszoltam, hogy ha nincs, csinálok. Nem mentem bele hosszabb eszmefuttatásba, mert nem volt hozzá kedvem. Nem éreztem, hogy ott és akkor szükségem van megerősítésre. Hallgattam, amit mond, igyekeztem nem vigyorogni, de belül csak az kattogott bennem, hogy nem kell megértenie, nem kell elfogadnia, csak dőljön hátra és figyeljen. Van egy halom ötletem, de némelyik fényévnyi távolságban van egymástól. Azon vagyok, hogy valamilyen módon egy tető alá hozzam őket. Annyira mások, hogy egyáltalán nem biztos, hogy menni fog. Lehet, hogy valami ki fog lógni, de nem baj.

Ez az egyik projekt. A másik a kertes ház. Nem miattam, azaz elsősorban nem miattam, hanem Gergőért. Fel lehet nőni emeletes házban, kert nélkül is, de egy ideje már kattog a fejemben, hogy tulajdonképpen nekünk lenne lehetőségünk kertes házban lakni, csak ilyen-olyan igények miatt nem tettük meg eddig. Nálam viszont lassan kezd betelni a pohár, hogy itt a szép idő, és óvoda után muszáj menni valahová, ha nem akarom, hogy Gergő a négy fal között töltse a délutánt. A játszótér is program, mert akkor sem tudok készülni pl. a vacsorával. Persze, az is lehet megoldás, hogy Péter jobbra el a játszótérre Gergővel, de az a helyzet, hogy ha nem mozdulunk ki a lakásból, Péter hajlamos tovább dolgozni. Értem én, hogy sok a munka, de valamikor pihenni is kell, a gyerekkel is foglalkozni, és ha a lakásban vagyunk, észrevétlenül marad a gép előtt, és elküld csak még egy levelet. Ha ott a kert, akkor egészen más az egész fekvése, mert tudom úgy készíteni a vacsorát, hogy közben Gergő a kertben szaladgál, két kavarás közben én is ki tudok menni hozzá.

Azt hiszem, szépen lassan fogok haladni a dolgokkal; először az egyiket, aztán a másikat, nem kapkodva, türelmesen. Türelmesen. :D Aha, az pont én vagyok! :)

Az élet szép

De régen csináltam ilyet, pedig nem ám csak azok a dolgok vannak, amiket mostanában itt megörökítek, csak azok jönnek ki. Hibás módon.

Gergő teljesértékű óvodás. Megvolt az első évzáró, az előadást végigcsinálta, pedig készek voltunk arra, hogy megunja vagy elfárad. Nem így történt; a kis süni aktív tagja volt a csapatnak. Néha még most is belekezd valamelyik dalba vagy mondókába, amit akkor tanultak.

Enyhülni látszik a Thomas-Angry Birds-Bogyó és Babóca trió uralma. Végre. Mostanában elsőként Zümit kéri (ez nagyon aranyos), Caillou-t (régi, visszatérő kedvenc), Gyrllus Vilmos Maszkabál albumáról szinte bármit és az Én elmentem a vásárba félpénzzel kezdetű örökbecsűt a Kolompos előadásában. 

A feng shui az életem részévé vált. Már az sem érdekel különösebben, hogy ezért hülyének vagy bolondnak néznek. Nekem jó ez és kész. Sok felismerésen vagyok/vagyunk már túl az eddig eltelt majdnem 1 év alatt, és még lesz egy csomó. Sosem lesz vége.

Lassan, de biztosan haladok az elképzeléseim megvalósítása felé. Lassan, mert elég göröngyös az út. Teljesen egyedül megyek az úton, ha valaki feltűnik, csak azért teszi, hogy elémgördítsen valamilyen akadályt, megpróbáljon lecibálni az útról vagy visszalökni. Nem hagyom.

Nemsokára megyünk nyaralni. Nem tudom, mi lesz, mert az elmúlt évekhez hasonló projektbe vágunk bele: anyuval. Annyi a különbség, hogy nem egyetlen apartmanba leszünk bezsúfolva. Meglátjuk. Meghúzzuk a határokat és akkor talán minden jó lesz. Éljen a naivitás! :)

Ma végre esik az eső. Az elmúlt napok szárazsága után ez most nagyon kell. Tegnap olyan sokáig kellett túrnom a homokban, hogy megfelelően vizes legyen a sütéshez, hogy Gergő addigra megunta és elment csúszdázni. Az más kérdés. hogy ez az eső elmossa a délutáni közös fagyizást úszóscimbi Sáráékkal és talán a holnapi óvodai vízipisztoly csatát az Olimpiai parkban, de most akkor is kell ez nekünk.

Nem tudom, ide tartozik-e, de most ideteszem azt a fogadalmat, hogy befejezem a magyarázkodást, legalábbis megpróbálom. Ha ilyesmin kaptok, szóljatok! Csinálom/csináljuk a dolgainkat úgy, ahogy nekünk jó és/vagy helyesnek tartjuk, de igyekszem leszokni arról, hogy ezt mással is elfogadtassam.

Most pedig rendezkedek kicsit a lakásban, mert -többek között- azért is vagyok ilyen vidám, mert azon ritka alkalmak egyike van éppen, amikor teljesen egyedül vagyok pár órán keresztül. Takarítani pedig csak ilyenkor lehet rendesen.

Bizonyítvány

Nem tehetek róla, megőrülök attól, hogy boldog-boldogtalan kiteszi a facebook falára a gyereke bizonyítványát, hogy milyen ügyes és okos is az ő gyermeke, mert kitűnő vagy majdnem kitűnő lett. A szülő boldog, dagad a mellkasa.

Nem arról van szó, hogy nem lennék majd büszke Gergő eredményeire, de ha nem lesz kitűnő, akkor sem leszek kevésbé büszke.

Nem akarok általánosítani, mert nyilván minden gyerek más, de túl sok negatív példát láttam a tökéletes bizonyítvány mögött meghúzódó gyerekekkel kapcsolatban. Nekem is és a húgomnak is volt olyan osztálytásra, aki nem mert hazamenni a négyes osztályzattal. Akkor csak sajnáltuk őket, így közel 30  év távlatából jobban látszik, mennyira ártott a gyerekeknek. Az egyik lány önbizalomhiányos. Tehetséges, kreatív, de látszik, hogy nem kerek valami. A másik lány (az én osztálytársam) orvos lett, mert az esze megvolt hozzá, de a kedves lányból egy hatalmaskodó sárkány lett. Egyiket sem szeretném a gyerekemnek.

Ezzel nem azt szeretném mondani, hogy minden kitűnő bizonyítványt produkáló gyerek a szülei miatt, a szüleinek tanul, de mindig ezek a dolgok jutnak eszembe a tökéletes iskolai eredményeket látva.

Lehet, hogy Gergőnek is szuper lesz a bizonyítványa, de nem fogom leszidni a hármasért sem. Einstein is megbukott. :)

Fontos dolgok

Aki régen olvas, emlékezhet arra az esetre, amikor egy háromgyerekes apuka beszólt meg kiosztott gyerekneveléssel kapcsolatban. Most pörgettem a facebookot és belefutottam néhány képükbe, ahol a legkisebb, Gergővel majdnem napra pontosan egyidős kislányuk úszkál egy rózsaszín úszógumival a fullextrás, lefedett kerti úszómedencéjükben. A kép alatti kommentekben kifejtik, hogy milyen jó dolguk is van ezeknek a gyerekeknek, milyen jó gyerekkoruk van.

Nézem a képet, hozzáteszem azokat, amiket velük kapcsolatban tapasztaltunk (mostanában nem találkozunk), és azon gondolkozom, mitől is van jó gyerekkora egy gyereknek. Szerintem nem attól, hogy van medence a kertben. Persze, jó dolog, de nem attól lesz boldog a gyerekkora és nem azzal adunk nekik a legtöbbet.

Többet adunk, ha nem szuper cuccokkal pakoljuk tele a lakást, a házat és a kertet, hanem vele vagyunk, odafigyelünk rá, lehetőségünk szerint a legjobbat adjuk neki. Akkor is, ha ezzel le kell mondanunk olyan dolgokról, amik fontosnak tűnnek, de igazán nem azok.

Nincs medencénk, de még kertünk sincs. Utóbbiért mondjuk odaadnám a fél karom ilyenkor nyáron (na, jó, nem, de megfontolnám), de túlélem, ha -most még- nincs.

Nincs szuper autónk, hanem egy 18 éves Corsával járunk, ami műszakilag rendben van. Egyetlen gond vele, hogy nem túl nagy, de csak emiatt nem cseréljük le, mert vannak fontosabb dolgok. Majd eljön ennek is az ideje.

Nincs még rendesen berendezve a lakás. Van bútor, de a legtöbb örökölt. Azon igyekszem, hogy legalább azok legyenek egy helyiségben, amik valamennyire össszeillenek. Nem tökéletes, de ez van. Ha nincs más megoldás, festek, díszítek, de nem cseréljük le. Most nem.

Nem vásároljuk magunkat halálra mindenféle szezonálisan divatos ruhából. Nem járunk szakadt cuccokban, azaz igyekszünk, de az sem mondható el rólunk, hogy a legújabb divat szerint öltözködnénk. Mondjuk, ez engem nem is érdekel. Gergőnek veszük ruhákat, neki kell, de magunkak csak akkor, ha nagyon muszáj.

Nem veszünk fölösleges élemiszereket. Ennek egyik oka az, hogy nincs hol tárolni, de arra is jó, hogy nem halmozunk fel mindenfélét csak azért, hogy legyen, mert akciós, aztán meg kidobjuk, mert nem tudtuk elfogyasztani a lejárati idő előtt.

Csak akkor parkolunk fizetős helyen, ha nagyon muszáj. Eleinte idegesített, hogy Péter képes 10-15 percet gyalogolni csak azért, hogy ne kelljen fizetni a parkolásért, de már megszoktam, elfogadtam és beláttam, hogy alapvetően igaza van.

Az így megspórolt pénzből tudunk Gergőnek olyan játékot venni, amilyet ő szeretne (és nem olyat, amilyet mi). Így tudtunk elmenni az európai útra (majd írok róla), ezért tudjuk kifizetni az óvodát. És ezért van az is, hogy van lehetőségem pörögni azon, amivel foglalkozni szeretnék, és nem kell beülöm az első irodába, ami szembejön. Nem mondják (már nem), de biztosan mindenki hercegnőnek gondol, amiért az óvodás gyerekem mellett nem mentem még vissza dolgozni. Biztosan azt gondolják, itthon lógatom a lábam. Nagyon nem. Azon vagyok, hogy kialakítsam magamnak azt a munkát, amivel tudok némi pénzt dobni a közösbe, de nem vagyok bezárva órákra egy munkahelyre akkor is, ha éppen nincs konkrét munka. A nem munkával töltött időt Gergővel szeretném tölteni. Ezt próbálom elérni, ami elismerem, hogy kívülről úgy tűnhet, hogy egész nap püfölöm a gépet. Igen, Püfölöm. Miért, más nem?

Az első igazi óvodai betegség

5 hónapot kellett várni rá (várta a fene...), ami szerintem elég jó ahhoz képest, hogy mindenki azzal ijesztgetett, hogy ha óvodába kerül Gergő, állandóan beteg lesz. Nem így történt. Igaz, hogy valamikor tavasz elején itthon töltött egy hetet, mert nem látott ki a takonyból, de azt nem az óvodából szerezte, hanem kb. mindenhonnan, mert akkor ez volt a divat.

Most torokgyulladás van soron. Ezt biztos, hogy az óvodából hozta, úgyhogy hivatalosan ez az első óvodai betegség. Nem vártam, de értem én, hogy egyszer ennek is el kellett jönnie.

Tegnap reggel 38°C lázzal ébredt. Nem gondoltam, hogy csillapítani kellene, mert egyrészt nem akartam elnyomni, amíg nem látja az orvos, másrészt ez még nem a csillapítandó kategória. Kezdésre mentünk az orvoshoz, aki torokgyulladást állapított meg. A kezelésre vonatkozóan azt a tanácsot adta, hogy kapjon Nurofent, ha felmegy a láza, a torkát pedig fújjuk Tantum Verdével. Pont mindkettő volt itthon, úgyhogy legalább a gyógyszertárat kihagyhattuk. Nurofen olyannyira van itthon, hogy ez még a legelső. 3,5 év alatt annyit fogyasztott belőle, hogy talán még most is marad belőle.

Le kellett mondani a mára tervezett grillezést, pedig nagyon vártuk. Egyrészt Gergőnek nyugalom kell, másrészt semmi szükség rá, hogy összefertőzze a többi gyereket. Itthon vagyunk, várjuk a vihart (napok óta), felváltva fetrengünk a kanapén vagy az ágyon Gergővel, akinek étvágya gyakorlatilag nulla, aktívsága hullámzó. Most alszik. Persze, hogy alszik, miután elég korán kelt, mert jó sokat aludt este és tegnap napközben. Ma is produkált egy 38,8°C-os lázat, amit határesetnek minősítettünk, és miután a fejét is fájlalta, kapott Nurofent. Kérte, hogy menjünk aludni. Ez volt majdnem 2 órája. Azóta alszik. Sokat alszik.

Pelenka nélkül alszik. Igen, éjszaka is. Igaz, hogy tegnap délután annyira kiütötte a betegség és a láz, hogy arra sem ébredt fel, amikor bepisilt, úgy kellett felébreszteni, mert nem volt alatta védőcucc, de mára virradóra nem történt baleset. Az is igaz, hogy minden tőlünk telhető óvintézkedét megtettünk. Amikor közölte, hogy nem kér pelenkát, hanem kisgatyában szeretne maradni, belegyezteünk, de azzal a feltétellel, hogy akkor a saját szobájában kell aludni, mert a nagyágyra kicsi a védőcucc. Felajánlottam, hogy alszom vele. Bedobtam az új -Aldiban leárazáson lőtt- Star Wars-os lepedőt. Elfogadta a feltételeket, úgyhogy pelenka nélkül vonultunk a szobájába. Éjfél körül felriadtam, kijöttem zuhanyozni. Kettő perc után jött utánam méltatlankodva, hogy egyedül hagytam. Odabújt Péter mellé focit nézni, én lezuhanyoztam, megmértük a lázát, kellett Nurofen, ivott, sikerült elvinnem pisilni, majd folytattuk az alvást. A szobájában. Hajnali 2 körül egyszer még kijött, de viszonylag gyorsan sikerült visszacsábítani aludni. Reggel szárazon ébredt, visszaaludt Péterrel a nagyágyon (bátrak voltunk), de akkor sem történt baleset. Most is pelenka nélkül alszik. Nem várom el tőle, hogy szárazon ébredjen. Nem esem kétségbe, van mosógép, nyár van, minden megszárad pillanatok alatt. :)

Nyár van

Van, aki panaszkodik, van, aki csendben tűr, és van olyan, aki azon panaszkodik, hogy az embereknek semmi sem jó, mert amikor hideg van, melegért rimánkodnak, amikor itt a meleg, akkor enyhülést kérnek. A panaszkodás valóban nem segít, de basszus, az azért nem normális, hogy szinte tavasz nélkül jön a kánikula. Alapból nem bírom a nyarat, 25°C fölött már el akarok pusztulni, úgyhogy ez az állapot már kezd elviselhetetlen lenni. Tudom, télen is beálltam a siratókórusba, de azt azért jobban túl lehet élni. Akkor igazán a havat hiányoltam.

A metróról szinte teljesen leszoktam. Nem is tudom, mikor ültem rajta utoljára. Azt hiszem, a legutóbbi piacozás alkalmával, mert oda mindig azzal megyek, és azzal is jövök vissza. A 4-es metró ott tesz le a piac sarkán (Fehérvári úti piacra járok, nem érdekel, hogy a Lehel csarnok szinte a szánkban van). A 4-es metróval nincs is baj (ha attól eltekintek, hogy elég rondák és élettelenek a megállók); elég tiszta, légkondis, nem tapasztaltam eddig tömegnyomort rajta, az ajtó sem próbált még kinyírni. A gond a kékmetróval van, azaz a 3-assal. Tragédia. Még nem került sor a felújításra. Koszos, büdös, no légkondi, tömegnyomor, unott arcok. Ezt a jelenséget próbálom megfejteni. Olyan, mintha a metró(kocsik) tisztasága egyenes arányban állna a rajta utazók hangulatemelkedésével. Nyilván van benne valami, mindenesetre a 4-es metrón (vagy akár 2-esen, de azon még ritkábban vagyok fellelhető) vidámabb az élet. (Ha a vidámság és a metrózás egyáltalán említhető ugyanazon lapon.)

Metró helyett busszal járok. Nem patyolattiszta, nem is várom el és nem azért járok vele. Nem is gyorsabb, sőt. Hamarabb kell elindulnom itthonról, hogy ugyanakkor érjek az óvodába délután, mintha metróva mennék, de ezt választom. Több oka van. Nem kell lemennem a föld alá, ami nálam alapból pluszpont. Van ablaka, lehet nézelődni, ami még akkot is sokkal jobb a metróban egymást vizslató bamba arcoknál, ha a 13. kerület szűk utcácskáiban nem sok kilátás van. Szellősen vannak rajta az utasok, ritán van olyan, hogy végig állnom kell, vagy egyáltalán állnom kell. OK, Gergőnek mindig ad valaki helyet, és akkor az ölembe veszem, hogy ne foglaljak állóhelyet, de általában akkor is le tudok ülni, ha egyedül vagyok.

Azt hiszem, több érv nem is kell. Az csak adalék, hogy elég jól megtanultam az újlipótvárosi utcák egymáshoz képesti elhelyezkedését. Eddig csak azt tudtam, hogy kb. ott vannak, de már majdnem mindegyik megy, hogy mivel párhuzamos vagy éppen merőleges. :)

Péter kapacitál, hogy ha úgyis van bérletem, jöjjünk haza egyszer-egyszer hajóval a Jászai Mari tértől. Húzódozom, mert a hajókkal nagyon nem vagyok jóban. Tavasszal egyszer voltunk, akkor jól megszívattam magunkat, mert csak akkor derült ki, hogy nem áll meg a Népfürdő utca (Árpád-híd) megállónál, amikor már elindultunk. Konkrétan nem is ment a Jászaitól északra. Azóta kicsit óvatosan állok a hajókázáshoz. Most gyorsan megnéztem, a bkk honlapja szerint mindegyik hajó megáll nálunk, úgyhogy talán ma megpróbáljuk. Nagyon talán. Ha Gergő nagyon szeretné. :)

A nyár beálltával belémhasított, hogy most azonnal, de rögtön szeretnék családi házba költözni, de nem olyan egyszerű ez. Lenne ugyan lehetőség, de nincs rá pénzünk, hogy úgy ki- és átalakítsuk, ahogy az nekünk jó. Jelen állapotban viszont nem tudunk ott élni. Tudom, elégedjünk meg azzal, ami van. Megelégszünk. Egyelőre a nagy erkéllyel. :) Ma vagy legkésőbb szombaton felfújjuk a több éve kitűnően szolgáló medencét. Itt a nyár. Már csak lángos kellene, de nincs az az isten, amiért nekiállok az alapból 40°C-os konyhában sütni...

Felszív

Szombaton délután a kocsiban ülve szóba kerültek a terveim, és láttam Péteren, hogy közel sem olyan lelkes, mint én. Rákérdeztem, és akkor kibökte, hogy valóban nem. Nem ebben látja a meggazdagodásunk módját. Kifejtette, hogy ha valóban bejönne, a lakásban nem tudnám csinálni, mert nincs rá kapacitás. Onnantól kezdve viszont, hogy bérelni kell valamit, akkor már más rezsivel kell számolni.

Ebben tökéletesen igaza van, csak abban különbzözik az álláspontunk,  hogy én nem egy rezsiemelő tényezőnek tekinteném, ha bérelni kell valami helyet, hanem előrelépésnek. Szeretném, ha azzal kellene foglalkozni, hogy béreljünk-e. :)

Nem vette el a kedvem. Egyáltalán nem. Inkább felszívtam magam és azt mondom, csak azért is megcsinálom. :)

Lyukasagy

Annyira tele van az agyam a dolgaimmal, az ötleteimmel és azok megvalósításával, hogy egészen konkrétan elfelejtettem, hogy tulajdonképpen én munkanélkülin vagyok, és jól nem mentem el a múlt héten esedékes időpontra. Elfelejtettem. Arra sem emlékszem pontosan, hogy 21-én vagy 22-én kellett (volna) menni. Ma már nem zörgök a papírokkal, mert az most mindegy, mikor nem mentem, de holnap mennem kell. Majd mondok valamit a lyukas agyamról, a kánikuláról, a gyereknapról vagy mittudoménmiről. Vagy csak egyszerűen bevallom az igazat. :)

Ez az egész nagyjából leképezi az agyam jelenlegi működését. :)

Mit is...

Túlzás lenne azt állítani, hogy meseszerű az életem, de kevés dolgon kívül nem bántam meg semmit, mert valamiért azt csináltam, amit csináltam, nélkülük nem itt és így lennék most és nem lenne az a halom jó dolog, ami van.

Egy dolgot biztosan megbántam. Azt, hogy nem kezdtem el korábban és jobban foglalkozni azzal, amit most szeretnék. Ha nem csak sóhajtozva dédelgettem volna az álmaimat, akkor talán már lenne olyan, amit megvalósítottam volna.

Sok dolog megváltozott bennem az utóbbi időben. Lehet, hogy a feng shui tanfolyam eredménye. Nem arra gondolok, hogy -ahogy anyu mondja- varázsoltam, hanem inkább arra, hogy meg kellett vívni itthon a harcokat az egyes tárgyak eltávolítására, átrendezésére. Támadtak családon belül és kívülről is, értetlenkedtek, szinte lehülyéztek, ez pedig arra késztetett, hogy felvegyek egy jó vastag páncélt. Nem is páncélt, inkább valami köpenyt, amit csak megrázok, ha ba... ööö... piszkálnak. Egy ideje nem nagyon érdekel, hogy mások mit gondolnak. Ezzel leginkább saját magam lepem meg minden alkalommal.

Nem arról van szó, hogy nem foglalkozom másokkal, inkább arról, hogy az nem érdekel, hogy mit gondolnak az életemről, az életünkről és arról, ahogyan élünk, amiket teszünk. Meghallgatom, ha úgy érzem, hogy tényleg érdekli az illetőt az én álláspontom, véleményem a témában, akkor elmondom, ha nem akkor csak megrántom a vállam.

37 kellett ehhez. Jó sok időt elpazaroltam arra, hogy másoknak megfeleljek, és még több energiát arra, hogy feldolgozzam azt, hogy nem sikerül(t). Most azt tanulom, hogy ezt (már bocsánat) leszarjam.

Barátság is ment már rá arra, hogy nem tudtam egyidőben megfelelni mindenkinek és minden szituációban, nem tudtam több szerepben játszani. Az egyik konkrét példa már 4 éves, amikor nem tudtam felszólításra részvétet nyilvánítani. Olyan sokszor próbáltam már kiírni magamból a történetet, most is megtettem, de kitöröltem. Nem megy. Eddig egyetlen egyszer mondtam el az egészet elejétől a végéig. Másfél hete Brüsszelben egy barátnőmnek valamennyi gyümölcsös sör elfogyasztása után. Megértette, de azt kérdezte, miért nem tettem meg. Utólag én is azt mondom, hogy meg kellett volna tennem, de annyira más szituációban és lelkiállapotban voltam akkor. Most másképpen tenném, az biztos, de már nem tudom.

Nem is erről akartam írni, most meg azt sem tudom, mit is akartam. Megártott a napsütés.

Furcsa

Többen kérdezték, itt is megemlítem.

Ha furcsa, tőlem távó állónak tűnő dolgokat lát valaki a faceboon a nevem alatt vagy azzal összefüggésben, nem kell megijedni. Nem vírusos a gépem, nem is törték fel a profilomat, csak elkezdtem azt, amivel alaptőkét szerzek a vágyott tevékenységnek. Nem a legjobb, de annál biztosan jobb, mint kiállni a sarokra, ahol ráadásul még nekem kellene fizetni területfoglalásért meg esztétikai rombolásért, bevétel meg nem lenne... :D

Szóval, ez van, egy ideig ezt a békát lenyelem, mert siránkozással nem viszem előrébb a dolgokat, valamit tenni kell. Nem halok bele.

Május vége

Ez nagyon menő. Most olvasom a jövő havi óvodai programokat. Május végén IDE mennek :)

Pelenka nélkül

Eltelt egy kis idő, már le merem írni, nem érzem, hogy elkiabálnám. (Ha mégis, majd verem a fejem a falba.) Gergő szobatisztaságáról van szó. 

Nagyjából 1 hónapja írtam, hogy pelenka nélkül akart óvodába menni. A trolis kirándulásra kapott pelenkát, de gyakorlatilag attól a naptól kezdve már csak alváshoz kapja. Voltak kisebb-nagyobb balesetek, de elindultunk az úton, nem akartunk visszafordulni vagy megtorpanni. Szerencsére az óvónők abszolút partnerek voltak (még jó!) benne. Hétvégén kezdődött a nagy betegség, ami -többek között- azt jelentette, hogy Gergő nem ment óvodába, ezáltal nem aludt délután, tehát egész nap pelenka nélkül nyomta. Voltak balesetek. Csillogott a padló, annyit kellett felmosni és a kanapé is szép tiszta lett ott, ahol Gergő üldögélni szokott. :) Következő hétre megelégeltük a dolgot, és újra előtérbe került a gyurma, de egy kicsit másképpen. Nem kapta meg egyszerre az összeset, hanem egy száraz nap után, egészen pontosan akkor, ha a buszon nem pisil az ölembe, megkap egy színt és néhány eszközt és/vagy formát. Bejött. Egyszer vagy kétszer kellett visszatenni 1-1 színt, amikor itthon baleset érte, de alapvetően bevált a dolog. A gyurma azóta a nappali szerves része. Kihoztuk a szobájából a kisasztalt, azon tartja az összes kézműves kelléket.

Nyomós Spencer és az ő megérkezése is téma volt, de csak annyiban, hogy Gergő kifejezte abbéli sajnálatát, hogy még nem tud a WC-be produkálni. Már nagyon untam, hogy mindig azzal kezdődik az óvoda utáni átöltözés, hogy le kell róla varázsolnom a koszos pelenkát. Történt aztán, hogy miután az óvodában volt produktum, nagy bátran elmentünk az IKEA-ba pelenka nélkül. Miután végeztünk és mentünk érte a játszóházba, azzal fogadtak, hogy pisilt és kakilt a WC-be. Hittük is meg nem is, de inkább hittük. Itthon aztán megérkezett hozzá nyomós Spencer (azért nyomós, mert van rajta egy gomb, amit ha megnyom, mindenfélét mond meg fütyül). Fürdésnél aztán meggyőződtünk az állítás igazáról, nyoma volt a kisgatyában. :)

Azóta magabiztosan szobatiszta. Napközben, itthon, óvodában, vendégségben, játszótéren, buszon, autóban (alvás közben sem) pisil be, egyedül akkor, ha délután elnyomja az álom, és az ágyán arra ébred, hogy bepisilt és fázik, de ez nagyon sok óra alvás után következik be. Éjszakára még megkapja a pelenkát, és bár tiltakozik ellene, szerintem az még korai lenne. Azaz lehetne, de akkor egyedül kellene aludnia a szobájában vagy aludnék vele ott, de hozzánk nem jöhet be pelenka nélkül, amíg nem ágytiszta megbízhatóan, az biztos. :) Az ő döntése. Ha hajlandó a saját szobájában aludni, akkor lehet szó a pelenka nélküli éjszakákról.

Volt már többször kirándulni az óvodával pelenka nélkül. Néhány hete egészen Sóskútig mentek busszal, múlt héten a Normafánál jártak, most -azt hiszem- a Margitszigetre mennek majd.

El sem hiszem, hogy vége a pelenkázás előtti kergetőzésnek, de már kezdem megszokni. :)

Bele

Felszívtam magam a piszkálódásokon, szembejött egy lehetőség, én meg jól belevágtam valamibe, amiből -terveim szerint- apránként finanszírozom későbbi terveimet. (Tulajdonképpen a tervek már megvannak, csak a megvalósításhoz kell némi tőke, amit nem tudok/nincs pofám a családi kasszából elvonni.)

Senki sem tudja, hogy mi ez. Péter sem, mert nem akarom. Annyit tud, amennyit mindenképpen kell: naponta 1-2 óra internetre van szükségem, bárhol is vagyunk. Nem telefonon való pötyögésre, hanem a gépre. Jöhetnek a szentbeszédek, hogy miért kell titkolózni, meg régen rossz, ha titkolóznom kell, de megmondom, miért kell: önvédelemből. Elegem van abból, hogy mindenhonnan visszapattanok. Nincs szükségem arra, hogy letörjék a lelkesedésemet (megint és újra). Alaptőkére van szükségem (nem milliókra kell gondolni, csak pár ezresre indulásként), azt pedig megszerzem. Nem kell megijedni, semmi törvénytelenségre nem készülök, csak kicsit olyasmire, amihez normál esetben nem fűlne a fogam. Nem törvénytelen, nem erkölcstelen, csak egy kicsit nyomulós. Na, jó, ennyit és nem többet. :)

A ma délutáni napsütést kihasználva végre lemostam kívülről is az összes ablakot, amit tavasszal még nem tudtam megtenni a folyamatos eső vagy hideg miatt. Amikor jó volt az idő, akkor meg kimozdultunk. Most nekiálltam és hihetetlen jó érzés. Elkapott a gépszíj és lemostam az erkély üvegét is (csak belülről, mert még nem találtam fel azt a technikát, amivel kívülről is le tudom mosni), a korlát tetejét, felsöpörtem az erkélyt. Már csak meg kell venni és beültetni a virágokat (idén petúniát szeretnék, mert olcsóbb és szerintem kevésbé kényes a muskátlinál, ráadásul látom a vásárlásnál, milyen színű a virága, és már nem szeretnék mellényúlni), aztán felmosok és kezdődhet a grillszezon. :)

Csak mondom

Azt pedig csak csendben jegyzem meg, hogy tulajdonképpen köszönöm az összes piszkálódást, mert segítenek abban, hogy még jobban belevessem magam abba, amit tulajdonképpen csinálni szeretnék, és legalább 1 éve érlelem/tervezem/gondolkozom rajta, ha nem több. Úgyhogy tulajdonképpen hálás vagyok nekik, csak a rezzenéstelen mosolyt kell még gyakorolnom, hogy ne üljön ki az arcomra a hagyjál békén arckifejezés, amikor bekóstolnak. :)

Mindenki más

Ha azt mondom, hogy senki sem érti, amit mondok a számmal, akkor azt úgy értem, hogy SENKI sem érti, amit mondok az én számmal. Ha elkezdem magyarázni, csak rosszabb lesz a helyzet. Jó esetben csak elhümmögnek egy Te tudod...-ot, rosszabb esetben elkezdenek győzködni, hogy nincs igazam. Nyilván nem lehet igazam, mert az életemben belül csak én vagyok, kívül viszont mindenki más. Én vagyok egyedül, mindenki más viszont már tömeg.

Az a nagy büdös helyzet, hogy én nem vagyok mindenki más és nem is akarok az lenni. Legutóbb a húgommal való beszélgetés során hagytam félbe egy gondolatmenetet és zártam le valahogy, amikor kiejtette azt a (fél)mondatot, hogy Mindenki más is így csinálja. És akkor mi van? Kötelező nekem is úgy és azt csinálni, mint mindenki másnak? Nem fogom, és minél többször és intenzívebben piszkálnak, annál keményebben ellenállok és mindenki más elmehet a francba.

Csodavárás

Mindig korán reggel mentem el szavazni, de az még Gergő születése előtt volt. Most bőven 9 óra után jutottam el a közeli iskolába. Ide egy x, oda egy x, aztán haza, hogy átvegyem a stafétabotot Pétertől, hogy ő is mehessen szavazni (nem ide van bejelentve), mert ugyan felajánlottuk Gergőnek, hogy valamelyikünkkel jöhet, de nem élt vele, mert az azzal járt volna, hogy át kell öltözni, ő viszont még egy kicsit pizsamában akart maradni.

A nap folyamán nem is nagyon foglalkoztunk a dologgal, nagyobb hűhó volt a Forma 1 körül (elvesztettem a csatát), aztán Gergő elaludt (délután megint kihagyta), mi pedig letáboroztunk a tévé elé várni a csodát. Tényleg vártam, mert az a vízió, amit a közvéleménykutatások vázoltak, annyira ijesztő volt, hogy nem akartam elhinni, hogy megvalósulhat. Most, ezen a feldolgozottsági szinten az van, hogy nem valósult meg, hanem valami durvább dolog van itt kialakulóban. Valami olyasmi, amiben nem feltétlenül szeretné(n)k részt venni. Gergő még 3 évig óvodás. Ennyi időnk van, hogy eldöntsük, merre és hogyan tovább.

Idézem Pétert: Menjünk innen a retkes picsába! (Én kérek elnézést, de nem akartam finomítani rajta.)

Vitorlavirág

Akárki akármit mond, a feng shui működik és kész. Nem akarok senkit megtéríteni, csak leírom, mi történt.

Február közepén megláttam egy szemrevaló vitrolavirágot az IKEA-ban, hozzácsaptam egy megfelelő színű (jelen esetben zöld) cserepet és a kombót feltettem a gazdagság/siker területen álló komód tetejére, mert úgy emlékeztem, ott van a helye. Nézegettem, csodáltam, tetszett. Aztán valamiért ránéztem a növényes táblázatomra, és észrevettem, hogy nem is ott van a helye, hanem a család/egészség területen, ahol a béke elősegítése az ő funkciója. Felkaptam és bevittem a gyerekszoba komódjára, mert ez a terület szinte teljes egészében a gyerekszoba nagyobb részét foglalja magába (egy kis része van a fürdőben, csak egy apró sarok, de az ebben az esetben mindegy, mert fürdőt és WC-t nem díszítünk a feng shui szerint), ezzel egyidőben pörgettem az agyam kicsit, hogy mit jelenthet egy család/egészség területre való növény a gazdagság/siker területen, és összeraktam, hogy anyu nem sokkal a vitorlavirág elhelyezése UTÁN, az áthelyezés ELŐTT mondta telefonban, hogy megoldódni látszik egy régi, pénzzel (konkrétan szerencsejátékkal, játékgéppel) kapcsolatos családi konfliktus, jobban mondva állóháború, mert ez már az volt. Hümmögtem, megjegyeztem a dolgot, de nem fúztem hozzá különösebben semmit, csak annyit, hogy milyen érdekes.

Az áthelyezés utáni hétvégén elmentünk a húgomékhoz névnapozni. Akkor történt az a bizonyos katarktikus összeveszés, amikor mindenki mindenkinek odamondott, kiabáltunk, vádaskodtunk, sírtunk, haza akartam jönni, és ha nem anyuval mentünk volna egy kocsival, meg is tettem volna. Azóta többször beszéltünk (bár a sógorommal nem, akivel leginkább nem egyeztünk, de a húgommal igen), de még nem találkoztunk, nem tudom pontosan, kiben hogy' csapódtak le a dolgok. Majd meglátjuk.

Ugyanekkor volt egy találkozóm, ahonnan este metróval jöttem haza. Alig szálltam fel, olyan köhögés jött rám, hogy azt hittem, megfulladok, a könnyem is folyt, komolyan attól féltem, ledobnak a metróról mint tbc-s veszélyforrást. A köhögés azóta folyamatosan tart, egyre durvult, jött a mellkasfájdalom, a szorítás, a légszomj. Félig viccesen azt mondtam Péternek, hogy mivel a vitorlavirág a békét hivatott elősegíteni, biztosan az hozza el a családi békét, ha feldobom a prakkert, de nem gondoltam komolyan. Aztán Gergő is beteg lett. Először az orra kezdett folyni, majd jött a köhögés. Múlt vasárnap este hőemelkedése lett, ezen a héten nem ment óvodába, tegnap elmentünk az orvoshoz (szerintem tök fölöslegesen). Péter hozott a héten lándzsás útifű szirupot, mert már nagyon elegem lett a köhögésből, volt eredmény, de nagyon minimális.

Kedden este volt az említett telefonbeszélgetés az apósommal (lehet, hogy megírom, de már nincs annyira bennem, amit akkor éreztem), amin eléggé felhúztam az agyam, hogy mégis mit képzel és miért nekem mondja. Puffogtam egy kicsit, aztán valahogy eszembe jutott a vitorlavirág. Járattam az agyam... összecsaptunk a húgomékkal.... nekemesett az apósom.... Döntöttem. A vitorlavirág nem maradhat a család/egészség területen, mert valami miatt nálunk érdekesen értelmezi a békét. Lehet, hogy az kell a családi békéhez, hogy felszínre kerüljön az összes szunnyadó frusztráció, de köszönöm szépen, most nem kérek többet, egyelőre megpróbálom feldolgozni a meglévőket. Fogtam a virágot és visszatettem a gazdagság/siker területre, mert nem volt jobb ötletem és lehetőségem (itt már történt pozitív dolog, amikor idetettem, ráadásul a kaspó nem jó mindenhova :D). Gondoltam, rosszabb nem jöhet, de nem figyeltem rá, volt elég bajom.

Amikor viszont tegnap telefonált Péter unokatesója, azaz az ő férje, hogy talán van vevő egy régi családi örökségre, azonnal eszembe jutott a vitorlavirág. Nem telt el 2 nap az áthelyezés után. Család, pénz, azaz anyagi helyzet javulásának lehetősége már megint.

Ha ez nem lenne elég. Tegnap vagy tegnapelőtt elfogyott a lándzsá útifű szirup, úgyhogy nélküle próbálok gyógyulni. Most ott tartok, hogy ugyan köhögök, nem egyszer ugatva, öklendezésig, de gyönyörűen szakad föl a cucc, enyhül a mellkasi fájdalom. Gergő orra szépen ürül, ügyesen fújja, el tud aludni, nem arra ébred éjszaka, hogy úgy horkol, mint egy csapat orrsövényferdüléses medve. Mindez 3 vagy 4 bögre NeoCitran (nekem még az elején, amikor azt hittem, nátha vagy megfázás), 3,5 dl lándzsás útifű szirup, 2 fújás Nasivin (Gergőnek pár hete és tegnap), 3-3 fújás Tantum Verde (ezt ajánlotta az orvos tegnap, de szerintem nem ér semmit, legalábbis nem nekünk, de antibiotikum nincs benne, úgyhogy hajlandó vagyok fújni) és sok C-vitamin segítségével.

Úgy döntöttem, a vitorlavirág marad a gazdagság/siker területen, legalábbis nem kerül vissza a család/egészség területre, mert abba én beledöglök. :)

Üzenet az kórteremből

A történtek után előtört a babonás énem, és inkább nem írtam semmit, nehogy az ellenkezőjére forduljon. A jó dolgokról most sem írok, majd később, ha már tuti biztos lesz, ha van ilyen egyáltalán. Ami viszont a rossz dolgokat illeti... a héten még nem voltam a lakáson kívül, arra sem emlékszem, egyáltalán fésülködtem-e.

Nagyjából 1 hónapja kezdődött, amikor egy találkozó után olyan köhögés jött rám a metrón, hogy azt hittem, megfulladok. A köhögés azóta maradt, néha enyhült, de nem múlt el teljesen. Közben volt egy kis orrdugulás is, de a köhögés mellett eltörpült, már alig emlékszem rá. Most ott tartunk, hogy ugatva köhögök, néha majdnem hányásig, de tényleg néha, összesen, ha háromszor fordult elő. Ami tartja magát, az a mellkasfájdalom. Kezdődött azzal, hogy csak háton fekve, aztán állandosult a bal oldalon, az elmúlt, most a jobb oldal van soron. Ez durvább a balnál, de már érzem, hogy javul. Orvosnál nem voltam. Tudom, felelőtlenség, meg Gergőt is fel kell nevelni valakinek, de még életemben nem voltam itt háziorvosnál (otthon is csak anyuval, nem vagyok rendelésre járó), és ezen nem is szándékozom változtatni egy köhögés miatt. Ha életveszélyről van szó vagy valami igazolásról, akkor megyek, de köhögéssel nem. Inkább megpróbálom megoldani, majd akkor megyek, ha nem megy. Egyelőre viszont úgy tűnik, hogy megy. Hetek óta rágom Péter fülét, hogy vegyünk már lándzsás útifű szirupot, de valahogy sosem érezte elég fontosnak. Hétfőn viszont végre eljutott hozzá, hogy fontos. Az kellett hozzá, hogy hétvégén Gergő is elkezdett köhögni (előtte "csak" az orra folyt), vasárnap este hőemelkedése volt. Azóta nem jár óvodába, nagyon klassz, amikor az egyik beteg ápolja a másikat, de ez egy másik szál.

Hétfőn végre megérkezett a lándzsás útifű szirup. Péterre azzal adta át, hogy abba a gyógyszertárba nem megy be mostanában, mert ritka bunkó volt a gyógyszerész. Elég kicsi üveg volt, mindössze 100 ml cucc volt benne. A használati utasítás szerint Gergőnek naponta 4 x 5 ml, nekem 4 x 15 ml az adag. A üveg tartalma ránézésre sem sokra volt elég, és tényleg elég gyorsan benyakaltuk. Gergő lelkesedése változó. Először érdekelte az újdonság, közölte, hogy szereti, de mostanában már mindenféle zsarolási praktikákhoz kell folyamodni... naponta 4-szer.

A cucc jó. Mire elkezdtem érezni a jótékony hatását, elfogyott a 100 ml, és egy teljes napig nélkülözni kellett, de tegnap megint hozott Péter. Másik gyógyszertárból, ezúttal 250 ml-t (árban nem másfélszereséért), lila fejjel szidva az első (bunkó) gyógyszerészt, aki egy szóval sem említette, hogy van nagyobb kiszerelés is, hanem odavágta a kicsit. Mindegy, ezen már túl vagyunk, de tény, hogy az első üveg nevetségesen kicsi volt. Most, hogy nyakaljuk rendesen, elindultunk a biztos gyógyulás felé. Gergőnek is szépen szakad fel, ahogy köhög, én pedig érzem, ahogy enyhül a fájdalom a mellkasomban, ahogy jön föl a cucc. A bal oldal már egyáltalán nem fáj, a jobb is enyhül, bár még kétszer meggondolok egy nagyobb mozdulatot. Jó lesz ez, csak legyen elég szirup.

Gergő úgy maradt itthon egész hétre, hogy először úgy gondoltuk, csak hétfőről lesz szó. Reggel hívtuk az óvodát, de a keddet még nem mondtuk le, délután viszont bevillant, hogy aznap mennek a buszos kirándulásra, amiről már beszéltünk múlt héten, hogy a pelenkanélküliség miatt kihagyja. Azt gondoltuk, szerdán már megy, de éppen elkezdett javulni, nem akartuk kockáztatni, hogy a lakás-utca-óvoda-játszótér-óvoda-utca-lakás túrán, mindannyiszor hőmérsékletváltozás miatt esetleg visszaesik, és tényleg csak éppen elkezdett javulni, úgyhogy úgy döntöttünk, akkor maradjon egész héten itthon az egyenletes hőmérsékletben, aztán meglátjuk hétvégén. Szerintem jó lesz. Gergő és a gyógyulása szempontjából ez a legjobb megoldás, de ez a bezártság senkinek sem tesz jót. Az első két napot jól viseltük, feszültség egy szál se, tegnap és ma viszont már egyértelmű elvonási tüneteket produkáltunk a szabad levegő hiánya miatt. A holnapi napot valahogy túléljük, aztán jön a hétvége, amikor legalább nem egyedül kell mindent megoldanom a nehézkes mozgásommal és a légszomjammal.

Vannak ám jó dolgok is, de ahogy az elején írtam, azokról majd akkor, ha állandósulnak :)

Az is van, hogy egyre jobban körvonalazódik valami, ami már hónapok óta foglalkoztat (vagy már egy éve is, nem emlékszem), de most komolyan ráfeküdtem a témára, mert elegem van. Erről később, ha már van miről. :)

Kedden este apósom kiverte nálam a biztosítékot, úgyhogy azt hiszem, lassan megírom az első bejegyzést a másik helyre, mert muszáj kiadni magamból, ide viszont nem szeretném.

Pelenka nélkül az óvodában

Emeltük a tétet. Persze, mihez képest, mert nem emlékszem, írtam-e a gyurmázós készlet és a szobatisztaság kapcsolatáról. A lényeg, hogy óvodáscimbi Peti apujának ötlete alapján nagyjából másfél hete figyel a gyurmázós készlet a hűtő tetején, hogy jól látható helyen legyen, de ne tudja levenni, mert csak akkor bontjuk fel, ha a szobatisztaság mint állapot megvalósult. Most ott tartunk, hogy a gyurmás doboz a berendezés része lett, de motivációként nem működik. Úgy tűnik, hogy érti Gergő, hogy a szobatisztaság a felbontás feltétele, de mintha nem venné komolyan. Szerintem úgy gondolja, úgyis kibontjuk, csak ki kell várnia. Nagyon nem így van, de mivel ő így gondolja (szerintem), nem érdeklik a feltételek.

Tegnap beszéltünk Péterrel a mozdonyokról (azt hittük, hogy a mindenféle egyéb karakterek előtérbe kerülésével elfelejti őket, de nem), és egy hirtelen ötlettől vezérelve szinte némán, mutogatva megbeszéltük, hogy emelünk a téten, és a gyurma megtartásával rádobunk egy mozdonyt is, azt viszont nem tesszük ki. Gergő nem tudja, hogy nyár óta a szekrényben pihen többedmagával (előre megvettünk egy adagot, hogy előkaphassuk, ha esemény van), de rápörgött a témára. Beszéltünk telefonon az egyik mozdonnyal, aki maga helyett küldi a többieket (többször megjelölte szíve vágyaként, de baromi drága, úgyhogy csak küld maga helyett mást, amíg nem tud jönni, és elég valószínű, hogy nem fog jönni), és Gergő teljesen belelkesült, hogy valószínűleg nyomós Spencer érkezik hozzá, ha végre szobatiszta lesz. Megbízhatóan. Nagyjából megbízhatóan. :)

Este még a szokásos (legújabb divat szerinti) pelenka-duplakisgatya-pizsama szettben tért nyugovóra, de ma reggel, amikor Péter öltöztette óvodába indulás előtt, elkezdett visítani, hogy nem kéri a pelenkát, csak a kisgatyát, mert ő szobatiszta. Újra beszéltünk a küldős mozdonnyal, elvonult pisilni, aztán elindultunk. Kértem Pétert, hogy kivételesen vigyen el minket kocsival, mert inkább kimosom a gyerekülés bélését, mint a busz ülését. :) Megpakoltam a hátizsákját több váltás melegítőalsóval, kisgatyával, zoknival és pelenkával. Szárazon abszolválta az utat, eddig pipa. Az óvónőnek vázoltam a helyzetet, aki mérsékelt lelkesedéssel fogadta, ugyanis pont ma készültek kirándulni a városban trolival. Persze, nem mondta, hogy rosszul döntöttünk, de megbeszéltük, hogy a kirándulásra megpróbálja Gergőre ráadni a pelenkát, hogy ne a város közepén kelljen lecsupaszítani baleset esetén, de utána megint leveszi. Mondtam, hogy tudom, hogy nem a legjobb nap, de nem hiszem, hogy az lett volna a jó megoldás, hogy amikor végre kipróbálna egy napot pelenka nélkül, akkor lebeszélem róla, aztán másnap elvárnám. A másik meg az, hogy az egyik ok, amiért ezt az óvodát választottuk, hogy rugalmasan állnak az ilyen és ehhez hasonló dolgokhoz. Akkor hajrá! Hazafelé pörögtem kicsit Péternek, hogy nem lett volna-e jobb, ha itthon marad Gergő erre a pelenkamentes napra, de őszintén szólva addig eszembe sem jutott ez az opció, amíg az óvónő nem mondta, hogy a pelenkások otthon szoktak maradni a kirándulások napján. Eszembe sem jutott, hogy ez probléma lehet. A másik meg, hogy pont azt a két gyereket említette, aki (pár másik gyerekkel együtt) csak heti három napot járnak.

Abban maradtunk, hogy ha ez a pelenkanélküliség bejön, akkor a jövő heti buszos kirándulást (másik városba) kihagyja Gergő, mert a busz nem áll meg, ha menni kell. A régebben szobatiszták már tudják tartani... vagy nem tudom...

Lassan megyek érte. Nagyon kíváncsi vagyok. Egész nap ott járt az agyam. Ha ez bejön, akkor tényleg megnézem, gyártják-e már zöldben a Dacia Lodgy-t. :D

Leírtam

Mitzi, csak annyit szeretnék kérdezni, hogy vettetek-e lottót. :D Ha nem, akkor annak a másik, idegen Mitzinek üzenem, hogy szívesen. A pontos célzást még gyakorolnom kell.

Szabadnap

Tegnap reggel kértem az óvónőt, hogy fényképezze le Gergőt alvás közben, mert annyit beszélt már róla, hogy milyen cukin alszik (így mondta szó szerint). Láttam már aludni, de úgy, hogy nem voltam ott, még sosem. Délután kaptam a képet fb cseten. :D Szó szót követett, és azt is megbeszéltük, hogy ma pihenjen kicsit Gergő, mert eléggé be volt dugulva az orra, alig tudott elaludni. Nem a fertőzésveszély miatt, ez nem olyan, hanem tényleg a pihenés miatt. Orvosi igazolás sem kell, hogy közösségbe mehet, csak megy hétfőn és kész. Bajban is lettünk volna, mert szabadságon van a doktornő, a helyettes meg nem szimpi (a sajáttal már megbarátkoztunk), és különben is el lehet képzelni, mennyien vannak nála, amikor két orvos betegei mennek hozzá.

OK, akkor nincs óvoda, megyünk a játszótérre. Aztán bevillant, hogy nekem ma 10.20-ra van nagyon tudományos, holdnaptárral kiszámított időpontom a fodrászhoz. (Nem vagyok bolond, de nekem ez a holdnaptárosdi nagyon bejött. Kérdezte is Noémi, hogy azzal választottam-e a napot, mert jól viselkedett a hajam. :D). Pánik, mert nagyon nem akartam lemondani. Múlt hónapban egy olyan napon voltam, amikor nagyon nem volt jó, olyan is lett a hajam. Nem vállalhatatlan, de nem volt olyan jó, mint máskor. Péternek elvileg Vácon lett volna dolga, de átszervezte a fontos megbeszélést tegnap estére telefonosra, így vállalta a  mai Gergőpörgetést. Innen is köszi. :) Délután 1-re itthon voltam, akkor már meg is ebédelték a csirkecombot, amit indulás előtt megsütöttem. Péternek a a bőrt kellett ropogósra sütni. Kapott pontos feladatsort ezzel kapcsolatban. Sikerült. :)

A délutáni napsütést kihasználva kiszedtem a tavalyi -elszáradt- muskátlikat, a virág nélkül maradt tartókat pedig átrendeztem, hogy feng shuilag megfelelő helyen legyenek. Úgy alakult, hogy 4 kimaradt, amit sehogy sem tudok jó helyre tenni. Persze, a földre tehetem, de ezek korlátra valók, a földön bután mutatnak. Majd meglátom. Mindenesetre kell egy halom fehér/sárga/narancs virágtartó, hogy minden a helyén legyen. :)

Holnapra piacozást terveztünk, de ma bevillant, hogy holnap pirosbetűs ünnep lesz, amikor nincs nyitva a piac. Klassz. Nem elég, hogy nincs hosszú hétvége, pont szombatra esik, így buktuk az eheti piacozást (is), mert vasárnap nincs. Nem tudom, miből főzök jövő héten. Az OK, hogy Gergő ebédel az óvodában, de nekünk azért kell valami, meg aztán vacsorázni is kellene. Tésztát nem ehetünk állandóan...

Azt mondják, mégsem jön a hó hétvégén, de most, hogy ezt leírtam, félő, hogy mégis jön. Most aztán minden benne van a mondatban, úgyhogy bármi lesz, nem én voltam. :D

Nagyon úgy néz ki, kihordtam lábon egy tüdőgyulladást, de nem biztos. A köhögésem enyhült, de néha rámjön a fulladásos ugatás, a mellkasom viszont piszkosul tud fájni háton fekve (az altatási procedúra része, hogy Gergő a hasamon próbál aludni, úgyhogy nem maradhat ki a háton fekvés), ilyenkor általában a hátam is jobb oldalon. Ez aggaszt a legjobban. Péter kapacitál az orvoslátogatásra, de egyrészt nyár óta nem voltam képes bevinni a kartonomat (orvosváltás történt), másrészt úgysem szedem be az antibiotikumot. Ha pihenést ír elő, akkor meg kiröhögöm...

Jelenlegi helyzet :)

Tegnap délutén fél 4-re mentem az óvodába. Őrület. Az egyik nap háromszor tettem meg a lakás-óvoda távolságot, amiből az egyik tök fölösleges volt, de akkor még nem tudtam. Tegnap már elég volt kétszer: egyszer elvinni Gergőt, egyszer pedig begyűjteni. Napfényben indultunk el, és emlékezett előző napról, hogy amikor a MiniPoliszba mentünk, a Bite előtt kitalálta, hogy kávét szeretne inni (ez nála tejhab :D), amit elnapoltunk keddre. Amikor mentem érte, azonnal kérdezte, hogy akkor megyünk-e kávézni. Mentünk.

Ha már a Nyugatinál voltunk, nem sétáltunk vissza a buszhoz, hanem hazajöttünk metróval, amit azóta nagyon nem szeret, hogy ráérzett a buszozás ízére, de néha ez is kell. Ma hajóval jövünk haza, ha elérjük. Persze, elérjük, mert óránként jár, de nem midegy, hogy melyiket. :) Délután 4-re megyek érte, nem fogunk kapkodni az öltözködéssel, átsétálunk a Jászai Mari térre a hajóállomásra. Bízom benne, hogy elérjük a 17.08-as hajót, mert az tuti, hogy nem állok ott egy órát a következőig.

A helyzet az, hogy Mitziék egyelőre nem nyertek a lottón, de ha nem vesznek szelvényt, nem is fognak. :* A Dacia Lodgy pedig nem létezik zöld színben, ami nem vicces, barátkozunk a fehérrel, mert a többi szóba sem kerülhet.

Készültem a március 15-i hosszúhétvégére, de rá kellett döbbennem, hogy idén szombatra esik 15-e, így nem jár az extra szabadnap. Eh...

Alvás, pelenka, miegymás

Ha valamin változtatni szeretnénk, csak le kell írni a jelenlegi állapotot, a többi megy magától. Így történt ez az óvodai alvással. Pár napja még ott tartottunk, hogy annyira biztosnak éreztem, hogy nem lesz változás a napirendben, hogy le is írtam. Ez volt pénteken. Közben volt egy hétvége, hétfőre pedig alapvetően megváltozott.

Az az igazság, hogy kicsit már kezdett elegem lenni, hogy minden délután hazacipelem a vállamon az alélt-horkoló Gergőt, és az öltöztetés sem volt egy leányálom egy álmos, túlpörgött gyerekkel. Hétvégén Péter elkezdte neki mondani, hogy ha alszik ebéd után az óvodában, akkor onnan egyenesen mehetünk a Minicitybe (vagy mi a neve most, azt hiszem, MiniPolisz), ahova a Tesco jóvoltából bemehettünk ingyen. (Péter megint rámozdult valamire, ahol csak regisztrálni kellett, nekem erre nincs kapacitásom.) Legfőbb motiváció a pesterzsébeti Tescoban megismert kilövős Angry Birds játék volt olyan plüssökkel, amiket a matricákért lehet szerezni.

Pénteken beszéltem Peti (óvodás barát) apujával az utcán, miután leadtuk a gyerekeket. Adott egy tippet a szobatisztaságra, mert Petinél is hasonló volt a helyzet, azaz tulajdonképpen szobatiszta volt, mert képes volt rá, de NEM AKARTA. Ez a kulcsszó Gergőnél is: érti, képes rá, de nem akarja, mert baromi kényelmes a kanapé mellett állva pisilni és/vagy elbújni a fotel mögé nagyobb alkotáshoz. Peti apuja azt mondta, hogy amikor már berágtak, megvették a szobatisztaságért járó ajándékot és feltették a jól látható, de el nem érhető helyre. 2 napig nézegette, utána elhagyta a pelenkát és szobatiszta lett Peti. Itthon mondtam Péternek, emésztgettük a dolgot, aztán délután elmentünk az Aréna Plázába, ahol benéztünk a Tchibo boltba, mert szerettem volna élőben megvizsgálni a sütős cuccokat, de azokat csak mától lehet. Ha azokat nem, találtunk mást. Konkrétan egy gyurmázós szettet. Gergő rárepült, mi meg gyorsan lebeszéltük, hogy akkor ez lesz a szobatisztasági ajándék. Azóta fent van a hűtő tetején, naponta többször szóba kerül. Hétvégén anyuéknál pelenka nélkül ficcent. 12 eseményből 4 baleset lett, ebből egy nagyobb. Szerintem ez elég jó arány. Tegnap délután azzal fogadott, hogy Sajnos, nem tudtam a WC-be kakilni, de pisilni igen. :) Mondta, hogy megpróbálta, de nem ment. Nem baj. Az a lényeg, hogy szóljon és menjen, ha kell.

Visszatérve az alvásra. Úgy hagytam ott az óvodában, hogy aszik egy nagyot. aztán megyek érte, onnan megyünk az Angry Bird-ökhöz. Az óvónővel abban maradtunk, hogy odamegyek délután 1-re, de csak az utcán maradok, és hív, ha menjek. Elfelejtettem neki mondani, hogy akkor is szóljon, ha elaludt, mert akkor nem hesszelek tovább az utcán, de szerencsére eszébe jutott, mert 2 óra előtt nem sokkal jött az sms, hogy alszik. :) Hazajöttem, majd fél 4-re mentem vissza. Az elmúlt hetek után felüdülés volt egy kipihent gyereket átöltöztetni. :)

Ma már úgy hagytam ott, hogy szó sem volt arról, hogy nem alszik ott. Tetszik neki. Egy újabb folyamat elindult. Lassan egész napra maradhat, ha ráérez az ízére. Óvodás lett.

Új napirend

Annyi új napirend volt már, hogy lassan sorszámozni kellene, de ez most elég jól tartja magát, és mivel valamennyire független tőlünk, nem is nagyon fog változni a közeljövőben.

Reggel 6.30 és 7 óra között folyamatos ébredezés van. Először Gergő kezd el forgolódni, felébreszt minket, majd Pétert kirendeli a nappaliba az aznapra kiválasztott szórakozásra (általában valami mese vagy telefonozás), amíg én magamhoz térek. Ha összeállt a csapat, Péter megfőzi a kávét, én rendbeszedem az arcom, ha marad rá idő, akkor gyorsan felöltözöm. Ezután reggeli, ami sosem ugyanaz: általában valami péksütemény, de volt már előző napról maradt pizza vagy Gergőnek Dörmi. Reggeli után enyém a mosdó és a fürdőszoba, amíg Péter felöltözteti Gergőt a kikészített ruhákba (mindenki érdekében jobb, ha nem ő válogatja össze a szettet).

Megcélozzuk a 8.22-es 15-ös buszt, amit eddig még nem sikerült elérni. A mai nap kivételével eddig mindig a következőt értük el, ma viszont a KETTŐVEL korábbit. :) A lényeg, hogy 9 óra körül az óvodában vagyunk. Az öltözés attól függ, kivel futunk össze az előtérben, mert közben folyamatosan figyelni kell, jön-e Peti. Ha csönget valaki, Gergő már ugrik is föl, hogy biztosan Peti érkezik. :)

Mostanában betervezek valami elintéznivalót délelőtt. Múlt héten munkaügyi központban voltam (egy élmény volt... borzalom...), ezen a héten vettem átmeneti kabátot, postán jártam és ezerrel keresek piros cipőfűzőt, de egyelőre sehol sincs, pedig biztosan gyártanak ilyet, mert az én cipőmben ilyen van gyárilag, de kezdi megadni magát.

Itthon ebédelek, esetleg az adott helyszínen, ahol dolgom akadt, aztán délután 1 órára megyek vissza az óvodába., mert az úr nem óhajt aludni ott. A mesét meghallgatja, az angolt is, közben a kutyáját szorongatja, de aludni még nem akar. Próbáljuk rávezetni azzal, hogy ha aludna, akkor délután is játszhatna Petivel, amit megért, de még emésztenie kell. :)

Mindig ugyanazt a buszt érjük el hazafelé, bárhogy sietünk vagy húzzuk az időt. Már tudatosan olyan helyet keresek, ahol nem kell kiengedni senkit, és minket sem szorítanak be, azaz egyesülést, mert úgyis másodperceken belül az ölembe akar ülni. Ilyenkor már veszem is ki a kulcsom a táskámból és teszem a kabátom zsebébe, mert perceken belül elalszik. Óvatosan megfordítom, hogy szemben legyen velem, mert leszálláskor így sokkal könnyebb. Már tudom, hogy mikor kell felállni az ülésből, hogy elesés nélkül jelezzek, mert a piros lámpánál mindig megáll a busz.

Buszról leszállva hazasétálok vállamon az alvó Gergővel. A kapu- és az ajtónyitás nem okoz gondot, mert a kulcs a zsebemben van. :) Gond nélkül az ágyára tehető, cipő, kabát, hátizsák lehámozható. Alsóhangon 3 órát alszik ilyenkor. 13.30 körül aludt el és még tolja.

Az utóbbi pár napban rászoktunk, hogy estefelé, amikor Péter is végzett, elmegyünk valahová. Voltunk már bevásárolni, plázázni, IKEA-ban, ma pedig a pesterzsébeti Tescoba készülünk Angry Birds-özni, így legalább Péter húgáékkal is találkozhatunk a családi eseményeken túl, mert elég messze laknak ahhoz, hogy csak úgy összefussunk.

Este nem kezdjük a fürdetést 9 óránál korábban, mert nincs értelme. Először megyek én, aztán Gergő, utána Péter, de van, hogy mire végez, én már bealudtam Gergő mellett. Ha mégis kibírtam elalvás nélkül, akkor kicuccolom magam a nappaliba, hogy valamennyit tudjunk normálisan beszélgetni. Ez a mi időnk, ha van.

Általában ébredés nélkül telik az éjszaka, reggel pedig kezdődik elölről. Kezdünk belerázódni.

Az óvoda hatása Gergőre

Furcsa dolog ez az óvoda. Vannak dolgok, amik teljesen másképp mennek, mint itthon. Itt van mindjárt az evés. Nem tudom megmondani, volt-e olyan, hogy evett itthon leves ÉS másodikat, az óvodában viszont mindkettőből eszik, ráadásul olyan dolgokat is, amiket itthon nem. Persze, vannak olyanon is bőven, amiket ott sem eszik meg, ebből legalább tudom, hogy az én gyerekemről van szó. :)

A másik ilyen a pelenka. Volt a próbálkozásunk a matricákkal, aztán egy játékboltban kinézett nagy piros madárrs gyűjtöttünk, de egyik sem volt igazán jó megoldás. Végül a védőnővel együtt arra jutottunk, hogy nem erőltetjük. Ma délután, amikor ebéd után mentem érte, azzal fogadott az óvónő (akivel egyébként egymástól kb. 100 méterre nőttünk fel, de nem tudtunk róla), hogy délelőtt lekapta magáról a kakis pelenkát és egyedül pisilt a WC-be. Kérdezte, hogy itthon is szokott-e ilyet, mármint levenni a pelenkát, de nem szokott. Arra tippel, hogy zavarja, hogy rajta kívül csak egy kislánynak van pelenkája, neki is csak alváshoz. Nincs még 3 éves, tehát fiatalabb nála. Azt, hogy egyedül pisil, el sem merem hinni. Ráadásul magától, mert az óvoda egyik alapelve, hogy nem erőltetnek semmit.

Ma volt egy kis konfliktus is. Megharapta Peti ujját. :( Tartottam tőle, hogy lesz valami hasonló mostanában, mert a húgoméknál voltunk hétvégén, és a két gyerek annyira nem egyezett bizonyos esetekben, hogy a vége az lett, hogy Gergő harapott. Az előzményeket csak mi láttuk, a húgomék nem látják vagy nem akarják észrevenni, gyakorlatilag arról szólt a hétvége, hogy Gergőt elővették valamiért, ami volt annyira látványos, hogy mindenki észrevegye... Pont tegnap kérdeztem a másik óvünőtől, hogy tapasztalt-e valamit ilyesmit Gergőnél. Akkor nemleges volt a válasz, ma meg ez...

Beszéltünk róla, kérdeztem, hogy miért harapta meg Peti ujját, és azt mondta, hogy azért, mert szereti és Peti boldog volt. Felvilágosítottam, hogy Peti ettől nem volt boldog, többször körbejártuk a dolgot, hogy nem harapunk meg senkit, mert az másnak fáj, ráadásul nem fognak vele játszani, ha harap.

Kérdeztem a gyógypedes lányt, de nem tudott semmi érdemlegeset mondani. Remélem, egyedi eset volt, és kellően sokan és sokszor elmondtuk, hogy ez nem szép dolog. Nincs más ötletem. Minket nem utánozhat, mert nem szoktunk itthon harapdálni.